Az estém mindenből áll, csak alvásból nem. Úgy vergődöm az ágyban, akár egy szerelmes kislány, nem bírok magammal. A tévé, bár megy, háttérzajon és némi fényen kívül nem nyújt többet, képtelen lepipálni a gondolataimat. Ohó, nem olyanokat, sőt, életemben nem járt ennyire ártatlan dolgokon a fejem.
Boldog vagyok. Nemhogy nem voltam ennyire soha, kijelenteni sem mertem még ilyen biztosan. Mintha minden gondom, ami eddig a világomat jelentette, hirtelen háttérbe szorult volna, hogy átadja a helyét értelmetlen, de vidám dolognak. Csak fekszem, nem történik semmi, mégis vigyorgok…
A péntek délelőtt sikeres átalvása után felkeresem Kookiet, mielőtt bármit tervezhetne az estéjére. Ugyan megbékélt már azóta, de esélyt sem akarok adni rá, hogy azt higgye, megint képes lennék olyan lenni, mint régen. Szeretem őt, és ezt muszáj éreznie…
- Kookiekám~ - keresem dalolva a lakásban, mire a szobája felől érkezik a válasz.
- Csinálj magadnak!
- Nekem csak te kellesz - térek be az ágyán elterült mivoltjához, és önkényesen leengedem magam ülni mellé.
- Akkor baj van - sóhajt, majd nehézkesen felül. - Mondd, mit csináltál?
- Ejj, miből gondolod, hogy mindig csináltam valamit, mikor téged kereslek?
- Hyung… - mér végig lekicsinylően.
- Milyen kis szemtelen vagy hirtelen - lököm meg a vállát vigyorogva.
- Amúgy nemsokára itt vannak a srácok, játszani. Igen, Jin is.
- Nem mondtam semmit - nevetek kínomban, amiért ennyire lerí rólam.
- Ismerlek már.
- Ez esetben, elmegyek készülődni - állok fel mellőle, megváltoztatva a tervemet.
- A többiek elé kislattyogsz egy szál rövidnadrágban is, de ha itt van Jin, rögtön normálisan fel tudsz öltözni. Hogy van ez, kedves Kim Taehyung?
- Van kölcsön egy gatyád? - vagyok szíves kikerülni a kérdését, ha már úgysem tudnék semmi értelmes választ adni rá.
- Menj, addig kitalálok valamit - forgatja a szemeit, de azért ott bujkál a mosoly a szája szegletében.
- Egy angyal vagy!
- Te meg maga az ördög…
- Tudom - rohanok ki, hogy mihamarabb elkészüljek.
A nappaliban fellelhető ülőalkalmatosságainknak nincs elég kapacitásuk hét ember befogadására, így mi Kookieval a kis dohányzó asztal előtt, a földön ülünk, a többiekkel szemben. Rajzverseny van. Mindenki kapott egy vázlatfüzetet és egy filctollat. A lényeg az, hogy le kell rajzolnod valakit, és, aki kitalálja, azé a pont. A szépség nem lényeg, sőt, annál jobb, minél rondább.
- TaeTae, te jössz - szól Namjoon, úgyhogy felmutatom a művemet.
- Hobi.
- Hoseok.
- Én - mutat magára vigyorogva az említett. Hiába, ő már hozzászokott ehhez.
- Ez biztosan Hobi hyung…
- Nem.
- Dehát ló! - szólal fel Jimin hitetlenül.
- De csíkos!
- Attól még ló.
- Így már zebra - helyesbít Nam, de ettől még nem világosodik meg senki.
- Szabad a gazda?
- Szabad…
- Ez Jin hyung - karikázom be ezt a csodálatos teremtést a lapomon, ami egy csíkos hordó, négy lábbal, némi nyakkal, azon meg egy kisebb hordóval.
- Én? Miért? - mosolyodik el, ám semmi sértettség nem látszik rajta.
- Mert úgy nevetsz, mint egy zebra - adom a tökéletesen pontos magyarázatot.
- És ezt nekünk honnan kellett volna tudnunk? - könyököl oldalba Kook, mitől, ha lenne műfogsorom, most tuti kiköptem volna.
- Inkább, mint egy ablaktörlő - mereng Namjoon, tekintetét hol Jinen, hol az ablakon tartva.
- Én jövök, de ez most csak Jinnek szól - mutatja fel Yoongi a rajzát az egyetlen olyan személynek, aki nem tud mit kötni ahhoz a fura űrlényhez. Mindenki nevet, és ketten még diszkréten mutogatnak is, tehát túl nehéz dolga nincs.
- TaeTae?
- Naugye, hogy mennyire hasonlít rád - intéz felém egy gunyoros mosolyt, eme pejoratív megnyilvánulása után.
- Kikérem magamnak!
- Én is!
- Te mit? - pillantok Kookra, szokásosan elviccelve az egész játékot.
- Nem tudom, de már elegem van a nyuszis rajzokból, és biztosan lapul valakinél egy - tekint végig szép lassan a társaságon, mire Hobi feltűnésmentesen lapoz egyet a füzetében, és nekilát egy új firkálmánynak.
A hangulat jó, mindenki nevet, nekem meg visszatért a régi bohóc énem, azokból az időkből, amikről már nem beszélünk. Jelenleg semmilyen szer nem szükséges ahhoz, hogy kellően kiakasszak mindenkit, de ugye Kook a társam ebben is, tehát duplán romboljuk az agysejteket, amire a csapat jelentős része igencsak vevő. Valójában Yoongival ugyanúgy el lehet hülyéskedni, mint a többiekkel, csak ritkán ad lejjebb a büszkeségéből azért, hogy velünk játszhasson. Ő egy olyan ember, akit túl sok sérelem ért a múltban, így korán fel kellett nőnie, ezért felnőtthöz méltóan leplezi a sérelmeit, arroganciába burkolt megjelenését használva pajzsának.
Elnézve Jint, rá kell döbbennem, hogy felnőttnek lenni nem a gondok elfogadását jelenti, hanem azok helyén való kezelését. Állandóan mosolyog, és, ha nem is vicces, sőt, fájdalmas, de minden helyzetben képes egy poént ellőni, amivel fogalmam sincs, milyen hatást kíván elérni, de arra jó, hogy mindenki elfeledje az aktuális problémáját, legalább arra a néhány percre, míg az értelmét keresi. Sikeres, helyes, kiegyensúlyozott ember. Minden bizonnyal magas hatalmi pozícióban lévő egyének egyke fia.
A szombat tömény pihenéssel telik, elkerülve minden felesleges kontaktot a többiekkel. Csupán chaten tartjuk a kapcsolatot, de ez is bőven sok belőlük.
- Hyung - kopog be Jungkook az ajtómon, majd választ sem várva benyit. - Letöltöttem Gyunsang új sorozatát. Megnézzük? - mászik be mellém az ágyba, a laptopját magával hozva.
- Nem úgy volt, hogy tizedikétől adják? - tornázom fel magam ülő helyzetbe, hogy rálátást nyerjek a monitorra.
- De. Szeptember tizedikétől…
- Ohh~
Van néhány színész, akiket mindketten nagyon szeretünk, így sűrűn tartunk sorozat maratonokat. Ha nem is jött ki új, attól még végignézhetünk néhány régit, unaloműzés gyanánt. Ehhez természetesen töménytelen mennyiségű beszéd tartozik, merthogy mi csendben még reklámot sem tudunk nézni. Mindketten kifejtjük a véleményünket, ami közel mindig azonos, de ha kivételesen nem, akkor veszekszünk egy jót, és folytatjuk.
Egyedül kajáért megyünk ki, de akkor is kizárólag az egyikünk. Na jó, talán még vécére, de ezen kívül estig az ágyban döglünk, majd ebből kifolyólag együtt is alszunk el, de, hogy mikor, azt nem tudnánk megmondani. Annyi biztos, hogy ugyanazon rész alatt, mert ha a másik már alszik, nem kezdünk újat.
Vasárnap reggel Kook kel előbb, s minden kedvességét összeszedve rángat engem egy rohamot kapott beteg hevességével, mire sikerül felkeltenie, hogy folytassuk. Ébredés után még jó fél órát nem fog az agyam, és csak vegetálok, mire összeáll bennem a kép, de mivel úgyis az előző részt kezdjük újra, ami alatt kidőltünk, van időm összeszedni magam.
A tesós napok kizárólag kettőnkről szólnak, és anya az egyetlen, aki ebbe közbeavatkozhat. Miután ideköltöztem, sokat tartottunk, hogy jobban összeszokjunk, mert hiába ismerjük egymást már több éve, ez azért mégis más helyzet volt. Azóta, mondhatni teljes családdá lettünk, tele olyan szokásokkal, gesztusokkal és érzésekkel, amikhez a sajátommal nem volt szerencsém. Persze itt is vannak viták, de töredéke sem azokhoz képest, amit a szüleim leműveltek, mellesleg meg, csak én és Kook szoktunk balhézni, ám alig tart néhány óráig a harag.
A huszadik résszel egykor végezvén kászálódunk ki mindketten az ágyamból, azonnal neki is látva az öltözködésnek.
Kint roppant hideg van, beköszöntött az igazi ősz, mely a téli fagyokra hivatott felkészíteni. Még nem sikerült igazán felfognom, hogy elmúlt a nyár, nincsen már meleg, úgyhogy újfent alulöltöztem, de legalább Kook örömére, normálisan. Nem tudom, mi baja van a stílusommal, de állandóan panaszkodik miatta…
- Hyung… - szólít meg, tekintetével a fölöttünk kúszó sötét felhőket figyelve.
- Hm?
- Megváltoztál - jelenti ki szomorúan, mégsem mondható ő maga csüggedtnek.
- Mindenki változik - bólintok, magamnak igazat adva.
- Én nem változtam semmit…
- Dehogynem - pillantok rá mosolyogva, de ezúttal nem viszonozza. Ahogy ráérősen sétálunk a magas házak árnyékában, van valami sötét hangulat, ami Kookból jön, még borongósabbá téve vele az időt. - Először is… magasabb lettél.
- Na ne - néz rám összeszűkített szemekkel.
- Meg férfiasabb. Határozottan férfiasabb. Már nincsen olyan kölyöknyúl képed.
- Nem külsőre értettem.
- Miért akarsz megváltozni, Kookie?
- Hogy ne hagyj el… - sóhajt gondterhelten, mintha nekem ezt tudnom kellett volna.
- Honnan szedsz olyan hülyeséget, hogy én el akarlak hagyni?
- Miért, ki akar örök életében egy gyerekkel lógni?
- Hát én - mutatok magamra, a lehető legártatlanabb arcomat elővéve. - Kookie, az öcsém vagy, sosem fogsz megszabadulni tőlem - karolom át, magamhoz rántva, mire végre mutat némi aktivitást, és ha gyéren is, de elmosolyodik. - Akkor sem, ha könyörögsz érte.
- És Jin?
- Nos, ő nem az öcsém…
- Ch. Nem így értettem. Mi van köztetek?
- Hogy mi? Jelenleg úgy tíz-tizenkét utca - pillantgatok hátra, fejben számolva a sarkokat, de hiába, ennyire gyorsan úgysem megy.
- Hyung, ne vicceld el. Látom, hogy milyen vagy a közelében.
- Igen? És milyen?
- Mint akit elvarázsoltak. Tőled szokatlanul elcsendesülsz, de nem az a merengős, ami olyankor van, mikor a semmibe bámulva gondolkozok, hanem, mint aki nem mer megszólalni mellette. Viszont, ha ő beszél, egyfolytában figyelsz, míg minket, ha az esetek negyven százalékában meghallasz, már sokat mondok.
- Nem értem a problémát.
- Csak ne hagyj el, jó?
- Nem foglak…
A saját nyomoromban észre sem vettem, hogy Kook még mennyire gyerek. Igyekszik nagynak és erősnek mutatni magát, miközben belül őrlődik a félelem miatt, hogy elveszít valakit. Nagyon megviselte a szülei válása, és hiába nem akarták, hogy tudja a háttér dolgokat, ő mindent hallott, ami akkoriban történt. Hogy az apja egy csaj miatt lépett le, akit nem mellesleg akkor már felcsinált, és, hogy egyáltalán nem akarja tartani a kapcsolat a fiával, amit azóta határozottan be is tart. Azelőtt Jungkook egy mindig vidám, pattogós kiskölyök volt, aki koránt sem ismerte a határokat, de hiába a látszat, árnyéka sem maradt a régi énjének. Magát hibáztatja, amiért nem volt elég jó az édesapjának, és túlontúl ragaszkodik mindenkihez, aki a közelébe kerül.
A sok fekvés után jól esik a sétálás, de attól még nem visszük túlzásba, hiszen csak a pályaudvarig vánszorgunk, ahol egy gyorskajáldába beülve vesézzük ki egymás unalmas életét. Ugyan otthon is lehet dumálni, sokkal kényelmesebb egy ilyen tömött helyen, miközben két óra alatt elmajszolunk egy kis tál ételt, ami alapesetben nem lenne öt perc sem. Ez szerintem mindent leír az én társasági életemről…
Hazafelé azért már villamossal megyünk, nehogy túlságosan megerőltessük magunkat, majd otthon ki is pihenjünk ezt a temérdek mozgást. Hát, na. A lustaság fél egészséges, és én teljesen egészséges akarok lenni.
Bár idebent nincs hideg, fekete, hosszú melegítőnadrágot, és egy fehér, hosszú ujjú pólót veszek fel, amibe estig flangálok, hol a macskát csesztetve, hol Kookiet. Szeretem ezt a kis dögöt - mármint Cookiet -, csak néha már nagyon sok belőle. Egyfolytában nyávog, futóversenyeket rendez, és vannak napok, mikor élni nem lehet tőle, annyira tapad az emberre.
- Elmegyek zuhanyozni! - kiabálom el magam, ama célzattal, hogy befoglalom a fürdőt, majd a vállamra dobva egy törölközőt, megindulok a keresett helyiség felé. Nem érzem valami jól magamat, fáj a fejem, meg szédülök, úgyhogy csak remélni merem, hogy ez segíteni fog.
- Várj, hyung, pisilnem kell!
Szemeimet szorosan összezárva masszírozom a halántékomat, a biztonság kedvéért megtámaszkodva a falba, mikor hirtelen elviselhetetlen fájdalom nyilall a lapockáimba. Fölszisszenve nyúlnék hátra, ám útközben megváltoztatva a tervemet eredek egy ismeretlen érzéstől vezérelve futásnak. Feltépve a bejárati ajtót rohanok ki, úgy, ahogy vagyok, egy pillanat alatt elveszítve a kontrollt önmagam felet.
- Hyung, hova mész?! - hallom még tompán Kook kiabálását a lépcsőházban, de már ha akarnék, sem tudnék reagálni rá.
Bepánikoltam. Az érzékeim lankadnak, nem tudom értelmezni azt, amit látok, vagy, amit érzek.
Mint aki megveszett, úgy rohanok, s a testem pontosan tudja a célt. A tüdőm ég, nem jut elég levegő az agyamba, de ezúttal semmi sem akadály. Ember alig van lent, ellenben autóssal, melyek egyáltalán nem képesek megfékezni engem. A tenyerem csattan egy motorháztetőn, a fájdalom szétterjed a csípőmben, majd egy állatias hörgést hallatva folytatom az utamat. Hallom, hogy valaki ordít, belül biztos is vagyok a kilétében, de nem tudok hozzá személyt párosítani, elvesztem. A testalkatom és a fizikumom elég gyors tempóra képes, csakhogy ezt alapesetben képtelen lennék véghezvinni ennyi időn keresztül, így ez is rontja az állapotomat.
Mezítláb szelem az utcákat, nem érezve sem hideget, sem egyéb külső behatást, hiába rohanok neki már a sokadik autónak. A hangok összemosódnak, minden, amit látok, csupán fényes pöttyök formájában jelenik meg előttem, de annyi biztos, hogy a környéket egyáltalán nem ismerem. Mint az üldözött vad, ki küzd a szabadságáért, fejvesztve hagyok mindent és mindenkit magam mögött, hátamban továbbra is a maró érzéssel. Eszeveszett mód fáj, de egy hang sem jön ki a számon, megnémultam. Innentől nem számít, mit akarok és mit nem, az ösztöneim diktálnak.
Időtlen idők óta futva az életemért, a hevességem csappan, tisztul a kép. A testem nem bírja, meg kell állnom, s ezzel egyhuzamban mintha újra képes lennék uralni önmagam, érzek. Az alacsony házakkal körbevett terület idegen, mégis ismerős. Bármiben lefogadnám, hogy még sosem jártam erre, de jelenleg képtelen vagyok ezzel foglalkozni, ugyanis a rosszullét akkora mértékeket ölt bennem, hogy már csak kihúzódni van időm a járda szélére, míg ki nem eresztem a gyomrom egész tartalmát.
- Tae! - ordít valaki mögöttem, ám beletelik pár pillanatba, mire felegyenesedek, és ingatag lábakon megpróbálok az illetőre fókuszálni. - Taehyung! - keres engem, kissé elfúló kiabálások közepette, de mire alkalmam lenne realizálni a kilétét, három ismeretlen alak megragadja, és a legközelebbi sikátorba vonszolja. A világ legrosszabb hangja tudatja velem, miszerint az öcsém hatalmas bajban van.
- Taehyung, ne menj oda, csapda! - kiabál rám egy újabb ismerős hang a túloldalamról, de újfent erőre kapva ignorálom őt és iramodok meg Jungkook segítségére.
A hangulatom megváltozik, szétárad bennem az adrenalin. Semmi félelem, semmi megbánás, csupán a színtiszta gyűlölet marad, amivel nekirontok az első szembejövő embernek. Az utca sok mindenre megtanított, de ilyen mértékű dühhöz sosem volt még szerencsém, amivel ráugrok a nálam háromszor szélesebb férfira, és vágom a földhöz. Teljes a sötétség, én ennek ellenére tökéletesen látom, ám azt pont nem találom akit keresek.
- Csakhogy végre megvagy - rúg valaki akkorát az oldalamba, mitől a falnak vágódok, s még mielőtt érkezésem lenne felkelni onnan, egy újabb ember a földhöz nyom, és hezitálás nélkül a nyakamba döf valamit.
- Komolyan egy kölyök miatt csaptatok ekkora hűhót?
- Ez nem egy szimpla kölyök. Ő a…
- A~ - vetem hátra a fejemet nyekeregve a túlzott fény hatására, de nem sikerül szabadulnom tőle, hiába akarom.
- Felkeltél, drága? - markol erősen a hajamba és ránt vissza egyenesbe, hogy határozottan a szemeimbe tudjon nézni.
- Ismerjük egymást? - kérdem félkábán a sebhelyes arcú pasi túlzott közelségére reagálván.
- Esetleg egy teát? - ereszt el és lép hátrébb nevetve.
- Nem, köszi - pislogok nagyokat, annak reményében, hogy ettől tisztulni fog a látásom, de bár ne tettem volna, ugyanis a következő, ami a szemem elé tárul az, az, ahogy egy vascsövet lendít, mely a hasfalamnak ütközve teríti be a hatalmas, zárt helyiséget pár pillanatnyi visszhanggal. Reflexből kapnék mindkét kezemmel előre, ám azok hátra vannak kötve, közel hasonlóan, mint a lábaim.
- “Nem, köszi”? Mégis mi a faszomnak nézel te engem?! - lendül a következő csapás, immár sokkal inkább indulatból, mint az előbb. Fájdalmamban előre rogyok a székben, de ennél többre nem vagyok képes, még hat a szer, amit belém nyomtak. - Na, de, térjünk a lényegre - tesz egy kört körülöttem, a fegyverét maga után húzva a földön. A betonon súrlódó vas hangja szinte megfagyasztja a vért az ereimben, lebénít. - Mit tudsz Kim Seokjinről? - támaszkodik meg a tőlem nagyjából két méterre lévő asztalnál, szórakozottan forgatva a csövet a kezében. Jin? Mégis mit tudnék róla?
- Nem sokat… - vallom be az igazat, közben azon gondolkodva, hogy hogyan másszak ki ebből a helyzetből.
Nem ismerem Jint, és minden tudásom róla annyi, hogy valami nagy cégnek dolgozik, de azt is otthonról. Lehet ott van baj? Ahh, annyira nem megy ez most…
- És mi az a nem sok? - kérdi türelmetlenül, én azonban elhatároztam, hogy a világon semmit nem fog kiszedni belőlem. Egye csak a fene, hiába nincs mondandóm. - Nem fogsz válaszolni? - egyenesedik fel, s elém lépve, erőszakosan megragadja az államat. - Játszhatunk, de azt garantálhatom, hogy te húzód a rövidebbet - ereszt meg egy undorítóan idegtépő vigyort, és végül esélyt sem adva a tiltakozáshoz kezd a testem eszeveszett püfölésébe.
Nem kapok levegőt, elviselhetetlen a kín. A puffanásokkal járó zajt a férfi förtelmes kacarászása tarkítja, és bár biztos vagyok benne, hogy folyamatosan beszél, egy szó sem jut el hozzám. A hasamat sorra érik az ütések, én pedig magatehetlenül tűröm, egyáltalán nem számítva rá, hogy a következő pillanatban már a fejem a célpont. Ajkaim közül vér szökik, nem bírom tartani magam.
- Kezdheted - hátrál vissza az asztalhoz. - Mit tudsz Kim Seokjinről? - ismétli meg a kérdést, minden tettével és szavával nyomást gyakorolva rám. Nincs bennem félelem, szinte lehetetlennek találom a helyzet rosszabbodását. Tekintetemet lassan ráemelve küldöm el némán egy szebb helyre, majd életem legjobb ötletét felhasznál, egyszerűen csak elmosolyodok. - Ez neked vicces? - viszonozza tettemet, mely közeledtével egyre hangosodó nevetéssé erősödik. - Ha. Nem. Akarsz. Megdögleni. Akkor. Beszélj. Már. Végre. - súlyt le rám minden szó után, az eszméletvesztés peremére sodorva engem.
Egyszer, még gyerekként voltam hasonló helyzetben, mikor egy csapat felsős körbevett és brahiból péppé vertek. Akkor féltem, sőt, zokogtam, de most…? Nincs vesztenivalóm, s ha ez az a nap, amikor itt kell hagynom ezt a mocskos létet, hát legyen, nem bánom, de az biztos, hogy nem fogok megtörni.
- Én… én… - emelem fel a fejem, erősen küszködve a szavakkal.
- Mit mondasz? - hajol a számhoz a férfi.
- Dögölj meg - köpöm szemen egy adag véres nyállal, előre felkészülve arra, ami ezután vár rám.
- Kezd elegem lenni belőled - törli le tenyerével az ajándékom, majd belerúgva az oldalamba, székestül a földre dönt.
A helyiség kihalt, csak mi ketten vagyunk itt, illetve, a szék, meg ugye az asztal. Valamiféle raktár épületnek néz ki, magasan, apró ablakokkal, de bárhogy is, itt egyhamar senki nem fog megtalálni.
- Utoljára kérdezem - guggol le elém, ezzel bekerülve a látószögembe. - Mit tudsz Kim Seokjinről?
- Semmit - hörgöm, fuldokolva a saját véremben, de továbbra is szilárdan ragaszkodom az álláspontomhoz. Bármi legyen Jin titka, azt biztosan nem velem osztaná meg.
- Pedig én komolyan elhittem, hogy fogunk tudni beszélgetni - sóhajt egy drámaian nagyot, majd további szócséplés helyett inkább újra akcióba lendül, minden szabad felületemet ütve, rúgva.
Minden csapás többszörösen ér vissza hozzám, a hangok távolodnak. Fázom, már a fájdalmas nyögésre sem futja, és nincs más vágyam, mint végleg feladni. A testem nem reagál, nincs több összerándulás, s csupán egy hajszál választ el az ájulástól, mégsem ér utol.
- Főnök - nyikorog valami nehéz a távolban. - Sietnünk kell, azt hiszem, szagot fogtak.
- Nagy kár… Nem baj, majd legközelebb - vág egy utolsót a fejemre, teljesen megfosztva engem az öntudatomtól.
