Jin a konyha szélső sarkába letelepedve, féltő szeretettel figyeli, ahogy Jooheon nekiáll elkészíteni a vacsorát, ezzel tervezve bizonyítani, hogy ő igenis jól tud főzni. Afelől kétsége sincs, hogy bármi is sül ki belőle, mindenképp enni fog az elkészült alkotásból, még ha az nem is feltétlen lesz ehető. Már többször felajánlotta a segítségét, miszerint megtanítja őt főzni, de eddig a fiatalabb dacosan tiltakozott, végig hajtogatva, hogy neki enélkül is megy. És eljött az ideje, hogy bemutassa azt…
Türelmesen nézi, ahogy párja többször is áttúrja a fűszeres dobozt, viszonylag sűrűn megáll gondolkodni a következő lépésen, és mindent próbál a lehető legprecízebben kimérni, felvágni, elmosni, megpucolni. Néha csendesen megmosolyogja, azonban egy szót sem szól, nehogy megzavarja igyekezetében. Gyakran érez késztetést rá, hogy kijavítsa valamiben, netán tudassa a helyes következő lépést, de ilyenkor inkább csak ajkát rágcsálva bíztatja magában.
Jinnek ugyanis fontos a főzés, de nem annyira, mint Jooheon, kinek bizonytalan mozdulatai éppen csak egy hajszálon nem okoznak sérülést minden egyes alkalommal, mikor hozzáér valamihez.
Mivel jelenleg háttal áll neki és hagymát aprít, szinte semmit nem lát, s így egy halkabb szisszenés elég is, hogy felugorva, rögtön a fiú mellé siessen, ahol ő már bal mutatójával a szájában sandít az idősebbre, hangtalanul kérdezve jöttének okát. Jin egy nagyot sóhajtva veszi el tőle a kést és letéve azt, nem erősen, de mégis érezhetően ad egy atyai tockost Jooheonnak.
- Jobban is vigyázhatnál! - tolja arrébb, hogy odaférjen. - Mosd meg, aztán ragaszd le - adja ki az utasítást, majd amint Jooheon elindul sebtapaszért, ő gyorsan felkockázza a hagymát. Mire vissza ér, pont kész vele, ám az ujja még mindig fedetlen, csupán Jinnek hozta ki, hogy ragassza le.
- Várj, még megmosom - ugrik a csaphoz, hogy megnyitva a hideg vizet, pár röpke pillanatig alá tegye sérült tagját, aztán vissza áll az idősebbhez.
- Meg is kell törölni - nyúl a papírtörlőért és tépve belőle egy cikkelyt, nagyon óvatosan rányomkodja a nedves bőrfelületre, a lehető legkevesebb fájdalmat okozva vele. Ezt befejezvén, kinyitja a tapaszt és gyengéden rásimítgatja, hogy ne kerüljön bele piszok és ezt az enyhe vérzést is elállítsa, mint ami még van. Már épp fordulna vissza folytatni a főzést, mikor két tenyér tapad a hasára és eltolja a pulttól.
- Hyung, én csinálom!
- Jó, de akkor figyelj magadra - hunyászkodik meg rögtön.
- Eddig is azt tettem - fújja fel orcáit, míg Jin elsétál a falig és a hideg csempének vetve hátát, keresztbefont karokkal nézi onnan tovább, ezúttal olykor megszólva, hogy hogy tartsa a kezét, mikor bármi olyat csinál.
Bő negyven perc alatt készen is lett a vacsora, mit a fiatalabb nagy lelkesedéssel tálalt, minden hitével bízva a sikerben. Az asztalhoz ülve, jóétvágyat kívántak és nekiláttak szemezni ezzel a bizarr színű és állagú, felismerhetetlen eredetű dologgal, ami félő volt, hogy bármelyik másodpercben elmászik, de Jin mélyen belül még kívánta is, hogy így legyen, mert nem szeretné megbántani Jooheont. Egy apró sóhajt megeresztve, az első falatot szájába veszi és ízlelgetni kezdi. Meglepve konstatálja, hogy bár nem tudja minek készült, mert ilyen ételről még csak nem is hallott, de közel sem annyira rossz, mint először gondolta. Igaz, a fűszerek nem kifejezetten illenek egymáshoz, ahogy a tészta és krumpli sem lettek legjobb barátok a burgonya még félig nyers valóját tekintve, a szósz meg olyan sűrűn, hogy kenyérre lehetne kenni, de ezektől eltekintve egész jó.
- Aaa, elrontottam! - rúgja ki a széket és pattan fel nagy ricsajjal, ezzel kis híján szívrohamot okozva az idősebbnek. - Pedig úgy igyekeztem!
- Jooheonnie, nincs gond, nem lett ez rossz, ülj vissza - kéri lágyan, de eddigre ő már annyira felhúzta magát, hogy szinte meg sem hallja a szavakat.
- Nem, ez nem rossz, hanem egyenesen szar - fújtat dühösen és kitrappolva a konyhából, egyedül hagyja Jint.
- Olyan bolond vagy… - néz még utána, halkan, csupán csak magának megjegyezve ezt az apró tényt, majd felállva, nekilát elpakolni azt a káoszt, ami az eddigi főzéssel járt és míg rámol, feltesz vizet főni, hogy készítsen valami tényleges vacsorát is.
Becsomagolja Jooheon művét és a hűtőbe teszi, mert bár nincs tervben, hogy egyedül megeszi mindet, de nem is szeretné, ha kárba veszne párja nagy gonddal készített alkotása. Míg fő a ramyun, az adagját tisztességesen elpusztítja, ezzel elérve, hogy saját ételéhez már ne legyen hely a gyomrában, ám ezt nem is bánja, hisz a fiatalabbnak főz, mielőtt éhen maradna.
Kiszedve egy nagy tálba, elindul befelé, megkeresni Jooheont, ám a villany mindenhol le van kapcsolva, úgyhogy a szobájukba felnyomva azt, rögtön meg is látja az ágyon ülő, ölébe felkotort takarót ölelgető fiút, ki fel sem figyelve jöttére, ugyan olyan morcosan mered maga elé, mint eddig.
Fejét ingatva tér közelebb és az éjjeliszekrényre letéve hozományát, terpeszben helyet foglal Jooheon előtt.
- Tényleg nem lett rossz - bizonygatja, ujjával pár rakoncátlan, vöröses tincset kiigazgatva a szeméből.
- Én is érzem az ízeket, hyung - néz keményen az idősebb íriszeibe.
- És milyen ízű volt? - mosolyodik el. Nem tudja komolyan venni párja hisztijét, elvégre az mindennapos és ilyenkor nincs másra szükség, csak sok türelemre, mivel viszonylag hamar el lehet érni, hogy újra régi legyen.
- Szar… - fejti ki véleményét tömören.
- Bár én még nem ettem, de biztos vagyok benne, hogy különb ennél - teljesedik ki vigyora, ezzel már majdnem mosolyogásra bírva Jooheont.
- Ja, mert a szar jobb.
- Ezzel nem tudok vitára szállni, de annyit mondhatok, hogy mától nincs több csók - nyúl el a ramyunért és egy puszit nyomva a fiatalabb homlokára, oda adja neki a már némileg kihűlt tálat.
- Mof mé? - tolja máris befelé az ételt.
- Kettőt tippelhetsz.
- Mert gonosz vagy - nyel le egyben egy fél tojást.
- Úgy ismersz?
- Igen! - villantja ki fogait, még maga sem híve el saját szavait.
- Akkor gondolom nem kell a főztöm se - emeli le a takaró kupacról a tányért és még mielőtt Jooheon kikászálódhatna alóla, feláll és kisiet a konyhába, lehetőleg nem kilöttyentve azt.
- Hyung~! - ered utána panaszosan, de addigra a leves már a pulton pihen, Jin meg az ajtóban állja el az utat. - Kérem~
- Mármint, szépen?
- Ennél szebb hova legyek? - szaladnak fülig ajkai.
- A hasad is szép nagy, tehát éhen nem fogsz halni…
- Hyuuuung - szegi le állát, s elővéve a lehető legaranyosabb nézését, minden erejét beveti, hogy meglágyítsa Jin amúgy is vaj puha szívét. Farkasszemezésük egyre csak nyúlik, bizonyítván az idősebb ellenállóságát, mi kezdi kétségbeejteni Jooheont. - Ha kell, megeszem az egészet cuccot, amit én csináltam!
- Jó, de végig nézem - vigyorodik el gyalázatosan, figyelve, ahogy egyre fehéredik párja arca.
- Most komolyan?
- Szerinted?
- Nem…
- Naugye - áll el az útból, hogy be tudjon menni ételéért.
- És innit kaphatok?
- Vegyél ki.
- Kérleeeeeek - szegődik szorosan a nyomába, közben hevesen tömve magát.
- Szörnyű vagy - vesz elő a hűtőből egy kis dobozos üdítőt és kinyitva azt, elindul befelé, majd letéve az éjjeliszekrényre, összeszedi a távirányítókat és felmászik az ágyba.
- De szeretsz - ül le mellé Jooheon.
- Néha azért elgondolkodom rajta - nyomja be a tévét és nekilát valami nézhető műsor után kutatni.
- Nem baj, mert én szeretlek - támaszkodik fel a fiatalabb és fél kézzel mászva tér Jin elé, hogy lábai közé helyet foglalva, hátát az idősebb mellkasának vesse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése