Hogy van-e okom belépni egy vadidegen házába? Nincsen. Hogy merek-e tenni ellene? Nem. Persze, hogy nem! Megtehetném, hogy ellenkezek, vagy csak simán haza megyek, ám ehelyett egyre kisebbre húzódva követem őt a szépen rendezett kerten át elnyúló keskeny úton, a nem túl magas, de annál szélesebb épületig, hova minden hezitálás nélkül benyit, s engem előre engedve követ tétova mozgásomra “rásegítve”. Illedelmesen, őt utánozva, kibújok a cipőmből, majd a helyére tétele után egyszerűen csak sátrat verek a hatalmas előszobában, feltett szándékkal, miszerint itt fogom leélni hátralévő napjaimat.
- Gyere, bemutatlak anyának - ragad csuklón, már megint. De jó…
Átjutva a krém színű falakkal mázolt, csempe járórésszel megáldott helyiségen, a vörös színekben ékeskedő, finom illatokat árasztó konyhába lyukadunk, minek végében egy fekete hajú, nem túl magas nő főz éppen, ki meghallva jöttünket, felénk fordul.
- Sziasztok, fiúk - mosolyodik el kedvesen, még csak meg sem lepődve rajtam.
- Anya, hadd mutassam be neked Baeket - fog két vállamra Chanyeol és húz maga elé, szigorúan egy helyben tartva engem.
- Jó estét, Byun Baekhyun vagyok. Elnézést a zavarásért. - El akarok menni, nagyon feszélyez ez a helyzet, de még ehhez is kevés vagyok.
- Baekhyun drága, fázol? - mér végig engem Chanyeol anyukája, azonban nekem kell néhány pillanat, hogy nagy zavaromban megértsem, mire irányul a kérdése.
- Ja, nem, csak… - kapom le magamról rögtön a fiú kabátját és nyújtom át neki, immár egészen biztosan vörös fejjel. - Köszönöm - motyogom az orrom alatt, s ő nevetve átveszi tőlem.
- A szobában leszünk, jó?
- Mindjárt kész a vacsora.
- Okés - vonszol tovább Chanyeol, először vissza, az ajtó elé, hogy felakaszthassa a kabátját, majd tovább, ezúttal a másik irányba, mely egy hosszú folyosót foglal magába, kétoldalt számtalan ajtóval. Mi egészen a legutolsó előttiig megyünk, és ezúttal is én vagyok kénytelen elsőnek átlépni a küszöböt, mintha ő állandóan biztos akarna lenni benne, hogy nem oldok kereket, ha, akár egyszer hátat fordít nekem. - Ez az én birodalmam - jelenti ki büszkén, két karját széttárva. - Nézz körül bátran.
Végül is, minden jogom meg van becsukni a szememet, tényleg.
Az eddig látott helyiségekkel ellenben, itt a fal halvány kék - már ahol kilátszik -, a bútorok pedig mind világos fa színűek, mint a bal oldalt lévő, terebélyes ágy, vagy a szemben helyezkedő ablak sarkánál pihenő íróasztal, illetve, a mellette lévő könyvespolcok, szekrények. A jobb oldal ajtóhoz közelebbi részét egy, már ránézésre is méreg drága tévé foglalja el, ám ez nem minden, merthogy mellette egy dobferszerelés, szintetizátor, valamint három külön féle gitár tudhatja magáénak a teret, máris teljesen más képet festve a fejemben Chanyeolról. Bár, mielőtt azt hinném, hogy a zenén kívül nincs élete, a könyvespolcain több könyv van, mint amennyit eddig bármikor láttam volna összesen.
- Mit dolgozol? - terelem vissza minden figyelmem a vigyorgó srácra. Lehet, valami hatalmas előadóval van dolgom, akinek az aláírása milliókat ér! Istenem, add, hogy így legyen…
- Még tanulok. - Na, baszki.
- És mit? - faggatom tovább hirtelen jött és ugyan ilyen hirtelen össze is tört ábrándommal.
- Pszichiáternek. - Ez egyre rosszabb…
- Akkor már mindent értek - bólintok sokat tudóan, a nagy kérdés előtt azért még átgondolva, mi is az a minden.
- Igen? És mit? - halványul el mosolya, átadva a teret kíváncsisága őszinte kimutatásának.
- Azért hoztál haza, hogy kísérletezhess velem, mint valami laborpatkánnyal! - gyanúsítom meg, igen biztos alapokkal a kezemben, de ő ahelyett, hogy komolyan venne engem, egyszerűen csak elröhögi magát, ismerettségünk alig pár órája alatt sokadjára a földbe tiporva szegényes képzeleteimet.
- Jó, hogy leszedettelek onnan, mert ekkora tehetséget kár lenne elpazarolni. Nem gondoltál még rá, hogy komikus legyél?
- Haha… Nem vagy vicces - vágok át duzzogóba, lassan megint kényelmetlennek érezvén a kialakult szituációt.
- Tény, hogy vészesen közelednek a vizsgáim, és még ötletem sincs a témát illetően, de nem, kedves Baekhyun, nem ezért hoztalak haza - válik határozottá a hangja egy pillanat alatt. - Tényleg segíteni szeretnék, és, ha már orvoshoz nem vagy hajlandó elmenni, innen már nem menekülsz.
- Nem értem az összefüggést.
- Anya pszichológus.
- Köszi a mait, igazán jól éreztem magam, további szé- - kerülném meg, hogy távozhassak a szobájából, a házból, úgy mindenhonnan, de keresztbe húzva a terveimet kulcsolja hosszú ujjait a felkaromra és ránt vissza maga elé.
- Nem menekülsz. A rabom vagy.
- Szerinted, változni fog bármi, ha rám erőszakolod az orvososdit?
- Nem erőszakolok rád semmit. Az lenne az erőszak, ha elvinnélek a rendelőjébe rendes konzultációra, de itthon ez mind csak kötetlen beszélgetés, ami vár rád.
- Tudod mi vár rám? Az otthonom.
- Baek, ne… Ne próbálj folyton átverni.
- Te meg ne tégy úgy, mintha ismernél! - feszülnek be izmaim az idegesség hatására, de ténylegesen tenni semmit nem tervezek.
- Ezzel beismerted, hogy igazam van, ráadásul hat éve tanulom az emberek viselkedését és olvasni a reakcióikból, nem versz át egykönnyen - vált kissé megértőbb arckifejezésre, mintha sajnálná, hogy ő az atya úr isten. Ch, hát oda ne rohanjak… - Lazíts kicsit. Nem kételkedhetsz örökre mindenkiben.
- Pedig pont elég okot adtál rá.
- Bántottalak? Nem. Elraboltalak? Lehet, de csak neked akarok vele jót. - Ha még jó is lenne nekem… - Volt egy rossz szavam is? Nem hiszem. Akkor mi itt a probléma?
- Mért ütöd bele az orrodat olyanba, amihez semmi közöd?! Miért nem hagytál csak egyszerűen meghalni?! - akadok ki már teljesen, levetkőzve minden kezdeti gátamat.
- És te mért hívtad a segélyszolgálatot? Nem azért mert élni akarsz valójában? - Csend. Ez minden, amit erre felelni tudok, mert, bár nehezemre esik, kénytelen vagyok beismerni az igazát. - Tudom, hogy fáj, tudom, hogy nehéz, de, ha már lehetőséged van rá, próbálj meg mindent.
- Hagyjuk, nem akarok erről beszélni - dobom be végül a törülközőt, mielőtt túl mélyre ásna az egyébként is labilis érzéseimben.
- Jó, hagyjuk. Egyelőre. Most viszont menjünk ki enni. Apa csak reggel jön, elsőre anya is bőven elég megpróbáltatás lesz - karolja át a vállamat, megfordítva engem, hogy velem együtt megpróbáljon kiférni az ajtón a sok eszű… - Nem azért, mintha anya ijesztő lenne, vagy bármi, de elég idegesnek tűntél az előbb - ecseteli kellő hangerővel ahhoz, hogy valószínűleg az említett is hallhassa, növelve vele a szorongásomat. Biztos dilidokinak készül a srác?!
A konyhában az asztal már megterítve, minden készen áll egy közel sem meghitt, kellemesnek a legjobb indulattal sem mondható vacsorához, ami mellesleg ritka későn van.
Eleve az, hogy asztalnál ülünk, apróra zsugorítja a gyomromat. Én otthon bekuckózom a gépem elé és eszek. Egyedül. Világ életemben így volt. Most azonban Chanyeol mellőlem figyel, az édesanyja pedig elölről, esélyesen nem az illemtudásomat lesve, mégis olyan érzés, mintha rengeteg elvárásuk lenne irányomba.
- Mesélj kicsit, mit tanultál, Baekhyun? - kérdi egy halovány mosollyal az ajkain Chanyeol édesanyja.
Mivel pszichológus, minden bizonnyal ő is ki van élezve a cselekedeteimre, arckifejezéseimre, meg úgy mindenre, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le, például a pislogásom rendszeréből. A válaszokkal méginkább vigyázni kell, mert kifordítja és mögéjük lát a szavaimnak, olyan dolgokat kiemelve, amikre soha nem is gondoltam volna magamtól. Az idővel sem játszhatok, mert, ha sokáig tart, hazudok, ha meg túl hamar rávágom, megfontolatlan és naiv leszek.
- Többféle szakmába bele kezdtem, de egyiket sem éreztem a magaménak - vagy inkább a szakma nem érzett engem az övének, de ezzel hülyének tűnhetek -, ezért végül otthagytam az iskolát.
Folyamatosan az arcomat nézi, komoly, ugyanakkor laza tekintettel, az ő lágy vonásaiból azonban az ég világon semmi nem lapul, amit meg tudnék ragadni, hogy irányt adjon ebből a labirintusból. Finom ujjai az evőpálcán pihennek, sötét tincsei végei a vállán kunkorodnak vissza, nyugalmat, mégis magabiztosságot sugározva belőle. Pár másodpercnél tovább nézni sem megy, annyira az elevenembe ássa magát, szégyenérzetet kiváltva belőlem, azért, aki vagyok.
- Milyen a kapcsolatod a családoddal? - falatozgat békésen, de ez nem azt jelenti, hogy nincs sehol elrejtve egy kamera, mely rögzít mindent.
Milyen is? Borzalmas, utálom őket. Jó, annyira azért nem, de önszántamból nem sűrűn lyukadok ki náluk, az biztos. Bőven sok volt az a tizenkilenc év, amit el kellett viselnem a társaságukban, nem hiába menekültem el otthonról.
- Semmilyen. Néha találkozunk, de ennyi.
- Jól értem, hogy akkor nem laksz velük?
- Igen, már külön élek.
- Miért költöztél el? Az iskola, netán a munkahelyed messze volt, vagy…?
Umm. Így sem laknak elég messze tőlem, de azt mégsem mondhatom, hogy menekülök tőlük, mint a tűztől. Így is többet tud rólam, mint amennyit szeretnék, hála a fiának.
Nem megy enni, egyszerűen olyan kicsi a gyomrom, hogy alig bírom letuszkolni a falatokat, de, ha ott hagyom az ételt, én leszek a bunkó.
- Ne törd magad ennyire, a fejedre van írva, hogy valamit rejtegetsz - hajol közelebb Chanyeol, hogy megillessen félhangos szavaival.
- Hagyjad. Annyit mond el, amennyit szeretne.
- Igazából, csak nem jöttünk ki olyan jól - célzok be egy közel teljesen igaz választ, mielőtt ténylegesen hazugnak lennék titulálva, ami, így belegondolva, kifejezetten helytálló lenne rám. Ha a dilidoki tanonc ennyire olvasni tud az én, egyébként semleges kifejezésemről, akkor a képzett agytúrkász a fejembe lát…
- Hogy-hogy nem? Tiltottak olyan dolgoktól, amiket szerettél volna, vagy nem értették meg a gondjaidat?
Soha nem vágytam olyanra, amitől egy normális szülő tiltaná a gyerekét, de ők szerintem, azt sem vették volna észre, ha feketére tetoválva tértem volna haza egyik nap.
- Úgy gondolom, vannak emberek, akiknek nem való gyerek.
- Ez miben nyilvánul meg?
Már azt hittem, ezzel lezárhatjuk a dolgot, de nem, megpróbálja velem kimondatni, amit úgysem fogok egy másik vadidegennek, aki nem mellesleg orvos.
- Nem tudom. Csak nem volt jó - hajtom lejjebb a fejemet, beletemetkezve a hangya méretű falatokba.
- Rendben. Nem muszáj elmondanod.
- Én végeztem. Baek, te eszel még? - áll fel hirtelen Chanyeol, ezzel a szívbajt hozva rám. Annyira nem rá figyeltem, hogy nem számítottam arra, miszerint bárki megmozdulna mellettem.
- Nem, köszönöm.
- Akkor menjünk, lassan ideje lefeküdni, hogy reggel kelni tudjunk.
- Kicsim, megágyazzak a dolgozószobámban?
- Nem kell, megleszünk együtt - indul meg kifelé, ezt a kifejezetten baljós és merész kijelentést maga mögött hagyva.
- Köszönöm szépen a vacsorát - hajolok meg és indulok a nyomába.
- Te alszol az ágyon, én meg hozok magamnak ágyneműt és megágyazok mellé.
- Jó lesz nekem a földön is.
- Ragaszkodom hozzá.
- De- - folytatnám leggyakoribb szokásomat, a tiltakozást, de ő egyszerűen csak kifordul a szobából, faképnél hagyva engem.
Nem akarok itt aludni, nem akarom, hogy több közöm legyen ehhez az egyébként kedves, vidám fiúhoz, és nem akarok tovább élni sem. Mit nem lehet ezen megérteni? Miért ilyen kedves velem valaki, akit még csak ma ismertem meg? Mi velem az eredeti célja? Mik a hátsószándékai? Mitől kell pontosan félnem?
- Sajnos, minden régi cuccomat kiszelektáltuk pár hete, de meleg van bent, jó lesz a gumis rövidnadrág, meg póló, ugye? - tűnik el félig a legszélső szekrényben, valószínűleg, számomra ruhát szelektálva.
- Jó nekem ez is.
- Ugye, hogy ugye! Tudtam ám - egyenesedik ki egy világos szürke rövidgatyával és egy sima, fehér felsővel az ujjai közt, amiket felém dobva éri el, hogy kénytelen legyek magamhoz venni. Még szerencse, hogy minden mással ellentétben a reflexeimmel nincsen gond… - Fürdő szemben, jobb legszélen. Az én cuccaim a legfelső polcon vannak, használj bármit nyugodtan. A szürke törülköző anyáé, a sárga apáé, a fekete az enyém, de a másik kettőből választhatsz.
Innentől már hiába minden igyekvés, csendben elfogadom, és kivonulok, hogy letusoljak, készen állva egy kiadós alvásra, amiből semmi nem lesz, de legalább fáradt vagyok.
A fürdőbe érve elképedek a halvány zöld és barna színvilágán, amit képvisel a helyiség. Szép és kirívó, még, ha az én szótáramban ez a két szó felettébb messze is vannak egymástól.
Szürke és sárga törülközőt azonban nem látok felakasztva, de a fekete legalább stimmel, a másik kettő helyett pedig van piros és zöld, meg két fehér, amik közül az egyiket magamhoz veszem, hogy a zuhany fülke melletti csapra helyezzem.
Nem tudom, mekkora Chanyeol apukája, de ezek szerint alacsonyabb, ha neki kerültek legfeljebb a dolgai, amiket lábujjhegyen is nehézkesen érek el. Én tusfürdőt az alapján veszek, hogy mi van rá írva. Ha szerepel a címkéjén, hogy tusfürdő és kellően olcsó, már megy is a kosárba, itt viszont legalább hat féle van, olyan márkákból, amik tőlem elég távol állnak, főleg az áruk miatt. Engem, mondjuk, eleve így neveltek fel.
- Sietek. Megágyaztam, feküdj le nyugodtan - viharzik ki mellettem, amint beérek a szobájába.
Míg ő tusol, én befoglalom a hatalmas és extra kényelmes ágyát, mely szinte könyörög, hogy aludjak el végre. Ezzel szemben az én matracom olyan, mintha egy sírkövön aludnék…
- Zavar, ha kapcsolok tévét? - vágja nekem kérdését, éppen csak benyitva az ajtón. Vizes, éjfekete fürtjeiről világos színű trikójára csöpög a víz, láttatni engedve kidolgozott karizmait, s a meglehetősen rövid nadrágja sem takar valami sokat belőle, fenyegetően villogtatva felém, hogy mennyivel több esélye lenne fizikailag ellenem.
- Nem.
- Okés - nyomja le a villanyt, majd vak sötétben befészkeli magát az ágy melletti, ideiglenes helyére, s pillanatokkal később már a televízió fénye biztosít a látványról. - Hánykor kezdesz holnap?
Basszus, el is felejtettem, hogy munka van! Ahh, ne már…
- Nyolckor - nyögöm fáradtan, újra elővéve a világtól való megszabadulás gondolatait.
- Hol?
- A Jinju plázában.
- Akkor, hatkor kelünk, hogy beérjünk.
- “-jünk”? Neked nem iskola van?
- Minden kedden és csütörtökön. Holnap péntek, szóval ráérek veled tölteni a napot, hogy láthassam, mit csinálsz - mondja tévére szegett tekintettel, az ágy szélének dőlve, miközben kezében ott szorongatja a távirányítót, valami számára érdekes csatornát keresvén.
- Mit csinálnék? Takarítok…
- Tudom, de érdekel.
- Miért?
- Hogy megértsem, mi okból akartad eldobni az életedet és változtathassak rajta.
- Úgysem menne. Ne akarj istent játszani - ásítok, szép lassan átadva magam a kimerültségnek.
- Nem akarok. Az vagyok…
Az éjszaka folyamán rengetegszer felkelek, egyszerűen nem megy a nyugodtan alvás, hiába vagyok fáradt, minden téren. Ezzel szemben, Chanyeol akár egy baba. Nyammog, szuszog, olykor horkant egyet-kettőt.
Valamikor fél hat után talál meg a nyugalom, túl kevés időt adva ahhoz, hogy életképes állapotba találjon megmentőm, mikor fél órával később keltegetni kezd.
- Baek, ébresztő - leheli felém valahonnan fölülem, s, ha nem lennék ilyen éberen alvó típus, meg sem hallanám, úgyhogy még tehet így, nem? Annyira nincs kedvem bemenni… - Na, kelj fel - rántja le felsőtestemről a takarót, ezzel egy milliméterrel sem kerülve közelebb a céljához. - Oké, te akartad - ugrik le mellőlem, és én csak remélni merem, hogy visszafekszik, lefújva a mai kísérgetésemet.
- Yaaaaaaa! - kiáltok fel, megpróbálva valamiben megkapaszkodni, miközben Chanyeol nevetve húz bokámnál fogva lefelé az ágyról, majd végül puffanok az ő viszonylag kemény fekhelyén. - Hát te nem vagy normális - dörzsölgetem beütött csípőmet, a “rohadj meg” nézésemmel keresve őt, mely rögtön romba is dől, ahogy felkapcsolja a villanyt.
- Jó reggelt - nyújtózkodik üdén, komótos tempóban a szekrényéhez sétálva.
- Jó?! Mégis milyen jó reggelt?! Annyira akartam, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom legyen… - dőlök el kétségbeesetten a futonon, hirtelen fordulatot vett hangulattal.
- Ide érzem, hogy bírsz engem.
- Remélem, fáj…
Míg Chanyeol, érthetetlen okokból, még egy zuhanyt vesz, addig összekaparom magam és felöltözök, hogy időben el tudjunk indulni, mi csodával határos módon meg is történik. Mivel összesen egy pulóverben tengettem tegnapi izgalmas óráim többségét, rám adta az egyik, a tegnapinál valamivel kisebb kabátját, nekem meg sajnos későn jutott eszembe, hogy egy jóféle megfázás, netán tüdőgyulladás megmentene tőle.
- Jézusom! - ugrok meg, rögtön azután, hogy átléptem a ház küszöbét, s a hatalmas póni szerű kutya elől Chanyeol mögé bújva kapaszkodom karjaiba, védelmet remélve tőle a bestia ellen.
- Gyere ide - hajol előrébb, cuppogva hívogatva az állatot. Mindig képes újra és újra meglepni, hogy mennyire nagyon jófej… - Ne félj, nem bánt - rángat elő engem maga mögül, szembe állítva a könyökömig érő, homok színű, fekete pofájú és lógó fülű szörnyeteggel.
- Ez mégis mi a halál? - vonakodok az egy helyben maradástól, miközben a kutya áthatóan vöröses barna tekintete az arcomat fürkészi, már- már értelmes ábrázatot adva neki. Mi van, ha mindjárt nekem ugrik?! Tuti van minimum nyolcvan kiló, ezt egyikünk sem szedi le rólam.
- Ő Ruby, a mentett kangal hölgy, akit a szomszédos utcából hoztunk el, mert a gazdája egy méteres láncon tartotta és folyton verte. Még kicsit labilis, tehát ne tegyél hirtelen mozdulatokat, de amúgy aranyos - paskolgatja meg a kutya oldalát. Nem, még mindig nem akarok kutyatámadás általi halált…
Az út hosszú, mint minden további perc Chanyeol mellett. Zavar, hogy állandóan beszél, kérdez, élettel teli, miközben én haldoklom a fáradtságtól és saját magamtól, ráadásul minden szabad pillanatomat pihenéssel töltenék, de mellette nem lehet. Neki az sem lényeg, hogy tömve a busz, senkit nem érdekel a mondandója, azért még mondja.
Közel háromnegyed kínkeserves óra után beérünk a még viszonylag kihalt bevásárlóközpontba, hol javában csak őrökkel találkozni. Amúgy sem szeretek emberekkel körülvéve lenni, ilyenkor még elviselhető a légkör.
- Egyedül takarítod mind a három emeletet? - néz föl az épület legtetejére.
- Nem. Az enyém csak a földszinti és az első emelet.
- És meddig tart a műszakod?
- Eredetileg négyig, de, ha már nagyon nincs mit takarítani, van, hogy háromkor lelépek.
- Hosszú napunk lesz.
- Nekem már most az…
