YongKi - Csorba

Hongki lábai megremegtek, ahogy a kicsiny, sötét és szűk szobába benyitott. Utálta ezt a helyet, egyedül a világ elől elmenekülni járt ide, mint ahogyan azt most is tette, de hiába is próbálta visszafogni indulatait, ahogy csukódott az ajtó, az első keze ügyébe eső tárgy a szemközti falon csattant. Nem elbukni fájt, s nem is az a mérhetetlen csalódás, amit az elmúlt hetekben tétlenül nyelnie kellett, hanem az, hogy tényleg nem változtathat semmin.

Üveg tört, szekrény borult, az indulatok azonban nem akartak alábbhagyni a percek teltével sem. Hongki egyszerűen besokallt. Nem mintha ez egyedi lenne, de az annál inkább, mikor ezt nem egy hisztiroham közepette ismeri el a nagyközönség előtt. Az igazi fájdalomnak nincs közönsége, azt egyedül ő és csak is ő érzi, melytől könnyeit nyelve oly nagyon próbál megszabadulni.

A nagy zajongások közben még az sem tűnt fel neki, hogy az ajtó résnyire kinyílt, honnan eleinte egy csodálkozó, majd egyre inkább megértő szempár figyelte minden mozzanatát.

- Felnőtt férfi a faszom – borult fel váratlan, ujjai közt egy meglehetősen régi képet szorongatva. Valóban tűnt inkább egy elesett gyereknek a harmincas éveihez közeledő Hongki, azonban Yonghwa szemében ő sosem lesz több, vagy kevesebb, mint ami. Egy ízig-vérig férfi, mellőzve a felnőtt lét minden vele járó tulajdonságát.

Megfeszült vállait leengedve hagyta egy pillanatra a kétségbeesettséget vonásaiba költözni, de még mielőtt tartósan maradhatott volna, egy határozott mozdulattal a képet is falhoz vágta, minek üvege szilánkjaira törve esett hangos csörömpöléssel a kemény padlóra.

Szemébe lógó tincseit egy erőszakos mozdulattal hátrasimítva változott meg hirtelenjében mimikája, s ahogy fájdalmas zokogását felváltotta hisztérikus nevetése, úgy vált egyre ijesztőbbé maga Hongki is.

Yonghwa - még ha a másik nem is engedte -, pontosan ismerte a férfi eme oldalát. Közönség nélkül nem másnak, csakis saját magának próbált hazudni, becsapni és elhitetni, hogy ő bizony nem érez, neki nem lehet rossz, nem lehet nehéz. Egy álarc mögé bújva élt…

- Áh, nem hiszem el – törölte le inge ujjával a könnyeit, majd egy mély sóhajt megejtve állt fel, porolta le nadrágját, s indult meg kifelé, készen rá, hogy maga mögött hagyja mind azt a káoszt, amit a helyiségben okozott, valamint, ami benne tombolt mindvégig.

Hongki, bár nem vette észre, hogy mindvégig figyelték őt, ahogy azt sem, hogy az a személy a nyomába szegődött, Yonghwa tudta, hogy talán ez a legtöbb, amit tehet érte. Csöndben mellette van, ha esetleg szüksége lenne rá, úgy téve, mint aki nem tudná, mennyire törékeny a másik valójában. Mert Hongki ezt karta, s ez az egyetlen módja, hogy vele lehessen.

TaeJin - Stigma - 12. rész

A börtön közel sem olyan sötét és magányos hely, mint azt hirdetik, de tény, nem egy leányálom. Ugyan nincs szükségem az általa tanított jobbhorogra, kétség kívül meg kell védenem magam a többiektől, mert ha szó nélkül tűröm, csak még nagyobb bajt okozok vele.

Hyuk távozását követően két héttel jött egy új tag a csapatba, kiegészítve a létszámunkat. Várható volt, ezzel azonban csak újfent szembesítettek, hogy mennyire nagyon magamra maradtam. A srác teljes ellentéte elődjének, meg egyébként sem érdekelnek az emberek, Hyuk maga vett rá engem, hogy összebarátkozzunk. Csupán fáj…

- Kétszázharminchetes! - kiabál be az üres cellába az őr, megzavarva a délutáni semmittevésemben. - Látogatód jött!

- Megyek - kaparom össze magam a helyemről, hogy kibattyogjak a bilincsemért.

Talán most mondja el az ügyvédem, hogy mikorra esik a következő tárgyalás. Ma van a szülinapom, úgyhogy ennél jobb ajándék úgysem érhetne. Nem, mintha ünnepelni kéne egy szörny megszületését…

Ám a megszokott termek helyett a főbejárat földszintjére megyünk, egy számomra teljesen ismeretlen folyosót megközelítve. Ha lenne életkedvem, sem érdekelne már,  mi, miért történik, így csupán sodródom az árral, mely egy kis fülkébe vezet. Lenyomnak a székbe az üveglap elé, és egyedül hagynak.

Néhány pillanat múlva neszezés sejlik fel, arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, ami a szemem elé tárul. Ahogy a legjobb barátomat, az öcsémet, Jungkookot édesanyja egy kerekesszékbe betolja elém, ki közben végig mosolyog, azonnal darabjaimra tör, s éktelen zokogásba kezdek, fejemet az előttem lévő falapra hajtva.

- TaeTae - kocogtat az üvegen.

Soha életemben nem éreztem még ennyi bűntudatot és fájdalmat egyszerre.

- Hyung, ne csináld ezt, mert én is sírni fogok - próbál győzködni, de mindhiába, nem tudom abbahagyni. Levegőt is alig kapok, úgy zokogok, ráadásul félő, hogy elájulok tőle, bár, mit számít már? Az egyetlen, ami rávesz, hogy felnézzek, az Jungkook szipogása… - Mondtam - ereszt meg egy keserű mosolyt, könnyáztatta szemeit rajtam tartva. - Szeretlek, hyung - tapasztja tenyerét a minket elválasztó anyagra, s én az övéhez téve az enyémet nyögöm ki szavaimat.

- Én is téged… Kookie. Annyira… annyira nagyon sajnálom… amit veled tettem - kezdek rá újra a hisztérikus sírásra. Kook édesanyja csak leül az errébb húzott székre, s minket figyelve könnyezik csendben.

- Nem te voltál. Én tudom, emlékszem, hyung, figyelj rám.

- De… - egyenesedek ki, igyekezvén elnyomni a zokogásom, hogy halljam őt. Mindig tökéletes állapotban lévő, barna tincsei most kócosan kunkorodnak a fején, és egy egyszerű, gyűrött pulóvert visel. Nincs valami jó állapotban.

- Nem te voltál - ismétli meg higgadtabb hangnemben. - Te csak védeni akartál engem azoktól, akik ezt tették.

- Kook…

- Ki fogunk innen hozni, TaeTae, ne aggódj. Borzalmas nézel ki - törölgeti vigyorogva a könnyeit.

- Tudom - szipogok, még mindig képtelenségnek tartva Jungkook állapotát.

- Boldog szülinapot, bátyó - érzékenyül el, megintcsak rombadöntve sírásom abbahagyásának a próbálását.

Míg Kook mesélt nekem a kinti helyzetről, hogy mennyit hülyéskednek a fiúkkal - kényesen kerülve minden, az egészségével kapcsolatos témát -, addig én a Hyukkal való közös ügyeinkbe avattam be, még véletlen sem szóbahozva az idebent uralkodó állapotokat. Nevet, mosolyog, a szemei mégis elárulják őt. Szenved. El sem tudom képzelni, milyen lehet most neki, vagy az anyukájának, ki továbbra is kiáll mellettem, kedvesen bíztatva.

Az alig fél óra leteltével visszavisznek engem a cellámba, ami ezúttal mérföldekkel sötétebb és magányosabb, mint eddig bármikor. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Kook kinézetét, és legszívesebben mellette lennék, hogy segítsek nekik, hogy addig öleljem őt, amíg csak bírom. Bízom benne, hogy igazat mondott, és tényleg nem én voltam, így azonban már nagyon ki akarok menni.

Az ügyvéd másnap megnevez egy három hét távlatába eső időpontot, mi a következő tárgyalásomat jelenti. Három hét… Három teljes hét idebent, miközben nem marad számomra más, mint a remény. Viszont… Az ügyvéd szerint minden esély megvan rá, hogy felmentsenek, most, hogy Jungkook elég jól van a tárgyaláson való részvételhez. Ki fogok szabadulni…

Túlontúl sok időm van idebent gondolkodni. Az egyébként máskor viszonylag tűrhető, s menedékemként szolgáló kis világom immár egy sötét, ijesztő lyukká nőtte ki magát, saját börtönömként szolgálva. Vicces, nem? Azt hittem, ennél a helynél nincsen rosszabb, pedig az igazán rossz bennem lakozik.

A világ egy rideg és kietlen való, ahol számomra egyáltalán nincs hely. Képtelen vagyok beilleszkedni a társadalomban, és őszintén, nem is vágyom rá. Állandóan furcsán érzem magam, nem értek szót az emberekkel, s vágyaim, vagy álmaim sincsenek, amiket követhetnék, amikért küzdhetnék. Természetesen tudatában vagyok annak, miszerint ez mind a saját számlámra írható, elvégre én vagyok az, aki a rosszat látja mindenben, viszont, ha ez nem így lenne, méginkább megsérülnék, amit már nem bírnék elviselni. Csak nem szeretnék több fájdalmat…

Csütörtökön, mikor újfent előszednek, ama címszóval, miszerint látogatóm van, egyszerre szorul össze a torkom, és leszek elmondhatatlanul boldog. Ám közel sem az vár, mint akire számítottam, mely ambivalens érzéseket kelt bennem.

- Jin hyung - ülök le a székembe, árnyalatokkal jobb kedvvel.

- Szia, Tae - jelenik meg egy kedves görbület az arcán, azonban hiába, szinte virít róla valami igazán baljós. - Milyen idebent?

- Tűrhető. - Borzalmas.

- Jól kijössz a többiekkel?

- Aham. - Egyáltalán nem.

- Nagyon nehéz, ugye? - válik szomorkássá, mintha kihallaná a mondandóim mögötti jelentéseket.

- Megvagyok.

- Mondani szeretnék valami rettentően fontosat, de ahhoz az kell, hogy teljesen rám figyelj. Menni fog?

- Figyelek, hyung… - nyelek nagyot, félve, hogy bármi rosszat tettem - az eddigieken felül, amikről én is tudok.

- Ne nagyon idegeskedj semmin, és higgy magadban. Higgy magadban Taehyung, mert te egy nagyon erős srác vagy. Ne hagyd, hogy elnyomjanak a kétes gondolataid, de ha mégis sikerül, és úgy érzed, ki akarsz törni, ne tedd… Maradj nyugton, míg kihozunk innen. Kérlek…

- Nem értem, miről beszélsz - pislogok nagyokat, és esküszöm, én próbálkozom, de milyen kétes gondolatok, meg kitörés? Mi vagyok, egy identitászavaros vulkán?

- Mindent el fogok magyarázni, ha eljön az ideje.

- És az mikor lesz?

- Tudni fogod.

- Hát jó… - hagyom rá. Biztos rosszul aludt, vagy őt még jobban megviseli ez a helyzet, mint engem. Nem, mintha valaha egy nyelvet beszéltünk volna Jin hyunggal.

- Mondd csak, TaeTae, milyen a menza? - Ez aztán az éles kanyar…

- Csak nem itt akarsz ebédelni?

- Ha lehetne, minden nap itt ebédelnék - vigyorodik el.

- Annyira tuti nem jó. Ehető, de nem sűrűn van finom étel.

- Amint kikerülsz innen, minden nap a kedvenceidet fogom főzni neked!

- Nem szeretek enni - vágom rá gondolkodás nélkül, remélhetőleg megúszva egy kellemetlen helyzetet. Vagy sokat.

- Jungkook mindenbe beavatott - jegyzi meg fölényesen.

- Majd én leverekszem vele - mosolyodom el, ám ekkor hirtelen valami eszembe jut, aminél eddig még jobb ötletem tuti nem volt. - Hyung, átadnál neki egy üzenetet?

- Persze.

- Azt üzenem, hogy ne áruljon el neked semmit rólam.

- Öhm… nem - nevet ki csak úgy. - Amíg itt vagy, az összes kis titkodat kiszedem belőle - nyújt rám nyelvet a felnőtt, érett hyung.

- Nincsenek titkaim - vonok vállat hetykén, elvégre, így is van. Akadnak dolgok - majdnem minden -, amit nem mondok el konkrét rákérdezés nélkül, amúgy meg igen.

- Majd meglátjuk - kacsint rám, olyan érzést keltve bennem, mintha már most többet tudna rólam, mint én magamról.  

Mióta Hyuk nincs, megszaporodtak az engem ért atrocitások. Azt hiszem, ez egyfajta bosszú, mert nekem mindig sikerül mini világháborúkat kirobbantanom, majd csöndesen lelécelnem, ám már nincs rá lehetőségem, így az összes eddigi sérelmüket is megtorolják rajtam. Talán megtudnám védeni magam, de nem akarok kockáztatni, úgyhogy csupán tűröm, remélve, miszerint minél előbb megunják.

Minden támaszom Kook, anya és Jin, valamint, hogy amikor csak lehet, eljönnek meglátogatni. Igyekeznek engem nyugtatni, holott előttük a lehető leghiggadtabban viselkedem, hogy ne kelljen még miattam is aggodalmaskodniuk. Hiába nem érdemlem meg, ők ilyenek. Hinni akarok Jungkook szavaiban, nem is azzal van a baj, mindössze magamban nem tudok bízni. Mi van, ha engem védve mondja, hogy nem én voltam?

Némi vért felköhögve támaszkodom remegő karjaimra, ezzel felettébb szánalmas látványt nyújtván, időm azonban nincs összekaparnom magam, a következő rúgás falhoz vág. Kiabálhatnék, de nem teszem. Könyöröghetnék, de nincs értelme. A délutáni szabadidőben bárki bejöhet a mi részünkbe, amit természetesen nem védenek, így nyugodtan lehet garázdálkodni. Persze ilyenkor nincs mindenki kiengedve, váltásokban lehetséges élni a felkínált lehetőségekkel, ami számomra az alvást jelentené, de lassan egyáltalán nincs rá lehetőségem. Egyszer annyira elintéztek Jonginék - egy éjszaka -, hogy a börtön kórházába kötöttem ki egy egész napra. Közel mindegy nekem, nem is érdekel, csak az arcom maradjon ép…

Kedden és csütörtökön lehet látogatóm. A péntek, a szombat, a vasárnap és a hétfő maga a pokol. Összemosódnak a napok, egyre nehezebben lehet kivinni engem az udvarra, és ott is csak fekszem. Kezdem elhagyni magam.

Érzem, ahogy gerincem vonalán megfagy a vér, fokozatosan önt el az adrenalin. Pillanatról pillanatra ködösül minden, elvesztem uralmam a gondolataim, elvesztem uralmam a testem irányítása felett. Minden, ami marad nekem, az az elviselehtetlen fájdalom, mely a lapockáimat támadva veszi el az eszemet.

Megingok, ám a másodperc egy törtrésze alatt stabilizálom helyzetem, majd féktelen, eszeveszett futásba kezdek, a vággyal, hogy öljek, a vággyal, hogy pusztítsak. Emberek csontjainak ropogását akarom hallani, a kétségbeesett ordításukat, az utolsó, reszketeg lélegzetvételüket. Látni, ahogy egy világ omlik össze bennük, miközben kialszik a szemükben a fény, s soha többet nem táplálnak ostoba reményeket.

- Taehyung! - szakítja át védelmem sziklaszilárdnak hitt falát egy hang, elviselhetetlen kínt gyújtva bennem. Az ösztöneim már-már kényszerítenek rá, hogy forduljak meg, vessem magam a fiúra, s törékenységét fegyverré formálva taszítsam őt a semmibe, de az én, mely öntudatom peremén egyensúlyozik, rendületlen ellenáll a késztetésnek.

Állandó kiabálása megrémiszt, az életével játszik. Hogy tőle félek-e, vagy magamtól, képtelen lennék megmondani, egészen addig, míg a nevem helyett fájdalmas ordítása nem kúszik a fülembe. Hezitálok, harcolok a bennem zajló események ellene, de a következő személy láttára egyáltalán nem voltam felkészülve. Összetörtem.

Verejtékben úszva ülnék fel helyemen, ám a hirtelen jött fájdalom fekve tart, megakadályozva a mozgásban. Nem telik két pillanatba, míg realizálva a helyzetem, még inkább az ágyhoz szegve érzem magam, ugyanis a kint tomboló vihartól meghűl bennem a vér. A villanások félelmetes formákat vetnek az üres helyiség fehérnek még a legjobb indulattal sem mondható falára, a dörgésekbe beleremeg az egész testem. Jelen pillanatban egyáltalán nem érzem jónak, hogy van ablakom, s az ágyhoz bilincselt bal kezem végett teljesen tehetetlen vagyok.

Tegnap - bár meglehet, hogy még ma, óra ugyanis nincs itt, nem mintha sokat számítana - oly mód kikaptam, hogy lehetséges, miszerint innen megyek a jövőheti tárgyalásomra. Egykoron hatalmas bunyós voltam, híve az erőmben, s abban, ha netán kevés is lennék, a pénz mindig, mindent megold. Most sem arról van szó, hogy ne lennék rá képes, mindössze nem akarom magam alatt vágni a fát, ezzel esélyesen tovább élvezni a kelleténél eme csodás hely vendégszeretét.

Tehát azon kívül, hogy fáj mindenem, jelenleg egész bizakodóan tekintek a jövőmre, már, ha beszélhetek egyáltalán olyanról, hogy jövőm. Mert ki leszek a többiek szemében, mikor kikerülök? Taehyung, aki péppé verte az öccsét, majd ártatlanul megúszta? Jimin hogy fog hozzám állni?

A börtönkórház annyival jobb, mint a cellám, hogy itt senki nem zavar, nem kell tartanom esetleges támadástól, s azzal sincs gond, hogy esetleg unatkoznék, elvégre én elvileg nem szoktam. Mégis rettentő lassan telnek a napok, főleg úgy, hogy látogatóim sem lehetnek, pedig mindössze ők tartották bennem a lelket.

Rengetek időmet kihasználva, a történteken merengek. Talán a furcsa álmaimban több van, mint amennyinek felébredésem pillanatában szokott tűnni. Talán Jin mégsem mond annyi hülyeséget, hiába nem értem őt. Talán Kookienak igaza van.

Látom, ahogy egy idegen férfi a kezében vascsővel a sikátorba fordul. Érzem, hogy hiába lépek már, elkéstem. Hallom Jungkook fájdalmas üvöltését. Majd ahogy szemeim elé tárul, teljes köd, ölni vágyom. Mozdulok, irányítani azonban képtelen vagyok a tetteimet, semmi nem úgy alakul, ahogy én akarom, s hiába érzem azt a mérhetetlen energiát, ami bennem lappang, csak mégtöbbet vétek, nem tudom irányítani. Valaki engem szólít, de már annyira mélyen vagyok a sötétben, hogy szinte fel sem tűnik. A gerincemet feszítő fájdalom továbbra sem tágít, a fejem egyenesen ketté hasa, és mintha minden ellenem játszana, elkapnak.

A kórházban töltött napjaim alatt az időjárás igencsak szeszélyes formát ölt. Ennyi vihart nem tapasztaltam összesen az elmúlt néhány évben, s egyedül átvészelni ezeket felér több éves szenvedéssel a zárkámban. Hogy nyugodt maradhassak, a Kookkal közös, filmezős estéinken gondolkodom, képzeletben otthon fekve az ágyban, és valami szörnyen unalmas filmet kifigurázva. Lesz még rá lehetőség valaha?

Mint a legtöbb férfi, én is kevés rosszabb érzést ismerek a kiszolgáltatottságnál, amihez az itt töltött hetek alatt volt bőven időm alkalmazkodni, ám a fürdetés egyenesen megalázó. Ha adnának időt, egyedül is menne, de a beszűrődő hangok alapján odakint káosz van, nekem pedig pontosan kell érkeznem. Ami csak tetézi a dolgot, az az, hogy két fiatal, törékeny ápolónő tesz-vesz körülöttem, fürdet, kötöz, ellát és öltöztet. A régi énem tuti nem hagyta volna ki a lehetőséget, még talán ágyba is tudnám csábítani valamelyiket a törékeny kisfiús alkotással, de mai fejjel csöndben tűrök mindent, várván a menekvés pillanatát innen. Az öcsém mellett megtanultam becsülni az emberi értéket, meg azt hiszem, a szívem foglalt. Gusztusom sem lenne az egészhez, még ha fel is gyűlt bennem minden.

Szerintem ugyanaz az autó jött értem, mint legutóbb, de nem vagyok benne egészen biztos, mert az idegesség miatt annyira nem figyeltem meg az oldalába karcolt szavakat és alakzatokat. Nem mintha jelenleg biztos lennék a szabadulásomban - sőt… - azonban sokkal tisztább már a kép, nem mellesleg Jungkook is magánál van. Ha pedig itt ragadok néhány évre, legyen, tenni ellene úgysem tudok. Lehet jobb is lenne mindenki számára.

BaekYeol - Eltitkolt álom

Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, ahogy tekintetem az ismerős idegenre téved. Nincs szükségem percekre, sőt, a másodperc töredéke is hosszabb annál, mint ahogy én ráeszmélek, ki is az illető valójában. Összeszorul a szívem, a hányinger egy sosem tapasztalt mélységét mutatja meg a sötétnek, de még én sem tudom, hogy az öröm, vagy a fájdalom váltja ki mindezt.

A kinézete ugyan merőben megváltozott, mégis magán hordja jellegzetes jegyeit, mindazt, ami egykoron megfogott benne.

- Baek, mit nézel annyira? - ránt vissza haverom abba a dimenzióba, ahonnan több száz ember elől sikerült elmenekülnöm, csak azért az egyért, aki ott ül egy oldalsó sátor árnyékában.

- Semmit - sóhajtok, észlelvén, hogy ezidáig bent melengetett levegőm már korántsem nyújt elég oxigént létszükségletem kielégítéséhez.

A rendezvény zajai tompulnak, a lábam képtelen tovább vinni, s Jongdae is csak értetlenül áll mellettem, keresve elrabolt figyelmem tárgyát, illetve ezesetben személyét.

Nyolc éves voltam, mikor először találkoztam a nálam tizennégy évvel idősebb fiúval. Messze lakott, sok közünk nem is volt egymáshoz, mindössze annyi, hogy néha beszéltünk az internet akkoriban nyújtotta lehetőségeit kihasználva, mind írásban, mind pedig szóban. Valahogy a szüleimmel is összeismerkedett, így eljött, hivatalosan hozzám, de látszólag jobban otthon érezte magát a felnőttek világában. Ők kétszer annyi idősek voltak, mint ő, én fele annyi sem, s sokáig nem értettem, ez miért érte meg neki, ám ezerszer inkább örültem a ténynek, hogy jön. Fél évente egy hétvégét nálunk töltött, mi idő alatt rengeteget sétált velem kettesben, mesélt az életéről, játszottunk a szabadban, vagy éppen a négy fal között. Kissé tartottam tőle, mert már akkor szörnyen helyes volt, ugyanakkor mellette tudtam csak igazán kikapcsolódni. Valamikor akkortájt jöttem rá, hogy engem a saját nemem vonz leginkább.

Vicces, kedves, törődő és figyelmes volt. Hosszú évekig járt hozzánk, de ez szűnni kezdett, mikor a sokadik barátnőjével komolyabbra fordultak a dolgok. Akadt olyan is, mikor egy csajjal jött, és bár fájt, nem vettem zokon, sőt, inkább örültem, hogy boldognak láthatom. A kapcsolatunk elég közvetlennek mutatkozott, olyanok lehettünk, mint két testvér.

Öt, de talán hat év is eltelt, mióta utoljára láttam, s még csak beszélni sem beszéltünk azóta. Néha megjelent egy-egy álmomban, néha napokig gyötört a vágy, hogy felkeressem, de féltem tőle, és attól, hogy esetleg már teljesen elfelejtett engem.

Most, hogy annyi idős vagyok, mint ő, mikor először jött, csak még nagyobb szakadékot érzek kettőnk közt…

Fel sem fogom, mióta nézhet engem, de amint magáénak tudja minden figyelmem, szélesen elmosolyodik. A keze mozdul, közelebb int, a lábaim azonban földbe gyökereznek. Ajkaival nevemet formálja, integetése hevessé válik, nekem meg nincs más lehetőségem, lassan, vontatottan megindulok hozzá.

- Baekhyun! - pillant fel rám székéből vidáman. - Alig ismertelek fel. - A hangja semmit nem változott, beleremegek.

- Szia. - Nem tudom, mit mondhatnék ennyi idő után.

- Mi járatban erre? Gyere, ölelj már meg - nyújta ki karjait, s én némi hezitálás után egy gyors, közömbösnek ígérkező ölelésbe simulok, mibe csakhamar sokkal több érzelem költözik, mint amennyit elbír még megkínzott szívem. Az illata is olyan, mint volt…

Egyfajta felsőbbrendű aura lengi körbe, a hangszíne és érintése mégis alázatos. Nagy ember lett, fontos személy, és már köze sincs ahhoz a részmunkaidős, fiatal sráchoz, aki egykoron eljött hozzám.

Erősen tart, mivel egyetemben kezdem elhagyni magam, s egész súlyommal méginkább hozzá simulok. Küzdenem kell, hogy könnyeim bentmaradjanak, de a szégyen rosszabb lenne, mely meggyőz afelől, miszerint még nincs itt a sírás ideje.

- Hogy megnőttél - kuncog mély tónusán a fülembe. - Hiányoztál - szorít rajtam egy utolsót, mielőtt elengedne. Válaszolnék, de félek, hogy megértené szavaim valódi jelentését. - Na, milyen kis néma lettél. Emlékszem, régen be nem állt a szád - nevet szórakozottan, tekintetét végigfuttatva rajtam. Azt hiszem, már hiába bánom meg, hogy ennyire könnyedén vettem reggel az öltözködést.

- Nos… igen - vakarom meg zavartan a tarkómat, valamiféle kiutat keresve ebből a kínos szituációból.

- Baek, én tovább megyek - érinti meg hirtelen valaki a vállamat, mire kis híján felsikkantok. - Bent találkozunk, jó? Majd hívj, ha végeztél - lapogat meg Jongdae, s válaszomra sem várva megy tovább, gondolom, megunva engem és a kis szünetemet.

- Egy barátod…? - kérdezi Chanyeol, még véletlen sem hagyván elfelejteni a tényt, miszerint ő igenis itt van.

- Valami olyasmi.

- Olyasmi? - replikál meglepetten. - A fiúd?

- Mi? - esik rám ezúttal a meglepettség sora. - Nem! Dehogy! - tiltakozom tán kissé hevesebben is, mint kellene.

- Csak kérdeztem - terül el megértő mosoly ajkain. - Na, de mesélj már, mi történt veled mostanság?

- Semmi érdekes - sütöm le a tekintetem, s tény, valóban elég unalmas és egyhangú az életem. Nincs mit mondanom róla…

- Suli? Család?

- Otthagytam a főiskolát, nem volt nekem való, úgyhogy most dolgozgatok. Mióta elköltöztem otthonról, anyu rendszeresen hívogat, apu meg próbálja rávenni, hogy hagyjon nekem több teret - vázolom fel nagy vonalakban, s többet nem is tervezek tudatni ezekről. Egyik napról a másikra sínylődöm, igazi kapcsolatom még nem volt, mert egyszerűen képtelen vagyok bárkit igazán szeretni, úgy, ahogyan ő megérdemelné, hiszen már foglalt a szívem.

- Örülök, hogy ilyen ügyes, talpraesett lettél. Sokat aggódtam ám érted - simít végig a karomon.

Miért ér hozzám…? Összezavar.

Egy sohasem múló némaság áll be közénk, mit ő mosolyogva, az én zavarbaejtő figyelésemmel tölt, míg nekem nincsen semmi ötletem, amivel kiszabadulhatnék ebből az egészből. Eleve utálom az ilyen szituációkat, de Chanyeol társasága még külön rátesz egy lapáttal. Az emlékek, az érzéseim, az a tompa remény, ami ott motoszkál bennem…

- Azért szerettelek ennyire már kölyökként is - sóhajt fel nehézkesen, mintha egy élet súlya ülne a vállain.

Szeretett? Vagy még mindig szeret?

- Ne aggódj, a jéghegy csúcsán is megélek - legyintek olyan könnyedén, mintha magam is elhinném, amit mondok.

- Nagyon helyes - nyúl fel hosszú karjával, hogy összekócolja amúgy is gyatra frizurámat. - Vigyázz magadra, Baekhyun, mert sokunknak fontos vagy!

“Sokunknak”? Ki az a sok? Anyu, apu és Chanyeol, aki az elmúlt években felém sem szagolt?

Miért is kezdtem el neheztelni rá? Mindegy, ami volt, az megtörtént, most pedig most van. Ki tudja, mikor láthatom újra, bár, ha itt lakik a környéken, lehet nem lesz az olyan sokára.

- Igyekszem - varázsolok arcomra valami igaznak tetsző, mégis fanyarnak érzett mosolyt, mit látom, hogy észrevett, de nem teszi szóvá.

Annyira közvetlen, annyira boldog. Lehetséges, hogy valóban hiányoztam neki? Hogy fontos vagyok számára? Esetleg több…? Álom, persze, hogy csupán álom az egész, de mi lenne, ha…?!

- Oh, Hyera! - int hirtelen, s tekintetemmel megtalálva a csinosan felöltözött, felénk igyekvő lányt, kinek karján egy egy év körüli gyermek ül, valami szörnyen furcsa érzés fog el.

- Ne haragudj, drágám, siettünk, de hatalmas sor állt - lép mellé egy könnyed mozdulattal, ugyanilyen könnyen összetörve gyengéd lábakon álló álmaimat, valamint szívemet.

- Semmi baj, kicsim - karolja át, szélesen vigyorogva a lányra. - Hadd mutassam be neked a fiút, akiről annyit meséltem, Baekhyunt - int irányomba, rám vonva ezzel párjának a figyelmét. Nem vigasztal, bármennyit beszélt rólam. Kicseszett szarul érzem magam. - Baekhyun, ő a feleségem, Hyera és a kisfiúnk, Hyungjin.

- Üdvözlöm - hajolok meg illedelmesen, belül apró darabjaimra törve. - Akkor én nem is zavarnék tovább - előzök meg egy borzalmas beszélgetést, s mielőtt válasz érkezhetne halk kijelentésemre, távozok a helyszínről, egyenesen hazafelé véve az irányt.

Nem érdekel a buli, nem érdekel Jongdae, nem érdekel semmi.

Bár érzem, hogy az ő boldogsága miatt gyűlölködni gyerekes és gusztustalan dolog, de mégis, akit a legjobban utálok, az én magam vagyok, amiért valaha is eljátszottam kettőnk gondolatával. Hiszen nem ilyen a világ. Nem nekem való…

VKook - Rég nem látott barát

A fehér hó mindent egyenletesen belepve csempész még egy kicsivel közelebb mindenkit az ünnepi hangulathoz - csak én vagyok sötét az egész utcában. Napok választanak el a karácsonytól, s hiába tolják le az ember torkán már másfél hónapja, egyszerűen képtelen vagyok azonosulni vele, utálom. No persze ez nem volt mindig így, bár ezt sem állítanám teljes meggyőződéssel, ám képtelen lennék visszatalálni ahhoz, mikor változott meg ez az egész az életemben.

Azt mondják, a külsőd tükrözi a belső énedet. Én azt vettem észre, hogy ha valaki minél inkább ki akar tűnni, az annál jobban beleolvad a tömegbe - az már más kérdés, hogy egy társadalmilag sokszor nem éppen jó szemmel nézett tömeg az -, míg, mikor valaki pont, hogy láthatatlan kíván lenni, kitűnik az átlag közül. És hogy hol helyezkedem el jómagam? Én csak leszarom a külvilágot…

A vantablack a fény 99,96 százalékát elnyeli, mi által a világ egyik legsötétebb dolga. A másik én vagyok.

A lényeg a lényeg… Mindenki szivárványt hány, teli szatyrokkal szaladgálnak, és egy valag pénzt költenek arra, hogy elhitessék az állítólagos szeretteikkel, hogy valóban szeretik őket. Mindezzel nem is lenne gond, csupán a magány ilyenkor sokszorosára nő, és még csak tenni sem tudok ellene.

A buzgó készülődéssel átitatott utcákat róva néhány pillanatig eljátszadozom annak a gondolatával, hogy hazamegyek, leülök a családommal az asztal köré elfogyasztani az ünnepi menüt, segítek feldíszíteni a fát, elmesélem nekik, milyen jó életem van, de nem tudom csak úgy zsebre tenni a sérelmeimet, még egyetlen napra sem. Soha nem voltunk jóban, mindössze megtűrtük egymást, amíg lehetett.

Céltalan utam tudat alatt is a nagy tér felé halad, ahol egy hatalas fenyőfa áll díszes pompában, s bár mű, valamilyen szinten megnyugtatja sajgó szívemet, amiért én nem állítok fel otthon. A vásár színes, zajos és élettel teli. Elnézegetem a különféle csecsebecséket, figyelgetem az embereket, az élet nagy kérdésein elmélkedek, és még egy süti is belefér a délutánomba. Nem különösebben vagyok oda ezekért a habos cuccokért, de minden második bódéban hasonlókat próbálnak az emberre tukmálni aranyos, idős nénik.

Már éppen haladnék tovább, befejezvén a kerámia készletek szemrevételezését, mikor a morajból egy célzott megszólítás csapja meg a fülemet.

- Taehyung - hadonászik a levegőben a portékák mögött álló fiú, mire a szívem kihagy egy ütemet.

- Szia, Jungkook - mosolyodom el inkább kínosan, mintsem kedvesen régi barátom láttán. Létezésem legjobb és egyben legrosszabb időszakát töltöttük együtt, még gyerekkorunkban.

- Alig ismertelek fel! - Érthető. Vele ellentétben én külsőre igen sokat változtam… - Mi járatban erre? - billenti oldalra a fejét érdeklődve, mire mogyoróbarna fürtjei alól megcsillannak sötét íriszei.

- Csak múlatom az időt.

- Aha.

Kínos csend. Már nem ismerjük egymást, pedig benne még ott lapul az a fiú, aki egykoron a legjobb barátom és egyben titkon a szerelmem volt. Mindenhova követtem, s lehetett bármilyen őrült ötlete, bármiben részt vettem, csak hogy a közelében lehessek. Elmondani persze nem mertem, mert féltem, ha ez kiderül, soha többet nem akar velem lógni, de hát istenem. Alig voltam tíz éves… Az viszont, hogy most ilyen erővel ostromolnak az akkori érzelmek, bizonyítják, hogy nem csupán egy gyerekes fellángolás volt. Még most is szeretem őt, hiába nem láttam nagyon régóta.

- És te? Mit csinálsz…? - Nos, nem az erősségem a kommunikáció, de ezzel mindketten tisztában vagyunk.

- Anyát helyettesítem, mert tegnap megfázott. Hiába mondtam, hogy vegyen fel pulcsit is a kabát alá, sosem hallgat rám. De mindegy. El szeretné adni ezeket szentestéig, így másképp nem tudtam volna otthon tartani, bár nem megy valami jól az üzlet, tehát lényegtelen, ki hol van, senki nem vesz ilyen kicsicsázott szarokat.

… az anyukája, aki mindig annyira örült nekem, pedig minden nap ott potyáztam náluk.

- Segítsek? - ejtem ki meggondolatlanul a számon, de már visszaszívni késő, és őszintén; nem is akarom. Fájdalmas, de jó elveszni a nosztalgiában. - Nem mintha én értenék az ilyesmihez - teszem még hozzá mentsvárként.

- Milyesmihez? - nevet fel jóízűen, láttatva a már közel sem annyira eltérően más metszőfogait, ami miatt Nyuszinak hívtuk még. A Jungkook sem az igazi neve, de a sok rosszalkodás és közös játék közepette mindenki kapott valami újat, valami mást. Mondjuk rólam hamar lekopott a V. Vajon hívja még bárki így rajtam kívül? - Csak állok és nézek ki a fejemből. - Az árak oda vannak írva, tehát kérdezni sem kérdeznek.

- Akkor ne segítsek?

- Bolond - forgatja meg a szemeit. Utoljára ő nevezett bolondnak. Legalábbis ilyen kedvesen, mert mindenki más komolyan is gondolta. - Na gyere, mesélj nekem, mizu veled mostanság?

Hogy velem? Leléptem otthonról, borzalmasan utálom a munkahelyemet, ahogyan az embereket is, nincs senkim és semmim, mert képtelen vagyok közeledni, a kapcsolataim felszínesek, az életem üres.

- Semmi különös - lépek be mellé a kis bódéba. - Na és veled?

- Emlékszel a régi házunkra? Ahol mindig azon az ilyesztő hátsólépcsőn kellett közlekednünk.

- Emlékszem.

- Pár éve elköltöztünk. Mennyi is? Talán hat. Most itt lakunk néhány utcával feljebb. Te merre?

- Tíz percnyire innen.

- Akkor hogy-hogy nem látlak soha? - teszi fel magának a költői kérdést. - Jaj, képzeld!

És mesél, és mesél és csak mesél. Be nem áll a szája. Jócskán fagypont alatt van a hőmérséklet, érzem, hogy szép lassan megfagyok, de őt egészen biztosan melegen tarja ez a sok dumálás, amit egyébként leírhatatlan örömmel fogadok. Mindig is szerettem, mikor mesélt, még akkor is, ha az az általam nem kifejezetten kedvelt barátairól is volt. Azért jó tudni, hogy a szociális élete azóta sem csappant, sőt, csúcspontját éli. Ő erre hivatott. Hogy mindenki szeresse, hogy körülvegyék az emberek. Én meg nem. Ez van…

Tisztán emlékszem még; egy gyerekes bugyutaság miatt ért véget a kapcsolatunk. A dac, a vágy aziránt, hogy ő nyisson, és a bizonyítani akarás végül elszakított minket. Azután néha beszéltünk még interneten, de már messze nem olyan volt, mint anno.

Minden, amit szerettem benne, megmaradt, s még helyesebb is lett, mint amilyennek akkortájt láttam. Bár mennyire lehet helyes egy kilenc éves kisfiú? Inkább nem firtatom. Az érzéseim nem tompultak, mindössze pihentek, mert nem volt minden nap mellettem, hogy emlékeztessen rá. Ezért nem jött össze soha egy normális kapcsolatom sem? Próbálkoztam a társadalmilag elvárt normákkal, mentem a fejem és szívem után is, de csakhamar mindegyik csúfos véget ért. Jelenleg, itt állva mellette, érzem, hogy egyik sem volt olyan erős, mint most, vagy akár gyerekként. De nem akarom bemocskolni a szép emlékeinket, meg nem is hiszem, hogy érdekli őt, így csupán némán hallgatom a szavait.

A vásár a késő esti órákba nyúlik, mit mi kitöltünk egy közel barátinak mondható társalgással.

Amint sikeresen elpakoltuk a dolgokat törésmentesen, megindulunk hazafelé - ami inkább Jungkook lakhelyének iránya, mint sem az enyém, de kihasználok minden másodpercet, amit még vele tölthetek. Díszes világítások, fákra, oszlopokra csavart fényfűzérek kísérik kínos némaságba burkolt utunkat, melyet aztán - nem meglepő módon - Jungkook szakít félbe.

- Tudod… - kezd bele kissé nehézkesen, mi némi aggodalomra ad okot. - Mielőtt megtörtént volna az - az mi? - Jimin azt mondta, hogy te szerelmes vagy belém. - A szívem egy fájdalmasan nagyot dobban. - Azt találta ki, hogy viccből jöjjek össze Minával, és akkor majd kiderül az igazság. - Nem szólok közbe, nincs mit mondanom. - Később jöttem csak rá, hogy nem azért váltunk szét, mert a kapcsolatunkra voltál féltékeny, hanem azért, mert elhanyagoltalak. Féltem, hogy tényleg szerelmes vagy belém, és nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel - fejezi be egy mély sóhaj kíséretében.

- Én-

- Várj, hadd mondjam végig - int le kedvesen, s én már előre sejtem, hogy nagyobb jelentőséggel fognak bírni  a következő szavai, mint amire én fel vagyok készülve. - Évek kellettek, hogy megértsem az érzéseidet. Hogy felfogjam, az irántam való közvetlenséged közel sem volt természetes, hiszen féltél mindenki mástól. Hogy minden érintésed egy segélykiáltás volt, hogy vegyelek már észre, és nem hozzám menekültél otthonról, hanem tényleg velem akartál lenni. Őszintén sajnálom, Taehyung, amiért csak magammal foglalkoztam - keresi a tekintetemet, ám én megrökönyödötten a földet pásztázom, igencsak párásodó szemekkel.

- Én sajnálom… - nyögök ki mindössze ennyit, őszintén bánva az egészet.

- Sajnálod, hogy szerettél? - lágyul el a hangja, némi megbántottsággal fűszerezve.

A végtagjaim teljesen merevek, a hideg számomra elviselhetetlen szintekre emelkedett, de minden vér, ami még mozgóképes volt eddig megfagyott ereimben, most egészen biztos az arcomba költözött. Borzalmas a kommunikációs képességem, eleve nem fejezem ki magam valami jól, ám ebben a helyzetben teljesen elvesztem.

- Sajnálom, hogy szeretlek…

Ha létezik dolog, ami igazán nem hiányzott a családomon kívül a karácsonyra, az ez volt. A fájó múlt taglalása igazán semmi ezekhez az őszinte pillanatokhoz képest. Én egyébként sem vagyok egy őszinte típus, elvégre aki fél, az megtanul hazudni. Csakhogy Jungkook pont nem az az ember, aki nem érdemelné meg az igazságot, meg már úgyis mindegy, mert nemsokára elválnak útjaink, és soha többé - vagy további sok évig - nem látjuk egymást. Talán jobb is így.

- Sokáig nem láttam be, a büszkeségem képtelen volt elfogadni, de én is szeretlek. Mármint úgy… Izé… Szerelemből.

Gondolatok százai kavarognak a fejemben, szinte mást sem hallok, csak a vérem heves zubogását, de hiába lett kimondva, nem tudok, nem merek hinni neki. Ennek egyszerűen semmi értelme.

- Miután tisztáztam magamban a dolgokat, elmentem hozzátok, de anyukád mondta, hogy elköltöztél, és semmit nem tud rólad. Sehol nem értelek el, pedig hagytam rengeteg üzenetet… - halkul egyre lejjebb és lejjebb, mint aki szégyelli mondandóját.

- Gyerekek voltunk. Azt sem tudtuk, mi az a szerelem - beszélek magam ellen, nem is tudom igazán, kit akarván meggyőzni.

- De mostmár nem vagyok gyerek - halkul el végül jelentőségteljesen, teret adva a megértésnek.

- Kook, nagyon sok minden változott azóta. Lehet, hogy csalódnál…

- És ha nem? - pillant rám reményteljesen, mintha valamiféle komoly választ várna tőlem egy fel nem tett kérdésre. De nincs kérdés, ahogyan választ sem tudok adni rá.

- Mit vársz tőlem?

- Minden vagyonod - forgatja íriszeit cinikusan.

- Ezzel a pár tízezer wonnal nem mennél sokra - eresztek meg egy ügyetlen mosolyt, amiért a már jól ismert taktikáját használja a túl mély beszélgetés elkerülése végett.

- Mi lenne, ha adnánk egy esélyt egymásnak, és újra megismerkednénk? - ajánl fel egy egész korrekt, járhatónak tűnő utat. Nincs ember, aki nálam jobban akarná ezt, és bár veszteni valóm akad bőven, de azzal is, ha most nem fogadom el.

- Benne vagyok - húzom összébb magam, arcomat a sálam takarásába rejtve, hogy ne látszódjon visszatarthatatlan vigyorom.

- Ha van időd, eljössz holnap is? Anya tuti nincs még elég jól ahhoz, hogy itt ácsorogjon a hidegben egész nap.

- Persze. Mikor nyitsz?

- Kilenckor.

- Értem. Akkor kilenckor ott találkozunk - torpanok meg, ahogy megáll egy kapualjban. Kissé csalódott vagyok, amiért ilyen hamar megérkeztünk, de annál izgatottabb, hogy holnap is láthatom őt.

- Akkor… jó éjszakát, Taehyung.

- Jó éjt’, Jungkook - fordulok meg, megszabadulva minden karácsonnyal kapcsolatos ellenszenvemtől.

Egészen biztos, hogy semmit nem fogok tudni aludni az este…

Láttalak

Láttalak az utcán magányosan sétálni, ahogyan más embereket figyelve kerested az élet értelmét. Meggörnyedt alakod mintha egy világ terhét cipelné, tekinteted kétségbeesett, jól látható félelem ül az arcodon. Úticélod nincs, a szíved visz, de tudod, ez a legnagyobb veszted is… Ebben a században már hátrány, ha vannak érzéseid, ha van még hited, ha önállóan gondolkodsz.

Láttalak egy téren elveszni, miközben rémülten kerested a tömegből a kiutat. Ki akartál egyáltalán jutni, vagy jó volt úgy neked, mások közt, mégis egyedül? Senkit nem érdekelt pánikfeszítette tartásod, könnyes szemed, lesápadt bőröd. Bár sosem vágytál nagy figyelemre, sőt, kifejezetten kerülted azt, de ekkor még én is megsajnáltalak kicsit. Nincs rá szükséged? Akkor mire van? Ha másnak nem is, nekem muszáj foglalkoznom veled.

Láttalak egy borítója alapján sablonos könyvet olvasni, olyat, amilyet szeretsz, s ugyan a tekinteted követte a sorokat, mégis üveges volt. A biztonságba takarózol, semennyi izgalmat nem bírnának el az idegeid, de nem mondta még senki…? Kitalált emberek életébe menekülni a sajátod elől szánalomra méltó.

Láttalak otthon, ám te nem láthattál engem; kizártad a külvilágot. Mint mindig, akkor is felesleges dolgokon törted a fejed, olyanokon, amikkel ok nélkül stresszeled magad. Hány éve is már, hogy elhagytad a könnyed, nevetős énedet? Annyival jobb lenne, ha képes lennél csak a fontos dolgokkal foglalkozni, elvégre az gyenge kifogás, hogy neked minden az. Téged már semmi nem érdekel igazán.

Láttalak a tükörben, összetörve, ahogyan még utolsó erődből próbáltál kapaszkodót találni, ami hamis reményt nyújt, ami meggyőz a maradásra, ami kitartásra bír téged. De tudod mit? Igazad van; nem éri meg.

2Won - Kóbor

- Főnök, patkány ragadt a csapdába! - hallom is meg a hét, de talán a félév egyetlen jó hírét a terembelépésem pillanatában. A patkány jót jelent, a legjobbat. Mostanság ilyenre egyáltalán nem volt példa, az elmúlt napokban pedig egyenesen semmi nem történt. - Vége a vihar előtti csendnek - gurul arébb székével ajkain hatalmas mosoly kíséretében Hyukjae, rálátást nyújtva számomra a temérdek monitorra. - Itt, nézd csak - bök egyre, ami a B2-es cellánkat mutatja.

- Csak nem…? - ámulok el a fogoly láttán, jobban örülve neki, mint egy kismegyermek a karácsonyi ajándékának.

- De bizony! Kihyun bandájából valamelyik kutya - húzza ki magát büszkén a fiatal fiú, mintha neki bármi köze lenne a befogáshoz, pedig ő csupán egy őr.

- És honnan? - hajolok közelebb, hogy jobban megnézhessem az üres terem egyetlen eszközén - ami nem meglepő módon egy szék - ülő férfit. A másik három megtöltött cellánkban, ha nem éppen alszanak a foglyok, őrjöngenek, de már a belépésük pillanatától, ez azonban nem tesz semmit. Nem mintha egyedi eset lenne, csupán egy jel számunkra, miszerint jobb lesz odafigyelni rá.

- A nyolcas körzetből.

A várost húsz kisebb-nagyobb körzetre osztottuk, hogy könnyebben átlássuk az egészet, s ezek közül a hat, hét, nyolc, valamint a kilenc a legproblémásabb. Nem minden szegletük, de itt akad a legtöbb munka számunkra.

- Melyik részéről? - tekintem át a kültéri kameráinkat, ám este lévén nem sok mozgást látni odakint.

- A gettóból - ejti ki halkan, vészjóslóan.

A gettó, valódi nevén Holdvirág utca, egy olyan hosszú köz, ahova a rendőrök sem sűrűn teszik be a lábukat, maximum komoly erősítéssel. Itt él a legtöbb drogdíler, strici, rabló, meg egyéb kedves emberke, akikkel nem szívesen találkozik senki. A gyilkosságok majdhogynem mindennaposak, a betörésekről nem is beszélve.

- Nem lep meg…

- Hát azt látom.

- Ha kész az akta, visszajövök, addig is hasznosítsd magad - fordulok meg, készen rá, hogy elhagyjam a helyiséget.

- Hova mész?

- Meglátogatom a vendégünket.

- Fegyver van nála, hyungim! - szólal fel késtégbeesetten, mintha a figyelmemet elkerülhette volna a kezében szorongatott stukker.

- Tudom, köszi - intek a vállam fölött, kilépvén közben az ajtón.

Az úticélom az alagsor, hogy megismerkedjek a mi új játszópajtásunkkal. Természetesen az eszemet még nem vesztettem el, bár az is tény, hogy a golyóálló mellény nem sokat véd egy profi ellen, ám bízom az ösztöneimben, hiszek még sosem hazudtak, mit bizonyít az ittlétem is.

Kihyun bandája az elsőszámú célpontunk, s egyben akiket a legrégebbóta kergetünk. A banda pontos nagysága nem ismert, de már az hatalmas öröm, hogy egyet sikerült elkapni. Mi kihallgatjuk - ilyen-olyan módszerekkel -, majd, ha már nincs hasznunkra, átadjuk a rendőrségnek. Persze csak azt, akit még módunkban áll élve továbbítani.

A cellák sokszorosan biztosítottak, a belépés pillanatában mégsem véd semmi. Részben erre vannak az őrök, én mégsem szeretek gyáván mások mögé bújni, na meg nem is lenne értelme ilyen mentalitással itt dolgoznom, miközben kint nap mint nap szembekerülünk a halállal.

De igaz, ami igaz; a sarokba szorított patkány minden eszközt bevet a szabadulásáért.

Ahogy kattan az utolsó zár, minden kételyemet hátrahagyva lépek be a letisztult terembe, a félelem legapróbb jelét is száműzve magamról. Nem hagyok rést a meneküléshez, még a látszatát sem.

Egy fiatal férfi fogad, talpig feketében, világosbarna hajjal. Nem néz felém, nem is foglalkozik velem, csupán a magasan fekvő ablakot fixírozza, teljes mértékig kizárva engem. Ujjai a markolaton pihennek, s tudom, egy pillanat kérdése az, hogy életben maradok-e, de ez nem rettent vissza attól, hogy közelebb menjek.

Alig két méter választ már el tőle, mikor sötét íriszeit rámemeli; kéretlen tekintetében lezser nyugalom lapul.

Papírvékony, hófehér bőre bársonyként simul kiálló járomcsontjára, s bár a több számmal nagyobb ruha szinte mindent eltakar, tagadhatatlanul szörnyen sovány, ez azonban nem befolyásolja vérfagyasztóan tekintélyt parancsoló megjelenését, még így, a fogdában sem. Olyan, akár egy megfontolt, csapdába esett nagymacska.

Nem szól semmit, pedig a látogatóinknak jobbára igencsak szokott mondandója akadni. Nem tesz felesleges mozdulatot, a lélegzete kimért, s egyáltalán nem úgy fest, mint aki fenyegetve érzi magát. Sehol egy karcolás, egy seb, nyoma sincs dulakodásnak.

Mintha magától sétált volna be ide…

- Neved? - mélyesztem tekintetem az övébe, de közben képtelen vagyok elmenni a látszat mellet; szemeiben egy élet fájdalma ül meg. - Neved?! - kérdezek rá mégegyszer, erélyesebben, ám ezúttal sem érkezik válasz.

Ez a rosszabbik fajta. Inkább csacsogna egyfolytában, minthogy kínzóeszközökhöz kelljen folyamodnunk. Végülis, mit vártam egy bérgyilkostól…?

Úgy ül ott, mintha ő irányítaná ezt az egész helyzetet. Akár egy kiskirály.

A legkisebb mozgásra felfigyelek, de mire észbe kapok, már késő. Fegyverét felém szegezi, mutatója a ravaszon pihen, míg hüvelykujja a kakason. Elővehetném a sajátom, de egy másdoperc és végem. Elkéstem.

Mielőtt reagálhatnék, a kemény eszköz hangos csattanással ér földet, közvetlen a lábaim elé csúszva, a férfi pedig széttárt karokkal mered rám.

- Lőj - ejti ki halkan, de határozottan azon a nem túl mély, mégis magabiztos hangján. - Ölj meg.

Kezdem érteni, mire megy ki a játék, de még így is túlontúl zavaros az egész. Ha nem én teszem, ő számtalan módszerrel képes lenne végezni magával, de hát ki akarná ezt? Egyetlen magyarázat létezik erre; csapda.

- Te kérted - nyúlok saját stukkeremért, figyelve a reakcióit, véletlen sem elfogadva a nekem kínált fegyvert, ám a férfi nem mozdul még a kibiztosítás után sem.

Lehet, hogy komolyan meg akar halni…? Jó, ha belegonolok, van benne ráció, hiszen ha ő képtelen megtenni, hova máshova forduljon, mint az ellenséghez? A saját bajtársai legfeljebb is halálra kínoznák, ami valljuk be, nem egy kellemes vég. A macskáktól a kopókhoz…

Van ebben az emberben valami mélyen szánnivaló. Talán az, hogy ember, még ennyi mocskos tett után is, melyet a lelke sínylett meg legjobban. Hátrány az ő szakmájában, ha rendelkezik még vele egyáltalán, s ez itt látszik bebizonyosodni.

Nem patkány ez, csak egy riadt kisegér, akivel nekem lenne rangon aluli végezni. Információval látszólag nemigen szolgálna, nincs hasznunkra.

A jó szívem fog a sírba vinni, de úgy érzem, ennek a történetnek így semmi értelme. Bárki is ez, bárhogyan is került ide, szerencsés, amiért minden bizonnyal végtelenül szerencsétlennek érzi magát, már ha tiszták a szándékai.

Nem volt mit tenni, elengedtem…