TaeGi - Bevásárlás

- Én tolom a kocsit! - jelenti ki a jogilag már felnőtt korba lépett, ám viselkedésben még serdülő kamasz közelében sem lévő Taehyung egy izgatott ugrás kíséretében. Szeret vásárolni, de csupán addig, míg azokat nézegetik, amiket kedvel, máskülönben igen hamar megunja, s ennek kivétel nélkül az idősebb idegei látják kárát. A vásárlás azonban közel sem az érdekes dolgokról szól, hanem sokkal inkább a szükségesekről, melyek képtelenek hosszabb távon lekötni a fiú figyelmét, holott neki is érdeke lenne, hogy minden fontosat megvegyenek.

- Rendben - kapja le hátáról a táskáját egy megviselt sóhajjal az idősebb, hogy kikeresse belőle a kocsihoz szükséges érmét, már előre elfáradva Taehyung aktivitása láttán. Hosszú napja volt, úgy érzi, neki ehhez ma kizárt, hogy elég türelme legyen, ám bosszankodás helyett inkább a lista tüzetes átvizsgálásába kezd, a fejében előre felállítva az útvonalat, mely a vásárlás mielőbbi befejezését szolgálja.

A barna hajú fiú a rövid, ám alapos átgondolás után a neki leginkább tetsző sorhoz megy, majd kiszabadítva a legutolsó kocsit, gyors léptekkel a bejárat felé iramodik.

- Mik kellenek? - pillant körbe túlbuzgó lelkesedéssel.

- Krumpli, hagyma, répa - bök baljával egy hanyag mozdulattal a zöldség-gyümölcs részleg irányába, míg szabad kezével a hátizsákját dobja mérnökök által is megirigyelhető pontossággal a kosár túlsó sarkába.

Bár Taehyung nem az egészséges étkezés mintapéldánya, legszívesebben minden második fajta gyümölcsből venne, s minden, ami megakadályozza ebben, az az ételek ára. Majdnem biztos benne, hogy egy halom szükségtelen dologgal fognak hazatérni, de nem, ilyesmi nem fér a keretükbe.

- Én ezt nem akarom tolni! - szólal fel már-már hisztérikusan, alig három perccel azután, hogy magához vette a bevásárlókocsit.

- Hamar meguntad - jegyzi meg Yoongi, átvéve a fémjárgány felett az irányítást.

- Mert nem szeretem…

- Akkor miért akartad? - kérdi, tekintetével a hagymák közt válogatva.

- Mert jó buli.

Lenne mit mondania rá, mégsem teszi. Ha most eléri, hogy a fiú megsértődjön, még később végeznek, amire jelen helyzetben egyáltalán nincs szüksége.

Miközben az idősebb a főzéshez szükséges kellékeket szedegeti, Taehyung a kedvenc gyümölcsein legelteti a szemét, azt latolgatva, melyikből milyen régen evett utoljára.

- Jössz? - kocogtatja meg párja az idősíkban elveszett barnahajú vállát.

- Veszünk kutyakaját? - fordul felé a pillanat egy tört része alatt, ám a választ már nem várva meg, máris robog az állatos kellékek sorához.

- Nincs is kutyánk!

- Akkor Jiminnek - fékez le a legelső polc előtt, s Yoongi további tiltakozását ignorálva a kezébe vesz egy két kilós csomagot.

- Neki sincs…

- És? - pillog rá meglepetten.

- Na, tedd le és haladjunk!

Taehyung aktivitását egy ideig leköti, hogy a bevásárlólistán lévő dolgokat sorolja, valamint Yoongit kooridnálja - természetesen rossz irányba -, de az is csak addig tart, míg le nem állnak hosszabb ideig a fűszereknél válogatni. Nem ért hozzá, és őszintén, nem is érdekli.

Ahogy telnek a percek, úgy lesz egyre inkább nyűgösebb, majd végleg elunva a dolgot, nekikezd kedvenc hobbijának hódolni, csak hogy felhívja magára a különféle növények tanulmányozásában elmerült szerelme figyelmét.

Nem töri a fejét sokáig, csupán az első keze ügyébe akadó dolgot megragadja, s elhaladva a kocsi mellett, számára észrevétlenül, mindenki más számára viszont hallhatóan a kosárba dobja a hozományát. Yoongi nem foglalkozik vele, mindössze magában konstatálja a történteket, és legközelebb csak akkor szentel neki figyelmet, ha megvan az oly’ annyira keresett fűszer.

- Mit vettél? - szemléli a kocsi tartalmát. - Van még otthon cukor, minek másik? - emeli ki, hogy megkeresse a pontos helyét, ahova visszateheti. - Ráadásul ilyen drágát…

- Csak úgy - fogja össze kezeit a háta mögött, s egy ártatlan vállrándítás kíséretében visszafordul a sorhoz, hogy kiválassza a legközelebbi csomagját.

- Te nem is szereted a fahéjat… Azt sem tudom, mi ez… Majd veszünk legközelebb, de most nem kell… Látod, milyen ára van?... Egy sem kell ebből, nem még húsz…

Yoongi nem szólja le, nem idegeskedik, jobbára nem is törődik vele, míg nem indulnak tovább, de kitartóan pakolgat minden felesleges dolgot a helyére.

Éppen egy olyan soron haladnak végig, ahonnan nincs szükségük semmire, a zacskó csörgése és a halk puffanás mégis megállásra készteti.

- Szeretnéd? - veszi ujjai közé és emeli fel az aszalt gyümölcsökkel megpakolt csomagot, hátha történetesen olyan dolog került a kosárba, amit Taehyung komolyan is gondolt.

- Fujj - szalad grimaszba a fiatalabb arca, ily’ módon kifejezve az adott étel iránti ellenszenvét.

- Akkor minek tetted be?

- Csak úgy - villant angyali mosolyt, ezzel azonnali megbocsátást nyerve minden bűnére, amit pontosan tud, és nem is rest kihasználni.

Minekután minden második dologgal eljátszották ugyanezt, egy kicsit engedte is, hogy Yoongi begyűjtse a dolgait, mert mégiscsak érdeke a mielőbbi végzés, de persze ez sem tarthatott túl sokáig.

A tisztítószerek közt járva egy gyors, profi bolti tolvajokat megszégyenítő mozdulattal ragad magához egy csomag mosogató szivacsot, azonban hiába, az idősebb túl közel ment hozzá, és mivel nem akarja leleplezni a hozományát, a háta mögé rejtve vár.

- Jó, nem nézek oda - ereszt meg már az idősebb is egy halovány mosolyt, majd elfordul, míg meg nem hallja a zacskó puffanását. A legtöbbel ellentétben ezt könnyedén kiszúrja, de mielőtt vissza helyezné oda, ahonnan Taehyung levette, elgondolkodik. - Miért nem az olcsóbbat választottad?

- Mert ez szép színes.

- Színeset szeretnél? - ad választási lehetőséget, áldozva néhány wont a fiú boldogsága érdekében - nem mintha őrá várna az a sok mosatlan, amit két nap alatt termeltek a konyhában.

- Van még otthon egy csomó - adja meg a kegyelemdöfést, mit Yoongi már csak egy lemondó sóhajjal konstatál.

A nagyjából fél órásra saccolt, mégis közel másfél órásra sikerült bevásárlás végéhez közeledvén is érik az idősebbet meglepetések, miközben a szalagra pakolja a megvásárolandó holmikat. Bár azt hitte, Taehyung minden próbálkozását sikeresen hárította, egy ismeretlen süti, két beazonosítatlan nyalóka, és egy aprócska, kutyáknak szánt jutalomfalat bukkan fel a kosárban.

- Ezt vidd a helyére - nyomja kezébe az állatoknak készült nasit, a többit szándékosan figyelmen kívül hagyva.

- De messze van…

- Nem érdekel.

- Nem érnék vissza, mire végzel.

Se ereje, se kedve ezen vitázni, főleg, mert Taehyungnak igaza van, így hát kikapva ujjai közül a jutalomfalatot, egy hanyag, kívülállók számára nehezen észrevehető mozdulattal a pénztár mellett felállított rágós álványra helyezi, végesnek tekintve a mai oda-vissza pakolászós játékot.

- Ahh, milyen fárasztó veled várásolni - nyújtózik hosszasan kifelé menet a barnahajú.

- Velem…?!

A legszebb nyár

… és mi mindent megtettünk, hogy sikerüljön.

Éjszakákat beszélgettünk át úgy, hogy tudtuk, reggel korán kell kelni, hosszú lesz a napunk.

Meg akartalak ismerni.

Olykor nevettünk, ám a közös sírásaink száma kitöltene egy teljes naptárt, mégis szerettem minden pillanatát, az őszinte perceket, órákat.

Mondtam már, hogy sírás közben a legszebbek a szemeid?

De kérlek ne sírj…

Egy kora nyári reggel volt, még a nap is félénken figyelt minket, mikor én már éreztem, hogy ez a péntek többet rejt számunkra, mint hittük. Témánk nemigen akadt, a csend beszélt helyettünk. Hogy féltem-e? Rettegtem mindentől, ami röpült, mászott, zümmögött, te azonban megmentettél tőlük.

És magamtól.

Vesztenivaló nélkül ugrottunk fejest a gondokba, pedig akkor már bőven volt tétje mindennek. Ugyan a szabályok gyakran közénk álltak, valahogy mindig megoldottuk.

A családjaink tudta nélkül feküdtem be melléd, ám a lebukás veszélye csak még édesebbé tette azt a kevéske időt.

Egy bizonytalannak ígérkezett délután volt, mindössze néhány órát szántál nekem, mi azóta hónapokká nőtte ki magát.

Megbántad már?

Ha neked nem is, nekem ez volt életem legszebb nyara, és bár kívánnék még sokszor ennyit, sajnos nem tehetem meg.

Igaz, ez nem látszik, közel sem olyan végesnek hangzó, akár a rák, vagy halálos betegségek ezrei, pedig az.

Győzni indultunk, s mi a vajmi kevés esély mellett is tiszta szívünkből harcoltunk, de sajnos elbuktunk. Mert én túl gyenge vagyok, mégis az fáj a legjobban, hogy miattam te kerülsz ki vesztesen a csatából.

Szívből sajnálom…

2Won - Rossz oldalt

Látom a szemeiden, ahogy minden együttérzés nélkül hallgatod végig azt, ami állításod szerint borzalmas lehetett. Félre ne értsd, nem kell a sajnálatod, csupán nem értem, minek raboljuk mi egymás idejét heti kétszer. Azt hiszed, nem veszem a jeleidet? De, nagyon is látom, milyen mögöttes érzelmek lapulnak tetteid árnyékában, ám mindezért cserébe te felejted el értelmezni ittlétem valódi okát. Az, hogy van egy papírod, fene tudja, milyen végzettséged, szerinted feljogosít téged az én töménytelen mérgezésemre? Az életemről való döntésre? Lenézhetsz az állapotom miatt?

Sosem fogod azt érezni, amit én… Sosem fogod átélni mindazt, amiken keresztülmentem. Biztos te is átmentél a szomorú és sötét, depresszív kamaszkoron, amiért úgy vélted, neked a hozzád hasonlóan sanyarú sorsú embereken kell segítened, de az iskoláidat anyuci-apuci finanszírozta, minden bizonnyal szeretetből. Szeretet? Engem, ha bárki is szeretne, úgy gondolod, itt ülnék és a hülyeségeidet hallgatnám? Ugyan már, doktor úr… Azért, mert beteg vagyok, a hamis figyelmed majd az ágyadba csalogat? Az asztal rossz oldalán ülsz, csak az a baj, hogy te ezt egyáltalán nem veszed észre, s miközben játszod a szereped, jövőket döntesz romba.

- Akkor viszlát két hét múlva!

- Viszlát, Dr. Shin...

2Won - Már csak egy kevés...

A napok csöndes magányban röppennek tova, semmi mást nem hagyva maguk után, csak fájdalmat és haragot. Hyungwon már nem is tudja, mikor melyiket érzi, nincs átmetem, nincs biztos pont, mindössze a kegyetlen tény, mely nem hagy egy pillanat nyugtot sem számára.

Egykori szerelme, s jelenlegi kedvese minden próbálkozását közömbösen fogadva, egyszerűen ignorálja őt, sokszor szándékosan a lelkébe tiporba. Nem rossz ember ő, Hyungwon ezt pontosan tudja, azonban a rideg valóságon ez nem változtat. Hoseok megváltozott, a tűz kialudt, s ha még néha úgy is tűnik, mintha fontos lenne neki a fiatalabb, arra tökéletesen rácáfol néhány óra múlva.

Hyungwon az egyedül töltött percekben már nem vár, nem hisz, s nem remél, csupán győzködi magát, hogy nincs rá szüksége, nem kell több felesleges fájdalom. Valaha sikerült már egy hasonló kapcsolatból ilyen módon kitörnie, és biztos benne, hogy idők kérdése, hogy újfent képes legyen elengedni. Egyedül az vigasztalja, hogy már nincs sok, minden nap egyre könnyebb, a közöny fokozatosan felette is átveszi az uralmat, kiábrándítva abból a személyből, akiről elhitte, hogy számára ő a jövő.

Küzdenie kellene? Küzdött eleget, annak dacára is, hogy Hoseok semmit nem tett, sem érte, sem az együtt tervezett álmaikért. Egy utolsó esély. Mindig csak egy… Mennyi utolsó esélyt adott már, mindössze azért, mert ő maga képtelen végetvetni ennek a kínokkal telt kapcsolatnak, aminek főleg ő látja kárát? Nincs több esély, nincs több hasztalan erőlködés. Belebetegedett az iránta érzett, viszonzatlan szeretetbe, a fokozatos bántásokba, az egyhelyben teperésbe, s most egyedül maradt minden hirtelenjében rászakadt gonddal, amikkel magának kell megküzdenie. Megérte? Nincs ember, akinek ez megérné, Hyungwon viszont még kapaszkodik az utolsó cérnaszálba, mindössze addig, míg képes nem lesz teljesen elengedni őt…

JiSa - Akarlak

Visszafojtott lélegzettel csodálom a nekemdőlve pihenő lányt, szemtelenül kiélvezve, hogy a fürdés nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően láthatom az összes porcikáját. Fedhetetlen tény, miszerint az arcánál szebb dolog nem létezik a világon, de rögtön azt követi egész lénye. Minden elfogultságot mellőzve jelenthetem ki, nála gyönyörűbb lányhoz még nem volt szerencsém, s ez egyfajta vágyat táplál bennem a vele töltött pillanatok tengerében. Akarom őt, ám nem a szó leghétköznapibb értelmében. Azt akarom, hogy ő is így érezzen, hogy belém kapaszkodva követeljen többet és többet, hogy akarjon engem…

Eddig lazán dereka köré font jobbomat felemelve simítok gyengéden oldalára, rögtön megérezve a lágy borzongást, amit eme apró tettem kiváltott belőle.

- Mit csinálsz? - pillant fel rám egy sejtelmes mosoly kíséretében, pontosan tudva, mennyire szeretem a határokat feszegetni.

- Én? - kérdem meglepettséget színlelve, miközben még véletlen sem hagyom abba lágy ingerlését. - Semmit…

- Aha. Érzem - fordul vissza, méginkább belesimulva ölelésembe.

Mutatóm a csípőjére vándorol, majd onnan combja belső felére. Egy hangosabb szusszanás a jutalmam, mitől felbátorodva hajolok nyakához, hogy apró csókokkal fokozzam a köztünk kialakult kedélyeket. Elernyedve enged teret a kezemnek, titkon tán’ azt remélve, hogy ezúttal nem leszek olyan kegyetlen, hogy befejezem, mielőtt még bármi történne. Pedig, ha tudná…

A forráshoz közeli vízből minden kiemelt végtagom piros, de már nem is érzem semmim, annyira beleszoktam. A levegő párás, a nyitott ablakon hűvös levegő szökik az apró helyiségbe, hogy mielőbb menekvésre késztessen, ám még állom a sarat, jól szórakozom.

Szabad kezemmel a csípőjét simogatom, míg a másikkal a lábain barangolok, figyelve a rezzenéseit, hogy hol jobb neki, pedig ismerem a legtöbb gyengepontját.

Ahogy az idő telik, úgy kezdem egyre kevesebbnek érezni, hiába minden próbálkozásom. Utolsó fegyveremként húzom magam mellé mindkét karom, s helyezkedek el kényelmesen, egy nagyobb sóhaj kíséretében jelezvén, hogy nem óhajtom tovább piszkálni őt.

- Na~ - szólal fel csüggedten, de nem tesz semmi mást.

- Szálljunk ki, fázom.

- Rendben - mond le arról, hogy én bármi mást csinálnék még, s velem együtt feláll, hogy nekiláthassunk a törülközésnek.

Mivel én jelentősen gyorsabban haladok nála - ezt valahol a pontatlanságra foghatom, úgyis megszáradok egyszer - magamra kapom a bugyim, s a melltartóm, majd átölelve a fehér anyagba burkolt lényét kezdek hátrálni a fürdőszobából. Kinyitva az ajtót, rögtön megcsap a hűvös, de mit sem törődve vele fordulok balra, hogy egyenesen a konyhában kössünk ki. Nem valami nagy helyiség, azonban a célnak tökéletes. Ajkaimat finoman az övéire tapasztom, ám minden tervem ellenére az óvatosnak indult szándékom csakhamar vad, követelőző csókba torkollik, miközben én finoman az asztalnak tolom őt. Meglepett, s nem érti, mit keresünk itt, de hagyja magát vezetni, semmiféle tiltakozást nem tanúsít. Szerencsére, egyébként sem szokott…

Levéve róla a törülközőt, egy hanyag mozdulattal terítem az üres falapra, egy másodpercet sem pazarolva arra, hogy ne érezhesem selymes, még enyhén nyirkos bőrét. Jobbommal felfedező útra indulok, míg balommal átkarolva őt ültetem fel az asztalra, egy pillanatra sem hagyva megszakadni nyelveink heves táncát. Fázik, s bizonytalan, lábait a derekamnak feszíti.

Elhajolva tőle, vállainál fogva hátranyomom, még utolsókat igazgatva a törülközőn, hogy ne kelljen a hideg felületre feküdnie. Nem szól, nem kérdez, csak engedi, hogy mindent úgy csináljak, ahogy azt én szeretném. Bevallom, kissé félek, mert még véletlen sem szeretném, ha neki rossz lenne, de sosem mond semmit, hogy neki hogyan lenne jó.

Az asztal szabta korlátokhoz igazodva hajolok fölé, s nyomok puha csókot kulcscsontjára, hogy onnan vándorolhassak apró puszikkal elsőnek a jobb mellére. Selymes, vékony bőre teljes egészében bordáira feszül, miközben egyre szaporábban kezdi kapkodni a levegőt. Ujjaim oldalát simítják, míg mellbimbóját hirtelen ajkaim közé zárom. Felsőtestét feljebb nyomva követel többet az érzésből, közben talán öntudatlanul túrva tincseim közé. Nyelvemmel kényeztetve őt vándorolok át másik mellére, útközben vékony nyálcsíkot hagyva magam után. Kezemmel benyúlva lábai közé húzom finoman mutatómat belsőcombján, egészen nagyajkáig, még véletlen sem menve közelebb a célhoz, mint szeretném. Ám efféle ingerlésem nem tart soká, a kényesebb részekre más tervem van…

Csípőjét cirógatva puszilok végig szegycsontján, majd ahogy haladok egyre lejjebb, úgy válik hevesebbé simogatásom is. Szeméremdombjára csókolva érzem egész testét beleremegni, minden apróbb reakciójával ösztönözve engem a folytatásra. Egy gyors másodpercre felpillantok, hogy elveszhessek vágytól ködös tekintetében, majd bokáira fogva teszem lábait az asztal szélére, szabad utat nyerve a folytatásra. Előttem fekvő, kiszolgáltatott lénye feltüzel, s haladva a dolgokkal, egyre kevésbé vagyok képes betelni vele. Hallani akarom, látni, érezni őt…

Aprót fújva csiklójára figyelem az elmaradhatatlan reakciót, magamban kiélvezve a sikerem. Nyelvemmel végigszántok először egyik, majd másik hajlatában, hogy végül combjaira nyomott csókjaimmal feszegessem tovább szerelmem határait. Helyezkedik, mocorog, szinte kiérezni minden akciómat követően a csüggedtséget, de túl sok időt nem hagyok neki, egyszerűen szükségem van erre. Rá.

Jobbom újfent rátalál érzékeny alhasára, míg lassan, érzékien végignyalok nagyajkain, szándékosan ügyelve, hogy ne érintsem a kényesebb részeket. Csípőjét feljebb lökve vár folytatást, de nem is én lennék, ha megadnám azt neki. Fejemet felemelve figyelem vészesen emelkedő és süllyedő mellkasát, zilált, de még így is gyönyörű alakját, elképesztő valóját. Mint minden oldalát, ezt is imádom, de külön jó érzéssel tölt el, hogy csak én láthatom, én ismerhetem. Sosem elég belőle…

Végül megkegyelmezve neki hajolok vissza és nyalok végig csiklóján, tenyerem alatt érezve, ahogy minden izma megfeszül. Ezúttal nem tétlenkedem, egy gyors tempót felvéve igyekszem a kiváltott ingerek hevességéhez igazodni, keresve a számára legmegfelelőbb pontot. Kezemmel továbbra is lágyan cirógatom, míg az ő ujjai a törülközőben lelnek megnyugvást, azt erőszakkal gyűrve, s tépve. Mikor éppen nem azt nézem, hogy mit csinálok, tekintetem az arcán ül, figyelve a gyönyörtől eltorzult vonásait, mely számomra egyfajta megnyugvást, magabiztosságot ad.

A hosszas incselkedésnek köszönhetően nem kell sokat várni, hogy egyre erősödő hangja betöltse a konyhát. Ha lehetne, órákat hallgatnám, ám csakhamar követi fokozatosan feszülő teste, míg el nem éri a végét. Hajamba túrva tol el magától, majd felülve, rögtön szoros ölelésébe von, hogy nyakamba szuszogva pihenje ki az aktussal járó fáradalmakat. Az, hogy így szorít, a világon mindent megér, és tudom, másra szükségem sincs az élettől…

TaeBaek - Lier - 2. rész

Taehyungot az orvosa havi egyszer óhajtja látni, se többször, se kevesebbszer, akkor is kizárólag tíz, komoly esetenként tizenöt percre. Érzi, hogy nagy a baj, és hiába a már több hónapos “ismerettség”, képtelen megnyílni ennek az érdektelennek tűnő, középkorú férfinak. Nem akar tőle semmi mást, csupán mielőbbi megoldást, de az eddig sem sikerült, hát kétli, hogy ezután tudna bármi jobbal előrukkolni. Tényleg elege van a világból…

Utolsó kétségbeesett próbálkozásaként leírja a gondjait, gondolatait, s egy papíron elviszi, hátha kap mást is az altatóján kívül, ami mostanság egyre kevésbé nyomja már el, de akkor viszont nagyon.

- És, hogy érzi most magát? - emeli szeme elé a lapot a doktor úr, jól láthatóan ugrálva a sorok közt.

- Ugyanúgy… - érkezik a szűkszavú válasz, pedig minden, amit keresnie kell, az ott van azon a papíron, melyet feltűnően nem vesz komolyan.

- Vannak önkárosító gondolatok?

- Vannak…

- És ezek általában mikor?

- Estefelé leginkább. - Nem akar újfent az éjszakai szenvedéseiről beszélni, úgyis megtette már, úgysem tudna többet mondani…

- Dührohamok?

- Vannak.

- Milyen időnként?

- Változó, de főleg nappal, és nem tart tovább néhány percnél.

- Figyeljen, Taehyung - teszi le az irományt alig fél perc alatt. - Úgy gondoltam, lecserélnénk az estit, de, ha ilyen komoly alvási problémái vannak, írok fel mellé egy másikat. Ez is egyfajta kedélyjavító, amit reggelente kellene szednie. Első héten csak felet, utána végig egészet. Pár napig jelentkezhet émelygés, enyhe rosszullét.

- Rendben - törődik bele, hogy mégtöbb bogyót kap. Végülis, ezt akarta, de mindegyik hatóideje hetekig, hónapokig tart, neki meg, ha órái vannak. Utál minden pillanatot, hogy várjon a csodára?

Ahogy kézhezkapja a recepteket, s aláírt mindent, illedelmesen távozik, azon gondolkodván, hogy adagolja be az anyjának az újabb, szerinte felesleges és “drága” gyógyszert. Kell és kész, ezzel nincs mit kezdeni…

Baekhyunnal azóta is azt a pénteket emlegetik, ám ettől függetlenül meglepi, mikor felveti, hogy újfent találkozna vele. Azt hitte, minden szava ellenére halálosan unta magát a másik, de nem, ráadásul látni akarja. Ki az az őrült, aki Taehyungra szán a drága idejéből ebben a rohanó világban? Izgatott.

A terv ugyanaz, a park csak rájuk vár, ezúttal azonban több időt kapott a fiú, hogy kiélvezze Baekhyun társaságát. Tudja, ha ennek vége, most is Chanyeolhoz tér vissza, de azon felül, hogy ez az információ valahol az elméje szélén lapult, nem tud vele mit kezdeni. Valahai legjobb barátja most azé, aki miatt megszűnt ez az egész. És most…? Most minden egyre bonyolultabb.

Az idő jó, a témák egymást követik, de valahol mindig visszaterelődnek ahhoz, ami Taehyungot a legjobban érdekli. Nemrég tudta csak meg, hogy a férfi ugyanazon csapatban játszik, mint ő, és sokkal izgalmasabb az idősebb fájdalmas, viszonzatlan szerelme, mint a saját szenvedése.

- Szerintem, próbálj kibékülni vele - szedi össze minden tudását, hogy a lehető legjobb tanácsot adja egy olyan dologgal kapcsolatban, amihez nem sok köze van.

- Nem vagyunk rosszban - emeli rá alig egy pillanatra a tekintetét, de amint lehetősége van Taehyungnak megpróbálni rájönni bármire a szemeiből, már le is sütötte azokat.

- Akkor csak megbeszélni…

- Nincs értelme - köti az ebet a karóhoz, ám ez csöppet sem lombozza le Dr. Kim buzgóságát.

Az úsztatást egy nagyobb séta követ a parkban, szándékosan úgy intézve az útvonalat, hogy minél később lehessen kikászálódni onnan. A tempójuk nem gyors, de a visszatérés akkor is elkerülhetetlen. Taehyung igazságtalannak érzi, hogy, mikor máskor azért esedezik, hogy teljen már az idő, csak vánszorog, most meg, mikor legszívesebben megállítaná, órák repülnek percek sebességével.

Találkozóhelyükön - a fiatalabb otthonához legközelebbi pályaudvaron - igyekeznek húzni az időt, amennyire csak lehetséges, pedig már így is öt teljes órája együtt vannak. Az idilli szenvedést Taehyung telefonja töri meg, jobban mondva, az anyja, aki emlékezteti, hogy megígérte, miszerint hatra otthon lesz, ameddig már csak tíz perc van hátra.

A vasárnap késő délután maga a pokol, Taehyung szenved. Mindjárt este, s a démonai már karmaikat élezik, hogy ezúttal se hagyjanak neki nyugtot, hiába a gyógyszere, de mielőtt túlzottan beleélhetné rezignált lényét az elkerülhetetlenbe, jelez a mobilja. Írtak, amire illik azonnal válaszolni, legyen az akárki. Csakhogy, ezúttal nem akárki írt…

Baekhyun

Szia. Találkozunk? Otthonról megyek vissza a koliba. Nincs kedved elkísérni?

Taehyung mérlegel. Felkelni sincs kedve, nem még megmozdulni, dehát Baekhyun kéri, aki mellett egyszerűen megszűnnek létezni a gondok, melyekből jelenleg van bőven. Miért ne? Bár, alap esetben egy fél órás összefutás miatt a lábát nem tenné ki az ajtón, most heves készülődésbe kezd.

Dilan otthon marad, ami felettébb ritka, főleg azon órákban, mikor Taehyung nevelőapja is otthon van, mert a kutya szeparációs szorongása gondot jelent otthon, ahol még a fiú szobájából sem mehet ki.

- Szia - mosolyodik el a már megszokott pályaudvaron találkozva, ahonnan tovább haladnak egy másikhoz.

- Szia - viszonozza Baekhyun, s a beszélgetés többnyire itt mindig ki is fut, de ezt napról napra egyre jobban kezelik.

A metróhoz leérvén kivételesen az idősebb hozza fel a szerelmi életének témáját, hogy közöljön valami fontosat a hellyel kapcsolatban, ezzel megalapozva a társalgást. Taehyung kezdi irigyelni Minseokot…

Mindkét fiú pánikbeteg. A tömeg fullasztó, a szerelvények keskenyek, probléma mégsincs, lefoglalják egymás gondolatait. Taehyung tudja, az ő betegsége nem annyira komoly, mellesleg a metró sokkal kevésbé van rá kihatással, mint a pályaudvar, ami olyan hatalmas, s annyi emléket hordoz magában, de társaságban eleve nincs ilyen gondja. Baekhyunt figyeli, hogy ő hogyan érzi magát, már amikor van rá lehetősége, mert szörnyen kínos, mikor rajtakapja, hogy a szemeit ráragasztotta, így ezt igyekszik a minimálisra csökkenteni. A sötét ablakon keresztül nem látja, ha őt mustrálja, nem? De igen, csak kit érdekel?

A metrót villamos követi, melynek a pályaideje alig fél óra, nem még az a néhány megálló, melyre igénybe vették. Vészesen fogy az idő, Taehyung kezd aggódni.

- Nem ülünk be a mekibe enni valamit? - teszi fel gyorsan a kérdést, hosszadalmas, alapos megfontolás után, felkészülve az elutasításra.

- Van a közelben meki? - kérdez vissza Baekhyun, fejben végiggondolva a lehetőségeket.

- Van egy pont a vonatok mellett.

- Mehetünk - egyezik bele a fiú legnagyobb örömére.

Minden nap megtud róla valami újat, de a gyorsétteremtől való viszolygása elkeseríti. Ha még az ételt utálná, s nem magát a helyet, azt, hogy beszélnie kell valakivel. Bár, most itt van ő, nem kell egy szót sem szólnia senkihez.

- Menjünk fel - veszi az irányt az emelet lépcsőihez, hol rögtön egy szabad asztal fogadja őket. Nem csoda, ilyen későn kevés ember lébecol idebent.

A lassú falatozgatás közben Baekhyun múltja és elmaradhatatlan alapon Minseok a téma. Taehyung erőlteti, ő akar minél többet tudni, hogy erősítse magában a határokat; bármennyire jó érzés Baekhyunnal lenni, ő valaki mást szeret, eszébe se jusson bármilyen kétes érzést táplálni felé! Késő…

Az idő nem vár, csupán az arcukba röhögve rohan, értékes pillanatokat lopva mindkettejüktől.

- Aludjunk itt - veti fel eme bugyuta ötletét Taehyung, titkának megtartva szándéka teljes komolyságát.

- Aludjunk - jelenik meg halovány mosoly Baekhyun ajkain, mely érthetetlen fájdalmat okoz a fiú bensőjében. Többször akarja látni, de a tréfás, állandóan piszkálódó énjét sikerült elhagynia az utóbbi hetekben, és bizonytalan is. Mi van, ha valami rosszat mond? Hogyan magyarázza ki magát?

- Ez úgyis éjjel-nappali, elalszunk itt a székekben - biccent tréfásan a hosszabb fotelekre.

- Nekem jó akár kint egy padon is, a lényeg, hogy veled. - Taehyung elnémul, pedig tisztában van vele, ha most nem kontráz, bajba kerülhet. Miért olyan kétértelmű ez az egész?

És újfent Minseok a téma…

A fiú beszéd közben a szeme sarkából észleli, ahogy feljön egy láthatóan hajléktalan férfi, s a tálcalerakóval szemezget, hogy összeszedje az ottmaradt dolgokat. Mindössze két korty ital, ennyi adatik meg közel az emelet lezárásához. A kávézóban is pakolnak, mindössze ők vannak fent, meg egy középkorú nő, aki nemrég kérte ki a kávéját, s telefonjába mélyedve ül, észre sem véve, hogy megkörnyékezték.

Taehyung hitetlenkedve nézi, ahogy a férfi felkapja a nő üvegpoharát, majd belekortyolva, először elvinni szándékozik azt, de végül visszarakja az ijedtében és mérgében felsikító tulajdonosnak.

- Az szép - fejti ki tömör véleményét, vigyorogva meglepett társára pillantva.

A következő percekben az imént látott eseményen nevetve, s azt taglalva indulnak el, mely még a kilépés előtt az aprókkal való harcba torkollik. Taehyungnak nem kell, Baekhyun nem fogadja vissza, de sokkal szórakoztatóbb ezzel törődni, mint abba belegondolni, hogy mindjárt vége ennek a találkozásnak is… Most még annyira sem akarja, mint amennyire eddig képes volt elfogadni.

Ám, mint minden jónak, ennek is végeszakad, azonban nem marad rossz szájízzel, másnap délutánra újabb találkozó lett megbeszélve, amiért tudja, érdemes lesz felkelni. Vigyorogva indul meg hazafelé, lelkében rég nem érzett, megmagyarázhatatlan boldogsággal.

TaeBaek - Lier - 1. rész

Taehyung magányosan szeli az utakat, kivételesen otthon hagyva hű társát, már maga sem tudja, miért és hova haladva. Az elmaradhatatlan zene a füleiben tombol, de most még az sem képes lekötni, egyszerűen elveszett. Utálja létezése minden pillanatát, s ha nem épp azon gondolkodik, hogyan vethetne ennek véget, a maga iránt mélyen megülő gyűlölet tölti ki az elméjét. Undorodik magától, nincs ember, aki jobban megvetné őt - pedig az évek során felgyűlt sor igencsak termetes.

A megszokás nyugtató, egyben börtönévé vált falai közt éli monoton mindennapjait, még véletlen sem próbálva kizökkenni az ismert helyzetek sűrűjéből. Tudja, a jövőjéről már gyerekként lemondott, mikor a jegyeit hagyta a minimálisra süllyedni, mikor elkezdett lógni az iskolából, mikor aztán végzettség nélkül otthagyta azt, a legalapabb ismeretekkel nekivágva a világnak, de tehetetlen volt. Ő is jó tanuló akart lenni, ám senki nem ösztönözte, nem volt miért. Ő is iskolába akart járni, barátokat szerezni, azonban az állandó stressz és fájdalom nem érte meg, mikor amúgy sem ment neki a szakma. Meg úgy semmi…

Tehát, Taehyung egy friss szakítást követően lébecol elveszetten a környéken, keresve a megfelelő érzést, ami egyértelműen nem honol keserűségtől kongó mellkasában. Rossz, persze, hogy rossz, de nem éppen attól, amitől annak kellene lennie.

Az ideje végtelen, az energiája viszont már kevésbé, így másfél óra után hazafelé veszi a célt, hogy ott folytasson mindent, ahol elmenetele pillanatában abbahagyott.

- Dilan - paskolja meg az őt hisztérikusan üdvözlő ebet, majd kikerülve a jószágot, már dobná magát az ágyra, az viszont foglalt. Az álmos macska nagyokat pillogva tekint fel gazdájára, némán kérdezvén ittlétének okát.

Egy nagy sóhaj kíséretében kucorodik az apró ágy szabad csücskébe, s benyomva a televíziót, rögtön véget vet a fullasztó csöndnek. Telefonját az ujjai közé fogva pörgeti át a híreket, majd csalódottan konstatálva, hogy senki olyat nem érdekel, aki őt is érdekelné, minden figyelmét az unalmas műsoroknak szenteli.

Nem telik el vele húsz perc, a véleménye mégis száznyolcvan fokos fordulatot vesz az emberiségről. Próbál chatcsoportokban beszélgetni, de senki nem figyel rá. Random ráírogat emberekre - az ismerősei közül -, de a fele nem ír vissza, a másik felével meg hamar kiapad a téma. Egyedül egy valaki képes némi örömöt éleszteni benne azzal, hogy felkeresi őt. Valójában, már napok óta beszélgetnek néhány szavakban, mert múltkor, mikor szakított, nagyon maga alá került, s Baekhyun bátorkodott megkérdezni, mi a gond. Azóta viszont a lelkesedése egyre nő, mikor az ő nevét látja felvillanni.

Az igazság az, hogy majd’ egy éve ismeri már a férfit, de az utóbbi jónéhány hónapban csak a szükséges köröket futotta nála, ugyanis, az idősebb hibája az, hogy Taehyung jelenleg nem fér el a saját ágyában. Tavaly a macska által találkoztak először, mikor Baekhyun átadta azt, és többnyire minden témájuk a jószág szokott lenni. Most mégsem…

Baekhyun

Mit csinálsz pénteken?

Ugyanezt…

Semmit :D

Találkozunk? Délben nekem orvosom van, de utána összefuthatunk, ha neked jó.

Nekem jó

És innentől más sem számított, csak hogy legyen végre péntek. Izgatott volt, félt, pedig már négyszer találkozott élőben Baekhyunnal és számtalanszor beszélt vele neten. Együtt szoktak veszekedni idegenekkel mindenféle poszt alatt, együtt vesézik ki, miért rossz az, aki, ráadásul még közös ellenségük is van, akit előszeretettel emlegetnek. Mégis félt… Akarta is, meg nem is, hiszen tudta, mire számítson, de túl új volt, túl más a mindennapokban az ő felbukkanása. Már-már ott tartott, hogy lemondja, ám végül megemberelte magát, s pénteken Dilannal az oldalán útnak indul a hozzá közeli találkozóhelyre. Nem szokott késni, kifejezetten utál, ezúttal viszont sikerül, hogy biztos legyen a tökéletes belépő.

- Szia - köszön a szintén éppen fejhallgatóját levevő férfinak, már előre kínosnak érezve a légkört.

- Szia - érkezik az alap válasz, mi, mintha parancsolóan csendre intené Taehyungot, ő mégis megszólal, elvégre valamit csinálni kell, ha már találkoztak.

- És… mit csináljunk? - pillant rá kissé aggodalmasan. Taehyung nem szereti az új embereket, az új helyzeteket meg aztán főleg, így fogalma sincs, mit kezdjen ezzel az egésszel.

- Nekem mindegy - von vállat Baekhyun, nem leplezve saját idegességét.

- Hát, túl sok lehetőségünk nincs, ha négyre vissza akarsz érni… Park? - veti fel az egyetlen épkézláb ötletet.

- Oké.

Taehyung egyetlen mentőöve a kutyája, akit leginkább az ilyen esetekre hord magával mindenhova. Mert hiába próbál témát feldobni, töri a fejét kérdéseken, a dermesztő némaság túl mélyen beette magát közéjük.

Tekintete lopva pihen Baekhyun lazán elegáns lényén, tudván azt, hogy olyat lát rajta, amit más nem. Ő is fél. Az arcán halványan kiülő fintor elárulja a férfit. Hogy, bár bízik Taehyungban, zavarja a hellyel való tudatlansága. Hogy az évek során keletkezett rossz tapasztalatai megkötik, s ahogy a másik, ő is képtelen lépni. Hogy nem is akar igazán…

Kiérve a közeli parkba, Taehyung egy nyugodtabb hely irányába vezeti Baekhyunt, ahol le tudnak ülni, és Dilan is el tudja foglalni magát. A nagyobb, hajókázásra kialakított tavat egy alacsony, nagyjából a föld szintjével egymagas betonfal, s egy rajta végigfutó vascső választja el keskeny, kihasználatlan felétől. Az amellett elterülő vár árnyékot vet a tó ezen felére, de a csövet, aminek a közepére leülnek, pont nem takarja.

- Jó meleg van - jegyzi meg Taehyung, hátha beindul köztük a verbális kommunikáció, de mivel Baekhyun ezt csak egy hümmögéssel konstatálja, eme vágya rögtön dugába is dől.

Nem beszélnek, a fiatalabb pedig mindennél jobban utálja a csöndet. Kezdi bánni, hogy egy ennyire végtelenül nyugodt helyet választott, mert ide egyedül nem is jár - maximum háromszor volt, akkor is társasággal -, de legalább a kutya élvezi, hogy pacsálhat. A víz nem valami mély, úszni ebben képtelenség lenne bárkinek, ám vitathatatlanul jobb a semminél.

Ahogy telnek a percek, Taehyung lelke megnyugodni látszik. Csak figyeli Baekhyunt, meg azt, amit a telefonján mutogat neki, egyre kevésbé aggódva a kisebb-nagyobb szüneteken. A szavak jelentésüket vesztették, az apró jelek előtérbe kerültek, a kínos, magányt ígérő némaság továbbállt. Az olyan semmis témák, mint a zenék, könnyebbséggel töltötték el. Nem akart eldöntendő dolgokról diskurálni, vagy komoly jelentéseket beengedni maguk közé. Most olyan jó minden…

A minden máskor fájdalmaitól szörnyülködő fiú teljesen megfeledkezett a múltról, s főleg arról, hogy ki ő maga. Egyszerűen nem érzett semmi negatívat, amire egész eddigi élete során nem sok példát tudott volna felhozni, de inkább nem is foglalkozott vele túlzottan, mielőtt ez változtatna a helyzeten.

- Szerintem menni kellene - néz csüggedten a mobiljára, tudván, hogy tovább már nem halogathatja, társának dolga van.

- Miért, mennyi az idő?

- Fél három…

- Akkor menjünk - áll fel Baekhyun, s Taehyung némi csüggedtséget vél felfedezni rajta a távozás hallatára.

A hangulat igencsak oldott lett, a találkozó pont irányába már a személyes dolgok kerültek terítékre, mint például az idősebb szerelmi bánata. Taehyungot kifejezetten érdekelte Baekhyun Minseokhoz fűződő kapcsolata, akivel, bár váltott néhány szót interneten, egyáltalán nem ismer.

A búcsú pillanata nehéz és fájdalmas, ám ettől függetlenül a fiatalabb jókedve egészen hazáig töretlen marad, s akkor is csupán azért csorbul némileg, mert nincs hely, amit jobban utálna az otthonánál. Emlékezteti a sok rosszra, amiket megélt a “családja” mellett. Megfullasztja az apró, szűk szoba, amiben létezni kényszerül. Visszarántja az unalmas, szürke világába.

Baekhyun

Köszönöm, hogy találkoztál velem ♥

Tudom, nem vagyok egy nagy társaság, de én jól éreztem magam :3

Akkor mit mondjak én, ami a társaságot illeti? :D Én is jól éreztem magam és köszönöm ♥

A világ máris nem volt annyira sivár, s akár értelmet is kereshetett volna benne, de inkább szívébe zárta azt a gondtalan másfél órát, hogy mindig elő tudja venni, mikor az élet túlontúl terhesnek bizonyul számára.