- Nem, de így már nem is fogom - dünnyögöm arccal a párnába.
- Leszarom, kelj fel - száll le rólam. Tök logikus. Leszarja, hogy meghalok, de azért keljek fel. Ahh.
- Fogok - rántom fejemre a takarót, hogy még a beszökő nap sugarai se bánthassák szemeimet.
- Tae, már délután van! - rántja le rólam öcsém a vastag anyagot, ami nem csak a fénytől, de ettől az irtózatos hidegtől is védett, így csak természetes, hogy rögtön felbosszant.
- Neked hyung, Kai és takarodj! - ülök fel hirtelen, hogy visszaszerezzem, ami az enyém, de az a mocsok már el is menekült vele a szoba másik felébe. Tél van, fűtés nincs. Az emeletes ágy alja az enyém, ami többnyire előny, főleg, ha valakit el kell kapni. Nem, nincs semmi erőm, aludni akarok. Hol a rohadt takaróm?!
- De ma van a nagy napod! - áll meg a falnál és néz rám szomorúan.
- Ahh - vetem hátra magam egy lemondó sóhaj kíséretében. Ő jobban örül ennek az egésznek, mint én. Mondjuk érthető, fiatal, vonzza a kíváncsiság, de én…? Én csak félek. Mi van, ha valamit elrontok, vagy nem vagyok jó az ágyban? Mondjuk ez hülyeség, mert tuti mindent el fogok cseszni így első alkalommal. Azt tanították, hogy sosem szabad aggódni, mert az csak bajt hoz. Ez káosz lesz.
- De Tae~
- Kuss már törpék! - ordít ránk valamelyik hyung, aki szintén délután háromkor keresi nyugalmát a szobában, egy hosszú éjszaka után.
- Jó, jó - adom meg magam, mert nem akarok balhét. - Megyek, de add azt vissza!
- Majd ha kész vagy!
- De befagy és leesik a nudlim - fogalmazok viccesen, miközben már alsómtól szabadulok meg.
- Annyi baj legyen - ölt rám nyelvet. - Max téged pakolnak - Komoly szavak ezek egy tizenkét éves szájából. Én ennél sokkal rosszabb voltam.
- Nem mondanám magam lázadónak, csupán máshogy szemlélem a világot, mint itt a fiúk többsége. Míg ők próbálnak beletörődni ebbe az egészbe, én igyekszem kiélvezni az életet és mindenből a legjobbat kihozni. Csináltattam lyukakat a fülembe, az egyik bátyámmal és némi kemény munkával megszerzett - lopott - pénzből vettünk fülbevalókat neki is. A hajamat múlthéten festettük be barnára, mert már nagyon elegem volt, hogy mindig összekevernek valakivel.
- Hol vannak a ruháim? - állok fel meztelenül, mert sehol sem találom az általában ágyam végében pihenő cuccaimat.
- Eomma kivitte őket, mert ma fürödnöd kell és tiszta, szép ruhát kapsz - adja vissza végre tulajdonomat. - Izgulsz? - néz fel rám csillogó szemekkel.
- Nem Kai, én nem izgulok - simítom kezem tincsei közé.
- TaeTae, hol a… - nyílik az ajtó, de végül nem folytatódik a mondat.
- Mark hyung - mosolyodok el. - Mi nincs meg?
- A borotvám - néz körbe a szobán. - De már látom, hogy nálad nincs - húzza vigyorra ajkait.
- Mi? Miért?
- Rakd magad rendbe lent is - mutat ágyékomra.
- Jól van na - fonom keresztbe kezeim mellkasom előtt. Akartam, csak még nem jutottam el odáig.
Mi fiúk nem vagyunk szégyenlősek itt. A lányok annál inkább, ám köztük is akad néhány, aki bátran mászkál egész nap egy szál semmiben a szobában, azt hajtogatva, hogy végre látunk valami szépet is. Ha még szép is lenne…
- Izgulsz? - teszi fel csontra ugyan azt a kérdést, mintha tényleg izgulnom kellene valami miatt.
- Hagyjatok már ezzel a szarral! Nem és kész! - veszem kicsit feljebb a hangerőt, de pont csak annyira, hogy értsen belőle.
- Ez aranyos - néz rám kedvesen, mitől bennem felmegy a pumpa. Imádom Mark hyungot, ő az egyik legjobb barátom itt, de egy ilyen ébresztés után ki ne lenne ideges? Mindig vicces és bár nem az igazi bátyám, ő törődik itt velem a legtöbbet. Hasonló a stílusa mint nekem, illetve, van neki is, mint nekem is, ellentétben az itt lévők legtöbbjével. - Ha nem izgulnál, nem lennél durci - megy saját ágyához és kezd kotorászni akörül, elveszett cucca kereséséért.
- Mindegy, én léptem - adom meg magam. Szörnyen fázok, semmi kedvem ezt hallgatni.
- Ohh, megvan! - virul fel, kezébe a borotvával. - Várj, én is megyek - lohol utánam. - Ezt ne feledd - nyújt nekem is egy szőrtelenítő eszközt. Tényleg, el is felejtettem.
- Köszönöm - veszem el.
Belépve a fürdőbe, hat, kabinos zuhanyzó fogad. Én mindig a legszélsőbe szoktam mosakodni, valamiért az biztonság érzetet ad. Leemelve a bejáratnál lévő tartóról egy tiszta törülközőt, a hosszú helyiség legvégébe viszem. Általában gyorsan megvagyok a tisztálkodással, de mivel ma teljesen rendbe kell magam tennem mindenhol, legalább egy órát igénybe vesz ez az egész.
- Amúgy ne aggódj, ma én is megyek ki - szólal meg legalább tíz percnyi csend után a mellettem lévő kabinból. - Melyik körzetbe leszel?
- Nem tudom - zárom el a csapot, hogy tisztán hallhassam őt.
- Szólok a Madamnak, hogy téged is a hétbe tegyenek és akkor együtt lehetünk egy ideig.
- Az jó lenne - virulok fel kicsit, mert az legalább jó, hogy Mark hyung ott lesz nyugtatni. Így is elég para az egész, full ideg vagyok.
- Érdekel, milyen volt nekem az első?
- Aha!
- Mivel ő négy évvel idősebb nálam, jóval régebb óta csinálja, mint én. Rengeteg nővel volt már dolga, mégsem jutott még eszembe, hogy tőle kérhetnék tanácsot, vagy valamit. Jobb később, mint soha, most itt az esély!
- Nekem sokkal nagyobb szerencsém volt, mint most neked, ugyanis nyáron történt - hallom, hogy ő is elzárja a csapot. - Egy idősödő, házas hölgy vitt haza, egy eleve nagyon barátságos, otthonos lakásba. Szerinte betegesen jó volt a kapcsolata férjével, ezért kellett néha mással is lennie, de szerintem a nő volt beteges, ezért vágyott ilyesfajta bűnökre. Kedves volt és türelmes, ráadásul szerintem a legtöbbet tőle tanultam. Huhh, emlékszem mennyire féltem aznap - nevet fel zavartan. - De rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen.
- És milyen volt az első… tudod, izé - vakarom zavartan tarkómat, pedig nem lát. - Pasival?
- Tudom, hogy benne van a szabályba, de én még sosem voltam velem egyneművel. Ilyen téren is nagy szerencsém van. Talán hencegésnek hangzik, de elég kedvelt vagyok a csajok körében, ezért ilyen gondom nincs. De helyes srác vagy, ne aggódj ilyesmiken feleslegesen!
- Remélem, hogy így lesz… - hajtom le a fejem és folytatom tovább a tisztálkodást.
- Így lesz!
Mi vagyunk a társadalom szégyene. Nem a legalja, de kétségtelenül a szégyene. Én is annak érzem magam. Állítólag később jobb lesz, csak azt nem értem, miért. Semmi sem változik. Találkozni fogok szép és ronda, ügyes és ügyetlen, jó és rossz emberekkel. Olyanokkal, akiket bottal nem piszkálnék és olyanokkal is, akikről el sem tudnám képzelni, hogy hozzám érjenek. Állítólag a szex a világ legjobb dolga, de én miért nem tudom ezt érezni? Minden annyival egyszerűbb lenne. Évekig képeztek erre, most mégsem jut semmi okos az eszembe.
Egy ismert nő érkezik a köreinkbe és fel alá járkálva előttünk, kritikusan méreget minket. Ápolt, szép, nem túl idős, nekem mégsem kellene. Nem lehetne valami szép csajt kapni? Kizárt. A szép csajok találnak maguknak párt, csak a lecsúszott nyanyák jönnek ide.
- Chen ma nincs? - szólal meg végül a nagy melák felé. Nem kellünk neki. Kölcsönös.
- Nincs, asszonyom - válaszolja röviden és tömören. A legidősebb bátyám kell neki. Ezek szerint ismeri is. Na, majd ha hazaértem, elújságolom mennyire keresett alfahím lett. Kitudja most mit csinál…
A nő hosszasan elgondolkozik, majd megindul felém. A szívem hirtelen sokkal gyorsabban kezd verni, ahogy belegondolok, ma ezt a személyt nekem meg kell fektetnem. Ahogy elém ér, már levegőt sem merek venni, mire átnyúl mellettem és kezét legjobb barátom arcára simítja, ki belehajtva fejét, megfogja a nő kezét.
- Mark Tuan - csókolja meg a nő kézfejét. Nem mondom, ért hozzá, látszik a tagon, hogy már most nedves. Nem akarom, de valahogy mégis elmémbe kúszik a kép, hogy vajon mi fog ma este történni kettejük között és ettől görcsbe szorul a gyomrom. Mindig is utáltam ilyenekről fantáziálgatni, mikor a hozzámtartozóimról volt szó, de nem megy másra gondolni. Mark mindig kedves, visszafogott és illedelmes fiú volt mindenkivel. A hyungoknak kellőképpen megadja a tiszteletet, velünk meg saját testvéreiként bánik. Nem lehet nem szeretni. Ehhez társul még így pasi szemmel is helyes külseje, amivel a kívülállókat hálózza be. Nem csoda, hogy ő az első, akit elvisznek.
- Ugye emlékszel, mit tanítottam? - szól hátra nekem, már a nő mellett sétálva.
- Nem is tanítottál nekem semmit! - kiáltok utána.
- Tudom - neveti el magát és fordul el, otthagyva engem, körülvéve ismerősökkel és rokonokkal, mégis egyedül. Ez annyira jellemző rá. Így próbálja oldani a feszültséget még magában is.
- Nyugi krumpli, cuki vagy - araszol mellém egyik nővérem, hogy kitöltse a mellettünk keletkezett űrt.
- Kösz Lia - húzom orrom az engem megillető becenévre. Mindig így hív, mióta befestettem a hajam.
- Tényleg nincs baj, biztos jó emberhez fogsz kerülni - borzolja össze tincseim, mire idegesen elhúzódom. Utálom ha a hajamat buzerálják, nálam az szent. Így is fél óra volt, mire ilyen állapotba tudtam varázsolni!
Már lassan két órája állok itt, mint valami jégcsap, a többséget már elvitték, csak én nem kellek a ráknak sem. Ha ma akció nélkül megyek haza, nekem annyi.
Már fel sem figyelek a minket méregető emberekre, annyira reményét vesztettem, hogy engem bárki is kérne, mikor államra markol valaki és erőszakosan döntögetve fejemet, vizsgálgat. Felszisszenek, de nem mozdulok, elvégre nem tehetek ellene. Sötét szemeitől a hideg is kiráz, a tekintete meg egyenesen vérfagyasztó, arról nem is beszélve, hogy pasi. Ha jogom lenne rá, egész biztos, hogy arcon köpném, csak utána halál nyugodtan kinyírna.
- Ezt kérem! - jelenti ki, mintha csupán egy tárgy lennék, bennem meg megakad a levegő. Ugye ez nem komoly?! Baszki, nem vagyok buzi, bármit csak ezt ne!
- Uram, ő még szűz - tájékoztatja a nagy melák.
- Annál jobb - ereszt el egy kaján vigyor kíséretében. Nem, nem, nem! Valaki ébresszen fel, vagy öljön meg, de ezt én biztosan nem! Erről a csávóról már most lerí, hogy pszichopata! Nem néz ki harmincnak sem, de kisugárzása mint egy rossz tinédzseré. - Mennyi lenne?
- Órája ….
- Én megvenni akarom - vág közbe, mire félrenyelem a nyálam és köhögve próbálom felküzdeni. Hogy mi?! Hallottam már legendákat arról, hogy volt, akit megvettek, de remélem ilyen azért még sincs itt.
És mégis! Mintha csak egy állatkereskedésből hazavinnél egy hörcsögöt, úgy adtak el engem. Mark hyung ezt biztosan nem hagyná annyiba! Hol itt a szeretet?! Némi vasért és papírért így megválnak tőlem?! A saját családom…
Könnyeimmel küszködve, lehajtott fejjel követem a csávót a sötétbe, isten tudja hová. Erre születtem. Se beleszólásom, se semmim. Hol van itt a szabadság? Jó erőben van a csávó, sem elfutni, sem megküzdeni nincs esélyem.
Egy kis mellékutcában lévő luxus autóhoz vezet, melynek ajtaját kinyitva tessékel befelé, minden szó nélkül, majd becsatolva engem foglalja el helyét mellettem. Egy idős férfi vezet, még csak nem is ő! Pénzes muki, az már biztos.
A didergésemet lassan felváltja a félelem által előhozott remegés. Egész úton nem szól senki semmit, én meg nem merek sírni. Tényleg, mikor is sírtam utoljára? Ha jól emlékszem, még négy éve, mikor játék közben úgy lefejeltem az útpadkát, hogy három fogamnak is búcsút mondhattam. Szerencsére nem voltak maradandóak, így nyoma nincs. Este 11:24 van, mire odaérünk, egy jó órás utazás után. Ki az a barom, aki a világ végére megy megvenni valakit? Vagy a közelébe már nincs is? És miért pont én? Ha nem ma jövök ki, tuti nem lennék ilyen helyzetben…
Egy önműködős kapun megy be a kocsi, ahol a távolban áll egy termetes vár szerű épület. Csak azt ne mondd, hogy oda megyünk, mert nem veszem be. Pedig nagyon úgy fest, mert ahogy közeledünk, egyre egyértelműbb, hogy semmi más nincs a környéken.
Az autó egyenesen a lépcső előtt fékez le, ahol már száll is ki a fekete hajú, meglepően magas csávó és kinyitva az ajtót, várja, hogy én is megmozduljak végre.
- Taehyung! - nyújtom ki a kezem, mert már idegesít, hogy nem szól hozzám.
- Seungri - néz a kezemre, majd ahelyett hogy elfogadná, csak megfordul és útnak indul a lépcsőn. Mi a pöcs?! Hogy lehet valaki ennyire bunkó?! - Jössz, V? - pillant rám válla felett. V? V?! Most ez komoly?! Egy kibebaszott betű a nevem? És miért pont V?! Biztos ahanyadik vagyok neki, mint amelyik helyet elfoglalja az ABC-ben a V. A, B, C, D, E… V. Hát az kurva sok!
- Taehyung - dünnyögöm, utána eredve.
- Leszarom…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
- Tudom, hogy benne van a szabályba, de én még sosem voltam velem egyneművel. Ilyen téren is nagy szerencsém van. Talán hencegésnek hangzik, de elég kedvelt vagyok a csajok körében, ezért ilyen gondom nincs. De helyes srác vagy, ne aggódj ilyesmiken feleslegesen!
- Remélem, hogy így lesz… - hajtom le a fejem és folytatom tovább a tisztálkodást.
- Így lesz!
Önként rohanok a vesztembe, de mi mást tehetnék? Pontosan tudom, hogy rossz amit csinálunk és hogy ellentmond a törvényeknek. A felnőttek úgy neveltek, hogy utáljuk a zsarukat, ám ha valaki mégis köpni mer, azzal nagyon csúnyán elbánnak. Ráadásul ki hinne egy koszos gyereknek? Igazuk van, senki. Halványan ugyan, de még emlékszem, mikor egyszer zsernyákok jártak nálunk. Én akkor olyan négy, öt éves lehettem, a nagyokkal megbújva rejtőztünk a padláson. A pince volt a terv, ám azt szinte biztos volt, hogy átkutatják és így is lett. Csupán néhány testvérünk volt lent, akiknek voltak papírjaik, netán iskolába is járhattak. Rettegtem és mindennél jobban utálom azt az érzést.
A közvetlen közelünkben senki sem lakik, a város legszélében élünk. A környékbeliek problémás családként beszélnek rólunk, valamennyit sejtve a dolgokból, de nem akarnak belekeveredni. Mi csupán tárgyak vagyunk, arra nevelve, hogy tegyük amit kell. Porrárombolták az önbecsülésünk, még mielőtt kialakulhatott volna. Nálunk a testi fenyítés nem ritka, sokszor akár csonttörésig fajulva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem megfelel a helyzet, de más életet el sem tudok képzelni. A médiától mi szörnyen távol állunk, el vagyunk tiltva mindentől, ami a külvilágról szól, kivéve néhány újság és tévéműsor. Olvasni nem tudunk, így a cikkekben csupán a képeket érthetjük. Beletörődtünk, mert nem volt más választásunk, én mégsem tudtam még teljesen feladni a reményt, miszerint egyszer saját családom és normális életem legyen.
Egy feszülős, fekete farmert kaptam, egy sötétkék inggel, mely alá volt olyan szíves anyám, hogy megengedte felvenni kedvenc, sötét pólómat, ráadásul a cipőt is én választhattam. Mínusz hat fok van. Mínusz hat! De mit számít egy kis tüdőgyulladás, nemde? A lényeg, hogy szerezzek pénzt, aztán akár meg is dögölhetek.
Odakint már sötét van, valami fél hét körül lehet. A hó éppen csak szálingózik, ám már több centi nyomot hagyott maga után a talajon. Imádom ezt az időt rendesen felöltözve, vagy a melegből nézni, de nem így!
A hatalmas, sötétített ablakos teherautó már kint vár minket a ház előtt. Félve indulok meg a mai csapattal a nyomomban, végig csak azon filózva, hogy engem vajon milyen alak kér ma? Remélem nálunk akarja és nem visz haza senki. Rengeteg rémtörténetet hallottam már arról, hogy mik történtek egyes emberek lakásán, amik közt nem kevés volt, melyek halállal végződtek.
- Nem lesz semmi baj - lapogatja meg vállamat Mark, miközben elhelyezkedik mellém a kocsiban. Ő sincs melegebben öltözve, nem értem, hogy nem fázik?!
A hetes körzet itt van a miénk mellett, így még csak messze sem megyünk, hogy kiélvezhessem az út nyújtotta időhúzást.
Megérkezve a helyszínre, sorba kiállítottak minket a falhoz, egy igen széles járdánál. Egy emberekkel teli hely, forgalmas kereszteződés és közvetlen mellettünk egy hotel. Biztos véletlen.
Az emberek megbámulnak, sokszor undorodva néznek. Mindenki tisztában van vele, mit csinálunk, az meg még rá is segít, hogy a csajok illegetik magukat és szólongatják a járó-kelő férfiakat. Bennük már nincs semmi szégyen érzet, egyszerű kurvák, akik ebből élnek. Még az a nagy állat is, aki ránk felügyel, nyálát csorgatva figyeli az olcsó ribiket. Igen, ezek fel vannak osztva. Van az a három huszonéves, akik mindent vállalnak, nem valami sok keresetért. Akinek kevés van, azok is elvihetik egy körre őket, ha mást nem, egy közeli bokorba. Meg vannak az igényesebbek, akik azért kérnek komolyabb összegeket a szolgálatért, ráadásul a hely sem mindegy. Nálunk, fiúknál is így működik, de míg nem vagyok keresett, addig azt kapom, ami jön.
Baszki, itt egyedül én fázom?! Mindenki olyan halál nyugodt, adja a szexit, vagy épp a kedveset, én meg mindjárt szétfagyok.
A közvetlen közelünkben senki sem lakik, a város legszélében élünk. A környékbeliek problémás családként beszélnek rólunk, valamennyit sejtve a dolgokból, de nem akarnak belekeveredni. Mi csupán tárgyak vagyunk, arra nevelve, hogy tegyük amit kell. Porrárombolták az önbecsülésünk, még mielőtt kialakulhatott volna. Nálunk a testi fenyítés nem ritka, sokszor akár csonttörésig fajulva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem megfelel a helyzet, de más életet el sem tudok képzelni. A médiától mi szörnyen távol állunk, el vagyunk tiltva mindentől, ami a külvilágról szól, kivéve néhány újság és tévéműsor. Olvasni nem tudunk, így a cikkekben csupán a képeket érthetjük. Beletörődtünk, mert nem volt más választásunk, én mégsem tudtam még teljesen feladni a reményt, miszerint egyszer saját családom és normális életem legyen.
Egy feszülős, fekete farmert kaptam, egy sötétkék inggel, mely alá volt olyan szíves anyám, hogy megengedte felvenni kedvenc, sötét pólómat, ráadásul a cipőt is én választhattam. Mínusz hat fok van. Mínusz hat! De mit számít egy kis tüdőgyulladás, nemde? A lényeg, hogy szerezzek pénzt, aztán akár meg is dögölhetek.
Odakint már sötét van, valami fél hét körül lehet. A hó éppen csak szálingózik, ám már több centi nyomot hagyott maga után a talajon. Imádom ezt az időt rendesen felöltözve, vagy a melegből nézni, de nem így!
A hatalmas, sötétített ablakos teherautó már kint vár minket a ház előtt. Félve indulok meg a mai csapattal a nyomomban, végig csak azon filózva, hogy engem vajon milyen alak kér ma? Remélem nálunk akarja és nem visz haza senki. Rengeteg rémtörténetet hallottam már arról, hogy mik történtek egyes emberek lakásán, amik közt nem kevés volt, melyek halállal végződtek.
- Nem lesz semmi baj - lapogatja meg vállamat Mark, miközben elhelyezkedik mellém a kocsiban. Ő sincs melegebben öltözve, nem értem, hogy nem fázik?!
A hetes körzet itt van a miénk mellett, így még csak messze sem megyünk, hogy kiélvezhessem az út nyújtotta időhúzást.
Megérkezve a helyszínre, sorba kiállítottak minket a falhoz, egy igen széles járdánál. Egy emberekkel teli hely, forgalmas kereszteződés és közvetlen mellettünk egy hotel. Biztos véletlen.
Az emberek megbámulnak, sokszor undorodva néznek. Mindenki tisztában van vele, mit csinálunk, az meg még rá is segít, hogy a csajok illegetik magukat és szólongatják a járó-kelő férfiakat. Bennük már nincs semmi szégyen érzet, egyszerű kurvák, akik ebből élnek. Még az a nagy állat is, aki ránk felügyel, nyálát csorgatva figyeli az olcsó ribiket. Igen, ezek fel vannak osztva. Van az a három huszonéves, akik mindent vállalnak, nem valami sok keresetért. Akinek kevés van, azok is elvihetik egy körre őket, ha mást nem, egy közeli bokorba. Meg vannak az igényesebbek, akik azért kérnek komolyabb összegeket a szolgálatért, ráadásul a hely sem mindegy. Nálunk, fiúknál is így működik, de míg nem vagyok keresett, addig azt kapom, ami jön.
Baszki, itt egyedül én fázom?! Mindenki olyan halál nyugodt, adja a szexit, vagy épp a kedveset, én meg mindjárt szétfagyok.
- Legalább mosolyogj - bök oldalba Mark a könyökével, mire érzem, hogy éppen csak nem hullok darabjaimra, minden jéggé dermedt centiméteremmel együtt. Jó, hát ha ettől előbb szabadulok, megteszem, amit kér. Előveszem legsármosabb mosolyomat, és minden tőlem telhetőt beleadva igyekszem hitelesen művelni. - Jó, inkább ne csináld - int le. Ezek szerint tetszett neki…
Mi vagyunk a társadalom szégyene. Nem a legalja, de kétségtelenül a szégyene. Én is annak érzem magam. Állítólag később jobb lesz, csak azt nem értem, miért. Semmi sem változik. Találkozni fogok szép és ronda, ügyes és ügyetlen, jó és rossz emberekkel. Olyanokkal, akiket bottal nem piszkálnék és olyanokkal is, akikről el sem tudnám képzelni, hogy hozzám érjenek. Állítólag a szex a világ legjobb dolga, de én miért nem tudom ezt érezni? Minden annyival egyszerűbb lenne. Évekig képeztek erre, most mégsem jut semmi okos az eszembe.
Egy ismert nő érkezik a köreinkbe és fel alá járkálva előttünk, kritikusan méreget minket. Ápolt, szép, nem túl idős, nekem mégsem kellene. Nem lehetne valami szép csajt kapni? Kizárt. A szép csajok találnak maguknak párt, csak a lecsúszott nyanyák jönnek ide.
- Chen ma nincs? - szólal meg végül a nagy melák felé. Nem kellünk neki. Kölcsönös.
- Nincs, asszonyom - válaszolja röviden és tömören. A legidősebb bátyám kell neki. Ezek szerint ismeri is. Na, majd ha hazaértem, elújságolom mennyire keresett alfahím lett. Kitudja most mit csinál…
A nő hosszasan elgondolkozik, majd megindul felém. A szívem hirtelen sokkal gyorsabban kezd verni, ahogy belegondolok, ma ezt a személyt nekem meg kell fektetnem. Ahogy elém ér, már levegőt sem merek venni, mire átnyúl mellettem és kezét legjobb barátom arcára simítja, ki belehajtva fejét, megfogja a nő kezét.
- Mark Tuan - csókolja meg a nő kézfejét. Nem mondom, ért hozzá, látszik a tagon, hogy már most nedves. Nem akarom, de valahogy mégis elmémbe kúszik a kép, hogy vajon mi fog ma este történni kettejük között és ettől görcsbe szorul a gyomrom. Mindig is utáltam ilyenekről fantáziálgatni, mikor a hozzámtartozóimról volt szó, de nem megy másra gondolni. Mark mindig kedves, visszafogott és illedelmes fiú volt mindenkivel. A hyungoknak kellőképpen megadja a tiszteletet, velünk meg saját testvéreiként bánik. Nem lehet nem szeretni. Ehhez társul még így pasi szemmel is helyes külseje, amivel a kívülállókat hálózza be. Nem csoda, hogy ő az első, akit elvisznek.
- Ugye emlékszel, mit tanítottam? - szól hátra nekem, már a nő mellett sétálva.
- Nem is tanítottál nekem semmit! - kiáltok utána.
- Tudom - neveti el magát és fordul el, otthagyva engem, körülvéve ismerősökkel és rokonokkal, mégis egyedül. Ez annyira jellemző rá. Így próbálja oldani a feszültséget még magában is.
- Nyugi krumpli, cuki vagy - araszol mellém egyik nővérem, hogy kitöltse a mellettünk keletkezett űrt.
- Kösz Lia - húzom orrom az engem megillető becenévre. Mindig így hív, mióta befestettem a hajam.
- Tényleg nincs baj, biztos jó emberhez fogsz kerülni - borzolja össze tincseim, mire idegesen elhúzódom. Utálom ha a hajamat buzerálják, nálam az szent. Így is fél óra volt, mire ilyen állapotba tudtam varázsolni!
Már lassan két órája állok itt, mint valami jégcsap, a többséget már elvitték, csak én nem kellek a ráknak sem. Ha ma akció nélkül megyek haza, nekem annyi.
Már fel sem figyelek a minket méregető emberekre, annyira reményét vesztettem, hogy engem bárki is kérne, mikor államra markol valaki és erőszakosan döntögetve fejemet, vizsgálgat. Felszisszenek, de nem mozdulok, elvégre nem tehetek ellene. Sötét szemeitől a hideg is kiráz, a tekintete meg egyenesen vérfagyasztó, arról nem is beszélve, hogy pasi. Ha jogom lenne rá, egész biztos, hogy arcon köpném, csak utána halál nyugodtan kinyírna.
- Ezt kérem! - jelenti ki, mintha csupán egy tárgy lennék, bennem meg megakad a levegő. Ugye ez nem komoly?! Baszki, nem vagyok buzi, bármit csak ezt ne!
- Uram, ő még szűz - tájékoztatja a nagy melák.
- Annál jobb - ereszt el egy kaján vigyor kíséretében. Nem, nem, nem! Valaki ébresszen fel, vagy öljön meg, de ezt én biztosan nem! Erről a csávóról már most lerí, hogy pszichopata! Nem néz ki harmincnak sem, de kisugárzása mint egy rossz tinédzseré. - Mennyi lenne?
- Órája ….
- Én megvenni akarom - vág közbe, mire félrenyelem a nyálam és köhögve próbálom felküzdeni. Hogy mi?! Hallottam már legendákat arról, hogy volt, akit megvettek, de remélem ilyen azért még sincs itt.
És mégis! Mintha csak egy állatkereskedésből hazavinnél egy hörcsögöt, úgy adtak el engem. Mark hyung ezt biztosan nem hagyná annyiba! Hol itt a szeretet?! Némi vasért és papírért így megválnak tőlem?! A saját családom…
Könnyeimmel küszködve, lehajtott fejjel követem a csávót a sötétbe, isten tudja hová. Erre születtem. Se beleszólásom, se semmim. Hol van itt a szabadság? Jó erőben van a csávó, sem elfutni, sem megküzdeni nincs esélyem.
Egy kis mellékutcában lévő luxus autóhoz vezet, melynek ajtaját kinyitva tessékel befelé, minden szó nélkül, majd becsatolva engem foglalja el helyét mellettem. Egy idős férfi vezet, még csak nem is ő! Pénzes muki, az már biztos.
A didergésemet lassan felváltja a félelem által előhozott remegés. Egész úton nem szól senki semmit, én meg nem merek sírni. Tényleg, mikor is sírtam utoljára? Ha jól emlékszem, még négy éve, mikor játék közben úgy lefejeltem az útpadkát, hogy három fogamnak is búcsút mondhattam. Szerencsére nem voltak maradandóak, így nyoma nincs. Este 11:24 van, mire odaérünk, egy jó órás utazás után. Ki az a barom, aki a világ végére megy megvenni valakit? Vagy a közelébe már nincs is? És miért pont én? Ha nem ma jövök ki, tuti nem lennék ilyen helyzetben…
Egy önműködős kapun megy be a kocsi, ahol a távolban áll egy termetes vár szerű épület. Csak azt ne mondd, hogy oda megyünk, mert nem veszem be. Pedig nagyon úgy fest, mert ahogy közeledünk, egyre egyértelműbb, hogy semmi más nincs a környéken.
Az autó egyenesen a lépcső előtt fékez le, ahol már száll is ki a fekete hajú, meglepően magas csávó és kinyitva az ajtót, várja, hogy én is megmozduljak végre.
- Taehyung! - nyújtom ki a kezem, mert már idegesít, hogy nem szól hozzám.
- Seungri - néz a kezemre, majd ahelyett hogy elfogadná, csak megfordul és útnak indul a lépcsőn. Mi a pöcs?! Hogy lehet valaki ennyire bunkó?! - Jössz, V? - pillant rám válla felett. V? V?! Most ez komoly?! Egy kibebaszott betű a nevem? És miért pont V?! Biztos ahanyadik vagyok neki, mint amelyik helyet elfoglalja az ABC-ben a V. A, B, C, D, E… V. Hát az kurva sok!
- Taehyung - dünnyögöm, utána eredve.
- Leszarom…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
