Yeonjun x Taehyun - Hajnali csoda

Yeonjun álmosan figyeli a terem sarkából, ahogy Taehyun egy bő világos pólóban és egy egyszerű fekete melegítőnadrágban gyakorolja sorra a koreográfiákat, végig olyan széles mosollyal az arcán, mintha rajta kívül lenne más, értékesebb közönsége is. Bár még szörnyen korainak találja az időt mindehhez, ez a látvány számára bőven megéri, hogy ne alvással múlassa az időt. 

Mindig is irigyelte a fiatalabb állandó kitörő energiáját és végtelen könnyedségét, amik őszinte csodálatot váltottak ki nála és mindez képes volt minden alkalommal hajnali kelésre bírni őt. 

Mindkét lábát felhúzva öleli át térdeit, tudta nélküli halovány mosollyal nézve Taehyunt a tükrön keresztül, ki észrevéve a szelíd görbületet egy pillanatra megállva fonja össze tekintetét társáéval, hogy aztán még nagyobb örömmel folytassa a gyakorlást. 

Bár Yeonjun nem tudja, a fiú kizárólag miatta jár hajnalban a táncterembe, úgy érezvén, hogy olyankor csak övék, kettejüké ez az idő. 

Taehyun gumitalpú cipőjének éles nyikorgása kitölti az apró szüneteket a zenében, s a csend, mint olyan, eleve elképzelhetetlen mellette. A számok különleges hangulatot teremtenek Yeonjun szívében, a szerelem mámorító gondolatát mégis igyekszik minél messzebb hessegetni magától, attól félve, ha utat enged neki, nem lesz képes tovább ott tétlen ülni. Bár nagyon nehéz és fájdalmas állandó csatában állnia a vágyaival, ezekért a különleges reggelekért akkor is megéri szenvedni. 

A fiú bőszen szuszogva sétál a lejátszóhoz, hogy új számot keressen, majd azt elindítva kicsit lejjebb veszi a hangerőt, csatakos szőke tincseit megigazítja, s folytatja a táncolást, ezúttal már énekelve is mellé. Bár több hang jön ki hamisan, mintsem tisztán és a szöveget sem tudja mindenhol, mindez csöppet sem zavarja, hiszen az idősebb arca rendre elárulja, mennyire szereti, mikor énekel. 

Hiába az idő múlása, Taehyunban nem merül az elem, míg Yeonjunt már csak a mozgás látványa is percről percre fáradtabbá teszi, de példa még nem volt rá, hogy akár csak elbóbiskolt volna bármelyik alkalommal. Ahhoz túl értékes minden másodperc… 

A fiú egy mozdulatsort megszakítva áll meg hirtelen a szám közepénél, majd hátrafordulva egy széles vigyor kíséretében lassan elindul az őt immár sokkal élénkebb érdeklődéssel figyelő idősebb irányába. Oda érve hozzá, letérdel a lábai elé és két tenyerét megtámasztva a földön, olyan közel hajol az arcához, hogy szinte már összeér az orruk. 

Yeonjun visszafojtott lélegzettel várja, hogy mégis mire készül a másik, ám megszaporodott pulzusszáma miatt a szervezete több oxigént kíván, így hát nem bírja sokáig, kénytelen levegőt venni, ami egyenlő azzal, hogy beengedi Taehyun úgy szeretett és mámorító természetes illatát. Lehelete az arcának csapódik, bőszen emelkedő mellkasa minduntalan a lábainak ütközik, miközben csokibarna íriszei öntudatának szilárd falait ostromolják. 

A fiatalabb nagyot nyel és elkomolyodik, mint aki valami nagyon lényegeset szeretne a másik tudtára adni, mielőtt megszólal;

- Szeretem, mikor mosolyogsz, hyung - ejti ki halkan, de határozottan, ebbe az egyetlen mondatba számtalan más értelmet sűrítve, mint amit valójában mondott. 

TaeGi - Pimasz

Taehyungnak az ébredést követő első gondolata, hogy ugyan hol van Yoongi és miért nem mellette, így nem is időzik sokat az ágyban, rögvest összeszedve magát elindul a másik megkeresésére. 

- Hyung - lép ki a szobából, a hirtelen ért erős fény miatt a szemeit dörzsölgetve. 

- Mondjad - fordul irányába az étkezőasztal felől a keresett személy, kezében egy üres tányért tartva. 

Yoongi kifejezetten szereti a reggeli, még álmos, kócos, karcos hangú fiú látványát, amihez csak pluszt ad a rajta lévő gyűrött, két számmal nagyobb, világos póló és egyszerű szürke bokszeralsó, ezzel egy olyan oldalát láttatni engedvén, ami csak az övé. Ha tehetné, örökre bezárná a lakásuk négy falai közé, hogy rajta kívül senki más közelébe ne kerülhessen, de azon felül, hogy ez illegális, valójában ő sem bírná Taehyunggal egy légtérben túl sokáig. 

- Hyung - nézelődik hevesen jobbra-balra, csak éppen a keresett személy irányába nem. - Hyung!

- Itt vagyok - sóhajt lemondóan, maga sem tudva, miért foglalkozik a fiatalabb cukkolásával, majd elé sétál. 

- Hyung - pillant át felette, kezének élével még napellenzőt is formálva a szemei fölé. 

- Taehyung - ejti ki mélyen és lassan, kezdvén elveszteni a türelmét. 

Yoongi két dolgot utál igazán; a hideg kávét és ha a magasságával viccelődnek. Nem elég, hogy Taehyung most ezt csinálja, ám míg ő vele foglalkozik, a kávéja is kihűl.

- Hol vagy, hyung? - bámészkodik hevesen, mire az idősebb ezt megunva egyszerűen csak orrba pöcköli. - Ya! - kap fájón a sértett részhez. Tekintetét Yoongira emelve látja, ahogyan egyik szemöldökét felvonva figyeli őt néhány röpke pillanatig, majd már fordulna el, hogy folytatassa a dolgát, mikor Taehyung felnevetve tapsolni kezd. - Mégegyszer! - kérleli, fokozva a másik idegességét. - Ne ezt! - ugrik el előle felemelt keze láttán. 

- Mutassak én neked valamit? - fonja ujjait a fiú csuklója köré, ezzel egykettőre megváltoztatva az iménti könnyed hangulatot. 

- Mit? - süti le a tekintetét, hirtelen elvesztve eddig birtokolt önbizalmát. 

Yoongi két röpke másodpercig elidőzik párja szégyenlős alakján, majd elengedve a csuklóját a tarkójára fog, s lehúzva magához, ajkait a fiatalabbéira tapasztja. Hallva Taehyung szusszanását, elmosolyodik, s érezvén, hogy a másik többet akar, egyszerűen csak elengedi őt és elsétál. 

- Gyere reggelizni - veti még oda neki a válla fölött a megszeppent fiúnak. 

Vortex - 5.rész

Belépve kicsiny lakásomba, ledobálom magamról a felesleges göncöket és elvágódva az ágyon mélyen a gondolataimba temetkezem. 

Mit tettem? Pszichológus, biztos látott már nálam rosszabb esetek is. Jó, nem biztos, de eddig egyáltalán nem így viselkedett velem és már egész úgy tűnt, mintha kedvelne, erre tessék, minden megváltozik, pedig egyáltalán nem voltam gázosabb, mint máskor. Vagy mégis? Számít ez egyáltalán? Jól indult, de végül ő is olyan, mint az összes többi. Nem értem, miért fújom fel ennyire. Talán, mert idejött, kétszer is, látta a lakásomat, látott engem összetörve, sebezhetően, majd főzött is nekem és na… törődött velem. Úgy igazán. Most meg nem hív, rám sem néz, kerül, morcos a közelemben és tőle nagyon szokatlan módon viselkedik. Lehet csak megpróbálta, aztán belátta, hogy reménytelen eset vagyok és visszatért a normális sémához. Ahhoz, hogy mindössze az orvosom, akinek csak heti egy, azaz már kettő alkalommal kell elviselnie a képem és a lényegtelen gondjaimat. 

Mire legközelebb felnézek, már éjfél van. Új nap kezdődik, a megszokott formában. Holnap sem lesz semmi másabb, holnap sem leszek emberibb. De legalább ez a pocsék nap eltelt. 

- Hogy érzed magad? - Nevetségesen ismerős, az ő szájából mégis idegen ez a kérdés. 

- Milyen napod volt? - Hallom, hogy valamit matat a háttérben, talán főz, úgysem figyel rám igazán. 

- Myungsoo úgy felcseszett, te! - kiabál legjobb barátom a telefonba, mitől éppen csak észrevehetően összerezzenek. - Utálom azt a fölényes ábrázatát, mikor azt hiszi, neki van igaza. 

- Aha. 

- És még akkor sem tudja visszafogni magát, ha egy csapatba kerülünk. Egyfolytában rivalizál, mintha ez egy kicseszett verseny lenne. 

- De rossz… 

Lelki szemeimmel látom, ahogy pletykáló vénasszonyokat megszégyenítő kíváncsisággal, szinte már majdhogynem lógok kifelé az ablakon, miközben a lenti túlbuzgó életet figyelem. Baleset volt. Szeretem a beleseteket, mert ilyenkor ütközik ki igazán, milyenek az emberek valójában - de persze nem a halálos kimenetelűeket. Ez is mindössze egy laza kocc volt két autós részéről. Még a mentő sem fog kijönni, nincs miért. Ellenben a két sofőr úgy ordít egymással, hogy már majdnem értem is, miket mondanak. 

A nap már jócskán lemenőben van, s ahogy a kiérkező rendőrök szirénái felverik a nyugalmat, kicsit megváltozik minden. A lent sétáló emberek egy pillanatra megállnak, hogy követhessék a jármű útját, a nekem szemben lévő másik tizenötemeletesből pedig egyre többen kezdenek kibámészkodni. Ezt nevezik katasztrófaturistaságnak. És én igazán jó vagyok benne. Persze csak innen a kis lakásomból, lent inkább kikerülöm a bajos részeket. 

Egy bogyó… két bogyó… három bogyó… Csak alváshoz, mert a napi húsz óra ébren vegetálás kikészít. 

Egy bogyó… nyolc bogyó… - Kicsit hadd érezzem jól magam én is. 

Feloltva a villanyt, kicsit sétálgatok a szobában, érezve, hogy egyre inkább veszi át az uralmat a testem felett a szer, aminek keserű utóíze még mindig a torkomat marja. Utálom, hányingerem van, ha már csak a számba veszem, s most is csupán remélhetem, hogy nem köszön vissza. Takarékoskodnom kell vele, mert még nem telt el a szemek számával megegyező nap, mióta kértem, így biztos nem adna. 

Ahogy telnek a percek, egyre többször akadnak össze a lábaim és egyre viccesebb minden. Úgy szédülök, mint a fene és ez röhögtet meg leginkább. A gátlásaim elillannak, a rossz ötleteim viszont most kezdenek csak igazán feléledni. 

A konyhába botladozom, hol a pulton már incselkedik is velem a keresett tárgy. Az ollóm. Nem mondom, hogy ez a kedvencem, mert böhöm nagy, a kisebbeket jobban preferálom, de nem vagyok olyan állapotban, hogy másik után nézzek, így ezt elvéve térek vissza az ágyamhoz, hogy leülve rá, gondolkodás nélkül tegyem meg az első mozdulatot. 

Felszisszenek, majd elnevetem magam. 

Csak egy kis csík, gyengére és esetlenre sikerült. A vér csupán pillanatokkal később buggyan ki, de nem elég, többet akarok. Sokkal többet. A régi hegeimet is keresztezve dekorálom a combomat, mert már annyira forog velem a világ, hogy a vállamat meg sem találnám. Máshova meg nem akarok, nincs szándékomban, hogy bárki lássa, meg mindenfelé szép jelzőket kapjak. 

A telefon csörgése ránt vissza a valóságba, s míg leolvasom a homályos betűket, elhajítom messzire az ollómat. Lenyugodtam, sőt, már vagyok elég fáradt hozzá, hogy lefeküdjek végre aludni, kihagyva a mai szokásos pofavizitet.

Az ébresztőm hangjával egyidőben bánom nem csupán a tegnap esti tetteimet, de születésemet is. A combjaim égnek, a fejem hasogat, nekem meg össze kéne vakarnom magam ebből a nyakatekert pózból és elindulni készülődni. 

Míg a lábamnak ugyan nem, de a testem minden többi részének túl hideg víz folyik rajtam, egy halovány másodpercre átfut az agyamon, hogy én nem bírok ki még egy ilyen órát Hongkival. Mi lenne, ha…? De persze egyből látná, ha benyomva mennék - hiába nem állok távol most sem attól az állapottól -, azt meg nem akarom. 

Erőtlenül vonszolom meggyötört valómat a járda mocskos betonján, még véletlen sem ránézve az órámra, mert úgysem tudnék jobban sietni ennél. Legújabb sebeimet dörzsöli az érdes fameranyag, én meg úgy érzem magam, mint aki második napja van talpon és hajtja az igát - még ha valójában nem is ismerem, milyen az valójában. A térdeim rogyadoznak, a fejem zsong, közben meg még az eső is elkezdett csöpögni. Mindig későn jövök rá, hogy valamit nem kellett volna, de ezt most esküszöm, nagyon elrontottam. Nem gondoltam bele a következményeibe. 

Ahogy felérek az első emeletre és befordulok a folyosón, rögtön meglátom Hongki komor és talán kissé ideges lényét az ajtóban állni. Furcsa pillantásokkal illet, látom, hogy neki is feltűnik a helyzetem, így még mentve a menthetetlent felegyenesedek teljesen, hogy ne egy öreg nagyi másaként csoszogjak be előtte, majd egy erőtlen köszönést követően levetem magam a székbe, két kezemmel megtámasztva a fejemet az asztalon. 

- Te ittál - foglal helyet velem szemben, dorgálóan méregetve engem. 

- Igen - kapok az alkalmon, mert ez biztosan sokkal jobb és legálisabb, minthogy begyógyszereztem magam. 

- Miért? 

- Csak jól esett - nyögöm fáradtan és legszivesebben letenném a fejemet azt asztallapra, de az egészen biztosan túl sok lenne már. 

A feszültséget vágni lehetne a szobában, míg az én nem létező alkoholfogyasztási szokásaimról faggat. Majd miután hatodjára is elmondja, hogy ez így nem jó, az ivászat nem vezet sehová, csak ilyen pocsékul fogom érezni magam tőle, egyéb kényelmetlen, eddig még nem említett, de a papírjaim közt biztosan szereplő témákkal hozakodik elő. 

Fekete, garbós felsője csak rátesz hűvös kinézetére, de nem is érdekel, ha lenne rá erőm sem nézegetném őt, annyira rosszul vagyok. 

Ahogy vége ennek az újabb kínzással felérő órának, már kaparom is össze magamat, hogy távozhassak innen, Hongki azonban az ajtóban megáll és egyik szemöldökét felhúzva kérdőn méreget engem. 

- Mi van a lábaddal? 

- Semmi, mi lenne? - Hát ez így tényleg elég gyanúsan hangzott, de már nem tudom vissza szívni. 

- Fáj? - tapasztja szemeit a combomra. 

- Nem. - Igazából felesleges bármit mondanom, csak a reakcióim érdeklik, úgyis tudja, hogy hazudok. 

- Nem? - fog rá kissé durván, mire feljajdulok. - Ja, hallom - morogja, majd megragadva a csuklómat, vissza rángat a székhez. - Húzd le - parancsol, egyelőre higgadtan, de érzem, ha ellenkezek, le fogja kiabálni a fejemet. Ettől függetlenül megteszem. 

- Nem akarom - préselem össze ajkaimat. 

- Jaejin. - Kiráz ettől a hideg. - Húzd le! 

- De-

- Nincs de! 

- Nem szeretném - lehellem kétségbeesetten, szégyellve előtte a tetteimet és a kinézetemet. 

- Akkor kénytelen leszek a mentőket értesíteni - veszi elő zsebéből a telefont, mire rögtön mozgásra bír engem. Nos, ha valamit, a kórházakat nagyon nem bírom. Rosszul vagyok az ottani magánytól, még ha sok ember is vesz körbe. 

Lassan és bizonytalanul felállva, kigombolom a nadrágomat és lehúzva a sliccemet, majdhogynem a térdemig tolom az anyagot, mire Hongki leguggolva elém megfogja a hosszú pulóverem alját, hogy feljebb emelve azt, szemügyre vehesse nem éppen művészi alkotásomat. Orvosi tekintettel pásztázza, majd idegesen megrázza a fejét és lemondóan sóhajt egyet. Rosszul érzem magam így előtte, felfedve egy újabb olyan dolgot, amit inkább megtartottam volna magamnak. A könnyeim versenyt futnak az arcomon, hang azonban nem jár melléjük, igyekszem még a levegőt is visszatartani. 

- Nem bírom ezt - egyenesedik fel, s elkapva a karomat, szorosan magához ölel. - Borzalmasan viselkedsz - simít a tarkómra, fejemet vállára hajtva. A hirtelen közelségétől megszeppenek, majd olyan sírásba kezdek, amit szerintem még kint is hallanak. 

Sokáig tart, mire újra össze tudom szedni magam, de Hongki türelmesen vár és szorosan tart addig, ütemesen simogatva a hátamat. Valami megváltozott köztünk, ám ép ésszel már nem tudom követni az eseményeket. Már, ha ép lenne… 

- Ma már nincs több betegem, úgyhogy haza viszlek - karol át és fog a másik oldalt a hónom alá, az eddigiekhez képest mérföldekkel derűsebben, - magamhoz. 

- Mi? - bukik ki ez a felettébb kulturált kérdés. - Miért? - korrigálom magam, kíváncsian nézve az arcát. Eddig is ilyen jóképű volt? 

- Majd megtudod - kacsint rám szórakozottan, mitől érzem, hogy minden vérem az arcomba tódul. 

A recepción még beszél valamit a nénivel és odaadja a kulcsát is, én azonban az üvegre felragasztott állatos matricákat nézegetem, véletlen sem figyelve arra, mit beszélget, mert úgy érzem, semmi közöm hozzá, hiába présel szinte magába. Vajon mit gondol most rólam a néni? Vagy róla…? Lehet ő ilyen nagyon lelkiismeretes orvos és ez nála tökre megszokott. 

- Addig mesélj, miért vagdostad meg magad? - fordul hátra, hogy úgy tolasson ki a parkolóból. Utálom azt a szót, hogy vagdosás. Utálom, hogy mindent olyan könnyedén kimond. 

- Mert rosszul éreztem magam. 

- És utána jobb lett? 

- Jobb. 

- Tényleg? - vonja össze szemöldökeit, végig az utat figyelve. - És hogy lett jobb? 

- Hát, már nem éreztem rosszul magam - vigyorgok idétlenül, tudva, hogy ennek több köze van a gyógyszerekhez, amikről ő ugyan nem tud és nem is akarom, hogy tudjon. Nem csak azért, mert ez bűncselekmény, hanem azért is, mert nem akarom, hogy pszichiáterhez küldjön, amiért már nem bír velem. 

- Nem gondolkodtál el rajta, hogy újra meg kéne próbálnod a pszichiátriát? - kérdi úgy, mint aki olvas a gondolataimban. - Van egy igazán jó pszichiáter nálunk, ha gondolod, beutalhatlak. 

- Csak ha ő is ennyire aranyos - hunyom le a szemeimet, még azért küzdve kicsit, hogy ébren maradjak, de Hongki kuncogása visszaránt a valóságba. Először fel sem fogom, mi olyan vicces, majd értelmezve a saját szavaim, újra zavarba jövök. Csak a gyógyszerek, igen, más nem lehet. 

Az út további részében nem szól többet, hagy pihenni, ami őszintén, rám is fér, mielőtt még több sületlenséget hordok össze. Már gondolatban is éppen elég fárasztó, nem még viselni is a következményeit. Így is lesz miért felelnem, úgy érzem. 

Óvatos keltegetését követően még ki kell találnom, hol vagyok és miért ott, ahol. Nehezen mozognak a fogaskerekek, de nem hagy sok időt mélázni, megfogva a kezemet húz be egy nagy kertbe, s onnan egy még nagyobb házba. Ahogy beérünk az ajtón, elenged, leveszi a cipőit, valamint a kabátját és szalad is el valamerre, engem egyedül hagyva a félelmemmel. Nem akarok itt lenni… 

Miközben nézelődök a hatalmas, konyhával egyben lévő előtérben, én is kibújok a cipőmből, de kabátot nem vettem fel, nem is szeretem, mert csak gátol a mozgásban és még olyan hideg sincs, a pulóveremet meg nem veszem le, hiába van idebent kifejezetten meleg. A falak talán barack színűek, a föld fehér csempe, jobb szélen meg egy hatalmas pult terül el, mögötte vörös konyhai felszerelésekkel. Előre lépcső van, balra pedig egy nagy boltíves átjáró, de annál tovább nem látok. 

- Gyere - int magához. - És vedd le a nadrágodat - közli szelíd mosollyal, a kezében valami dobozt tartva. - Meg ne próbálj ellenkezni - némít el, mikor szóra nyitnám a számat, így hát csak csendben követem egy szobába, ahol egy tévé, könyvekkel teli szekrények, asztal, meg egy kanapé kapott helyet. Ez utóbbira le is nyom engem. - Na, vetkőzz. 

- Hyung - meresztek rá könyörgő szemeket, hátha sikerül meghatnom. 

- Láttalak már nadrág nélkül, ne szégyenlősködj - jegyzi meg. Talán megint elpirultam? 

- De na - emelem meg magam kicsit, hogy teljesíteni tudjam a kérését. 

- Nincs na - vigyorog rám, majd hirtelen, mint aki meglátott valamit, oldalra fordul. - Teljesen le - még int nekem, de aztán valamit a karjába kapva fordul vissza felém. Meredten nézem a városi patkány méretű, foltos ebet, ki engem észrevéve olyan ugatásba - mit ugatásba, visításba - kezd, hogy megijedni is elfelejtek. - Na, sss, ne csináld - simogatja a fejét, el-el takarva a szemeit, míg meg nem nyugszik, hogy aztán letéve őt mellém a kanapéra, a kezébe vegye a kis hozott dobozát. - Hát Jaejin, ezek nagyon csúnyák - hesegeti arrébb kezével a miniatűr ebet, aki épp a sebeimet igyekezett megszagolgatni. 

- Tudom. 

- Ne csinálj még egyszer ilyen butaságot, mert ha megtudom, egyenesen a kórházba foglak vinni - vesz elő kötszert, meg minden egyebet, amikről fogalmam sincs, mik. 

- Akkor-

- Az nem megoldás, ha nem tudom meg. És amúgy is, de, megtudom. Mindent megtudok, ami veled kapcsolatos. 

- Hát mindent azért nem - dünnyögöm a polcokat nézve helyette. - Ahh - rándulnak meg izmaim, ahogy valami nedves, fehér anyagot a jobb combomon lévő sebekhez nyom. 

- Nem? - pillant fel rám kihívóan. - Mesélj csak, Jaejin, mit titkolsz? 

- Semmit - szűröm fogaim közt, figyelve, ahogy egyik ujját beakasztva az alsómba, feljebb tolja azt, hogy az ottani sebeket is megnézhesse, de azok már régiek. Lassan meztelen vagyok előtte és talán ez az, amit még egy újabb holnapnál is kevésbé akarok. Bár mellette úgy érzem, talán van még miért próbálkozni. 

- Ne haragudj, de le kell fertőtleníteni - vesz el egy újabb fehér cuccot, hogy a kis üvegből arra is öntsön, majd a másik lábamon csinálja végig ugyanezt. - Legyen ez intő példa arra, hogy ne csinálj több ilyet. 

- Sajnálom. 

- Csak abban az esetben mondj ilyet bármikor, ha komolyan is gondolod. 

- Én komolyan gondolom, de ilyenkor egyszerűen nem tudok normálisan gondolkodni… - ismerem be csöndesen, kezei helyett inkább a kutyát nézve, ahogy mellettem fekszik és mindjárt elalszik. 

- Mert amúgy tudsz - nevet fel kicsit, ledobva a parkettára az újabb elhasznált anyagot. - Mit kezdjek veled? - húzza fel karjain a felsőjét és egy hosszú kötszert vesz a kezébe. 

- Ölj meg - közlöm teljes természetességgel, de persze nem komolyan gondolva, mire egy olyan pillantást kapok, hogy összeszorul a szívem. - Vagyis… 

- Vagyis? 

- Semmi - húzom össze magam, de ő nem enged teljesen begubózódni, hiszen szüksége van a lábaimra. 

- Bárcsak tudnám, mit gondolsz ilyenkor - sóhajt, jó szorosan körbetekerve a sérült részeken. 

- Miért, nem tudod? 

-  Pszichológus vagyok, Jaejin, nem gondolatolvasó. 

Ha pszichológus vagy, mit keresek itt és miért csinálod ezt velem? 

Amint végez a sebeim ellátásával, nem engedi visszavenni az egyébként a kötéshez túl szűk farmeremet, hanem inkább hoz egy laza melegítőt és még a pulóveremet is leveteti, ezzel fokozva a kényelmetlen érzést. Amikor a konyhába megy, csak némán követem,  s leülve a nekem kihúzott székre, álmosan figyelem, ahogy nekilát valamit készíteni. 

- Ma itt alszol, jó? - kérdi két falat között. Nem igazán vagyok éhes, de azért próbálkozom, hogy ne sértsem meg. 

- Én-

- Tehát jó. Örülök - mosolyog rám már ő is egy sokkal kényelmesebb öltözékben, választást sem adva az egyébként számomra kényes kérdésre.

Vortex - 4.rész

- Én nem szoktam reggel ébren lenni - nyúlkálok a sötétben, hogy megtaláljam a mobilomat. Tíz óra lesz. 

Szinte látom, hogy mondaná, mennyire nagyban hozzátesz az állapotomhoz az éjszakáim és nappalaim felcserélése, ám végül nem teszi. 

- És mit ennél szívesen? 

- Ilyenkor még nem tudnék enni.

- Én viszont igen, úgyhogy öltözz, lemegyünk. 

- Porfíriás vagyok - teszek egy gyenge kísérletet, mire grimaszba szaladnak vonásai. Egy ideig gondolkodik, talán szavaim értelmét keresi, majd rosszallóan megrázva a fejét felsóhajt. Komolyan, annyit sóhajtozik, hogy már kezdek aggódni, nincs e valami szervi problémája. 

- Na gyerünk - engedi el a kezemet, hogy meglapogathassa a hátamat. 

Ugyan nem kultiválom az ötletét, cselekvésre bírva magam kelek fel, hogy gyorsan beleugorva a pizsamanadrágomba felnyomjam a villanyt, míg összeszedek a szekrényből valami elfogadható és tiszta szettet, majd távozok is a fürdőbe leöblíteni magamról az elmúlt néhány nap mocskát. Mivel javarészt itthon döglök, nem viszem túlzásba a tisztálkodást. 

Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mi van, ha netán benyit, elvégre az eddigi tapasztalataim alapján szerintem van okom az aggodalomra, de végül némi bizalmat szavazva neki, levetkőzöm. Nem szoktam sokat időzni a víz alatt, most azonban különösen sietek, így talán öt percen belül kész is vagyok nagyjából. 

Nem akarok mellette annyira gányul kinézni, ezzel is égetve őt, ami jelenlétemmel már eleve kiküszöbölhetetlen. A tükör viszont nem a barátom, még véletlen sem nézek bele, míg mosom a fogaimat és a hajamat is csak a szokásos módon állítom be, nem mintha ezzel sok mindent lehetne kezdeni. 

A liftbe belépve már érzem, hogy hibát követek el, s a sarokba húzódva átkozom magam, amiért mégsem mentem lépcsőn. Hongki ugyan nagyon lazán viselkedik, a járása könnyed, a hangulata derűs, nekem elég csupán ittlétének ténye, hogy feszélyezve érezzem magam. No nem ezért, mert bánnám, sőt, nagyon is jó érzés, de nem tudom, hogyan kéne viselkednem a közelében. 

Ahogy kilépünk a kapun, minden olyan világos, olyan… Más. Nyoma sincs az őszi komorságnak, a lepusztult hangulatnak, hiába a hűvös, kissé szeles idő. A világ változik és ebben a pillanatban igazán úgy érzem, hogy ideje felvennem ezzel a változékonysággal a lépést. 

Tekintetemet nem túl feltűnően végigvezetve a mellettem ráérősen sétáló Hongkin, valami furcsát érzek rajta is. Sötétbarna bőrdzseki alá rejtett fehér, kötött pulóvere és világoskék farmere kinézetre sokkal orvosibbá teszi - van ilyen szó? -, mint ahogyan a rendelőben szokott lenni. Ettől függetlenül nem egy agykúrkász alkat. 

- Tudsz főzni? - zökkent ki néma mélázásomból, s bár a kérdés nem nehéz, mégis el kell gondolkodnom a válaszomon, hisz tudom, hiába csomagolja ártatlanságba, életemet meghatározó adatokat vár. 

- Nagyon egyszerű dolgokat tudok, de egyébként nem igazán - ismerem be, fejben lúzernek elkönyvelve magam. Újra. 

- És milyen ételeket szeretsz? - mosolyog rám az üzletsortól eltérő irányba indulva. Erre is találhatunk boltot, csak sokkal drágább, kevesebb választékkal, így hát én még nem sűrűn jártam a környék ezen részén. 

- Nem igazán szeretek enni, de majdnem bármit elfogyasztok, ami elém kerül. 

- Miért nem? - pillant most először rám érdeklődve. 

Még sosem beszéltem erről senkinek. 

- Rosszul érzem magam tőle, ha tele a gyomrom. Nem fizikailag, inkább lelkileg fáj.

- Értem - tudja le ennyivel, pedig én már éppen készültem rá, hogy minden apró szavamra visszakérdez. - Így nehéz lesz háromszáz kilósra felhízlalni téged - jön nekem, egy aprót lökve rajtam, mire kis híján felborulok. Kikészít ez az ember… 

- Hát így igen - suhan át halvány mosoly az ajkaimon, mi az ő figyelmét sem kerüli el, folytatja a csipkelődést. 

- Pedig talán te is szerepelhetnél akkor a műsoraidban. 

- De én nézni szeretném, nem átélni. 

- Ezen hozzáállásodon biztosan változtatni fogunk. 

- Akkor sem leszek háromszáz kiló… 

Mire leesik, hova is tartunk valójában, késő tiltakoznom. A piac; a rettegett piac, ahol ilyentájt legalább négyszer annyian vannak, mint a boltokban, s olyan a hangzavar, hogy értelmes ember nem pazarolja a hangszálait és energiáját ilyen közegben beszélgetésre. Kár, hogy nem ismerek értelmes embereket, vagy csupán én nem vagyok tisztában a szó jelentésével. 

- Beszélsz nyelvet? - kapja el a vállamat és karol át, mikor már összehúzva kezdem úgy érezni, hogy elveszek a tömegben. Nem csak hogy Hongki, rengeteg más ember is hozzám ér; szinte láthatatlan vagyok, ami ebben az esetben nem éppen kellemes. 

- Az anyanyelvemet is rosszul… - motyogom a levegőbe, ő azonban még így is hallja. 

Szerintem a verbális kommunikáció csak lehetőség a félreértések megszületésére. Egyszer az egyik dilidoki mondta, hogy az emberek eleve sokkal nagyobb százalékban nonverbális kommunikáció útján társalognak, ők meg aztán különösen azt figyelik. Ez persze nem jelenti azt, hogy becsaphatatlanok. Nekem sokszor sikerült már. 

- Mit ebédeljünk? - kérdi kedvesen, szemeivel az asztalok közt pásztázva. Őt egyáltalán nem zavarja ez a nagy tömeg, bár nem csoda, engem is állandóan fogdos, pedig alig vagyok különb a többi idegennél. 

- Nem tudom.

- Mihez lenne kedved? 

- Őszintén? S-

- A semmin kívül. 

- Hyung, nem tudom - nyögök kétségbeesetten, mert nem tudnék mit mondani, rosszul érzem itt magam. 

- Akkor bízd csak rám.

A lelkesedése töretlen. Mindent megkóstol és a számhoz dug, de én elutasítom, nem mintha nem érdekelne, csak olyan cikinek érzem. Leginkább előtte. Az árusokkal elbeszélget - végig szorosan tartva engem - és úgy mozog itt, mintha ide járna minden szombaton. 

Talán a környéken lakik. Elvégre az, hogy én nem emlékszem rá, nem jelenti azt, hogy ne láthattam volna, de még csak erre sincs szükség. Nemhogy nem láttam az összes környékbelit eddig még, sokszor magamat sem tudnám megismerni, mikor véletlen szembetalálkozom a tükörképemmel. 

- Mit ennél? - mutat végig a piac melletti felállított standokon, miknek jelenlétét az erős illatok és szagok miatt nehéz lett volna nem észrevenni vásárlás közben. Már éppen szóra nyitnám a számat, mikor inkább leint. - Hagyjuk, választok helyetted is. 

Míg ő elmegy valami ételt szerezni, engem a csomagjaival egy asztalnál hagy. A végére nem tudom eldönteni, hogy a feszült várakozás, vagy a kíváncsi tekintete a rosszabb, de megemberelve magam eltüntetem az egész ételt, ha már költött rá és nem hagyja, hogy kifizessem. 

- Büszke vagyok rád - karol át újra, egy kezében tartva azokat a kifejezetten nehéz szatyrokat. 

Eddig talán még soha, senki nem mondta nekem ezt. Jó érzés, mégis rosszul érint. Mi van velem? 

Amíg ő főz, én az asztalnál ülve figyelek és válaszolok az érdektelenebbnél érdektelenebb kérdéseire. Nem olyan dolgokról beszélünk, amivel ő munkája során előrébb jutna általam, de nem is baj, hogy nem kell figyelnem rá, mikor mit mondok. Seunghyunról és a hülyeségeiről különösen szívesen mesélek, amiket ő mosolyogva hallgat, néha-néha elcsodálkozva rajta. Ezek miatt biztosan ki fogok kapni tőle, de jelenleg nem tud érdekelni. 

Ugyan nagyon meghat és szörnyen megtisztelő, hogy pont ő, az agykúrkászom ételt készít nekem, de bárhogy igyekszem, képtelen vagyok megenni az egész adagot, amit elém rak. Ám mikor állna neki mosogatni, gyorsan átveszem a dolgokat és megcsinálom én - még ha ez nem is jellemző rám. 

Hongki mellett csak úgy repül az idő, állandóan jár a szája, a kérdéseiből sem fogy ki, s ezért is ér olyan váratlanul, mikor kezd besötétedni. Bármennyire is szeretném, hogy örökre tartson ez a nap, sajnos az lehetetlen. 

Ahogy egyedül hagy, még a megszokottnál is magányosabbnak érzem magam, itt maradva a millió kérdésemmel, amit nem mertem feltenni neki. Még mindig nem tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá, valószínűleg vele ellentétben nekem nincs közöm a magánéletéhez, így hát megtartottam mindet. 

Levetkőzöm, lehúzom a redőnyt, majd eldőlve az ágyban bekapcsolom a tévét, ami azóta is le van némítva, eszembe juttatva vele az éjszaka történteket. Nem is olyan rég még itt feküdt… 

Az agyamra fogok menni. Talán mégis barátokat kéne szereznem, akikkel meg tudom vitatni az unalmas, semmitmondó gondjaimat, mint mondjuk jelenleg azt, mennyire egyedül vagyok. Elterelnék a figyelmem, meg ilyenek. Ehhez meg még találkozni sem kell, írogatni bőven elég. 

Ahogy jobbról balra, majd balról jobbra szenvedem magam, kezd valami tragikomédiává alakulni az életem. Fáradt vagyok, rettentő fáradt, de az agyam dolgozik.

Néha elgondolkodom rajta, hogy mégis hogyan jutottam idáig. A genetika képes erre? Már születésem előtt eldőlt volna, hogy nem lesz belőlem senki? Egyértelműen gyenge vagyok, alkalmatlan mindenre és ahányszor egy kicsit is veszélyben érzem magam, begubózódom. Nem tudok szólni, nem tudok mozogni. Félek másoktól, félek a véleményüktől, félek magamtól. 

Naponta rengeteg ember hal meg. Többnyire olyanok, akik élni akartak. Akiknek volt miért, vagy kiért. Akik megérdemelték volna, hogy tovább éljenek. Én meg itt vagyok és utálom a létezésem minden pillanatát. Ha tehetném, ha lenne rá mód, cserélnék egy ilyen emberrel. 

Egyik nap jobb, másik nap rosszabb. Ha alszom, rémálmok gyötörnek, ha ébren vagyok, a saját képzeletem. S amikor megszólal a telefonom, valahol a kettő között vegetálok, szinte könyörögve a változásért, ami csakhamar meg is történik. 

Mielőtt kinyomnám, gyorsan megnézem, ki keres, ám ahogy meglátom a nevet, összeszorul a torkom. Neki csak nem mondhatok nemet, így egy reszketeg sóhajjal a fülemhez emelem. 

- Haló? 

- Jaejin, szia. - Mi oka van mosolyogni, mikor engem hív? - Mesélj, mit csináltál ma? - Nem akarom elrontani a kedvét, a színészkedés meg elég jól megy, főleg, ha nem bámul közben senki. 

- Szia, hyung. Mondd csak, drága a telefonos óra? - nevetek erőtlenül, de ez még magamnak is gyengének tűnik. Úgysem lát, úgysem tudja… 

- A válaszodtól függ. 

- Mászkáltam, takarítottam, meg ilyenek. - Mi erre a jó válasz? Még az ágyból sem keltem ki. 

- Lassan sötétedik, ugye otthon vagy? 

- Persze, már itthon. Nem szoktam este lent mászkálni, ha nem muszáj. 

- Mikor értél haza? 

- Talán egy órája…? Nem tudom pontosan - ülök fel, némi színt erőltetve a hangomba. 

- Jaejin - mondja ki lassan és mélyen a nevemet. - Este tíz van, a nap már négy órája lement. 

- Ömm. - Mit is mondhatnék? Csőbe húzott, ez van, én meg hülye vagyok. 

- És akkor most mondd el az igazat is. Mit csináltál ma? 

- Semmit. Egész nap feküdtem. 

- És mit ettél? 

- Semmit. 

- Nem leszünk így jóban…

Nem emlékszem, hogy én valaha is jóban akartam volna lenni bármelyik orvosommal, és az idejét sem érzem elérkezettnek, pedig tagadhatatlanul így van. Nem akartam neki csalódást okozni. 

Másnap reggel keltem fel, kényszerítve magam a normális élet egy apró részletéhez. De nem jutottam előrébb, az ébrenlét még nem jelent hasznos dolgot. Ettem, arrébb rugdostam az útból a földön lévő dolgok halmazát és tévéztem. Sokat tévéztem. 

Minden este felhív, én pedig minden este elmondom neki, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, de ne aggódjon, nem fogom megölni magam, mert még ahhoz sincs kedvem. 

Nagyon vártam a szerdát. Látni akartam, ahogy előttem mosolyog, hallani a gyenge poénjait és megválaszolni a bugyuta kérdéseit. Ám most, szerda reggel úgy érzem, ha meg is mozdulok, az azért lesz, hogy kiugorjak az ablakon. Átpörgetem, mi történhetett, amiért ennyire elmondhatatlanul pocsékul érzem magam, de hiába, az összes napom pont ugyanolyan. Az egyetlen jó bennük, mikor felhív az agyturkászom, vagy netán a legjobb barátom, hogy elmesélje, neki mennyivel jobb élete van, mint nekem. És mindez kinek a hibája? Természetesen az enyém… 

Ha valamikor, most tényleg szívesen lemondtam volna az órát, de annak az esélye, hogy akkor átjön és ott lát engem egy rakás szemétnek, túl nagy. Talán addig, míg nem kezdődik, össze tudom szedni magam annyira, hogy ne égjek be nagyon az alatt a hatvan perc alatt. 

- Jaejin, fáradj be - nyitja ki nekem az ajtót a megszokott mosolyával, én pedig a fejemet lehajtva battyogok el előtte, igyekezvén takarni a könnyeimet. - Mesélj, hogy érzed magad? - A székben előre fordulva, mereven az asztal lapján lévő barázdákat nézem, félve, ha megszólalok, csúnya dolog fog történni. A szemem sarkából észlelem, ahogy leül mellém és kíváncsian vizslat. - Jaejin? - ér felkaromhoz, mire, mintha bomba robbant volna, felzokogok. - Mi a baj? - kérdi, mikor felé fordulva apróra összehúzom magam. Nem mondok semmit, csupán a térdein pihenő kezeit nézem, amikkel úgy markolássza a vékony farmer anyagot, mintha csak el akarná tépni azt. Ideges. Talán ő is belefáradt már a pesztrálásomba és hamarosan lead. - Mit érzel? - tesz még egy kísérletet, hogy szóra bírjon, miközben minden bizonnyal a reakcióimat elemzi, amik szerintem ugyan nincsenek, de nem tudhatom, ő mit lát. - Aish - sóhajt fel gondterhelten, majd felállva a székéből, átöleli a fejemet és a mellkasához húz. A sírásom csak erősödik, miközben a felsőjébe markolva fúrom arcomat a puha anyagba, hogy ne lássa, mennyire összetörtem. 

Nem sokat sikerül beszélgetnünk az órán, kedvem sincs, meg mondandóm sem akad, neki meg mintha elfogytak volna a kérdései, úgy ül egész végig túlontúl közel hozzám. A végére annyit sikerült elérnem a kis hisztimmel, hogy átírta az órarendünket és minden szerda helyett minden kedden és pénteken fogunk találkozni, illetve haza visz. Lehet tényleg jobb lett volna otthon maradnom… 

- Nem fázol? - indítja be a motort, de nekem még mindig nem sikerült felfognom, hogy van autója. Persze, logikus, miért is ne lehetne, de én eddig egyszerűen nem gondoltam ebbe bele. 

- Nem. - De. 

- És szólni fogsz, ha fázol? 

- Igen. - Nem. 

Az utat egy szó nélkül tesszük meg. Feszültnek tűnik és mivel nekem is van szemem, látom, ahogy idegesen markolássza a kormányt és néha-néha rám pillant, majd mindegyik után egy alig észrevehető sóhajt ereszt. 

- Ülj már le! 

- Ülök. 

- Nem neked szólt. 

- Csak én vagyok itt. 

- Hagyj már - húzza el a száját, tovább folytatva a fel-alá járkálást. 

Néha tényleg nem tudom eldönteni, melyikünknek lenne nagyobb szüksége szakszerű segítségre. Legalább szórakoztató. 

- Nehéz napod volt? - követem tekintetemmel, ahogy közelebb sétál és lehuppan az ágyamra. 

- Büdös vagy - ráncolja az orrát, ahogy hátradőlve felnéz rám. 

- Én is szeretlek. 

- Hahh - nevet erőltetetten, de nem tudom, min. Olyan, akár egy skizofrén, de szerintem csak az zavarta meg a normális bioritmusában, hogy szirénát hallva kipillantott az ablakon, elfelejtve, hogy a tizenharmadikon vagyunk és ő bizony tériszonyos. 

- És~ - nyújtom el, minden érdeklődésemet belesűrítve ebbe az egyetlen kérdésbe. - minek köszönhetem, hogy meglátogattál? 

- Megijedtem, hogy még a végén te leszel az első fekete esetem, ezért átjöttem megnézni, hogy lelkileg rendben vagy e. - Már megszoktam, hogy nem értem Seunghyunt, ám még azért próbálok úgy tenni, mint akinek fogalma van róla, hogy mit beszél, még véletlen sem rákérdezve semmi olyanra, amiből egy órás unalmas mesedélután következhetne. 

- És rendben vagyok? 

- Eléggé. - Jó tudni… 

- De mondd, mi, vagy ki ijesztett meg? 

- Nem játszhatok mások állásával. 

- Gondoltam. 

- De tényleg büdös van - ül fel hirtelen, a frászt hozva rám ezzel. Zsizseg a segge, nem tud nyugton maradni. 

- Szerintem csak túl közel van a szád az orrodhoz - dőlök hátra, ujjaim közé véve a mobilomat. 

Nem szeretem, mikor bárki felkelt, mert utána úgysem tudok visszaaludni, de mikor este meghallom csörögni a telefonom, úgy nyúlok érte, mint aki mindvégig erre várt. Erre vártam? Hát lehet. Miután tegnap olyan hűvösen váltunk el - legalábbis az ő részéről -, nem tudom kiverni a fejemből. 

De nem Hongki az…

- Mit akarsz? - fekszem vissza csüggedten. 

- Ennyire ne örülj nekem - nevet bele, bár némi sértettséget vélek felfedezni a hangjában. - Csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy. 

- Mondd meg te, hogy vagyok? Te vagy a profi - húzom fel a nyakamig a takarót, készen rá, hogy akár beszélgetés közben vissza aludjak. Amire ugye semmi esély. 

- Gondolom pár óra alatt nem sok változott. 

- Akkor miért hívtál? - Kezd gyanússá válni, de talán csak azért vagyok ilyen harapós, mert felkeltett. 

- Őszintén? 

- Inkább hazudj, kérlek… 

Mivel az agyturkász főni átrendezte a találkáink számát, szerda után ma, pénteken is mennem kell, de legalább most egész tűrhető a hangulatom. Nincs sírhatnékom, nem vagyok különösebben letört, bár túl boldog sem. Csak olyan semmilyen. 

A vidám, derűs Hongki helyett viszont egy erőltetett mosolyú Hongki fogad, aki most először kerüli meg az asztalt, hogy a gépe mögött helyet foglalva kezdjen hivatalos hangsúlyban hivatalos kérdéseket feltenni, amik hallgatása közben folyamatosan hümmög és gépel. Akár csak egy átlagos pszichológus. Nem néz rám, s már meg sem próbálja játszani a jókedvűt, csak komoran pötyög, tekintetével a monitoron látott dolgok között ugrálva. 

Nem hittem volna, hogy ezt fogom gondolni, de hiányzik a közelsége. Hogy itt üljön és a képembe mászva faggason semmitmondó dolgokról, őszintén figyelve a szavaimra. Persze mindenkinek lehet rossz napja, de tudom, érzem, hogy több van emögött. Nem a nappal van baja, hanem velem. 

- Köszönöm, hogy eljöttél, kedden találkozunk - enged ki az ajtón, majd mikor elég távol érek, rögtön be is rántja, olyan erővel, hogy visszhangzik a csapódás. 

- Hát jó - dugom be a füleimet és indulok meg hazafelé.