BaekYeol - Eltitkolt álom

Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, ahogy tekintetem az ismerős idegenre téved. Nincs szükségem percekre, sőt, a másodperc töredéke is hosszabb annál, mint ahogy én ráeszmélek, ki is az illető valójában. Összeszorul a szívem, a hányinger egy sosem tapasztalt mélységét mutatja meg a sötétnek, de még én sem tudom, hogy az öröm, vagy a fájdalom váltja ki mindezt.

A kinézete ugyan merőben megváltozott, mégis magán hordja jellegzetes jegyeit, mindazt, ami egykoron megfogott benne.

- Baek, mit nézel annyira? - ránt vissza haverom abba a dimenzióba, ahonnan több száz ember elől sikerült elmenekülnöm, csak azért az egyért, aki ott ül egy oldalsó sátor árnyékában.

- Semmit - sóhajtok, észlelvén, hogy ezidáig bent melengetett levegőm már korántsem nyújt elég oxigént létszükségletem kielégítéséhez.

A rendezvény zajai tompulnak, a lábam képtelen tovább vinni, s Jongdae is csak értetlenül áll mellettem, keresve elrabolt figyelmem tárgyát, illetve ezesetben személyét.

Nyolc éves voltam, mikor először találkoztam a nálam tizennégy évvel idősebb fiúval. Messze lakott, sok közünk nem is volt egymáshoz, mindössze annyi, hogy néha beszéltünk az internet akkoriban nyújtotta lehetőségeit kihasználva, mind írásban, mind pedig szóban. Valahogy a szüleimmel is összeismerkedett, így eljött, hivatalosan hozzám, de látszólag jobban otthon érezte magát a felnőttek világában. Ők kétszer annyi idősek voltak, mint ő, én fele annyi sem, s sokáig nem értettem, ez miért érte meg neki, ám ezerszer inkább örültem a ténynek, hogy jön. Fél évente egy hétvégét nálunk töltött, mi idő alatt rengeteget sétált velem kettesben, mesélt az életéről, játszottunk a szabadban, vagy éppen a négy fal között. Kissé tartottam tőle, mert már akkor szörnyen helyes volt, ugyanakkor mellette tudtam csak igazán kikapcsolódni. Valamikor akkortájt jöttem rá, hogy engem a saját nemem vonz leginkább.

Vicces, kedves, törődő és figyelmes volt. Hosszú évekig járt hozzánk, de ez szűnni kezdett, mikor a sokadik barátnőjével komolyabbra fordultak a dolgok. Akadt olyan is, mikor egy csajjal jött, és bár fájt, nem vettem zokon, sőt, inkább örültem, hogy boldognak láthatom. A kapcsolatunk elég közvetlennek mutatkozott, olyanok lehettünk, mint két testvér.

Öt, de talán hat év is eltelt, mióta utoljára láttam, s még csak beszélni sem beszéltünk azóta. Néha megjelent egy-egy álmomban, néha napokig gyötört a vágy, hogy felkeressem, de féltem tőle, és attól, hogy esetleg már teljesen elfelejtett engem.

Most, hogy annyi idős vagyok, mint ő, mikor először jött, csak még nagyobb szakadékot érzek kettőnk közt…

Fel sem fogom, mióta nézhet engem, de amint magáénak tudja minden figyelmem, szélesen elmosolyodik. A keze mozdul, közelebb int, a lábaim azonban földbe gyökereznek. Ajkaival nevemet formálja, integetése hevessé válik, nekem meg nincs más lehetőségem, lassan, vontatottan megindulok hozzá.

- Baekhyun! - pillant fel rám székéből vidáman. - Alig ismertelek fel. - A hangja semmit nem változott, beleremegek.

- Szia. - Nem tudom, mit mondhatnék ennyi idő után.

- Mi járatban erre? Gyere, ölelj már meg - nyújta ki karjait, s én némi hezitálás után egy gyors, közömbösnek ígérkező ölelésbe simulok, mibe csakhamar sokkal több érzelem költözik, mint amennyit elbír még megkínzott szívem. Az illata is olyan, mint volt…

Egyfajta felsőbbrendű aura lengi körbe, a hangszíne és érintése mégis alázatos. Nagy ember lett, fontos személy, és már köze sincs ahhoz a részmunkaidős, fiatal sráchoz, aki egykoron eljött hozzám.

Erősen tart, mivel egyetemben kezdem elhagyni magam, s egész súlyommal méginkább hozzá simulok. Küzdenem kell, hogy könnyeim bentmaradjanak, de a szégyen rosszabb lenne, mely meggyőz afelől, miszerint még nincs itt a sírás ideje.

- Hogy megnőttél - kuncog mély tónusán a fülembe. - Hiányoztál - szorít rajtam egy utolsót, mielőtt elengedne. Válaszolnék, de félek, hogy megértené szavaim valódi jelentését. - Na, milyen kis néma lettél. Emlékszem, régen be nem állt a szád - nevet szórakozottan, tekintetét végigfuttatva rajtam. Azt hiszem, már hiába bánom meg, hogy ennyire könnyedén vettem reggel az öltözködést.

- Nos… igen - vakarom meg zavartan a tarkómat, valamiféle kiutat keresve ebből a kínos szituációból.

- Baek, én tovább megyek - érinti meg hirtelen valaki a vállamat, mire kis híján felsikkantok. - Bent találkozunk, jó? Majd hívj, ha végeztél - lapogat meg Jongdae, s válaszomra sem várva megy tovább, gondolom, megunva engem és a kis szünetemet.

- Egy barátod…? - kérdezi Chanyeol, még véletlen sem hagyván elfelejteni a tényt, miszerint ő igenis itt van.

- Valami olyasmi.

- Olyasmi? - replikál meglepetten. - A fiúd?

- Mi? - esik rám ezúttal a meglepettség sora. - Nem! Dehogy! - tiltakozom tán kissé hevesebben is, mint kellene.

- Csak kérdeztem - terül el megértő mosoly ajkain. - Na, de mesélj már, mi történt veled mostanság?

- Semmi érdekes - sütöm le a tekintetem, s tény, valóban elég unalmas és egyhangú az életem. Nincs mit mondanom róla…

- Suli? Család?

- Otthagytam a főiskolát, nem volt nekem való, úgyhogy most dolgozgatok. Mióta elköltöztem otthonról, anyu rendszeresen hívogat, apu meg próbálja rávenni, hogy hagyjon nekem több teret - vázolom fel nagy vonalakban, s többet nem is tervezek tudatni ezekről. Egyik napról a másikra sínylődöm, igazi kapcsolatom még nem volt, mert egyszerűen képtelen vagyok bárkit igazán szeretni, úgy, ahogyan ő megérdemelné, hiszen már foglalt a szívem.

- Örülök, hogy ilyen ügyes, talpraesett lettél. Sokat aggódtam ám érted - simít végig a karomon.

Miért ér hozzám…? Összezavar.

Egy sohasem múló némaság áll be közénk, mit ő mosolyogva, az én zavarbaejtő figyelésemmel tölt, míg nekem nincsen semmi ötletem, amivel kiszabadulhatnék ebből az egészből. Eleve utálom az ilyen szituációkat, de Chanyeol társasága még külön rátesz egy lapáttal. Az emlékek, az érzéseim, az a tompa remény, ami ott motoszkál bennem…

- Azért szerettelek ennyire már kölyökként is - sóhajt fel nehézkesen, mintha egy élet súlya ülne a vállain.

Szeretett? Vagy még mindig szeret?

- Ne aggódj, a jéghegy csúcsán is megélek - legyintek olyan könnyedén, mintha magam is elhinném, amit mondok.

- Nagyon helyes - nyúl fel hosszú karjával, hogy összekócolja amúgy is gyatra frizurámat. - Vigyázz magadra, Baekhyun, mert sokunknak fontos vagy!

“Sokunknak”? Ki az a sok? Anyu, apu és Chanyeol, aki az elmúlt években felém sem szagolt?

Miért is kezdtem el neheztelni rá? Mindegy, ami volt, az megtörtént, most pedig most van. Ki tudja, mikor láthatom újra, bár, ha itt lakik a környéken, lehet nem lesz az olyan sokára.

- Igyekszem - varázsolok arcomra valami igaznak tetsző, mégis fanyarnak érzett mosolyt, mit látom, hogy észrevett, de nem teszi szóvá.

Annyira közvetlen, annyira boldog. Lehetséges, hogy valóban hiányoztam neki? Hogy fontos vagyok számára? Esetleg több…? Álom, persze, hogy csupán álom az egész, de mi lenne, ha…?!

- Oh, Hyera! - int hirtelen, s tekintetemmel megtalálva a csinosan felöltözött, felénk igyekvő lányt, kinek karján egy egy év körüli gyermek ül, valami szörnyen furcsa érzés fog el.

- Ne haragudj, drágám, siettünk, de hatalmas sor állt - lép mellé egy könnyed mozdulattal, ugyanilyen könnyen összetörve gyengéd lábakon álló álmaimat, valamint szívemet.

- Semmi baj, kicsim - karolja át, szélesen vigyorogva a lányra. - Hadd mutassam be neked a fiút, akiről annyit meséltem, Baekhyunt - int irányomba, rám vonva ezzel párjának a figyelmét. Nem vigasztal, bármennyit beszélt rólam. Kicseszett szarul érzem magam. - Baekhyun, ő a feleségem, Hyera és a kisfiúnk, Hyungjin.

- Üdvözlöm - hajolok meg illedelmesen, belül apró darabjaimra törve. - Akkor én nem is zavarnék tovább - előzök meg egy borzalmas beszélgetést, s mielőtt válasz érkezhetne halk kijelentésemre, távozok a helyszínről, egyenesen hazafelé véve az irányt.

Nem érdekel a buli, nem érdekel Jongdae, nem érdekel semmi.

Bár érzem, hogy az ő boldogsága miatt gyűlölködni gyerekes és gusztustalan dolog, de mégis, akit a legjobban utálok, az én magam vagyok, amiért valaha is eljátszottam kettőnk gondolatával. Hiszen nem ilyen a világ. Nem nekem való…

VKook - Rég nem látott barát

A fehér hó mindent egyenletesen belepve csempész még egy kicsivel közelebb mindenkit az ünnepi hangulathoz - csak én vagyok sötét az egész utcában. Napok választanak el a karácsonytól, s hiába tolják le az ember torkán már másfél hónapja, egyszerűen képtelen vagyok azonosulni vele, utálom. No persze ez nem volt mindig így, bár ezt sem állítanám teljes meggyőződéssel, ám képtelen lennék visszatalálni ahhoz, mikor változott meg ez az egész az életemben.

Azt mondják, a külsőd tükrözi a belső énedet. Én azt vettem észre, hogy ha valaki minél inkább ki akar tűnni, az annál jobban beleolvad a tömegbe - az már más kérdés, hogy egy társadalmilag sokszor nem éppen jó szemmel nézett tömeg az -, míg, mikor valaki pont, hogy láthatatlan kíván lenni, kitűnik az átlag közül. És hogy hol helyezkedem el jómagam? Én csak leszarom a külvilágot…

A vantablack a fény 99,96 százalékát elnyeli, mi által a világ egyik legsötétebb dolga. A másik én vagyok.

A lényeg a lényeg… Mindenki szivárványt hány, teli szatyrokkal szaladgálnak, és egy valag pénzt költenek arra, hogy elhitessék az állítólagos szeretteikkel, hogy valóban szeretik őket. Mindezzel nem is lenne gond, csupán a magány ilyenkor sokszorosára nő, és még csak tenni sem tudok ellene.

A buzgó készülődéssel átitatott utcákat róva néhány pillanatig eljátszadozom annak a gondolatával, hogy hazamegyek, leülök a családommal az asztal köré elfogyasztani az ünnepi menüt, segítek feldíszíteni a fát, elmesélem nekik, milyen jó életem van, de nem tudom csak úgy zsebre tenni a sérelmeimet, még egyetlen napra sem. Soha nem voltunk jóban, mindössze megtűrtük egymást, amíg lehetett.

Céltalan utam tudat alatt is a nagy tér felé halad, ahol egy hatalas fenyőfa áll díszes pompában, s bár mű, valamilyen szinten megnyugtatja sajgó szívemet, amiért én nem állítok fel otthon. A vásár színes, zajos és élettel teli. Elnézegetem a különféle csecsebecséket, figyelgetem az embereket, az élet nagy kérdésein elmélkedek, és még egy süti is belefér a délutánomba. Nem különösebben vagyok oda ezekért a habos cuccokért, de minden második bódéban hasonlókat próbálnak az emberre tukmálni aranyos, idős nénik.

Már éppen haladnék tovább, befejezvén a kerámia készletek szemrevételezését, mikor a morajból egy célzott megszólítás csapja meg a fülemet.

- Taehyung - hadonászik a levegőben a portékák mögött álló fiú, mire a szívem kihagy egy ütemet.

- Szia, Jungkook - mosolyodom el inkább kínosan, mintsem kedvesen régi barátom láttán. Létezésem legjobb és egyben legrosszabb időszakát töltöttük együtt, még gyerekkorunkban.

- Alig ismertelek fel! - Érthető. Vele ellentétben én külsőre igen sokat változtam… - Mi járatban erre? - billenti oldalra a fejét érdeklődve, mire mogyoróbarna fürtjei alól megcsillannak sötét íriszei.

- Csak múlatom az időt.

- Aha.

Kínos csend. Már nem ismerjük egymást, pedig benne még ott lapul az a fiú, aki egykoron a legjobb barátom és egyben titkon a szerelmem volt. Mindenhova követtem, s lehetett bármilyen őrült ötlete, bármiben részt vettem, csak hogy a közelében lehessek. Elmondani persze nem mertem, mert féltem, ha ez kiderül, soha többet nem akar velem lógni, de hát istenem. Alig voltam tíz éves… Az viszont, hogy most ilyen erővel ostromolnak az akkori érzelmek, bizonyítják, hogy nem csupán egy gyerekes fellángolás volt. Még most is szeretem őt, hiába nem láttam nagyon régóta.

- És te? Mit csinálsz…? - Nos, nem az erősségem a kommunikáció, de ezzel mindketten tisztában vagyunk.

- Anyát helyettesítem, mert tegnap megfázott. Hiába mondtam, hogy vegyen fel pulcsit is a kabát alá, sosem hallgat rám. De mindegy. El szeretné adni ezeket szentestéig, így másképp nem tudtam volna otthon tartani, bár nem megy valami jól az üzlet, tehát lényegtelen, ki hol van, senki nem vesz ilyen kicsicsázott szarokat.

… az anyukája, aki mindig annyira örült nekem, pedig minden nap ott potyáztam náluk.

- Segítsek? - ejtem ki meggondolatlanul a számon, de már visszaszívni késő, és őszintén; nem is akarom. Fájdalmas, de jó elveszni a nosztalgiában. - Nem mintha én értenék az ilyesmihez - teszem még hozzá mentsvárként.

- Milyesmihez? - nevet fel jóízűen, láttatva a már közel sem annyira eltérően más metszőfogait, ami miatt Nyuszinak hívtuk még. A Jungkook sem az igazi neve, de a sok rosszalkodás és közös játék közepette mindenki kapott valami újat, valami mást. Mondjuk rólam hamar lekopott a V. Vajon hívja még bárki így rajtam kívül? - Csak állok és nézek ki a fejemből. - Az árak oda vannak írva, tehát kérdezni sem kérdeznek.

- Akkor ne segítsek?

- Bolond - forgatja meg a szemeit. Utoljára ő nevezett bolondnak. Legalábbis ilyen kedvesen, mert mindenki más komolyan is gondolta. - Na gyere, mesélj nekem, mizu veled mostanság?

Hogy velem? Leléptem otthonról, borzalmasan utálom a munkahelyemet, ahogyan az embereket is, nincs senkim és semmim, mert képtelen vagyok közeledni, a kapcsolataim felszínesek, az életem üres.

- Semmi különös - lépek be mellé a kis bódéba. - Na és veled?

- Emlékszel a régi házunkra? Ahol mindig azon az ilyesztő hátsólépcsőn kellett közlekednünk.

- Emlékszem.

- Pár éve elköltöztünk. Mennyi is? Talán hat. Most itt lakunk néhány utcával feljebb. Te merre?

- Tíz percnyire innen.

- Akkor hogy-hogy nem látlak soha? - teszi fel magának a költői kérdést. - Jaj, képzeld!

És mesél, és mesél és csak mesél. Be nem áll a szája. Jócskán fagypont alatt van a hőmérséklet, érzem, hogy szép lassan megfagyok, de őt egészen biztosan melegen tarja ez a sok dumálás, amit egyébként leírhatatlan örömmel fogadok. Mindig is szerettem, mikor mesélt, még akkor is, ha az az általam nem kifejezetten kedvelt barátairól is volt. Azért jó tudni, hogy a szociális élete azóta sem csappant, sőt, csúcspontját éli. Ő erre hivatott. Hogy mindenki szeresse, hogy körülvegyék az emberek. Én meg nem. Ez van…

Tisztán emlékszem még; egy gyerekes bugyutaság miatt ért véget a kapcsolatunk. A dac, a vágy aziránt, hogy ő nyisson, és a bizonyítani akarás végül elszakított minket. Azután néha beszéltünk még interneten, de már messze nem olyan volt, mint anno.

Minden, amit szerettem benne, megmaradt, s még helyesebb is lett, mint amilyennek akkortájt láttam. Bár mennyire lehet helyes egy kilenc éves kisfiú? Inkább nem firtatom. Az érzéseim nem tompultak, mindössze pihentek, mert nem volt minden nap mellettem, hogy emlékeztessen rá. Ezért nem jött össze soha egy normális kapcsolatom sem? Próbálkoztam a társadalmilag elvárt normákkal, mentem a fejem és szívem után is, de csakhamar mindegyik csúfos véget ért. Jelenleg, itt állva mellette, érzem, hogy egyik sem volt olyan erős, mint most, vagy akár gyerekként. De nem akarom bemocskolni a szép emlékeinket, meg nem is hiszem, hogy érdekli őt, így csupán némán hallgatom a szavait.

A vásár a késő esti órákba nyúlik, mit mi kitöltünk egy közel barátinak mondható társalgással.

Amint sikeresen elpakoltuk a dolgokat törésmentesen, megindulunk hazafelé - ami inkább Jungkook lakhelyének iránya, mint sem az enyém, de kihasználok minden másodpercet, amit még vele tölthetek. Díszes világítások, fákra, oszlopokra csavart fényfűzérek kísérik kínos némaságba burkolt utunkat, melyet aztán - nem meglepő módon - Jungkook szakít félbe.

- Tudod… - kezd bele kissé nehézkesen, mi némi aggodalomra ad okot. - Mielőtt megtörtént volna az - az mi? - Jimin azt mondta, hogy te szerelmes vagy belém. - A szívem egy fájdalmasan nagyot dobban. - Azt találta ki, hogy viccből jöjjek össze Minával, és akkor majd kiderül az igazság. - Nem szólok közbe, nincs mit mondanom. - Később jöttem csak rá, hogy nem azért váltunk szét, mert a kapcsolatunkra voltál féltékeny, hanem azért, mert elhanyagoltalak. Féltem, hogy tényleg szerelmes vagy belém, és nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel - fejezi be egy mély sóhaj kíséretében.

- Én-

- Várj, hadd mondjam végig - int le kedvesen, s én már előre sejtem, hogy nagyobb jelentőséggel fognak bírni  a következő szavai, mint amire én fel vagyok készülve. - Évek kellettek, hogy megértsem az érzéseidet. Hogy felfogjam, az irántam való közvetlenséged közel sem volt természetes, hiszen féltél mindenki mástól. Hogy minden érintésed egy segélykiáltás volt, hogy vegyelek már észre, és nem hozzám menekültél otthonról, hanem tényleg velem akartál lenni. Őszintén sajnálom, Taehyung, amiért csak magammal foglalkoztam - keresi a tekintetemet, ám én megrökönyödötten a földet pásztázom, igencsak párásodó szemekkel.

- Én sajnálom… - nyögök ki mindössze ennyit, őszintén bánva az egészet.

- Sajnálod, hogy szerettél? - lágyul el a hangja, némi megbántottsággal fűszerezve.

A végtagjaim teljesen merevek, a hideg számomra elviselhetetlen szintekre emelkedett, de minden vér, ami még mozgóképes volt eddig megfagyott ereimben, most egészen biztos az arcomba költözött. Borzalmas a kommunikációs képességem, eleve nem fejezem ki magam valami jól, ám ebben a helyzetben teljesen elvesztem.

- Sajnálom, hogy szeretlek…

Ha létezik dolog, ami igazán nem hiányzott a családomon kívül a karácsonyra, az ez volt. A fájó múlt taglalása igazán semmi ezekhez az őszinte pillanatokhoz képest. Én egyébként sem vagyok egy őszinte típus, elvégre aki fél, az megtanul hazudni. Csakhogy Jungkook pont nem az az ember, aki nem érdemelné meg az igazságot, meg már úgyis mindegy, mert nemsokára elválnak útjaink, és soha többé - vagy további sok évig - nem látjuk egymást. Talán jobb is így.

- Sokáig nem láttam be, a büszkeségem képtelen volt elfogadni, de én is szeretlek. Mármint úgy… Izé… Szerelemből.

Gondolatok százai kavarognak a fejemben, szinte mást sem hallok, csak a vérem heves zubogását, de hiába lett kimondva, nem tudok, nem merek hinni neki. Ennek egyszerűen semmi értelme.

- Miután tisztáztam magamban a dolgokat, elmentem hozzátok, de anyukád mondta, hogy elköltöztél, és semmit nem tud rólad. Sehol nem értelek el, pedig hagytam rengeteg üzenetet… - halkul egyre lejjebb és lejjebb, mint aki szégyelli mondandóját.

- Gyerekek voltunk. Azt sem tudtuk, mi az a szerelem - beszélek magam ellen, nem is tudom igazán, kit akarván meggyőzni.

- De mostmár nem vagyok gyerek - halkul el végül jelentőségteljesen, teret adva a megértésnek.

- Kook, nagyon sok minden változott azóta. Lehet, hogy csalódnál…

- És ha nem? - pillant rám reményteljesen, mintha valamiféle komoly választ várna tőlem egy fel nem tett kérdésre. De nincs kérdés, ahogyan választ sem tudok adni rá.

- Mit vársz tőlem?

- Minden vagyonod - forgatja íriszeit cinikusan.

- Ezzel a pár tízezer wonnal nem mennél sokra - eresztek meg egy ügyetlen mosolyt, amiért a már jól ismert taktikáját használja a túl mély beszélgetés elkerülése végett.

- Mi lenne, ha adnánk egy esélyt egymásnak, és újra megismerkednénk? - ajánl fel egy egész korrekt, járhatónak tűnő utat. Nincs ember, aki nálam jobban akarná ezt, és bár veszteni valóm akad bőven, de azzal is, ha most nem fogadom el.

- Benne vagyok - húzom összébb magam, arcomat a sálam takarásába rejtve, hogy ne látszódjon visszatarthatatlan vigyorom.

- Ha van időd, eljössz holnap is? Anya tuti nincs még elég jól ahhoz, hogy itt ácsorogjon a hidegben egész nap.

- Persze. Mikor nyitsz?

- Kilenckor.

- Értem. Akkor kilenckor ott találkozunk - torpanok meg, ahogy megáll egy kapualjban. Kissé csalódott vagyok, amiért ilyen hamar megérkeztünk, de annál izgatottabb, hogy holnap is láthatom őt.

- Akkor… jó éjszakát, Taehyung.

- Jó éjt’, Jungkook - fordulok meg, megszabadulva minden karácsonnyal kapcsolatos ellenszenvemtől.

Egészen biztos, hogy semmit nem fogok tudni aludni az este…

Láttalak

Láttalak az utcán magányosan sétálni, ahogyan más embereket figyelve kerested az élet értelmét. Meggörnyedt alakod mintha egy világ terhét cipelné, tekinteted kétségbeesett, jól látható félelem ül az arcodon. Úticélod nincs, a szíved visz, de tudod, ez a legnagyobb veszted is… Ebben a században már hátrány, ha vannak érzéseid, ha van még hited, ha önállóan gondolkodsz.

Láttalak egy téren elveszni, miközben rémülten kerested a tömegből a kiutat. Ki akartál egyáltalán jutni, vagy jó volt úgy neked, mások közt, mégis egyedül? Senkit nem érdekelt pánikfeszítette tartásod, könnyes szemed, lesápadt bőröd. Bár sosem vágytál nagy figyelemre, sőt, kifejezetten kerülted azt, de ekkor még én is megsajnáltalak kicsit. Nincs rá szükséged? Akkor mire van? Ha másnak nem is, nekem muszáj foglalkoznom veled.

Láttalak egy borítója alapján sablonos könyvet olvasni, olyat, amilyet szeretsz, s ugyan a tekinteted követte a sorokat, mégis üveges volt. A biztonságba takarózol, semennyi izgalmat nem bírnának el az idegeid, de nem mondta még senki…? Kitalált emberek életébe menekülni a sajátod elől szánalomra méltó.

Láttalak otthon, ám te nem láthattál engem; kizártad a külvilágot. Mint mindig, akkor is felesleges dolgokon törted a fejed, olyanokon, amikkel ok nélkül stresszeled magad. Hány éve is már, hogy elhagytad a könnyed, nevetős énedet? Annyival jobb lenne, ha képes lennél csak a fontos dolgokkal foglalkozni, elvégre az gyenge kifogás, hogy neked minden az. Téged már semmi nem érdekel igazán.

Láttalak a tükörben, összetörve, ahogyan még utolsó erődből próbáltál kapaszkodót találni, ami hamis reményt nyújt, ami meggyőz a maradásra, ami kitartásra bír téged. De tudod mit? Igazad van; nem éri meg.

2Won - Kóbor

- Főnök, patkány ragadt a csapdába! - hallom is meg a hét, de talán a félév egyetlen jó hírét a terembelépésem pillanatában. A patkány jót jelent, a legjobbat. Mostanság ilyenre egyáltalán nem volt példa, az elmúlt napokban pedig egyenesen semmi nem történt. - Vége a vihar előtti csendnek - gurul arébb székével ajkain hatalmas mosoly kíséretében Hyukjae, rálátást nyújtva számomra a temérdek monitorra. - Itt, nézd csak - bök egyre, ami a B2-es cellánkat mutatja.

- Csak nem…? - ámulok el a fogoly láttán, jobban örülve neki, mint egy kismegyermek a karácsonyi ajándékának.

- De bizony! Kihyun bandájából valamelyik kutya - húzza ki magát büszkén a fiatal fiú, mintha neki bármi köze lenne a befogáshoz, pedig ő csupán egy őr.

- És honnan? - hajolok közelebb, hogy jobban megnézhessem az üres terem egyetlen eszközén - ami nem meglepő módon egy szék - ülő férfit. A másik három megtöltött cellánkban, ha nem éppen alszanak a foglyok, őrjöngenek, de már a belépésük pillanatától, ez azonban nem tesz semmit. Nem mintha egyedi eset lenne, csupán egy jel számunkra, miszerint jobb lesz odafigyelni rá.

- A nyolcas körzetből.

A várost húsz kisebb-nagyobb körzetre osztottuk, hogy könnyebben átlássuk az egészet, s ezek közül a hat, hét, nyolc, valamint a kilenc a legproblémásabb. Nem minden szegletük, de itt akad a legtöbb munka számunkra.

- Melyik részéről? - tekintem át a kültéri kameráinkat, ám este lévén nem sok mozgást látni odakint.

- A gettóból - ejti ki halkan, vészjóslóan.

A gettó, valódi nevén Holdvirág utca, egy olyan hosszú köz, ahova a rendőrök sem sűrűn teszik be a lábukat, maximum komoly erősítéssel. Itt él a legtöbb drogdíler, strici, rabló, meg egyéb kedves emberke, akikkel nem szívesen találkozik senki. A gyilkosságok majdhogynem mindennaposak, a betörésekről nem is beszélve.

- Nem lep meg…

- Hát azt látom.

- Ha kész az akta, visszajövök, addig is hasznosítsd magad - fordulok meg, készen rá, hogy elhagyjam a helyiséget.

- Hova mész?

- Meglátogatom a vendégünket.

- Fegyver van nála, hyungim! - szólal fel késtégbeesetten, mintha a figyelmemet elkerülhette volna a kezében szorongatott stukker.

- Tudom, köszi - intek a vállam fölött, kilépvén közben az ajtón.

Az úticélom az alagsor, hogy megismerkedjek a mi új játszópajtásunkkal. Természetesen az eszemet még nem vesztettem el, bár az is tény, hogy a golyóálló mellény nem sokat véd egy profi ellen, ám bízom az ösztöneimben, hiszek még sosem hazudtak, mit bizonyít az ittlétem is.

Kihyun bandája az elsőszámú célpontunk, s egyben akiket a legrégebbóta kergetünk. A banda pontos nagysága nem ismert, de már az hatalmas öröm, hogy egyet sikerült elkapni. Mi kihallgatjuk - ilyen-olyan módszerekkel -, majd, ha már nincs hasznunkra, átadjuk a rendőrségnek. Persze csak azt, akit még módunkban áll élve továbbítani.

A cellák sokszorosan biztosítottak, a belépés pillanatában mégsem véd semmi. Részben erre vannak az őrök, én mégsem szeretek gyáván mások mögé bújni, na meg nem is lenne értelme ilyen mentalitással itt dolgoznom, miközben kint nap mint nap szembekerülünk a halállal.

De igaz, ami igaz; a sarokba szorított patkány minden eszközt bevet a szabadulásáért.

Ahogy kattan az utolsó zár, minden kételyemet hátrahagyva lépek be a letisztult terembe, a félelem legapróbb jelét is száműzve magamról. Nem hagyok rést a meneküléshez, még a látszatát sem.

Egy fiatal férfi fogad, talpig feketében, világosbarna hajjal. Nem néz felém, nem is foglalkozik velem, csupán a magasan fekvő ablakot fixírozza, teljes mértékig kizárva engem. Ujjai a markolaton pihennek, s tudom, egy pillanat kérdése az, hogy életben maradok-e, de ez nem rettent vissza attól, hogy közelebb menjek.

Alig két méter választ már el tőle, mikor sötét íriszeit rámemeli; kéretlen tekintetében lezser nyugalom lapul.

Papírvékony, hófehér bőre bársonyként simul kiálló járomcsontjára, s bár a több számmal nagyobb ruha szinte mindent eltakar, tagadhatatlanul szörnyen sovány, ez azonban nem befolyásolja vérfagyasztóan tekintélyt parancsoló megjelenését, még így, a fogdában sem. Olyan, akár egy megfontolt, csapdába esett nagymacska.

Nem szól semmit, pedig a látogatóinknak jobbára igencsak szokott mondandója akadni. Nem tesz felesleges mozdulatot, a lélegzete kimért, s egyáltalán nem úgy fest, mint aki fenyegetve érzi magát. Sehol egy karcolás, egy seb, nyoma sincs dulakodásnak.

Mintha magától sétált volna be ide…

- Neved? - mélyesztem tekintetem az övébe, de közben képtelen vagyok elmenni a látszat mellet; szemeiben egy élet fájdalma ül meg. - Neved?! - kérdezek rá mégegyszer, erélyesebben, ám ezúttal sem érkezik válasz.

Ez a rosszabbik fajta. Inkább csacsogna egyfolytában, minthogy kínzóeszközökhöz kelljen folyamodnunk. Végülis, mit vártam egy bérgyilkostól…?

Úgy ül ott, mintha ő irányítaná ezt az egész helyzetet. Akár egy kiskirály.

A legkisebb mozgásra felfigyelek, de mire észbe kapok, már késő. Fegyverét felém szegezi, mutatója a ravaszon pihen, míg hüvelykujja a kakason. Elővehetném a sajátom, de egy másdoperc és végem. Elkéstem.

Mielőtt reagálhatnék, a kemény eszköz hangos csattanással ér földet, közvetlen a lábaim elé csúszva, a férfi pedig széttárt karokkal mered rám.

- Lőj - ejti ki halkan, de határozottan azon a nem túl mély, mégis magabiztos hangján. - Ölj meg.

Kezdem érteni, mire megy ki a játék, de még így is túlontúl zavaros az egész. Ha nem én teszem, ő számtalan módszerrel képes lenne végezni magával, de hát ki akarná ezt? Egyetlen magyarázat létezik erre; csapda.

- Te kérted - nyúlok saját stukkeremért, figyelve a reakcióit, véletlen sem elfogadva a nekem kínált fegyvert, ám a férfi nem mozdul még a kibiztosítás után sem.

Lehet, hogy komolyan meg akar halni…? Jó, ha belegonolok, van benne ráció, hiszen ha ő képtelen megtenni, hova máshova forduljon, mint az ellenséghez? A saját bajtársai legfeljebb is halálra kínoznák, ami valljuk be, nem egy kellemes vég. A macskáktól a kopókhoz…

Van ebben az emberben valami mélyen szánnivaló. Talán az, hogy ember, még ennyi mocskos tett után is, melyet a lelke sínylett meg legjobban. Hátrány az ő szakmájában, ha rendelkezik még vele egyáltalán, s ez itt látszik bebizonyosodni.

Nem patkány ez, csak egy riadt kisegér, akivel nekem lenne rangon aluli végezni. Információval látszólag nemigen szolgálna, nincs hasznunkra.

A jó szívem fog a sírba vinni, de úgy érzem, ennek a történetnek így semmi értelme. Bárki is ez, bárhogyan is került ide, szerencsés, amiért minden bizonnyal végtelenül szerencsétlennek érzi magát, már ha tiszták a szándékai.

Nem volt mit tenni, elengedtem…

2Won - Viszlát

Hyungwon mosolya napról napra halványulni látszott, míg nem teljesen kiveszett belőle minden őszinteség. Haldoklott, de ez senkinek nem tűnt fel…

Úgy gondolta, ha ad egy esélyt az életnek, egy sokadik utolsót, s megmaradt erejével párjában keresi az értelmet, egykoron ő is boldog lehet, egy nagy családban, állatokkal, megértésben, szeretetben. Ez hetekig ment is, sosem volt azelőtt olyan boldog, mint akkor, de, mint semmi, ez sem tartott örökké. Nem volt képes rá, csak félt beismerni. Talán, ha megpróbálja megbeszélni Hoseokkal… Talán, ha megismeri a törékeny énjét… Talán, ha most az egyszer tényleg megbízik valakiben… De nem ment. Hoseok valahányszor látta Hyungwont összetörni, megijedt, bepánikolt és félt, hogy miatta van, így esetek többségében elhúzódva igyekezett lenyugodni, vagy éppen jobban okolni magát, ezzel átruházva a fiatalabbra a lépés lehetőségét, amivel megvigasztalhatja párját. Csakhamar ez terhessé vált Hyungwon számára, ráadásul értelmét sem látta, hiszen ettől semmi sem lett jobb, semmi sem változott, maximum rosszul esett neki, hogy az ő érzései nem számítanak. Erősnek kellett lennie, ha nem is volt miből és hogyan…

Majd nem maradt más, mint régi jó barátja, a menekvés. Hogy maga elől, vagy mindenki más elől, valahol örök kérdés maradt, de igazán nem is számított, így nem foglalkozott vele túl sokat. A lényeg, hogy bármit érzett, bármennyire fájt, az kizárólag rá tartozott, nem kellett másnak tudnia róla. Még Hoseoknak sem.

Félt, rettegett, és nem volt, aki segítsen ezen, így magának kellett megoldania, mely egyenes utat jelentett a különféle tudatmódosító szerekhez. Gyógyszer, alkohol, drog? Minden túl gyenge, több és több kell, ráadásul remélte, ha már ilyen gyáva, legalább valamelyik megöli, de hiába, hiszen nyomot nem akart, Hoseok mellett igyekezett hanyagolni minden hasonlót. Egy erőltetett mosoly, egy elejtett “jól vagyok”, s máris minden rendben volt.

Amennyire megsínylette a lelke, olyan beteg lett a teste is, ez azonban továbbra sem jelentett mások számára semmit. Mindenki tudta, hogy a saját démonaival küzd, ám nem beszélt már róla, elfordult mindenkitől, elhitetve a külvilággal, miszerint meggyógyult. Nem játszott annyit, nem bújt annyira, elfelejtett nevetni, de elméletben minden rendben volt vele. Csak éppen feladta.

Egy idő után képtelen volt eldönteni, hogy a szeretet fáj ennyire, az élet, vagy éppen az az életvitel, amit folytatott az utóbbi hetekben, de már mindegy volt. Már minden mindegy volt. Próbálta elmagyarázni, próbálta kimutatni, próbált üzenni, ám még az az ember sem vett észre semmit, akitől némi együttérzést várt volna, így más lehetőség nem lévén, döntött. Egyedül, súlyosan, ahogyan eddig vészelte át megvetett földi éveit.

Összeszorult gyomorral, de vidáman kelt, nagyon régóta először engedve igaz mosolyt az ajkaira, miközben végignézett még alvó párján. Nem volt benne harag, sem megvetés, csupán őszinte szeretet, még úgy is, ha mindenki más önzőségnek hitte azt, amit tervezett. Sajnos a szeretet nem éltet, és jobbnak látta megkímélni az ő elhasznált, menthetetlen lényétől Hoseokot, mielőtt nagyobb kárt tehetne az egyébként is instabil lelkiállapotú férfiban.

Soha azelőtt nem volt még olyan boldog, mint azon a napon. Újra játszott, újra nevetett, s élvezte a szerelmével töltött órákat, a lágy szellőt, a nap melegét, a csicsergő madarak és a máskor idegesítőnek ható gyerekek önfeledt kiabálását. Nem akarta Hoseokot bántani, nem akarta, hogy rossz emlék maradjon, sőt, egyáltalán nem akarta, hogy emlékezzen rá, de ugye ez ellen nem tudott volna mit tenni. Nem volt mása, csak egy utolsó nap, amit Hoseoknak adhatott.

A búcsú pillanata olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, amiket rég elveszettnek hitt, és ugyan nem kellett volna örökre szólnia, tudta, ha vissza fordul, nem lesz képes újra eljutni idáig, s minden folytatódik úgy, ahogy eddig. Már tényleg nem volt értelme tovább menekülni…

Rettegett, ahogy markába szórta azt a rengeteg gyógyszert, de nem maga a halál ténye aggasztotta, mert annál jobban semmire sem vágyott. Sokkal inkább az, hogy ne okozzon ez túl mély sebet Hoseoknak, hogy ne tegyen miatta semmi olyat, amit ellenezne.

A pirulák fokozatosan tompították az érzékeit, de ő biztosra akart menni, így az öntudata peremén egyensúlyozva is nyelte és csak nyelte a következőt. Volt egy pillanat, mikor a pánik úrrá lett rajta, s akaratlanul is a szép emlékekbe kapaszkodott, de már olyan mélyen csírázott benne a kín, hogy az ösztönei is ellene dolgoztak, nem engedték megfutamodni.

Végül csendes magányában távozott a világról, számtalan megválaszolatlan kérdést hagyva maga után az örök vidám, kissé talán furcsa, ám egészében boldognak hitt fiú.

TaeGi - Kialudt láng

A kora reggeli csípős fagy elől menedéket keresvén fordulok másik oldalamra, félálomban kutatva a lehetséges alternatívák közt, míg neki nem ütközöm valami felettébb keménynek.

Hát persze…

A decemberben talán az a legjobb, hogy későn kel fel a nap, s korán nyugszik, mostanában rámragadt kedélyemhez öltöztetve a tájat, ám pár hete még egészen más miatt vert sátrat a szívembe eme hónap. A kesztyűs kézfogások, a fagyos puszik, a korai hóból alkotott golyók előli menekvés… Még most is ezért akarok élni, tudod?

Az ágyamat két takaró uralja; az egyik a fejünk alatt kapott helyet, a másik pedig a nekem háttal fekvő Yoongi testét melengeti. Már nem ölel át esténként, már nem kel fel, ha mocorgok, hogy magához húzzon, s már az sem érdekli, ha ide fagyok mellé, csak hagyjam őt aludni, különben hallgathatom a hisztijét. De hisz’ én szeretem őt, még jobban is, mint valaha. Hogyan jutottunk el idáig? Napok óta csak az jár a fejemben, hogy mégis mitől távolodtunk el ennyire? Mit tettem, amiért ezt a passzív ellenállást érdemlem? Kérdeztem, hárított. Tagad, hazudik, ám a tettei elárulják, ahogyan most is. Nem vagyunk sokat együtt, már nem keres annyit, ha hívom, kinyomja, majd valami kifogással órák múlva visszahív.

A hold fakón beszűrődő fénye megvilágítja tejfehér bőrét, az arcáról mindennemű érzelem távozott. Hozzá akarok érni, tenyerem alatt érezni teste melegét, tincsei puha tapintását, de nem tehetem… Nem tehetem, mert, bár ő talán nem látja, de szörnyen fáj minden ébren töltött percében az a mérhetetlen közöny, amivel viseltetik felém, a csípős megjegyzései, a lobbanékony kedélye. Egykoron azért küzdöttem, hogy mindig fent legyen velem, most meg már azért, hogy minél többet aludjon, pedig magam sem tudom, melyik a rosszabb.

Miért húzod ezt, ha már nem akarsz? Mit vársz, mi lesz jobb később? Magadat véded, vagy engem?

Ha akarnék, sem tudnék már aludni, s ennek kivételesen semmi köze a hideghez.

Ezen az éjjelen kizárólag a hold láthatja az értünk ejtett könnyeim, a néma harcom, a beletörődésbe fulladt valómat…

VKook - Nem ér annyit

A két fiú egymás mellett fekve nézte hol párja könnyektől csillogó szemeit, hol a szoba egyik távoli sarkát kiválasztva révedt a semmibe. Lett volna mit mondaniuk, mégis a csönd uralta ebben a súlyos percekben a helyiséget.

Jungkook elfojtott haragját és mély fájdalmát űzte dacosan, míg Taehyung néma tanácstalanságba burkolózva kereste a menthetetlenben a menthetőt. Ekkor még nem tudta, hogy mindhiába…

A karjuk összeért, s tekintetükben ott ült a megmásíthatatlan fájdalom, mozdulni azonban nem mertek. Jungkook azért, mert ettől csak nagyobb kínt fog jelenteni számára a döntése, Taehyung meg azért, mert félt, a másik talán nem örülne neki. Pedig, ha lépett volna, ha most az egyszer mondott volna valamit, talán egészen más kimenetellel ér véget a történetük.

A fiatalabb tudta, mennyire fájdalmas, mikor választás elé állítják az embert, s az is egyértelmű volt a számára, miszerint nem ér annyit Taehyungnak, hogy őt válassza. Nem kell választania. Nincs kikből, mert ő önként lemondva a posztjáról kíméli meg ettől a szerelmét. Túl fájó lenne ezt folytatni, elvégre csupán újabb és újabb sebeket okoznának egymásnak, s Jungkook a legkevésbé sem akarta bántani őt. Így hát, minden szavát megtartva magának állt fel az ágyról, majd csendesen kisétált, hogy cipőjébe bújva távozzon, bizonyosságot nyerve afelől, miszerint Taehyungnak még annyira sem volt fontos, hogy legalább megállítsa…