Meglátva a műtétre előkészítős orvost, a pánik könnyedén veszi át rajtam az uralmat, veszélyesen magas szintekre taszítva pulzusomat. Kikerekedett szemekkel tekintgetek körbe, bármiféle menekvést keresvén, ezzel leginkább egy rossz kisgyereknek tűnve, mintsem érett felnőttnek, ám jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekel. Félek már csak a gondolattól is, hogy engem bármiféle hideg asztalra felfektetnek, aztán szétvágdossák a testemet és esetleg még valamit be is ültetnek, amit esélyesen később ki kell venni.
- Segíthetek valahogy? - áll szorosan az ágyam mellé Yongguk, aggódva fürkészve az arcomat.
- Jól vagyok - fordítom el dacosan a fejemet, attól tartva, hogy gyengeségem kiábrándítja.
- Doktor úr, biztos elég erős Youngjae szíve és ki fogja bírni az altatást? - Beszéd közben egyik keze a hasamra téved, ezzel valami idegen, mégis részben jónak mondható érzést kiváltva belőlem. Hyung, ha ezt kibírom, az altatás sima ügy lesz…
- Nem lesz gond, máskülönben bele sem vágnánk - mosolyodik el Yongguk törődésén, de én inkább csak elsápadok. Belém vágni, ugye? - Induljunk - állít fel az ágy két szélén két rácsos szerkezetet és elkezd kifelé tolni. Míg az ágy áthalad az ajtónál, Yongguk elhátrál, majd újfent mellénk érve, tenyere ezúttal a vállamon pihen meg, végig tartva ezt az erőltetett tempót a liftig.
Míg felérünk, egy szó sem hangzik el, ami nem kicsit aggaszt, elvégre így minden figyelmemet leköti a műtét gondolata. Mindenki feszült, csak épp nem mondják, hátha nem veszem észre, pedig nagyon is de!
Egy méretes ajtó elé érkezünk, hova már idegenek nem léphetnek be, így elérkezett a búcsú ideje. Az elmémben teljes káosz uralkodik, míg ők váltanak még pár szót, melyből már tényleg nem értek semmit, annyira nyom valaminek a hatása. Csak azt veszem észre, hogy Yongguk hirtelen egészen közel hajolt, s lehelete csiklandozza a fülemet, ezzel újfent elérve szívem szapora verését. Mi van velem?
- Itt foglak várni - súgja, majd elhátrálva tőlünk, utat enged a haladásra. Miért zaklat fel egy ilyen kis semmiség is?
A műtőig vezető pár méter egyszerre örökkévalóság, valamint csupán egy pillanat, hol már tesznek is át egy másik ágyra és kötik le oldalra a két karomat. Egy fiatal nő valamit bead, miközben egy férfi a szám fölött próbálgatja a maszkokat, hogy melyik lenne jó rám a műtét idejéig, azonban én szép fokozatosan ernyedek és igen hamar elérkezik, hogy nem kapok levegőt.
- Mért nem szóltál, hogy már beadtad?! - förmed rá a fölöttem álló orvos. Fázok, érzem, nekem itt ennyi volt…. - Ráadásul ez még egészséges szívre is sok lenne! - Bíztató…
- Basszus - ül ki őszinte rémület az arcára, miközben rám felkerül egy maszk végre. - Mit tehetnénk?
- Semmit, majd ha a főorvos bemosakodott, mo-
Az álom előbb távozik a szememből, minthogy ténylegesen készen állnék rá, hogy felébredjek. Egyenlőre még kinyitni a szememet sincs elég erő bennem, de a hallásom kezd tisztulni, minek hála egy tőlem nem is olyan messze szuszogó egyént hallok meg, mi kelésre késztet. Nagyokat pislogva küzdök a világossággal szemben, majd mikor már ki tudom venni a felettem elnyúló lámpák sokaságát, oldalra döntöm a fejem és lepillantok. Yongguk az… A matrac szélén két karjára dőlve pihen, vagy talán alszik is. Innen csak a hajára van rálátásom, de bárhogyan is, ez a pozíció minden lehet neki, csak nem kényelmes, ezért feltett szándékom elérni, hogy ha haza nem is megy, vegye birtokba az egyik közeli ágyat, felriasztani mégsem szeretném.
Percekig csupán fekszem és gyűjtöm az energiát, győzködöm magam, hogy mozogjak végre, de amint felemelném jobb kezem, oldalamba nyilal a fájdalom, ezzel rögtön eltántorítva tőle. Balommal kitámasztva ülök fel és magam mögé elnyúlva markolok a párnámra, mikor Yongguk mocorogni kezd, ezzel megállítva a mozdulatban.
- Youngjae? - fordul felém, de amint észreveszi, hogy ébren vagyok, úgy pattan két lábra, mint aki nem épp aludt volna, ki tudja mennyi ideje. - Hogy vagy? Nem fáj valahol? - indulnak meg felém kezei, de még mielőtt ténylegesen hozzám érne, meg is áll.
- Jól vagyok, hyung, ne aggódj, neked viszont haza kellene menned pihenni egy kicsit.
- Nem vagyok fáradt - rogy vissza a székre.
Megint a csend. Nincs témánk és frusztráló egymás közelében, mégis itt van és vigyáz rám, ami sokat jelent számomra, főleg, mert látszólag ő sincs valami jó állapotban. Rendben, ez kicsit nyomaszt is, de olyan, mintha ezzel bizonyítaná a szeretetét, ami kifejezetten imponáló. Tekintetét enyémbe fúrja és lerí róla, hogy ezer, meg ezer kérdése lenne, csak nem tudja hogyan tehetné fel őket, ezért inkább hallgat. Valami megváltozott köztünk az utóbbi ébredésem óta…
- Sziasztok - érkezik egy vendégünk, ezzel megzavarva néma társalgásunkat.
- Jongup - vidulok fel az alak láttán, ki egy kedves mosollyal az arcán tér beljebb és nyújt át nekem egy üveg almalevet.
- Dae küldi, mert tudja, hogy nem iszod meg a vizet és azt üzeni, ha nem fogy el mind, mire ideért, flakonostul nyomja le a torkodon. Ne rám haragudj, én csak a kézbesítő vagyok - emeli fel ártatlanul kezeit, majd a terem másik feléből egy széket húz Yongguk mellé.
- Köszönöm - tekintek hátra a kis szekrényemre, csupán csak, hogy felmérjem milyen messze lenne, mert még bizonytalan vagyok a mozgást illetően, de mielőtt ezt még eldönthetném, Yongguk kiveszi az ölemből és odahelyezi. Megköszönném neki is, de figyelme máris nem felém irányul.
- Hyung, váltalak, menj ki kicsit.
- Oké - áll fel minden tiltakozás nélkül és gyors léptekkel elhagyja a termet, mi inkább egy menekülő emberre hasonlít, akit most engedtek ki a cellából. Tényleg ilyen lenne velem?
- Hogy érzed magad?
- Jól…
- Ne emészd magad miatta. Sosem volt jó az érzelmei kimutatásában - siklik tenyere a lábamra, s az idő mintha megállna körülöttünk. Jongup mindig segítségemre volt, ha valamit nem értettem és hiába olyan fiatal, sok dologban lényegesen többet tud nálam, mégsem szokott felvágni vele.
- Én sem - nézem még mindig az ajtót, azt várva, hogy mikor ér vissza.
- Hyung, te egy nyitott könyv vagy mindannyiunk számára - nevet fel, ezzel magára vonva tekintetem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy bár rád van írva tanácstalanságod oka, ha tükörbe néznél, tudnád a választ rá, hogy mit tegyél.
- Akkor… van nálad egy tükör? - vigyorodom el, csöppet sem komolyan véve előbbi monológját. Ha már kiülne rám gondjaim megoldása, csak tudnék róla, nem?
- Oda adjam a telóm? - mosolyog ő is, pedig neki igazán nem lenne min.
- Vagy inkább mond meg te, hogy mi a helyes. Én nem dönthetek helyetted.
- De mégis miben? Miről beszélünk?
- Mi a véleményed Yonggukról, hyung? - vált komollyá, máris a témára térve.
- Hogy a véleményem? Hát… Szerintem kedves, segítőkész, törődő - szedem össze a hirtelen eszembe jutott tulajdonságait, amiket az elmúlt napokban mutatott felém.
- Nem azt kérdeztem, hogy hogyan viselkedik veled, hanem, hogy milyennek gondolod te.
- Akkor nem értem - adom fel, mert vagy a szer, vagy ilyen hülye vagyok, de ez nekem magas.
- Azt ugye már tudod, hogy szerelmes beléd - kezd a beszédbe, ha nem vágnék közbe.
- Ne, tényleg?! És ezt miért te mondod el nekem?
Egy rosszalló ingatás, egy lemondó sóhaj és máris biztos leszek saját szellemi szintem alacsonyságában.
- Azért viselkedsz így, mert félsz az egyenes válaszadástól.
- Pedig nem, én szívesen válaszolok bármire.
- Oké. Szereted őt? - tárja elém nyíltan őszinte érdeklődéssel azt, ami szerintem nem csak őt, de a többieket is foglalkoztatja.
- Persze, hogy szeretem.
- És szerelemből is?
Elakadtam. Igaza van, ismer engem, tudja, hogy mi a gyenge pontom, de ez attól még nem változtat a tényen, miszerint időre van szükségem, hogy biztosat állítsak. A másodpercek nyúlnak, ő meg fesztelenül vár, de hiába, nem áll szándékomban erre felelni. Az ajtó halk nyikorgása ment meg ebből a szokásosnál is kínosabb helyzetből, de meglátva az érkezőt, valahogy csak elveszettebb leszek.
- Pihenj hyung - paskolja meg a térdem és feláll. - Vissza kell mennem, mielőtt eluralkodik a káosz. Este jövünk…
A napok nyom nélkül szállnak tova, egyre kevesebb fájdalmat ígérve a jövőre nézve. Az alvásom rendszertelen, napközben legtöbbször valaki miatt kelek fel, akik javarészt is az orvosok, de Daehyun is közelít az irritáló szintig. Yongguk mégis mindig itt van… Ha meg nem, akkor mosdóban, úton vissza, vagy a büfében. Egyre többet beszélünk, de csak semmiségekről. Nincs komoly témánk, én meg minden ébren töltött percemet azzal töltöm, hogy megkeressem a választ Jongup kérdésére.
Az egész csapat nagyon odateszi magát, hogy minél hamarabb felépüljek, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok nekik, de olykor egyesével dobálnám ki őket az ablakon, amiért ilyen zajosak és túlbuzgóak. Ugyan kivették a csöveket és az infúziót is elhagyhattam, de még koránt sem tudok olyan jól mozogni, hogy én is velük szórakozzak, ami elszomorít.
Egyik este már a sokadjára fordulok a másik oldalamra, netán a hátamra, de még a hasamon is megpróbáltam, azonban fáradt már nem vagyok, sőt…! Yongguk mellettem, félig a széken alszik, mint általában, így, hogy ne ébresszem fel, nagyon lassan és óvatosan felülök, hogy a matrac másik szélére mászva tehessem le lábaim, majd elrugaszkodva egyenesedek ki, készenállva rá, hogy valamit csináljak is végre. Járásom akadozó, lépteim bizonytalanok és könnyedén kimerülök, amihez segítség gyanánt van mellettem egy járókeret, de mivel az túl hangos lenne, inkább egymagam vágok neki egy laza sétának. Ez az ajtóig egész szépen is megy, ám zajt hallva mögülem, megtorpanok és fordulnék felé, mikor megakadva a saját lábamba, már a karjaimat is előre kapom, hogy ne orra essek, azonban valaki elkapva a derekamat tart meg stabilan.
- Vécézni kell? - hajol közel az arcomhoz Yongguk, két oldalamon szorítva fogásán.
- Nem - sütöm le szégyenlősen a tekintetem, mert megint az aurámban van. - Csak sétálni szerettem volna.
- És miért a keret nélkül? - Egy vállrándításnál több nem telik, de ő nem is firtatja a témát, így megfogva a kezemet, kinyitja előttem az ajtót és előreengedve követ.
- Mi lesz, ha valaki így meglát minket?
- Fél három van. Nem hiszem, hogy ilyenkor van bárki normális, aki a folyosókon mászkál - biztosít egy gyenge mosollyal. Hangja még a megszokottnál is mélyebb, az arca nyúzott, mégis hajlandó eltávolodni tőlem, ami nem baj, csak számomra még érthetetlen. Elég nagyfiú vagyok, hogy egyedül is járjak egyet…
- Tehát azt mondod, hogy én nem vagyok normális? - vigyorodom el.
- Kételkedtél ebben valaha? Akkor sajnálom, de rám maradt a feladat, hogy tudassam veled - próbálja tartani az én haladásnak sem mondható tempómat.
- Gonosz vagy, hyung - nevetek vállon bokszolva, ezzel elérve, hogy neki is jobb kedve legyen.
Egy rövidke sétát követően visszatérve máris könnyebben hajtom fejem álomra, de csakis miután elértem, hogy Yongguk az ablak melletti ágyba lefeküdjön. A napjaink egyre fesztelenebbek, s kezdek biztos lenni a döntésemben, elvégre ő egy csodálatos ember, amit tudok is a kezdek óta, de ezelőtt eszembe sem jutott ilyen módon gondolni rá.
Majd elérkezett a nap, mikor hazaengednek. Mind az öten kint diskurálnak az ajtó előtt, hogy mi legyen a sorsom, ám már lassan fél órája tart és kivehetetlen kiabáláson kívül nem jut el más hozzám. Ülve várom az ítéletet, hiszen mindenki dolgozik, és ha nekem nincs is szükségem állandó felügyeletre, ők valahogy nem ezen a véleményen vannak. Amint nyílik az ajtó, feszülten figyelek minden arcot, azonban a teljes értetlenségen kívül mást nem tudok leolvasni.
- Na?
- Youngjae - jön hozzám legközelebb Himchan, vészjóslóan lassan kezdve. - Te mit szeretnél?
- Mi az, hogy mit szeretnék? Elmenni végre…
- Az a helyzet, hogy vagy költözöl Yonggukhoz, aki állandóan veled tud lenni, vagy költözöl hozzánk, ahol felváltva lehetünk melletted, meg ő is átjönne, ha úgy jó.
- Most mit stresszeltek rá annyira? Hyunggal teljesen jól kijövünk, ne féltsetek már tőle, hát nem egy állat!
- Ezzel vitatkoznék, de oké - mosolyodik el, látszólag örülve, hogy így vélekedem róla.
- Nem akarok senki terhére sem lenni… - vallom be, nem mintha remélhetném, hogy ez érdekli bármelyiküket is.
- Nekem nem lennél. Tényleg - lép ki a banda mögül Yongguk.
- Nekem sem - csatlakozik Daehyun. - Csak Jongupal közös projekten dolgozunk, ami miatt kevesebb időnk lenne, mibe Junhong is segít pár helyen - húzza el a száját elégedetlenül, mert talán ő lenne a második, aki legjobban szeretne segíteni nekem.
- Yongguk hyung, akkor lehet?
- Természetesen - villant egy félmosolyt, mitől egyszerre lesz melegem és ráz ki a hideg.
Mindenki segít összepakolni, meg bármilyen kínos is, öltözködni, merthogy ők sietnek, nekem meg elég lassan megy egyedül. Az orvos még bejön elmondani, hogy milyen az állapotom, valamint ad egy halom receptet, valamint gyógyszert, és utoljára átnéz, majd megbeszéljük a következő találkozó idejét és megyünk is lefelé.
Yongguk kocsijáig az egész csapat zsong és Dae van akkora barom, hogy héliumos lufit kötött a csuklómra, mintha szülinapom lenne, azt leszámítva, ami rá van írva. It’s a Baby Boy! Mert ugyebár szülni voltam itt, vagy mi a szösz…
Az út közepén egy érzelmes búcsú követően az anyósülésbe süppedek, de felfogva helyzetem, szinte rögtön be is pánikolok.
- Youngjae, baj van? - ül be a volán mögé Yongguk.
- Nem akarom… - markolok erősen az ülés két szélét, egyre csak azt látva magam előtt, ami miatt a kórházba kerültem.
- Hozzám jönni? - keresi tekintetem, de én azt sem látom mi van, csupán nézek magam elé.
- Nem, hanem az autó…
- Félsz? - Apró bólintással adom tudtára, mire a keze az enyémre csúszik és ujjaimat lefeszegetve fonja övéig az enyéim közé. - Nincs miért, én vigyázok rád. Szólj, ha indulhatunk - simogatja kézfejemet, míg meg nem nyugszom.
Az úton mikor épp nem a váltót fogja, a térdemen pihen a tenyere és bár íriszei a tájat fürkészik, minden rezdülésemre felfigyel. Szörnyen jól esik a törődése és mellette hiszem, hogy túlleszek a traumán is.
Megérkezve a ház elé, kisegít, összeteszi a járókeretemet és magához véve a csomagjaimat, elindul, végig bevárva engem. Már voltam ugyan nála, de most egészen máshogy fest ezen a nyugodt kis környéken lévő, hangulatos, apró kertel ellátott ház.
Előreenged a küszöbön, s átnyúlva felettem, felkattintja a villanyt és türelmesen megvárja, míg elbotorkálok azt útból.
- Pihenj le, ahova szeretnél, addig megcsinálom a szobádat - zár be és már el is tűnt egy ajtó mögött. A hosszú, keskeny folyosó végén a nappali van, minek a közepén egy kanapé található, mit birtokba is veszek, hogy arra leülve nyomkodhassam a távkapcsolót, míg Yongguk nem végez a rendezkedéssel. Ugyan fogalmam sincs pontosan mit csinál, de nem tervezek túl messze lenni tőle, hiába vagyunk egy épületben.
Egy hónapot töltöttem kórházban, így volt elég időm eldönteni, hogy hogyan tovább. Persze, új nekem ez az egész és ezelőtt fel sem merült bennem, de úgy hiszem, hogy egy próbát mindenképp megér, ha már sikerült elérnie, hogy ne tudjak közömbösen tekinteni rá. Ő azonban mintha csak távolodott volna, ami kifejezetten rosszul esik. Megszeretném vele beszélni, de nincs elég bátorságom ahhoz sem, hogy szóba hozzam a témát.
- Mit kérsz vacsorára? - támaszkodik meg az ajtófélfán, karbatett kézzel figyelve engem.
- Mindegy - tornázom magam függőlegesbe és kisétálok vele a konyhába, hogy onnan nézhessem, ahogy tevékenykedik.
- Az jó, mert szinte semmi sincs itthon… Rendelhetnénk.
- Pizza? - vetem fel az első jó ötletet, hiszen a kórházi kaja minden volt, csak éppen jó nem.
- Milyen?
- Sok hagyma, kukorica, sonka, sajt…
- Megkérdezem, hogy van e ilyen összetételű - veszi elő a telefonját és tárcsázva a számot, már rendel is két nagyot.
Mint kiderült, feleslegesen szenvedtem ki magam, ugyanis vissza mentünk tévét nézni, hogy elüssük az időt az étel megérkeztéig.
A futár egy fiatal lány volt - hang alapján - és szinte vinnyogva könyörgött autogramért, ami megnevettetett, de ugyan akkor kissé féltékennyé is tett. Ténylegesen nincs köztünk semmi Yongukkal, sőt, lehet már nem is szeretné, de ezzel elhatároztam, ma mindenképp kiderítem, hogy mi az állás köztünk. Azt tagadta, hogy bárki is lenne nála, mert nem lenne jó, ha kiderülne az állapotom, elvégre állítólag betegszabadságon vagyok, de ennél több nincs a rajongók orrára kötve. Tehát elméletileg hyung egy bélpoklos, két családi pizzával…
Evés közben egy újabb akciófilmet néztünk, aminek nevetve veséztük ki minden logikai buktatóját, ám ennél mélyebb témánk újfent nem akadt.
- Segítsek fürdeni? - nyújt át egy törülközőt, de kérdésébe belepirulva hajtom le a fejem, nehogy észrevegye zavarom, mert minden bizonnyal csupán baráti gesztusnak szánta.
- Nem kell, köszönöm - hagyom ott a keretem és battyogok a fürdőszobába, hova már előre ki vannak készítve az alváshoz kapott ruháim, mik egy nagy, fekete pólóból és egy eredetileg rövidnadrágból állnak, de nekem a térdemig is lelóg.
Levetkőzés után a kád szélére ülve emelem be magam és ez inkább lett ülvezuhanyzás, mint tényleges fürdés, de legalább viszonylag hamar meglettem vele, már ha a saját tempómat tekintjük.
Amíg ő tusol, nekem átadta a telefonját, hogy beszéljek a többiekkel, kicsit lenyugtatva őket, amit azért sem értek, mert semmi bajom nincs, tökéletesen megvagyunk, ám ennek ellenére eleget teszek kérésének és egyesével mindenkinek elmondom, hogy jól vagyunk, senki nem ölt meg senkit és hasonlók.
A szobám nagy, meleg és nagyon szép, s nem mellesleg Yongguké mellett van. A falak halványzöldek, az ágynemű vajszínű és a szekrények feketék. A gyógyszereket megkaptam, innivalót készített nekem be és jóéjszakát kívánva most először önszántából hagy egyedül. Furcsa, mert a kórházban egyáltalán nem ment tőlem messzebb pár méternél, maximum ha más volt velem, de most ezért zavar a magány, mégsem tudok rajta sokat agyalni a bennem lévő szerek miatt, mik hamar elnyomnak.
Ahogy az várható volt, az éjszaka közepén felriadva rémülök meg az ismeretlen környezet miatt és Yongguk általában mellettem lévő alakját keresve hadonászok a sötétben, ám szép lassan realizálódik bennem a múlt éjjel minden részlete, ezzel némileg megnyugtatva. Vissza aludni viszont mégsem tervezek, vagy legalábbis nem itt.
Kikelve az egyébként kényelmes matracról, a lehető legkevesebb recsegéssel igyekszek ki a szobából, majd a folyosón jobbra fordulva, egy utolsó sóhajt követően lenyomom a kilincset, s bár nagyon semmit nem látok körvonalakon kívül, célbaveszem hyung ágyát. Hangos szuszogása irányt mutat, de én félve, hogy valamibe belerúgok, csigatempóban közelítem meg az alvó férfit, végig imádkozva, hogy nehogy felébredjen. Tisztában vagyok vele, hogy következményei lesznek, azzal is, hogy tán rosszul sül el, én viszont nem tudok tovább várni. Esetleg a megszokott jelenléte, vagy tényleges érzéseim, de nem nem akarok tőle távol lenni.
Matraca szélére leülve, finoman felemelem a paplant és bemászok mellé, de úgy, hogy ne érjek hozzá, csupán vele lehessek.
- Youngjae? - siklik keze a csípőmre, onnan az oldalamra, majd a hátamra, hogy közelebb húzva ölelésébe vonjon. - Nem tudsz aludni?
- M-m…
- Sétáljunk? - kérdi álmatag hangon, még lezárt pillákkal.
- Nem.
- És mást szeretnél csinálni?
- Ühüm, mondani valamit - én is emelem bizonytalanul rá karomat.
- Mi lenne az? - nyitja ki egyik szemét, ködösen cikázva enyémek közt.
- Hogy szeretlek, hyung - dugom arcomat zavaromban a mellkasába, mire kuncogva puszil fejem búbjára eme gyerekes vallomásom hallatán.
- Én is téged - fonja szorosabbra kezeit, de éppen csak annyira, hogy biztosra érezzem őt, mégse fájjon nekem.
Vége~
Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
