Az első Napsugarakkal kelve fordulok fájdalmas nyöszörgések közepette a másik oldalamra, hogy levegyem a terhet elgémberedett medencémről, de ahogy orrom beleütközik valami melegbe és puhába, azonnal kipattannak a szemeim. Se nem szőrös, se nem büdös, ráadásul kitakar mindent, így Cookie biztosan nem lehet. A látásomon kívül minden érzékem hamar ébred, és az illat leleplezvén az illetőt, viszonylag könnyen rájövök, miszerint Jin fekszik mellettem, az ágyamban. Az ágyamban?
Laposakat pislogva mustrálom a rózsaszín takarót, azon tanakodván, hogy nekem ugyan mi rózsaszín volt valaha a közvetlen közelemben, az ínyemen kívül? Jó, tehát ez nem az én ágyam. És akkor mit keresek itt?!
Addig oké, hogy tegnap leléptem inni. Nézelődtem, tanakodtam, majd… Mit csináltam? Ahh, annyira reggel van még. Talán meghagyom későbbre a szenvedést, s még mielőtt teljesen magamhoz térnék, arcomat nagyon óvatosan Jin mellkasához fúrom, adva még egy esélyt az alvásnak.
A következő ébredésem mérföldekkel kényelmesebb, egészen addig, amíg eszembe nem jut az előző, hirdetvén, hogy még mindig nem otthon vagyok. Kezeimmel tapogatva keresem Jint, temérdek kérdésem feltételének érdekében, de mikor második perce nem találom már, inkább a felülés mellett határozok, ami utólag egy piszok rossz ötlet.
- Umm - kapok a fejemhez, erőből összenyomva kétoldalt, mintha ez bármit segítene. Erős fény, ijesztő babák, halványpink falak, erőteljes kaja illat. Kell ennél több egy reggeli rókasétáltatáshoz?! Mit vétettem, uram, mondd?! Ha még hinnék is benne… Legalább lenne kit okolnom, vagy valami kapaszkodó, hogy higgyek egy jobb életben, de nem, én rohadtul nem hiszek semmi olyanban, ami nem kézzel fogható, úgyhogy ezt most cseszhetem.
Nehézkesen kiszenvedve magam az ágyból, ingatag lábakra állva támolygok ki a helyiség egyetlen ajtaján, mely egy másik helyiségbe vezet, de onnan már szerencsére könnyedén megtalálom a konyhát, benne a ház urával.
- Jó reggelt - mosolyog rám vidáman a tűzhely elől.
- Jobbat…
- Ott van víz és gyógyszer, vedd be őket - mutat a kezében lévő műanyag izével az asztalra, s én kapva az alkalmon, rögtön teljesítem iménti kérését.
- Mi történt tegnap? - helyezem biztonságos mélységekbe a hátsómat.
Jin kertelés nélkül mesélni kezd, és ugyan nem köti a kínos dolgokat az orromra, van akkora pechem, hogy közben minden szép lassan beugorjon. Összegezve; kutya voltam, hisztiztem, nudiztam előtte, még több hiszti, és együtt alvás. A helyzetem pont olyan sötét, mint a jövőm…
Monológja végén, egyszerűen csak elengedve magam hagyom, hogy a homlokom lekoccolja az asztal kemény falapját, azt sem bánva, ha itt helyben meghalok. Sőt, még örülnék is neki!
- Ezt ne csináld - tol vissza ülő helyzetbe, alaposan szemügyre véve a fejemet. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Komolyan a nudlimat fogdostam?! Jézusom, ha létezel, gyere le és vigyél el innen. - Egyébként meg, nem voltál vészes.
- Ja, tényleg nem…
- Kérsz reggelit?
- Tettét bele patkánymérget? - dünnyögöm, pusztán csak magamnak.
- Nem, miért?
- Akkor nem…
- Na, ne legyél ilyen. Nincs a tegnapival semmi gond, nem történt tragédia. Meg különben is, barátok vagyunk - helyez le elém egy tál, gőzölgő ételt. Ez most jobban fájt, mint a fejem, pedig az menten felrobban…
Pár falatnál többet képtelen vagyok leerőszakolni, és amint Jin végez, rohanok is átöltözni, hogy hazamehessek, ő azonban ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen.
Eddig azt hittem, hogy a jogsiját a piacon vette, ám ezúttal meglehetősen körültekintőn vezet, hogy mindenképp túléljem a halálom előtti perceket.
Amit az ajtón belépésem pillanatában kapok Kooktól, azt bizony nem teszem zsebre. Ötletem sincs, milyen nap van, fárasztó lenne belegondolni, de neki egészen biztos az iskolába a helye, mégis velem ordibál. Jungkookról tudni illik, hogy bár hever vérmérsékletű, nem szokása felemelni a hangját, nekem meg úgy általában ritkán szól bele az életemben. Most azonban őrjöng. Dermedten állok, tűrve a szavait, majd közel fér óra kiabálást követően a kanapéra veti magát, igen csúnya pillantásokkal illetve engem.
- Figyelj, é-
- Nem érdekel.
- De-
- Akkor sem.
- Szere-
- Hazudsz.
- Kook, ne-
- Hagyjál.
Ezt lerendeztük. Mégis mit mondhatnék neki, amivel nem vágom tovább magam alatt az amúgy is fogpiszkáló vastagságú fát? Imádom Kookot, komolyan, de most kicsit félek tőle…
Erőt véve magamon merészkedek leülni mellé, erősen agyalva rajta, hogy mégis hogyan törjem meg ezt az indulatoktól terhes, számomra felettébb kínos csendet.
- Neked nem suliban kellene lenned?
- És neked nem a munkahelyeden? - vág vissza nyersen.
- Hát az úgy volt, hogy- - kezdenék bele a magyarázkodásba, de ő meg sem várva a válaszomat, feláll mellőlem.
- Tudod mit?! Tényleg nem érdekel. Leszarom, Taehyung! - csörtet be a szobájába, egyedül hagyva döbbent mivoltomat.
Értem én, hogy nem jöttem haza, de mi ebben akkora tragédia? Annyira nem értem meg őt… Alapjáraton mindig tudom, mi jár a fejében, ám ezt miért kaptam? Most aztán megehet a bűntudat.
Jobbnak látván nekem is bemennem a szobámba, lefekszem, felkészülve a telefonomból kijövő hangok alapján, egy szép beszélgetésre a többiekkel.
Seggdugaszok
Törpenyúl
Találjátok ki ki jött haza -.-
Overdose
Jár segítség?
Nagypapi
Ehhez minek?
Törpenyúl
De fúhh… és annyira… ah… én úgy...áááá
ChimPánz
Köszönjük kookie ezt az értelmes megjegyzést
Törpenyúl
De ha egyszer!
Overdose
Szerintem meg kétszer :3
Mone(y)
Nyugi, Kook, biztosan lesz rá magyarázata
Törpenyúl
Pont ezaz! Magyarázat mindig mindenre van!
Nagypapi
Úgy viselkedsz mintha az apja lennél. Már nagykorú akkor iszik amikor akat, fölöslegesen hisztizel
Törpenyúl
Ti nem aggódtok hogy megint olyan lesz mint régen?
ChimPánz
Attól hogy egyszer ivott még nem lesz semmilyen. És amúgyis figyeli a beszélgetést tehát ezt vele dumáld le ha már ott vagy tőlle nem messze.
Törpenyúl
Soha többet nem beszélek vele!
Nagypapi
Na erre befizetek
Overdose
Tízezer won fél napra!
ChimPánz
Húszezer egy órára x3
Magamtól tuti nem jöttem volna rá, hogy ez Jungkook baja… És be kell vallanom, bánt. Bánt, hogy azt hiszi, ilyen könnyen képes lennék eldobni őt. Ha nem is volt mindig túl fényes kettőnk kapcsolata, megváltoztam, jobb ember lettem, ráadásul egyáltalán nem hiányzik a régi énem.
Eldöntve, miszerint el kéne döntenem, hogy mit döntsek el ezzel az üggyel kapcsolatban, bekapcsolom a tévét, és valami kellően unalmas műsor közben járatom tovább a fogaskerekeimet, hátha sikerül valami kellően normális ötlettel előrukkolnom. Az esély rátája ugyan lehetetlenül alacsony, a kitartásomról nem is beszélve, de igyekszem.
Elszenderedtem. Mint majdnem mindig, amikor unatkozom, nappal van, vagy nem kellene, tehát háromszoros nyomás alá voltam vonva, ami miatt már igazán nem is lehet okolni engem. Ügyvédnek kéne mennem, mert érvelni azt nagyon tudok, olyan magasságokban, minek a végére már én sem szoktam megérteni, nem még más…
Összeszedvén földi létem maradványait az ágyról, félően folyós halmazállapotban áttocsogok Kookie szobájához, aminek résnyire nyitva az ajtaja, így, amint megbizonyosodok róla, hogy csak fekszik és nyomkodja a telefonját, önkényesen beengedem magam. Nem néz rám, s noha egyértelmű, hogy én vagyok, bánt, amiért semmibe vesz. Meg szeretném ezt beszélni, elmondani, hogy mennyire sajnálom, de nincsen oka aggódni, ám a beszélőkém egy háromévesé, aki nemhogy híján van a szavaknak, amiket ismer sem tudja használni. Más választásom nem lévén, tettlegesen fejezem ki az érzéseimet, kezdve azzal, hogy befekszem mellé, és akár egy bébi lajhár, ráakaszkodom.
- Mondd… - szólal meg, továbbra is a telefonját bűvölve.
- Szeretlek, Kookie - nyávogom, a vállának dörgölőzvén, minden lehetséges fegyveremet bevetve.
- Én is téged.
- De én jobban - próbálkozom tovább, hátha sikerül feltörnöm a jeget.
- Nem vitatkozom veled.
- Akkor csak itt fogok feküdni, és nézem, hogy mit csinálsz.
- Felőlem…
Betartva az ígéretemet, kényelmesen elhelyezkedem, és, bár nem szeretem a játékokat, nyugton figyelem, ahogy Kook mindenféle fura lényeket öl. Mindegy, csak hadd legyek vele…
A következő napokban magányosabbnak érzem magam, mint eddig bármikor. Kerülöm Jint a bepróbálkozásom és a szégyenletes viselkedésem miatt, de ő ettől függetlenül időről időre felbukkan nálunk, vagy, ha kint vagyunk, a parkban. Kookienak nem mondtam semmit arról az estéről, ám nem hülye, tudja, hogy valami nincs rendben köztünk, ezért nemhogy nekem segítene, állandóan elhívja őt mindenhova. Képtelen vagyok a szemébe nézni, vagy akár egy értelmes mondatot megfogalmazni számára, pedig semmiben nem változott a viselkedése. Látszólag tényleg nem hatotta meg, hogy minden bizonnyal melegnek tituláltam magamat előtte, vagy, hogy egyértelműen tetszik nekem, de istenem, itt Jinről van szó! Kinek ne tetszene egy ilyen helyes pasi? Mindemellé ott az elképesztően toleráns és kedves személyisége, a vicces nevetése és a végtelenül megnyugtató kisugárzása, ami belőlem pont az ellenkezőjét váltja ki.
A munkát egyértelműen nem fogadtam el tőle, úgyhogy a napjaim visszatértek a megszokott kerékvágásba, annyi különbséggel, hogy Jungkook többet rángat ki itthonról. Nem tudom, hogy azért, mert szeretné, hogy mindig mellette legyek, mi által tud ellenőrizni, vagy netán úgy véli, szükségem van erre, de a legvalószínűbbnek mégis a szekálásom tűnik, amiért múltkor elmentem inni a tudta nélkül. Mostanság sokkal inkább ő tűnik az idősebbnek, mint én, amit a többiek sem restek rendszeresen megjegyezni.
Egy kellemesen borús csütörtöki napot kiválasztva a nagytakarításra, kezdésként emberi időben felkelek, hogy rögtön neki is láthassak, mikor Kook is lelép már itthonról. Jövőhét után lesz Jimin szülinapja, amiből valahogy mindig itt lesz a parti, ám már nincs sok idő, hogy kitaláljuk az idei koncepciót. Tavaly csináltunk egy csomó mochit, meg rajzoltunk és kivágtuk őket, hogy felakaszthassuk mindenhova. Nagy szerencse, hogy megörökítettem, ugyanis kihagyhatatlan élmény volt, mikor meglátta mindezt, bár az utána következő menekvést azért szívesen kihagytam volna.
Valójában semmi bajom Jiminnel, sőt, kedvelem, de erre csak az utóbbi időkben sikerült rájönnöm. Valószínűleg azért, mert már egyáltalán nem nézem potenciális jelöltnek Kookot, ami által az sem zavar, hogy neki ő a legjobb barátja, főleg, mert tudom, hogy én meg gyakorlatilag a bátyja, tehát még mindig jobban jártam.
Alapvetően nincsen kupi, de a portörlés, az ablakpucolás, valamint az ehhez hasonló dolgok nem tartoznak bele a sima takarítás fogalmába, így ritkábban is esnek meg.
- Szia, anya - baktat el mellettem egy frissen érkezett Kook, miközben én a kanapét porszívózom, majd rájőve, hogy a meglátása több okból sem lehet helyes, visszalép kettőt mellém. - Hyung.
- Bingó - nyomom ki a zajos masinát.
- Beteg vagy?
- Ha a szerelem egy betegség, akkor igen - bólintok egy szerzetes nyugalmával, eljátszva a bölcs nagy Ő-t.
- Áhá! - mutat rám hirtelen. - Mindig is tudtam, hogy bejövök neked.
- Persze, hogy tudtad, elvégre sokszor mondtam már.
- Képzeld, Hobi állítólag talált valami lányt, aki hajlandó volt vele szóba állni, és úgy fest, este randizni fognak!
- Akarod mondani, kancát?
- Eddig komolyan azt hittem, hogy ferde - mered a távolba, véleményem szerint, a Hoseokról állított, és ezúttal összetört képét söprögetve. Jungkook egyáltalán nem homofób, csupán a társadalom által, amiben felnőtt, ráragadt egyfajta hozzáállás, ugyanakkor mégsem ítéli el őket, csak ő feleségről és sok gyerekről álmodik. - Na, de megyek, lepakolok.
- Helyes, úgyis felmosni készültem.
- Tedd azt.
- Azt fogom.
- Jó.
- Oké.
- Szia.
- Szia - húzom ki a porszívót, hogy a helyére tehessem.
Az egyetlen, amit szeretek a takarításban, az a felmosás. Pontosan nem tudom miért, de jó érzés benedvesíteni a földet. Ew, ez így igen hülyén hangzott, még tőlem is.
- Kinyitom az ajtót - viharzik el mellettem Kookie, összejárkálva a már tiszta részt.
- Megengedem.
- Nagyon kedves tőled…
- Tudom.
Tovább áztatva a parkettát, már kezdenék nagyon belemerülni a szobában való folyó felállításába, mikor valami fekete pöttyöt látok elsuhanni a szemem sarkából.
- Jungkook, bezártad Cookiet? - kiabálok be, de a válasszal együtt egy halálra rémült Kook is érkezik.
- Nem.
- Az jó, mert most száguldott ki.
- Veszek cipőt, addig menj le, kérd el a pince kulcsot - adja ki az utasítást, s én letéve a felmosót, megindulok kifelé.
Pont a mi ajtónk mellett van a hátsó lépcső, amit szinte sosem használok, mert meredekebb, és át is kell menni hozzá az udvaron, arról nem beszélve, hogy szűk, kényelmetlen hely. Ezúttal azonban ezt választva ésszerű útnak, lebaktatok, és a mellette lévő, maszekos műhelyszerű akármi ajtaján bekopogok, merthogy a házmester is itt dolgozik, további kettő-három férfival együtt.
- Igen? - lép ki a keresett személy az udvarra.
- Jó napot. A pince kulcsra lenne szükségem, mert leszökött a macskánk - vázolom a tényállást, nem mintha köze lenne hozzá, de nem baj.
- Tessék - nyúl a zsebébe, s elővéve egyetlen karikára akasztott, nagyobb bőr fityegős kulcsot, átadja nekem.
Fogalmam sincs, mit tököl ennyit Kook, de kezembe véve az irányítást, kinyitom a hátsó lépcső alján lévő méretes vaskaput, hogy elsőnek megkereshessem a villanykapcsolót. Amint az megvan, sajnos kénytelen vagyok konstatálni a még ezzel együtt is gyér fényviszonyokat, majd elindulok lefelé.
Sötét van, mindent por és pókháló lep. Ahogy megcsap az a tipikus, dohos pinceszag, egy pillanat alatt eluralkodik rajtam a pánik. Minden lépcsőfok egy örökkévalóság, egész testemben remegek, de nem tudom miért. Félek, leizzadtam, az ájulás lehetősége fenyeget, s az ezzel járó kilátástalanság, én mégsem állok meg, vagy megyek vissza. Csúszós tenyereimet a nadrágomba törölve érek le a talajra, honnan az út kettéágazik. A gondolataim tompulnak, újfent emlékek rohamoznak meg, amiket ezúttal sem tudok kiragadni a végeláthatatlan képek tengeréből, így mindennemű észérvet elkerülve indulok meg balra.
Már nem tudom, miért jöttem, hideg van, fázom, és pusztán haladok a sorok között. Szűk a hely, kétoldalt kis részek vannak, rácsokkal elválasztva, ahova a lakók pakolják az éppen útban lévő dolgaikat. Semmi hang, semmi mozgás. Magam vagyok.
Túl sok az ösvény, elfogok tévedni. A villanyokat sem kapcsolgatom, nincs lelkierőm megkeresni a kapcsolójukat.
Eddig még sosem voltam idelent, mert akárhányszor leszökött Cookie, Jimin történetesen nálunk lebzselt, így vele jött le Kook. Sőt, a mi régi pincénkben sem voltam, mégis teljesen olyan érzés, mintha ismerném már. Természetesen nem az utat, hiszen azt a sarki boltig nehezen jegyzem meg.
Kész képtelenség megtalálni ennyi lom és kacat között egy közel fekete macskát, ám minden erőmmel elvonatkoztatva a rosszulléttől, megállok pár pillanatig fülelni. A motoszkálást azonnal meghallom, így ezen felbuzdulva veszem elő a telefonomat, s azzal világítva követem a hangot, egyre mélyebbre és mélyebbre, a legvégső zsákutcáig. Cookie szemei egy rács mögül villannak rám, elárulva az állat hollétét. Megkönnyebbültem, majd ugyanezen lendülettel ér utol újfent a totális pánik.
Leguggolok, hogy magamhoz hívjam, és mehessünk végre, de hiába, egy mukkot sem tudok szólni. Alapvetően nem félek a haláltól, most azonban minden másodperccel közelebb érzem magamhoz, ami megrémiszt. Nem hallok, nem látok, olyan, mintha nem is itt lennék.
Utolsó erőmből felzokogok, kezeimmel a levegőben kapkodva, de már magam sem tudom mit miért csinálok. Zúg a fülem, s velem együtt elveszett az időérzékem is.
Egyszer csak a semmiből valami megragadja a karomat és felránt, ám, ha lenne még annyi lélekjelenlétem, sem érdekelne már.
- Taehyung - ölel magához, de hamar rájön, hogy hiába, képtelen vagyok megtartani a súlyomat.
- Menjetek előre, hyung, én megleszek.
- Biztos? - nyúl a fenekem alá, hogy felvegyen.
- Persze.
Érzem az illatát, hallom a hangját, de nem tudok rá koncentrálni. Minden olyan kusza, és amíg fel nem érünk az udvarra, görcsösen szorítom a felsőjét.
Az első dolga velem leülni a lépcsőre, és megtámasztva a fejemet, óvatosan rázogatni kezd.
- Tae, térj magadhoz - szűköl kétségbeesetten, mintha minimum meghaltam volna. Tény, pár perccel ezelőtt azt is éreztem.
- Magamnál vagyok… - motyogom rekedtes hangon, mire egy hatalmasat felsóhajt.
- Már nincsen semmi baj, rendben? - törölgeti felsője ujjával az arcomat, megfosztva a könnyeimtől. Nem sírok, de mégis… Hogy van ez?
- Jó.
- Jungkook, többet ne engedd le semmilyen pincébe - fordul oldalra, jelezvén számomra, miszerint felért Kookie.
- Nem fogom.
- Jól vagyok, minden rendben - szenvedem ki még enyhén reszketeg testemet Jin karjai közül, és míg Kook visszaviszi a kulcsot, összeszedem magam.
Nem tudom, mi történt, nem tudom, miért történt, azt meg végképp nem, hogy Jin mit keresett lent - bár lehet Kook hívta -, de már teljesen elmúlt minden akkori érzés, mintha nem is lett volna.
A lakásba visszaérve, a legfiatalabb az egyetlen, akit eszeveszett mód érdekelnek a pincével kapcsolatos dolgok, ám nem tesz fel egy kérdést sem, csupán bámul. Bámul, és nekem már lyukas a fejem, annyira nem hagy békén. Kellemetlen a légkör, arról nem is beszélve, hogy nem merek Jinre nézni, a szemébe meg még annyira sem.
- Amúgy… miért jöttél, hyung? - kérdezem a parkettától.
- Emlékszel még, hogy mára filmezést beszéltünk meg?
- Nem. - Tényleg nem.
- Attól még van kedved átjönni nézni valamit?
- Persze. - Nincsen.
- Már ki is választottam egy igazán ütős horrort - szólal fel nagy lelkesen.
Remélem rosszul értettem, és nem horrort mondott!
- Hyung… - szólal meg kissé bizonytalanul Kook, s már éppen remélném, hogy valamilyen módon a védelmemre kel, de végül meggondolja magát. - Semmi.
- Felöltözök…
A lakás tiszta, rendezett, és erősen sötétedik már. Az egy dolog, hogy nem félek a sötétben, de könyörgöm, egy szar szappanoperát nem tudok nyugodt szívvel végignézni, mert a ketyegőm nem bírja az ilyen kiszámítható izgalmakat. Nehéz megijeszteni, általában én szoktam mindenkit, ám mikor minden pillanatban várom az akciót, a legkisebb történés is taccsra vág.
- Vetkőzz le nyugodtan, és menj be, addig csinálok popcornt.
- Jó - bólintok, kibújva a cipőmből.
A tévéje a nappaliban van, a nagy kanapé előtt, úgyhogy felhatalmazva magamat foglalom be annak a jobb legszélét, szépen felkucorodva a puha karfához. Nem csupán nem akarok horrort nézni - senkivel -, hanem úgy amúgy itt lenni sem. Szörnyen ciki Jin közelében lenni, és azóta is képtelen vagyok a szemébe nézni, mert egyszerűen nem érzek jogot hozzá.
- Mindjárt jövök - teszi le mellém a tálat, és besiet a szobájába, honnan fél perccel később egy piros pléddel tér vissza. Kényelmesen elhelyezkedik mellém, tartva a csupán tálnyi távolságot, annak ellenére is, hogy kiveszi közülünk, de amint ránk teríti a takarót, visszakerül.
A film első pár perce maga az áldás, hiszen semmiről nem szól. Eleve fognak egy alapsztorit, logika és észérvek nélkül, majd agyatlanul gyilkolásznak benne. Legalábbis, azokban, amiket eddig láttam, ez volt, de mivel egyébként sem érdekel, egészen idáig nem foglalkoztam vele.
Az első gyilkos kiléte hamar kiderül.
Nem vagyok éhes, félő, hogy félrenyelnék, de Jin olyan vígan majszol, mintha egy romantikus vígjátékot néznénk. Annak jobban örülnék.
Fél órán belül teljesen besötétedik, és hiába a kintről beszökő közvilágítás, semmit nem ér, merthogy a tévé mögül jön. Jobb híján a szobát elemzem, és erősen töröm a fejem, hogy mi érdekes agyalnivalóm akad jelenleg, ami el tudja terelni a figyelmemet erről az idegesítő zenéről. Semmi.
A lábaimat felhúzva ölelgetem a térdem, minden komolyabb jelenetnél elbújva a képernyő elől. Csak olyan férfiasan. Jin persze jót nevet a filmen, számára ez tényleg szórakozás.
Amint elfogy a nasi, a másik oldalára helyezi a tálat, és teljesen közel kúszva hozzám, fél karral átölel. Természetesen még ettől is összerezzenek, gázságom ékes bizonyítékaként, de ő van olyan nemes, hogy nem veszi észre.
Érzem a teste melegét, a kellemes illatát, minden lélegzetét, csak azt nem értem, hogy ezt most miért? Bár, mielőtt elkezdenék túl sokat gondolni a helyzeten, inkább elfogadom, hogy csupán baráti gesztus, mert látja, hogy csendes magányomban összefosom magam ettől a kulturális műsortól. Meg a fejfájástól is, de az lassan annyira megszokott már, hogy észre sem veszem. El kéne menni orvoshoz…
A film már egyáltalán nem érdekel - mondjuk eddig sem -, nem is nézem, összesen a semmibe bambulok és élvezem a helyzetem adta lehetőségeket, mikor azt látom, hogy nem látok. Azaz, Jin keze eltakarja azt a kilátást előlem, amit alapból sem akarok látni. Hallom a sikítást, biztos vagyok a lefolyó események gyilkos töltetében, de ez kizárólag addig foglalkoztat, míg nem realizálom teljesen, hogy tulajdonképpen most engem véd egy esetleges lelki traumától.
- Már odanézhetsz - engedi le a kezét, mellyel aztán a bokámra simít. Ez kezd sok lenni…
Az utolsó fél órában, ha figyeltem volna, sem láthattam volna a film maradékának kétharmadát, annyiszor takarta ki előlem a külvilágot, de tök feleslegesen, merthogy én az ő közelségébe voltam belemerülve. Hiába nem akarok, magyarázatokat keresek, amik könnyítenék a szívemet, egy olyan világba ringatva, mely valószínűleg sosem nyílik meg előttem.
Szégyen, nem szégyen - de, szégyen -, azt hiszem, beleszerettem Jinbe… Jó, ez mondjuk egyáltalán nem meglepő, hát egy kutyába is szerelmes lennék, ha az képes lenne olyan mértékű törődéssel fordulni felém, mint egy ember.
- Várj, feloltom a villanyt - kászálódik ki mellőlem, s egy hosszas nyújtózkodást követően elsétál a szoba másik felébe, hogy végrehajtsa az említett cselekedetet, majd visszajön a kanapéra, és valamivel távolabb, mint eddig, leül. - Miért nem szóltál, hogy nem bírod a horrort?
- Nem tudom… - hajtom az államat a térdemre.
- Tae.
- Hm? - biccentek felé figyelmem jeléül.
- Furcsa vagy - jegyzi meg halkan, némi csüggedtséggel a hangjában.
- Igen? - Én is tudom…
- Nézz rám.
- Oké - fordulok felé és szegezem a tekintetem a mellkasára, de már biztos, hogy elbuktam.
- A szemembe. - Nem válaszolok, és nem is teszek semmit. - Már napok óta ilyen vagy. Miért nem mondod el, mi a baj, hogy változtatni tudjunk?
- Nincs baj…
- Még mindig az az este zavar?
- Mm - bólintok.
- Részegen csinálnak az emberek olyanokat, amiket nem gondolnak komolyan, de ez rendben van.
- De én…! - szólalok fel hirtelen a saját igazam érdekében, azonban hamar rájövök, hogy ez nagyon nem lenne jó ötlet. - Semmi.
- Értem. - Mégis mit? Ne értsed… - Akkor nem az zavar, amit te csináltál, hanem, amit én, igaz? - A semmi is egy válasz. - És melyik része? - … - A nudlis?
- Ya, hyung, ne mondd már azt, hogy nudli!
- Nudli, nudli, nudli, nudli - nevet rajtam jóízűen. Olyan, mint egy gyerek, de tényleg! - Ezek szerint az.
- Hagyjál - pattanok fel, túl közel érezve magamhoz a bukást, majd elmenve mellette, távozni készülök, hátha ez megment a totális égéstől, de nem, Jin elkapja a karomat és egy erős rántással a kanapéra húz. Ijedtemben nyekkenni sem merek, csupán nagy szemekkel nézek felfelé, miközben ő komótosan fölém mászik, elzárva minden utat a meneküléstől.
- Nem azért utasítottalak vissza, mert nekem ne tetszenél, vagy bajom lenne veled, esetleg egyéb más okból, merthogy de, hiszen, ha nem így lenne, nem kerestem volna annyiszor a társaságod, viszont, mint mondtam, részegen tesznek olyat az emberek, amit nem gondolnak komolyan. Nem akartam kihasználni az állapotod, és csak bízni tudtam abban, hogy józanon is közeledni fogsz, ám azóta csak távolabb kerültél - mondja olyan keserű arckifejezéssel, hogy szinte nekem fáj, amiért ekkora barom vagyok.
Nem érzem jól magam, túl nagy a nyomás rajtam ahhoz, hogy egy épkézláb mondatot össze tudjak szedni. A csend egyre csak nyúlik, mindenem ég. Nem tudom, mitévő legyek, sosem kerültem még ilyen helyzetbe, s noha itt a lehetőség, annyi minden szól ellenünk. Ha tényleg ismerne engem, eszébe sem jutna ilyesmi…
- Hyung, én…
- Ne mondj semmit, csupán gondolkozz el ezen, jó? - mosolyog olyan megértően, mintha tudná, hogy mi megy végbe most bennem, majd szörnyen lassan lehajol hozzám, és egy hosszú csókot nyom az arcomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése