Jin pov
December ötödike van, délután fél négy és én tűkön ülve figyelem, ahogy a többiek végzik szokásos napi feladataikat. Semmi jel nem utal arra, hogy ma ünnep nap lenne, csupán én izgulok emiatt is.
Elszomorít a tudat, hogy őket nem érdekli egyáltalán ez a dolog. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a Mikulás csupán kitalált dolog, amivel a kisgyerekek kedvére tehetnek eme napon, bennem mégis megmaradt az ünnep hangulata és varázsa. Hogy mi vezérel egy ilyen kitalációra való támaszkodásra egy felnőtt embert, indokként használva, hogy örömet okozhasson gyermekének? A szeretet. Eleve ez a lényege ennek a napnak, nem az ajándékok.
- Jin Hyung, mi a baj? - fékez le előttem nagy pakolászása közepette Jungkook, egy termetes kartondobozt tartva kezeiben. Megrázom a fejem a hirtelen ért külső behatásra és nagyokat pislogva nézek fel a maknaéra.
- Semmi, miért?
- Csak úgy elültél itt, azt hittem gond van - ereszt el egy megkönnyebbült sóhajt.
- Ja, nem, dehogy - mosolyodok el a kisebb aggódásán. - Miket cipelsz, hadd segítsek - állok fel, hogy megfogjam a doboz hozzám közelebb eső felét. A hirtelen súly miatt kicsit megrökönyödve lépek hátrébb, de nem engedem el. - Uhh, nehéz.
- Annyira nem - nevet fel. - A régi, nem használt könyveimet viszem fel a padlásra, hogy legyen hely a szobában - támaszt alá térdével beszéd közben. Nem is értem eddig hogyan tartogathatta ilyen nyugodtan, mintha csak üres lenne.
Bár nem sok hasznomat látta, de segítettem Jungkooknak felvinni a dobozt, majd elindultam egy körútra, végigkérdezve mindenkit, hogy mit enne szívesen vacsorára. Néhány váll rándításon kívül nem igazán kaptam mást, így nekem kellett kitalálnom a menüt.
Odakint javában esik a hó és már szinte teljes a sötétség, ezért a lehető legmelegebb ruháimat veszem magamra. Eleve rétegesen öltözködöm, de most nagyon jól esik a benti légkör melegsége, nem szeretnék kint sem fázni.
- Hyung, hova mész? - halad el előttem Yoongi, felettébb szórakozottan, ami engem is megmosolyogtat. Szeretem, mikor jó a kedvük, mert többször látom őket megtörve és remény vesztve, mintsem boldogan. Ezért is igyekszem annyira örömet okozni nekik, hogy kicsit el tudjanak szakadni a hétköznapi problémák elől.
- Csak ide, le a nagy boltba - bökök hüvelyk ujjammal az ajtó felé.
- Ne segítsek? - ajánlja fel segítségét, mint ahogyan legtöbbször szokta, ám én szinte sosem fogadom el, ha tényleg nem muszáj. Most meg főleg, mert nekik megyek ajándékokat venni, ahhoz meg jobb ha nincs ott.
- Nem kell, köszönöm - húzom hálás kis ívbe ajkaimat, majd már igyekszem is le, mielőtt bezár a közért.
Az utcára érve megnyugtat az emberek sokasága, ahogy mindenki siet valahova, vagy éppen ráérősen nézelődik. Nem szeretek egyedül lenni…
Egy nem túl kényelmetlen tempót felvéve, a lábam alatt ropogó hó takaróval lépkedek a házunktól három saroknyira elhelyezkedő boltba. A pár méterenként elhelyezett, magas, fagyos villany oszlopok gyér fénye elegendő világosságot ad a járó kelőknek, ehhez csatlakozva az autók fényszóróival beragyogott fő útnak. Mindenki beszélget, ha mást nem, csak telefonon. Közeledik az év legfontosabb ünnepe, ilyenkor mindenki társaságra vágyik.
Ahogy családom emléke elmémbe kúszik, kicsit szomorkodva pillantok fel az égre, azon gondolkodva, hogy ők vajon most hol vannak, mit csinálnak és gondolnak-e rám? Az eget nagy, szürkés felhők borítják, minduntalan ontva magukból a hatalmas hópelyheket, melyek néha zavarva látásomban, beleesnek a szemembe, de mit sem törődve vele, figyelem a kikukucskáló fényes kis pontokat. Nem sok látszik innen, de nem baj, az a kevés is jobb kedvre tud deríteni.
Időközben elérkeztem a boltba, így egy nagy sóhaj kíséretében elszakadva az égtől, belépek a meleg, zajos, hatalmas épületbe. Kellemes, karácsonyi zene folyik, az emberek nagy bevásárló kocsikkal rohangálnak, különféle listákat nézegetve. Ez az egész hely tulajdonképpen egy élelmiszer bolt, ám ebben az időszakban szinte bármit meg lehet venni, ami kicsit is kapcsolódik az ünnepekhez.
A sorok közt bóklászva, azon gondolkodom, hogy vajon ki minek örülne. Az idősebbek mindenképp alkoholnak. A fiatalabbak is. Mondjuk Kooknak nem szívesen vennék, ám ha a többiek kapnak, ő zokon venné, ha nem… Ám a csoki meg pont nekik való, ami nem biztos, hogy mindenkit úgy lázba hozna. Szeretném, ha nagyjából ugyanolyanok, mégis egyéniek lennének a csomagok. Na meg ugye a Télapó ajándékok nagyja édesség, nem? Akkor igenis kap mindenki!
Jungkooknak teszek a kosárba cukorkával töltött télapót és egy nagy tábla csokit, amit mindenkinek, különböző ízekben. Taehyung kap Kindertojásokat, amik mindenféle állatos kacatokat rejtenek. Jiminnek egy rénszarvas alakú csokoládét veszek le. Namjoon egy nagy zacskó vaníliás nápolyit kap, mert tudom, hogy szereti. Yoongi… na ő mit kapjon? Nem nagyon láttam még ilyesmiket majszolni. Dianás cukorka! Na, az jó lesz. És már csak Hobi. Áhh, likőrös bonbonok.
Az italokhoz annyira nem értek - egyáltalán nem -, ezért hat különböző, nevesebb márkából származó piát pakolok be, egyet a lehető legkisebb alkohol tartalommal.
Mi való még ide?
A gyümölcs részleg felé tévedve, meglátva pár kis, kerek narancsot, máris eszembe ötlik az ünnepek egészséges fele, így már semmit se látva, vagy hallva, azonnal bepakolok egy rakat mandarint, almát, banánt, kivit, narancsot, de még mogyorót is. Ezek mind mind nagyon fontosak!
Aztán jöhetett a bevásárlás azon fele, ami már a vacsorához kell. Gyorsan lerendezve mindent, a pénztárnál veszek hat különböző, cuki, meg elegáns dísz papír szatyrot és kifizetve mindent, megindulok hazafelé. Ez a séta azon fele, amit már annyira nem élvezek. Nehéz a csomag, fáj a vállam és a boltba még csak a kabátomat sem húztam le, így megszokva a benti hőmérsékletet, idekint már szörnyen fázok. Sietős léptekkel, kapkodva érek a kapuhoz, majd ügyetlenkedve, kétszer is elrontva, de végül sikeresen bepötyögöm fagyott ujjaimmal a kódot. A legnehezebb még előttem van… észrevétlenül beosonni. Lassan, nagyon csendesen nyomom le a kilincset, pedig legszívesebben feltépve az egészet rohannék befelé lepakolni mindent. Finoman, éppen csak nyomom az ajtót, ami ennek ellenére is nyikorog, de szerencsére még sínen vagyok, senki nem jött ki. Az előszobából kiszűrődik a televízió moraja, amint éppen - a hangokból ítélve - elszörnyesztő horror filmet néznek, mint mostanában oly’ sűrűn. Tudják, hogy nem szeretem, így még szerencse, hogy van dolgom. Nem csukom be magam után az ajtót, mert se szabad kezem, se türelmem, így csak behajtva azt, útközben a konyha küszöbére letéve csomagom felét, megszabadulva a tehertől sietek szobámba, ahol biztos helyre rejtve a csomag másik felét, már megyek is ki, ám hamar megtorpanok, nézve az előttem zajló eseményeket.
- Én esküszöm, hogy nem láttam! - sopánkodik rémülettől magas hangszínen, nekem háttal a bejárat felé fordulva Tae.
- És mégis ki volt az az idióta, aki nem zárta be! - korholja a többieket Hoseok, nem is sejtve, hogy én hagytam nyitva az amúgy is ilyen állapotban lévő ajtót, mikor távoztam. Megszólalnék, de a következő hangtól belémfagy minden kikívánkozó szavam, ahogy Jimin sikolya belepi a házat.
- És ez mi? - mutat a szatyrokra, amit otthagytam.
- Mégis milyen betörő vásárol be? - gúnyolódik Yoongi, társulva a kis társasághoz.
- Jézusom! - kiáltja el magát Jungkook, akit eddig nem is láttam és egy hatalmasat ugorva rohan be a konyhába, átesve a lepakolt ételeken. Nem mondom, engem is megijesztett.
- Jin Hyung! - néz rám elkerekedett szemekkel Tae.
- Bocsi - simítom egyik kezem tarkómra, egy sajnálkozó mosolyt megeresztve feléjük, mire látom, hogy legtöbbjük fellélegzik a megkönnyebbültségtől. - Mondom én, hogy rossz hatással van rátok ez a sok film - lépek a maknaéhoz felsegíteni a földről. Hallom, ahogy valaki betolja és még be is zárja az ajtót, így már azzal sincs dolgom. Összeszedve a szétgurult alapanyagokat, mindent elpakolok a helyére és neki is látok a főzésnek.
A rádiót bekapcsolva szándékosan olyan adást keresek, ahol ünnepi számokat játszanak, így készülődés közben felettébb jó hangulatban, néha énekelve végzem a dolgomat.
Miután mindenki megvacsorázott és elvonult végezni a saját dolgait, nekem még rengeteg időm akadt, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Van aki csak éjfél után fekszik le, nekem meg addig le kellene foglalnom magam.
Elmegyek fürödni, kitakarítom a konyhát, rendet teszek az előszobába, ám még mindig csak fél tizenegy van. A saját szobámba térve, előveszem a csomagokat és kipakolva az ágyamra, direkt úgy ülök le, ha bárki bejönne, ne lásson rá egyből, el tudjak pakolni, mielőtt lebuknék. A dísz táskákat teljesen teletömöm mindenféle gyümölccsel, a nekik szánt dolgokkal és plusz kis csokikkal, szaloncukrokkal, édességekkel, még a fülükön elhelyezett kis félbehajtott papírokra is írva pár kedves szót.
Túl lassan telik az idő, én meg túl fáradt vagyok mindenhez. Beállítva az ébresztőmet hajnali hámomra, eldugva a csomagokat, lefekszem aludni.
Amint megérzem oldalamon zúgni a telefonom, még a hang elkezdése előtt villám sebességgel kinyomom, nehogy felébresszen mást is rajtam kívül. Kicsit vonakodva ugyan, teljesen ernyedten felkényszerítem magam ülő helyzetbe, mielőtt az álmosság legyűrne és visszaaludnék.
Térdeimre támaszkodva, egy nyögés kíséretében felállok és végig ropogtatva a gerincemet, nehéz, vontatott léptekkel az asztalhoz totyogok. Alóla elővéve négy csomagot, halkan kinyitom az ajtót és a telefonommal világítva, kibotorkálok a konyhába, ahol már villanyt kapcsolva, lepakolok az étkezőre. Halkan visszasétálok, összeszedve a maradék hármat is, amiket a többi mellé teszek és elkezdem különszedni szobánként, hogy rendezetten tudjam vinni őket, mire valami neszt hallok. Fejemet oldalra fordítva, Jimint pillantom meg, szemeit dörzsölgetve, hezitálva toporogva a küszöbön. Mezítláb van, csupán egy rövidnadrágban és trikóban, pedig eléggé lehűlt az idő idekint.
- Hyung… - suttog ködös tekintetét rám szegezve.
- Felébresztettelek? - eresztek szomorkás mosolyt ajkaimra.
- Eleve nem aludtam… - vánszorog el mellettem, útközben felkapva egy poharat és a csaphoz lépve vizet ereszt magának.
- Baj van? - figyelem végig fájdalommal átitatott mozdulatait. Persze hogy baj van, csak rá kell nézni! Egyből lehúzza az egész adagot, egyik kezével a mosogató szélén támaszkodva, majd letéve a poharat levegő után kap.
- Nincs… - Lassan megfordul és egyik szemöldökét felvonva méreget engem. - Egyébként… mit csinálsz?
- Ha már úgyis lebuktam… - válik őszintévé görbületem. - Tessék - nyújtom oda a neki szánt csomagot, amit vonakodva ugyan, de elfogad. Tekintete köztem és a szatyor közt ugrál, szeme pedig egyre párásabb, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát. Egyáltalán nem tűnik boldognak…
- Köszö… - de elcsuklik a hangja. Nagy levegőt vesz, majd újra. - Köszönöm.
- Jimin - lépek közelebb. - Nem mondod el?
- Mit? - próbálja ártatlanná formálni vonásait, de közel sem sikeredik jól, valahogy inkább szánalom keltő lesz, mintsem olyan, mint szeretné. Lábait emelgeti, valószínűleg a hideg csempe zavarja, közben dideregve remegnek ajkai.
- Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked - teszem semmissé a köztünk lévő fél métert is, majd egyik kezemmel vállát átfogva, magamhoz húzom, másikkal tarkójára simítva, fejét a nyakamba hajtom. Érzem, hogy egy pillanatra megfeszül, majd reszketni kezd. Sír, tudom, érzem, de szégyenli kimutatni. Csak áll és némán zokog. Nyugtatólag simogatni kezdem a hátát és halántékomat hajába hajtva próbálok minden támaszt megadni neki, amire most szüksége lehet. Percekig állunk így, mire megérzem, hogy kicsit eltávolodik, de mikor elhúzódnék, hogy hagyjam elmenni, karjával átfog és nem enged.
- Még ne…
- Itt vagyok - simulok újra hozzá. - És mindig itt is leszek - suttogom a fülébe, hogy tudja, sosem lesz egyedül.
- Hyung
- Igen?
- Tudom, hülyeség - kezd bele kicsit nehézkesen, majd egy kis szünet után folytatja - De hiányzik a családom - szorítja meg hátul felsőmet. - Régen anya lepett meg reggelente minket mindenféle édességgel, meg kis vacakkal… - itt hangosan felszuszog.
- Egyáltalán nem hülyeség. Nekem is hiányzik…
- Sajnálom Hyung - feszül meg.
- Nincs mit sajnálnod.
Utálom így látni bármelyiküket is. Őket, akik a legfontosabbak nekem. Összetört, meggyötört, teljesen a padlón. Tudom mit érez, jól tudom. Ha tehetném, talán én is így reagálnék erre az egészre, ám legidősebbként feladatom erőt és vigaszt nyújtani nekik, példát mutatni, ami talán mindennél több erőt ad. Nekem az a támaszom, hogy támaszuk lehetek. Ők a második családom.
Elhúzódik tőlem és egy erőtlen mosollyal, könnyes szemeit rám emeli. Látom rajta, hogy erősnek akar mutatkozni, nem fog teljesen megnyílni nekem, nem akarja, hogy úgy lássam…
- Akkor hát - lép el tőlem. - Aludj jól - int és elvánszorogva távozik. Testtartása akár egy kivert kutyáé, görnyedt és lélekben megtört. Menekül előlem, egyedül próbálja elviselni, míg szép lassan fel nem emészti a fájdalom.
Sorba felmarkolva a szatyrokat, benyitottam nagyon halkan az egyik szobába. Megfagyott ereimben a vér, ahogyan valaki megmozdult a baloldali ágyban. Vártam pár pillanatot, hátha felébredt, de szerencsére nem, így csak közelebb osonva, leraktam mindkét oldalra ágyaik mellé a nekik szánt csomagot. Amilyen halkan jöttem, olyan halkan távoztam is. Az én szobámba feltűnés nélkül mentem be, társam már megszokta a zsongásomat, így csak neki is lerakva a dolgot, mentem az utolsóba. Ott hárman vannak, de egyikük már elvitte az övét, így a maradék kettőt felvéve, kifelé menet leoltottam a villanyt. Ugyanolyan óvatossággal benyitva, mint az első szobába, megtettem az első lépést, ám most be is csukom magam mögött az ajtót. Jól ismerem a teret, így nem okoz gondot a kiigazodás, hogy melyik ágyhoz ki tartozik. Óvatosan leteszem mindkét bútor lábához a kis tasakokat, mondjuk Taehyung olyan hangosan horkol, hogy akár bombát is robbanthatnék, senki sem hallaná.
Tekintetem Jimin felé téved, kit az ablakon beszökő hold fénye éppen csak elér, ám a sötétben alighogy kirajzolódó körvonalait látom, ahogyan takaróját szorongatva, nekem háttal fekszik. Biztos vagyok benne, hogy nem alszik, de még azt is megkockáztatom, hogy sír.
Akár egy macska, úgy lépkedek hozzá és gondolkodás nélkül ülök le, majd dőlök be mögé.
- Hyung? - rezdül meg egy pillanatra és amennyire nyaka engedi, hátrafordítja fejét, hogy megbizonyosodjon arról, ki is van itt. Nyomok egy gyors puszit arcára, mire inkább visszadől a párnájára. Szerintem nem akarja, hogy itt legyek. Talán zavarom.
- Jimin, mi is a családod vagyunk - hajolok kicsit fölé, hogy a fülébe súghassam, mire csak még inkább összegörnyed. - Mind itt vagyunk neked, ha baj van - fúrom egyik kezem térde és könyöke közt hasához, hogy közelebb húzhassam. Elfojtott remegése bebizonyítja gyanúmat. - Tudom, hogy nem pótolhatjuk őket, de tudd, hogy nagyon szeretünk téged…
- Jin hyung… - mocorog kezem alatt, míg szembe nem fordul velem. - Annyira rossz - ereszti ki könnyeit. - Annyira nagyon hiányoznak - markol két kezével felsőmbe, mellkasomnak nyomva fejét és sírva feszeng.
- Tudom Kicsi - simogatom hátát. - Nekem is hiányoznak - puszilok hajába és adok neki egy kis időt, hogy lenyugodhasson. Az a kevés távolság is, ami szinte semmi, eltűnik közülünk, ahogy egyre inkább nekem préselődik. Az idő múlásával reszketése is alábbhagy. Furcsa ez a helyzet nekem, de nem rossz. A két fiú mocorgása, horkolása, néha már röfögés szerű hangja egyáltalán nem hagyja érvényesülni az éjjeli csendet, ráadásul néha meg is ijesztenek, de nem bánom, míg Jiminnek segít a jelenlétem.
Amint megérzem, hogy távolodik el, rögtön engedek is szorításomon, ám megnyugtat, hogy nem eltaszít, csupán helyezkedik. Arcát irányomba emelve, a sötétből nehezen veszem ki, csupán a könnyes bőréről visszacsillanó pontokat látom.
- Köszönöm - szólal meg, az eddigieknél kicsit hangosabban, hogy meghalljam a mellettünk alvók előadása ellenére is. - És tudom jól, hogy a banda is mellettem áll, én is szeretem őket. Főleg egy bizonyos személyt - halkul el, így nem is vagyok benne biztos, hogy ezt mondta. Már szóra nyitnám a számat, hogy visszakérdezzek, mire ajkai az enyémeknek préselődnek. Meglepettségemben még a tartózkodási helyem sem ugrik be, nemhogy beszélni tudjak - már ha lehetséges lenne így -. Puha párnáival szinte simogat és egy kicsit szétnyitva azokat, nyelvével alsó ajkamat kezdi nyalogatni. Nem ellenkezek, nem tiltakozok, még csak nem is úgy fogalmaznék, hogy eltűröm, mert egyáltalán nem rossz. Csupán próbálom felfogni a történéseket. Sós könnyei keverednek a nyálammal, mely kesernyés hangulatúra festik csókunkat, minek hangot adva Jimin el is húzódik tőlem. Megbántottam? Utánanyúlok és tarkójára simítva vonom vissza magamhoz, ám ezúttal én is kezdeményezek, mire egy valódi, érzéki táncba kezdenek ízlelő szerveink. Magamnál érzem az irányítást, amit gyorsan meg is cáfol azzal, hogy fölém kerekedve dönt hátra és lábát átvetve fekszik el felsőtestemen, még véletlen sem megszakítva a csókot. Kicsit aggaszt, hogy mi lesz ennek a következménye, de szerintem aranyos, ahogy dominálni próbál. Ha ő ettől boldogabb lesz, én nem bánom… Hosszú percekig faljuk egymást, míg végül levegőhöz nem hagy jutni. Zihálva hajol nyakamba és bátorsága amilyen gyorsan jött, most olyan gyorsan is vált köddé. Karjaim alatt átnyúlva szorítja mindkét vállamat, arcát a fejem melletti párnába nyomja és úgy remeg rajtam. Kikerekedett szemekkel nézem a plafont és próbálom realizálni ezt az egészet, mondjuk sok esélyt nem látok rá, hogy ez valaha célba érne, viszont ha már úgyis ennyire belejöttünk, nem maradhat így abba.
Átkarolom a törékenynek éppen nem mondható fiút és lendülettel magam mellé tessékelem, majd csípőjén foglalok helyet. Mi van, ha felkelnek erre a többiek? Mit mondunk? Azaz, én mit mondok, elvégre az én felelősségem idősebbként. Ez majd ráér akkor…
Ellenmondást nem tűrve hajolok szájára és invitálom következő játékunkba, melyet vonakodva ugyan, de elfogad. Túl jó érzés, hogy helyesen tudjak gondolkodni. Ujjai tincseimbe tévednek, tudatva velem, hogy nem nyújtok rossz teljesítményt, ezzel marasztalva, és kifulladásig mélyítjük csókunkat.
Életem egyik legnehezebb döntése volt elválni tőle, mikor a mellettünk nem egészen három méterre fekvő J-Hope nyöszörögni kezdett. A félelem, miszerint kitudódik ez az egész sajnos hamar túlnövi magát az esztelen kalandon. Ha nem is magam miatt, de én tényleg nem akarok rosszat Jiminnek! Ezért hát mellé dőlve, karjaimat szorosan köré fonva húzom magamhoz, egy utolsó puszit nyomva arcára. Örömmel tölt el, hogy Jimin is megérti, így hozzám bújva, talán már ő a támasza nekem, mintsem én neki.
Azt hittem, jómagam ajándékozom meg a csapatot, erre én kaptam a legjobb ajándékot…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nagyon cukik. Imádom ezt a bandát.Jelölést kérhetek minden írásodra?
VálaszTörlés