XiuChen - Spontán szeretke

- Hej - bökök egy kecses mozdulattal a mellettem ülő férfi két bordája közé, mire egész lényében összerezzenve kap oda, kezeivel átölelve védtelen valóját.

- Hej? - fordul felém, nem túl hevesen, mégis figyelmeztetően óva oldalait tőlem, ismervén engem és a furcsa böködési fétisem, de az is leginkább őt és a bordáit érintik.

- Szeretsz? - villantom ki teljes fogsorom, mint aki éppen a fogorvosnál ül, csak ott közel sem vagyok ennyire lelkes. Természetesen tudom a választ, nem is kételkedem benne, de imádom hallani, így néhány naponta - vagy naponta néhányszor? - megzaklatom vele.

- Igen, szeretlek - mondja teljesen kimérten, majd látva, hogy nem szándékozom újabb merényletet indítani ellene, leengedi karjait.

Érzem, ahogy a pulzusom megemelkedik, s egyszerűen nem férek a bőrömbe, csinálnom kell valamit, mielőtt cseppfolyóssá válok és lefolyok az ágyról, így két bokáját megragadva térdelek fel, hogy félig magam alá rántsam. Az ember azt hinné, hogy ettől még hátra is dől, de nem, ő erősen ragaszkodik a függőlegeshez, esélye azonban nincs, mert én ráfekve kényszerítem a párnára, hogy ezt követően szorosan átölelve vergődjek rajta, mint egy partravetett bálna. Kissé ugyan félek, hogy összetöröm, ám fájdalomnak jelét nem mutatja - pedig biztos fáj -, így hát addig rázom, míg némileg el nem fáradok.

Ez lenne a szerelem? Van annyi gondunk, mint ide Európa, most viszont egy sem jut eszembe. Semmi és senki más nem érdekel jelenleg, kizárólag ő. A látványa, az illata, a tapintása, a hangja… mindene.

- Jongdae - szólít meg kissé aggodalmas tónusban, mikor már percek óta nem teszek mást, csupán agonizálok megkínzott testén. Nos, az oxigén nem jut be csak úgy magától a tüdőmbe, nekem meg igen bonyolultnak tűnik ennek a macerás procedúrának a megsegítése.

- Hm? - feszítem meg minden izmomat eme roppant értelmes és illedelmes kérdés kinyögése érdekében.

- Baj van?

- Nincs - támaszkodom fel a karjaimra, hogy vigyorogva szemlélhessem végig szerelmem sima, tökéletes arcát, úszva látványának mámorában. Amint meglátja, mennyire elmentek nekem otthonról, s hogy nincsen gond, ajkait egy hatalmas mosolyra húzza, majd ujjait összekulcsolva a tarkómon, lehúz egy óvatosnak indult puszira, amiből csakhamar heves csókcsata kerekedik.

Bár a ma esti tervem mindössze Minseok agyonölelgetéséig volt kiforrott, ki vagyok én, hogy ellentmondjak egy ilyen nagyszerű lehetőségnek? Azt hittem, ismerem már a szerelem minden formáját, a maga fájdalmasan keserédes, lemondásokkal teli valójával. Hát… tévedtem.

TaeJin - Letagadott vadállat

Taehyung semmit sem várt jobban, mint a napkeltét, de míg az el nem jött, szükségletei kielégítésén dolgozott. Bár szégyelli, s minden alkalommal megbánja, ha lenne más lehetősége is inkább ezt választaná, tudatosítva magában a tényt, hogy ő nem több egy mihaszna gyilkosnál. Nem él tévhitekben, még csak nem is próbálja becsapni elméjét, sőt, nincs élőlény a világon, aki jobban utálná őt saját lényénél, mégis kihasználja azt a csekély lehetőséget, mely olykor menekülni engedi a rideg valóságtól.

Véres pofáját a zöldellő fűbe dörgölve igyekszik eltüntetni az imént elfogyasztott nyúl ráragadt maradványát, majd egy álmos nyújtózkodást követően útnak indul.

Retteg elhagyni az erdőt, fél az emberektől, a rátámadó kóborkutyáktól, a hangos, büdös járművektől, de valahol ugyanolyan rossznak gondolja ezeket, mint az őt vegzáló fajtársait, ráadásul ezerszer ennyit is kibírna Őérte.

Szokatlan látványt nyújt egy élénk kék nyakörvben rohangáló, nagytestű, mocskosszürke, magányos hím farkas, de mióta rajta van az öv, kevesebb ember dobálja őt, könnyebben elhiszik, hogy nem az, ami. Taehyung számára mégsem ez a legfontosabb… hanem az, hogy Tőle kapta. Mint egy ígéret, egy jel, miszerint hozzá tartozik, még akkor is, ha minden bizonnyal semmi komolyat nem hordoz a másik irányából.

Az ébredező kisváros az emberek vadászterületét jelképezi Taehyung szemében, ahol gond és mindenféle különösebb ok nélkül kilőhetik őt, ám nem sűrűn kerül miattuk halálközeli élménybe, így légies léptekkel szeli át az apró utcákat, pontosan ismerve már az odavezető utat.

A termetes, zöldre mázolt kerítés mögül egy nagyjából vele egymagas kutya acsarkodik, mint mindig, most is kifejezve nemtetszését, Taehyung azonban nem mozdul, csupán leül a kapu elé. Az Ő kutyája, valaki olyan, aki ezerszer többet jelent a másik számára, tehát nincs joga bántani. Minden, amit tehet, csupán annyi, hogy elfogadja a helyét. Legalább van falkája. Legalább van valaki, aki foglalkozik vele. Legalább nincs mindig egyedül…

Amint meghallja az ajtó nyikorgását, egy farkastól szokatlan csaholásba kezd, furcsa, már-már kutyaszerű hangokat hallatva. Vagyis szeretné, ha olyanok lennének. Türelmetlenül figyeli, ahogy a magas, barna hajú, szikár férfi üdvözli hűséges házőrzőjét, de amint nyílik az őket elválasztó kapu, a lábához rohanva dörgölőzik neki, lesunnyasztva testét, kifejezvén vele rangbeli hovatartozását.

- Szia, Tae - hajol le a farkashoz Seokjin, az általa adott nevén szólítva a jószágot, s nem is sejti, hogy egy veszélyes vadállatot melenget a keblén.

Taehyung tudja, ha a csánkjaira ereszkedne, felegyenesedne, s mellsőlábait a mellkasa két oldalára hajlítaná, majd elkezdene ugrálni, a férfi még azt is elhinné, hogy ő egy nyúl. Rettentően félti, amiért ilyen naiv, ugyanakkor örül neki, mert így legalább esélye van a közelében lenni, ha nem is túl sokáig… ha nem is eléggé közel.

- Mehetünk, nagyfiú? - simítja ujjait minden félelem nélkül a farkas marján lévő hosszabb szőrszálak közé, s megpaskolva szálkás oldalát, boldogan figyeli, ahogy az állat ugrálva bohóckodik előtte. - Honnan van ennyi energiád? - érnek fülig ajkai, pedig a válasz még Taehyung számára is talány, elvégre fajtársai ilyentájt vonulnak aludni, ő mégis majd’ kicsattan az energiától. Talán a szerelem. - Ráadásul hétfő reggel… - sóhajt nagyot, megigazítva vállán a táskája pántját.

Majdnem az egész hétvégét együtt töltötték, a férfi szinte csak tanulni és aludni ment haza, ezeken kívül az erdő peremén “kirándultak”, Taehyungnak mégis végtelenül hiányzott már. Közre játszik az is, hogy bár Seokjin próbálta összeszoktatni a kutyájával, a farkas nem szívesen volt a közelében, inkább meghúzódott, a másik pedig agresszívnek bizonyult mellette. Ám Seokjin azt is megkísérelte egyszer, hogy hazaviszi Taehyungot, s megtartja, a jószág sosem ment közelebb a házhoz a kaputól. Mindössze annyit ért el, hogy nyakörvet helyezett rá, jelezvén a külvilág irányába, hogy ő már nem kóbor többé, van otthona, csupán a szabadságra nagyobb szüksége van, mint egy apró házra, egy még apróbb kerttel. Ha tudná, milyen távol áll ez a valóságtól…

Taehyungnak legfőbb álma teljesülne, ha együtt élhetne az imádott férfival, ha többet láthatná, de retteg tőle, ha megismeri, ha rájön, mi ő valójában, örökre elveszítené Őt.

Seokjin teljes természetességgel szeli a métereket, oldalán a kutyának hitt farkassal, amit ugyan már többször megjegyeztek iskolatársai, nem vett róla tudomást. Sejti, hogy valami nincs rendben az őket követő rémült tekintetek sokaságával, az állat szürreálisan sárga szemeivel, az állandóan nemes, mégis oly’ megtört tartásával, de nem érdekli, Taehyung az ő kutyája, s ezen senki és semmi nem képes változtatni!

- Ma vizsgám lesz, de semmit nem tanultam rá - kezd bele napi panaszáradatába a férfi, mit a jószág érdeklődve, teljes koncentrációját a kellemes hangnak szentelve figyel. - Vagyis de, csak közel sem érzem elégnek. Mi van, ha megbukom? Én nem akarok még fél évet ezzel vesződni! - Taehyung egy szót sem ért, de látja, hogy kellemetlen a téma, a férfi aggódik. Óvatosan közelebb araszol, s oldalát Seokjin lábának súrolva halad tovább szorosan mellette, kiélvezvén a másik cirógató ujjait a nyakán. - Beviszlek, te pedig meggyőzöd a proffot, hogy hétfőn nem ér vizsgáztatni, tegye át szerdára. Na? - pillant örömtelien a farkasra, az ő tekintete azonban a tájat fürkészi. Sosem néz a szemébe… - Vagy megírom, te pedig véletlen szétszeded. Tiszta buli lenne - nevet fel, megtörve a korai monoton csöndet. A kelleténél jelentősen előbb szokott indulni, mikor még kevesen mászkálnak kint, tudván, mennyire feszélyezik kedvencét az emberek, illetve, hogy több ideje legyen kiélvezni a vele töltött időt, akkor is, ha meglehetősen sűrűn találkoznak. - Ja! - torpan meg hirtelen az út közepén. - Sosem találod ki, mit hoztam neked! - Taehyung pontosan érzi, mi lapul Seokjin táskájában, de már maga a tény, hogy gondolt rá, a világ legboldogabb élőlényévé teszi. - Még este sütöttem, de mielőtt kijöttem, bedobtam melegedni, mert így mégiscsak finomabb - kutatja ki a kis zacskót, melyben egész, sült pulyka végtagok pihennek, szándékosan mellőzve mindennemű fűszert róla. Taehyung, bár vadászott az este, s a nemrégiben még élő, természetesen meleg húsokat jobban preferálja, ha Seokjinről van szó, még azt a kutyáknak készült száraztápot is szívesen ropogtatja, amit minden nap kikészít a kerítés sarkában, egy vödör tiszta víz kíséretében. - De most ne nyeld le egyben, mert a frászt hozod rám olyankor! - nyújt át egy combot, mit a farkas nagyon óvatosan a fogai közé csíp, majd két roppantást követően eltünteti. - Lehetetlen vagy, Taehyungie - forgatja meg a szemeit, oda adva a következő darabot.

A búcsú mindig fájó, pedig mindössze addig tart, míg Seokjin nem végez. A férfi sosem érti, hogy tud pontosan ott lenni az épület előtt, mikor ő kilép, de abban biztos, hogy nem tölti a közelben a napját. Tele van rejtéllyel ez az állat…

Taehyung oda-vissza kísérgeti, beletörődve, hogy neki ilyenkor csak ennyi jut, de míg mellette lehet, a világ összes terhét is elviselné, hiszen ezekben a percekben nem létezik más, csak ő és Seokjin. A férfi, aki az életét jelenti. A férfi, aki a szívébe fogadott egy veszélyes vadállatot. A férfi, aki sosem ismerheti meg Taehyung valódi lényét…

SugaKook - Néma vallomás

A Hold fáradtan bukfencezve az ég tetejére szórja lustán enyhén sárgás fényét az erdő elnémult tájára, onnan figyelvén az idelent történő monoton események lassú folyását. Mindent jég és hideg ural, ám a szívem, amiről azt hittem, hogy minimum annyira fagyott, mint az alattunk elterülő tó, most mégis fájdalmasan kalimpál bordáim börtönében.

Az előttem álló fiú laza tartásából süt a türelem, tekintete azonban gyermeki kíváncsiságáról árulkodik, várva, hogy mondjak végre valamit. Nem hiába, Jeongguk az, akiért tudton kívül képes voltam eldobni egykori valómat, valami olyat formálva helyette, amivel képes vagyok mellette lenni, s megvédeni mindattól, amivel még magam sem tudok megbirkózni: az élettől. Az évek során meglehetősen férfiassá érett arcán most gyöngéd, óvatos mosoly játszik, annak látszatát keltve, mintha örülne a jelenlétemnek, számítanék neki valamit. Bár belül tudom, hiszen egyértelmű, a kellemes bizsergés mellett, mely átjárja valómat, a tehetetlenség kibírhatatlan súlya húzza vállaimat, lerántva engem a mélybe.

Félek, rettegek, ha szavak formájába próbálnám önteni mindazt, ami jelen pillanatban, s már nagyon régóta fojtogat belülről, összetörne alatta.

Valami megreccsen; a bizonytalanság elmúlással fenyeget.

Jeongguk ajkai elnyílnak, de én fejemet ingatva tántorítom el a túlontúl félreérthető, esetleg számomra ennél is nagyobb kínt jelentő megnyilvánulástól, mit ő tiszteletben tartva nyeli vissza a nekem szánt beszédét.

Amint íriszeink találkoznak, villamcsapásként ér a tény, miszerint ő már nem az a gyermekded fiú, igenis felnőtt, kivívva magának a tiszteletet, s Jeongguk tudja, ahogyan a Hold is, aminek létének sosem szabadott volna bemocskolnia az ő makulátlan lelkét.

Törékeny csoda

A szívem újra és újra összeszorul, ahogy tekintetemet sokadjára is végigvezetem az ölemben elaludt férfi kimerült valóján. Odakint régen besötétedett, míg a szobámat a lámpa szegényes fénye szennyezi, ám Ő már nem is foglalkozva a zavaró fénnyel, átadta magát a régóta kínzó fáradtságnak, mely ellen eddig miattam volt kénytelen küzdeni.

Vajon, ha tudná, mennyire nagyon fáj most belül, képes lenne pihenni a közelemben? Nem. Egyértelműen nem, de eme ténynek egyébként sincs köze az engem fojtogató érzésekhez, mindössze egy plusz, melyet a már így is végeláthatatlan bűneim közé írhatok.

Életemben nem éreztem még ennyire mocskosnak magam, mint most, ahogy az Ő ártatlan, védtelen, tiszta mivoltját figyelem, ki nem is sejti, milyen szörnyeteget engedett közel magához. Máig abban a hitben éltem, miszerint képtelen vagyok a bűntudatra, ám ideje belátni; én csupán nem akartam ennél is méltatlanabb lenni a szeretetére, elfogadni vétkeimet.

A kezem megremeg, torkomba gombóc keletkezik, de képtelen vagyok megállni, hogy ne érjek hozzá. Annyira csodálatos… annyira hihetetlen, hogy míg selymes, hibátlan bőréhez nem simul az ujjam, félek, ez mind csak az én agyszüleményem, egy kétségbeesett kreáció. Nem, mintha képes lennék akár hasonlóan elképesztő lényt is kitalálni…

Szemöldökei összeugranak, csöndesen felszusszan. Még álmában sincs nyugta, s már remélni sem merem, hogy netán kivételesen nem én lopom el a békére szánt óráit, mint ahogy azt eddig is tettem. Valahol örülök annak, hogy alszik végre, ugyanakkor kétségbe ejt a hirtelen ért magány, nyomasztó ez a nehéz némaság.

Egyelőre képtelen vagyok eldönteni, hogy önmagamtól féltem jobban, vagy mindenki mástól, s ez állandó harcot követel hitvány valómmal. Látom Őt napról napra összeomlani, könnyek áztatta arcát, összekuporodott testét, és a bűntudatom csak nő, amiért nem tehetek érte semmit, amiért mellém sodorta a sors, ezzel még több fájdalomnak kitéve ezt a törékeny csodát. A gondjaim mellette eltörpülnek, és ha netán erőt is vesznek felettem, kétségbeesett, kérdésekkel megtelt tekintete emlékeztet a helyemre, a tényre, hogy Ő az első, még akkor is, mikor a szívem menekülőt fúj a túl nagy súly alatt.

Szólni akarok, hisz’ lenne mit, de nem teszem. Szükségem van a szavaira, arra, hogy azt mondja, minden rendben, még ha ez nem is igaz. Semmi sincs rendben…

S ahogy öntudatlanul átkarolja a derekam, néhányat nyammogva a csípőcsontomba, kiürült elmével engedem meg magamnak a luxust, hogy kiélvezve a jelent húzódjanak vidám görbületre az ajkaim. Mert valójában mindennél boldogabb vagyok, amiért Ő van nekem, még ha egyelőre nem is tudom, kitől és hogyan védjem meg a szerelmem.

TaeJin - Menekülvén

Veszekszünk? Nem, én nem érvelek, nem támadok, eszemben sincs bizonygatni a saját oldalamat, mert tudom, ez azzal jár, hogy meg kell ismernem a tiedet is, azt, amit feszült helyzet nélkül nem mondanál, hisz tisztában vagy vele, fájna nekem. Én sem akarom… Egyébként is, mit számít a véleményem? Van jogom egyáltalán ahhoz, hogy legyen?

Nem éri meg…

Nem akarok lemondani rólad, még mielőtt elkezdenénk, de túl sokszor jártam már ezen az úton, látom a végét. Talán a kemény szavak nagyobb kárt tennének a mi törékeny kapcsolatunkban, mint az elfojtott indulatok, így hát hallgatok, s elhitetem magammal, hogy valahol a listád legalján kaptam helyet, hátha nem rendít majd meg annyira, mikor ez beigazolódik.

Kinek hazudok?

Kinek nem…?

Már én sem tudom, ki vagyok, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem azt a jelentéktelen maradékot, ami egykoron a szívemet képezte, mi mást tehetnék? Sosem voltam több egy eldobható tárgynál, s ez most sem fog változni, mert már kinőttem abból, hogy higgyek az ilyesmikben. Lenyelem, beletörődök, majd elfogadom, hogy egyedül maradtam, még ha ez nem is következett be egyelőre.

- Csörög a telefonod - könyököl oldalba Kook, mintha nem hallanám, nem érezném magam is ennek az idegesítő ketyerének a vergődését.

- Jó neki - vonok vállat, egy mély sóhajjal megpróbálván száműzni a torkomat maró kínt.

- Meg sem nézed, ki az? - hajol kissé előre, hogy magára vonhassa a tekintetem, az azonban le van foglalva a semmibe révedéssel.

- Gondolom, Jin…

- Összevesztetek?

- Nem. - Magammal vesztem össze.

- Akkor? Eleve azt hittem, hogy nem szereti, ha velem lógsz, most mégis itt vagy.

- Mert nem is - helyeselek, ennek kimondásával kicsikét jobban érezve magam. Nem azért, mert esetleg ez bántaná Jungkookot, hanem a gyerekes dac, amivel hozzá menekültem. Ha ő így, én így? Megtehetem, nem? Még jó, hogy nem erről szól, hiszen nem tudhatja, hol vagyok.

- Ne csináld már, én nem értem meg, ha csöndben vagy! - kezdi elveszteni a türelmét, pedig nekem eszem ágában sincs kiönteni a szívemet neki. Se senkinek.

- Más sem, ne aggódj.

- Köszi, ettől máris jobb - fújtat dühödten, látszólag szép lassan elvesztve azt a csekélyke türelmét, ami eddig a hátsóján tartotta.

- Bármikor - emelem rá íriszeim egy fájdalmas mosoly kíséretében, holott legszívesebben csak sírnék, míg nem száműztem magamból minden folyadékot, legyen az vér, víz, akármi…

- És mi történt? - tesz szívességet, és engedi el a füle mellett előbbi megjegyzésem.

Tényleg, mi is? Valószínűleg semmi olyan, ami miatt így kellene viselkednem, de ezt mégis hogyan értessem meg ezzel a vacakkal, ami a bordáimat ostromolva próbál kiszökni a mellkasomból? Fáj. Mert ehhez mindig van jogom…

- Nem tudom.

- Vagy csak nem akarod tudni.

- Lehet - fixírozom az ölembe ejtett kezeimet.

- Hyung, nem fújhatsz mindig riadót, ha valami olyan történik, amivel egyedül nem tudsz megbirkózni - simítja tenyerét a hátamra, bár jó szándékkal, engem zavar. Zavar, mert nem az ő érintésére vágyom.

- Miért nem?

- Akkor tisztázzuk. Most magad elől menekülsz, vagy Jin elől?

- Nehéz kérdés - gondolkodom el egy pillanatra, pedig a válasz teljesen egyértelmű. - Is-is?

- Tehát magad elől.

- Minek mondjak bármit, ha még azt sem érted? - ingatom a fejem rosszallóan, de már kezdem érezni, hogy lazul a nyomás, kapok levegőt.

- A fájdalom azért létezik, hogy ráébresszen a bajra, és tudj rajta változtatni.

- Nem tudok.

- Nem akarsz. Mert félsz… - Persze, hogy félek! Mást sem teszek, csak egész nap rettegek, hogy mi lesz holnap, mi lesz ekkor, mi lesz, ha...?! - De ez jó, mert azt jelenti, van mit veszítened. Ám ahelyett, hogy ellöknéd, szándékosan ártva ezzel mindenkinek, mi lenne, ha inkább kapaszkodnál minden erőddel? Ezt úgysem próbáltad még.

- Csoda. És, mint tud-

- Csodák nem léteznek, igen, igen. Hát persze, hyung. Ez olyan, mintha azért járnál közösségbe, hogy méginkább egyedül érezd magad.

- Pe-

- Várj, még nem fejeztem be! - csíp a combomba, esélyt sem adva rá, hogy megvédhessem magam. Ajkaimat összepréselve forgatom meg a szemeim, majd egy mély pislantást követően minden figyelmemet Jungkooknak szentelem. - Helyes. Na, oda akartam kilyukadni, hogy ha bezárkózol és esélyt sem adsz semminek, teljesen feleslegesek az erőfeszítéseid. Hagyd el, lépj le, legyél boldog mással - von vállat hetykén, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha bármi ráció lenne mondandójában.

Megrémiszt… Nem akarok mást, nem is tudnék mással boldog lenni, csupán… én sem értem magam. Akarom, mindennél jobban, de nem engedhetem meg a nyugalom luxusát, mindig éberen kell figyelnem a jeleket, mielőtt akkorát esnék, amiből már nincs felállás.

- Nem fogom kevésbé szeretni azért, mert úgy határozok.

- Hazudsz… - jelenti ki nemes egyszerűséggel a tényt. - Pont azért menekülsz az érzéseid elől, hogy tudd nem szeretni.

- De, mint látod, nem megy.

- Dehogynem. A többieken is így léptél túl.

- Az más…

- Igen, mindig, minden más. Csak mégsem.

- Már magam sem tudom, minek jöttem hozzád - temetem arcomat a két tenyerembe, kicsit kiélvezve a sötétet. Otthon kellett volna maradnom.

- Azért, hogy megerősítsem a fejedben elnyomott igazságot.

- Nekem ebben semmi jó nincs.

- Hol van most? - vált témát, feladva a velem való értelmetlen hadakozást. Ha megtehetném, én sem hallgatnám a hülyeségeimet, de nem, állandó a zaj a fejemben!

- Namjoonnál…

- Ohh. Szerintem, menj és beszéld meg vele.

- Szerintem, nem. Nincs mit megbeszélnünk ezen.

- Igazad van. Kerüld a témát, őrlődj magadban, taszítsd el jobban, és maradj egyedül a világ végezetéig.

- Oké.

- Fenéket - vág hirtelen tarkón, ezzel kis híján szívrohamot okozva nekem. - Ne légy hülye, hyung.

- Késő…

- Gyerünk - kezd el lökdösni lefelé az ágyról, de nem mozdulok, jó nekem itt. - Indulj meg beszélni vele!

- Majd talán holnap - adom be a derekam, legalábbis addig, míg be nem fejezi a vegzálásomat.

- Tehát ma itt alszol? - csillannak fel a szemei, máris abbahagyva a löködésemet.

- Kizárt - állok fel, ezzel elvéve egyetlen támaszát - a testemet -, mitől úgy dől oldalra, mint egy magatehetetlen zsák homok.

- Holnapig szegény halálra aggódja magát - mereszt rám kiskutya tekintetet, úgy viselkedve, mint akit érdekel, mi van Jinnel. Jó, talán érdekli is, de kizárólag miattam, ami, valljuk be, jólesik.

- Már nem keres, nem érdeklem - húzom elő mobilomat a zsebemből, hogy megmutassam neki azt a két nem fogadott hívást, amik tőle jöttek.

- Te is tudod, hogy ez nincs így.

- Tudom - sóhajtok, elrendezve magam indulóképesre.

Nem lehetek önmagam mellette, mert az nem kellene neki és… túl sérülékeny, de, ha nem is engem szeret, nem azt, aki vagyok, én akkor is vele akarok lenni, amíg ez lehetséges.

- Ismerlek már, úgysem teszed meg - vádol meg konokul.

- Nem hát…

- Majd egyszer talán rájössz.

- Ne reménykedj.

- Ha már te nem teszed, nekem muszáj.

- Semmit sem muszáj…

- De, mégpedig muszáj lesz megoldanod ezt, mert… én azt mondtam!

- Jó. Így lesz - intek neki, elfordulva, s ezzel a sok, ugyan újnak nem nevezhető, de mindenképp hasznos információval felvértezve hagyom el a szobáját.

Csak felejtsük el, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, és egyszer, egy szép napon emlékezzünk vissza fájdalom nélkül. Mert én félek a te oldaladtól…

2Won - Érted bárki

Az aggodalom tisztán kivehető féltő tekintetéből, s látom, érzem, megint nincsen minden rendben. Vagy inkább semmi sincs? Azt hiszem, lényegtelen…

Ne nézz így rám.

A torkom összeszorul, légzésem megszaporodik, könnyek fogannak a szemeimben, de ki vagyok én, hogy ilyesmit megengedhessek magamnak? Mi jogom lenne sírni mellette, mikor most is Ő figyel engem óvón, egyedül próbálván kiolvasni a szívemet nyomó kételyeket, mintha bármi dolga volna az én gondjaimmal.

Hyung, semmi baj…

Egy mély sóhaj kíséretében szabadulok meg a tüdőmbe forralt oxigéntől, majd ajkaimat, ha erővel is, de - egy tán kissé keserű - mosolyra kényszerítem, s félszegen átölelve Őt húzom ölelésembe, elrejtőzve előle, mielőtt íriszei kereszttüzében esne le ügyetlen álarcom.

Hidd el, nem akarsz megismerni.

Szerelme oly’ tiszta, oly’ valós, amit egy magamfajta embernek sosem szabadott volna kiérdemelnie. Akkor miért? Mi lehet az oka, hogy most mégis gyermeki ragaszkodással kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnök?

Sosem lehetsz az enyém.

A felévezető úton elhagytam azt az ént, aki egykoron voltam, mégsem kerültem közelebb ahhoz, akinek lennem kellene, aki vigyázhatna rá. Nem tudhatja meg, ki vagyok belül, nem ismerheti a megsebbzett valómat, nem törhetek össze ennél is jobban előtte.

Sajnálom, Hoseok. Mindent annyira nagyon sajnálok… Érted bárki leszek, csak ne hagyj el, kérlek.

YoonMin - Gondtalanul

Jimin a tájból szürreálisan kirívó rózsaszín tincseit hátrasimítva ereszt el egy hatalmas mosolyt, szinte fel sem fogva jelen helyzetét, míg Yoongi ezt végignézve állapítja meg, hogy a fiatalabb hajkoronája közel olyan, mint az előttük elterülő földek szélébe szegényesen tűzdelt pipacsok halványabb példányai.

Éppen csak elmúlt dél, a Nap teljes erejéből ontja magából a meleget, elvétve köszöngetve a mellette ritkásan elhaladó felhőknek, éltető sugaraival simogatva mindenkit, akinek ínyére van a rekkenő hőség, meg azokat is, akiknek nincs. Ilyen időben normális ember nem mászkál a szabadban, s különösen kerülik az olyan helyeket, ahol nemigen van árnyékos terület, mint például a szántóföldeket egybekötő, kijárt utak, de valljuk be: Jimin és Yoongi a legjobb szándékkal sem nevezhetőek normálisnak.

A kicsiny, barna kutya méretét meghazudtoló bátorsággal szeli a métereket, hol előre, hol visszaszaladva gazdája lábához. Élvezi a szabadságot, de talán mégis ez a különös aura van rá ilyen hatással, mely eléri, hogy ő is boldogabb legyen a lehetetlennél.

- Holly, ne már - kerüli ki sokadjára az útjába akadt jószágot Yoongi, különösen ügyelve arra, nehogy véletlen rálépjen a törékeny állatra.

A hangulat szinte idilli, mindössze Jimin évelődik csendesen, küzdve belül a késztetéssel, hogy hozzáérjen az idősebbhez. Bár úgy gondolja, megtehetné, de mi van, ha a másik rosszul reagál, vagy kényelmetlenül érinti? Ugyan a lakott területet rég elhagyták, mégis más kint, a szabad ég alatt, mint otthon a négy fal közt, még úgy is, hogy valószínűleg senki nem látja őket. Fél… Ám tudja, minél többet rágódik ezen, annál kevesebb bátorsága lesz hozzá, így mozgósítva magát lép nagyobbat az előtte sétáló férfihoz, s csúsztatja a tenyerét az övébe, eszeveszett tempóban dübörgő szívvel konstatálva, ahogy Yoongi az ujjai köré fonja a sajátjait.

A kellemes szellő gyöngéden simogatja meztelen karjukat, a távolban munkálkodó hangok kíséretében ígérve vihart, amit kivételesen várnak is, remélve, hogy enyhít ezen a tikkasztó hőségen.

- Olyan szép minden - tekint körbe Jimin, sokkal inkább arra a tényre koncentrálva, hogy szerelme bőrét érzi az övén, mintsem a tájra.

- Valóban.

- Szerinted nagyon el fogunk ázni?

- Lehet - jelenik meg egy halvány mosoly Yoongi ajkain. - De nem baj.

- Egy kis víz sosem árt - von vállat könnyelműen a rózsaszín hajú, már-már remélve, hogy eléri őket a vihar.

- Nem hát. Menjünk erre - fordul be váratlanul, magával rántva Jimint a derékig érő fűbe. - Holly, gyere! - kiabál a távolban szaglászó kutyának, majd szép komótosan megindul előre.

- Nézd, de aranyos - figyeli a fiatalabb a magas növényzetben szökellő barna gombolyagot. - Nem lát ki - nevet a kisállaton.

Jimin tekintete végig Yoongin pihen, elmélyülve a számára gyönyörűnek talált férfi látványában, mely minden pillanatban képes az egekig száműzni pulzusát, ám amint ő felé pillant, máris az előttük ugráló, vagy a letaposott nyomukban baktató Hollyt mustrálja zavarában.

Nem beszélnek sokat. Nemigazán akad mondanivalójuk, elvesztek az érzésekben, főleg Jimin, kinek telhetetlen vágya egyre csak nő, ő pedig képtelen azt fékezni, netán helyén valóan kezelni. Ezen segít is az apró állat, ki közvetlen elé pattog, ezzel kigáncsolva a fiút, ki pánikszerűen szorít Yoongira, magával húzva a puha fűbe.

- Hoppá - kacag a véletlen baleseten.

- Hoppá, mi? - támaszkodik féloldalasan a kiterült Jimin fölé az idősebb, kedves görbülettel figyelve párját.

- Nem direkt volt - vigyorodik el, kivillantva fogait.

- Hát persze - hajol egyre közelebb és közelebb hozzá, míg össze nem érnek ajkaik. Egy könnyed, apró puszinak indult ugyan, de a rózsaszín hajú kihasználva a helyzet adta lehetőségeket, akaratosan kap Yoongi ajkaira, elmélyítve csókjukat.

A magas fű fedte ketrecükben büntetlenül tehetnek bármit, sosem fog kiderülni - nem mintha a kapkodás hevében érdekelné őket a dolgok napvilágra kerülésének esélye.

Jimin apró ujjait felfuttatva az idősebb karján mar annak lapockájába, s félig átölelve őt húzza le maga mellé, hogy óvatos felfedezésre indulhasson felsőtestén. Kiélvez minden másodpercet, hogy ennyire közel lehet hozzá, azt kívánva, bárcsak megállna az idő.

Engedve a vágynak válnak egyre intimebbé a pillantások, érintések, szusszanások, szép lassan visszafordíthatatlan vizekre evezve a szenvedélyek tengerén.

Holly íriszei az éppen másvalakivel foglalkozó gazdájára szegeződnek, majd csakhamar megunva a tőle ellopott figyelmet, közéjük furakodva zavarja meg a csókcsatát.

- Ne már - mosolyodik el Yoongi, ajkait még mindig Jiminéin tartva.

- Nem hiszem el - nevet fel a fiatalabb, az immár majdhogynem szájukba mászó kutyára nézve. - Annyira nagyon imádlak - nyom még puszit a férfi arcára, s fejét a mellkasára hajtva próbálja rendezni megszaporázott légzését.

- Én is téged - túrja ki az útból Hollyt, hogy közelebb húzódhasson párjához.