JinSeong - Nyűgös este

Már hajnali kettő is elmúlt, mikor Inseong az ágyon befordulva, tekintetét elszakítván a tévétől húzódik a lehetetlennél is közelebb Youjinhoz.

- Alszol? - karolja át az idősebb, mellkasához húzva a fáradt fiút.

- Nem - érkezik a rövid, tömör válasz, már csak dacból is ellenkezve a dolgok ellen, mi ezesetben leginkább az álmosság.

- És, miért nem? - puszil a feje búbjára, kimerülten elhelyezkedvén, készen rá, hogy átadja magát az alvás nyugalmának.

- Mert, csak - feleli sokatmondóan, mire egy halk kuncogás párja reakciója.

Inseong energiatartaléka már a végét járja, túl fáradt, hogy figyelje a televíziót, mégsem eléggé, hogy nyugton tudjon maradni. Nyög, morgolódik, mocorog, folyamatosan mozgásba van, ezzel még esélyt sem adva rá, hogy legalább Youjin tudjon pihenni, ő azonban nem szól miatta, csupán viseli a fiatalabb tombolását.

- Mi a baj? - tesz egy kísérletet Inseong viselkedésének megértése érdekében, bár komoly választ nem vár.

- Semmi - mászik félig Youjin oldalára, hogy ott folytassa a erőtlen tombolását.

- Miért vagy hitti?

- Nem vagyok - huppan mellé, lábait felpakolva a férfiéira.

- Látom - sóhajt, újfent átkarolva Inseongot, ám fél percnél nem tart tovább az idill, ott folytatja, ahol abbahagyta.

Youjin szeretetteljesen viseli szerelme kiállhatatlan viselkedését, miközben, ha tudna tőle, már rég aludna, ez azonban nem éppen lehetséges az örökmozgó fiú mellett.

- Narancsot akarok! - pattan ki Inseong fejéből, jobb alkalmat sem választva rá, mint kora hajnal, félig már szinte alva.

- Nincs narancsom…

- Van a hűtőben.

- Akkor hozz be, pucolok neked.

- Jó - gördül le az ágyról, s indul meg csukott szemmel, négykézláb az ajtó felé.

- Állj fel - szól rá kedvesen Youjin, a helyéről figyelve az eseményeket.

- Nem.

- Inseong, állj fel - próbálkozik meg újra, amint a fiú elterül a szőnyegen.

- De nem akarok~.

- Pedig muszáj lesz - sétál hozzá, majd benyúlva a két karja alá, felhúzza függőlegesbe, s megindul vele kifelé, végig stabilan tartva az egyébként ingatag párját. - Csukott szemmel terveztél kijönni? - nevet, átsétálva az előszobán, be a konyhába.

- Igen - bólint, kikecmeregve Youjin óvó karjai közül, hogy előszedjen két narancsot, valamint egy kis zacskót, amibe a szemét fog kerül.

- Lehetetlen vagy - fogja meg ismét, ahogy a közelébe kerül és támogatja vissza a szobába.

Youjin, bár jelentősen fáradtabb Inseongál, átveszi a narancsokat, leül az ágyra, s mosolyogva nézi, ahogy a fiatalabb mellé fekve, fejét az ölébe helyezi, majd elkezdi megpucolni az egyik gyümölcsöt.

Inseong Youjin arcát figyelve várja az ételt, és megkapva az első gerezdet, a tévére szegezvén tekintetét nyammog hosszasan azon az egy darabon. Annyira kimerült, hogy még a kezeit sem képes felemelni, ráadásul minden falatot a párja ad a szájába.

Amint egy magos példány kerül fogai közé, nyűgös morgással jelzi nemtetszését, s kezdi kiköpni, ám Youjin leszedve az ajkáról a piciny termést, beteszi azt is a zacskóba.

Ahogy elfogy mind a két narancs, visszafekszenek az ágyba, immár jelentősen nagyobb reménnyel, miszerint ezúttal aludni is lesz némi lehetőségük, mely továbbra is Inseongtól függ.

A fiatalabb Youjinhoz bújva öleli át kézzel-lábbal, még némi nyűgös mocorgás kíséretében, ám ennél többre már igazán nem telik tőle. Megtalálva a kényelmes pozíciót, orrát a férfi nyakába fúrja, s mélyet szívva imádott illatából adja át magát a fáradtságnak.

OdiKook - Sinner - 2. rész

Odi fél perc néma szemezést követően, megunva a gyermek önhitt vigyorát, egy nagyot taszítva a széken nézi fölényesen, ahogyan Jungkook magatehetetlenül hátraborult, összebilincselt kezekkel nyekkenve a földön.

- Biztos átgondoltad te ezt? - hajol fölé elmosolyodva, ám a várt haraggal, netán komor arccal ellentétben egy felettébb lelkes tekintet fogadja.

- Van beleszólásom?

- Jól látod, nincsen - fogja elől össze a gallérját, s rángatja le a székről, azonban aztán vár, hogy felálljon a linóleum padlóról, s csak utána vágja háttal az asztalhoz.

Jungkook nem mondd semmit, tűri a fájdalmakat, sőt, minél többet és többet remél, közel mindenre felkészülve, ami itt történhet a következő percekben, órákban. Bármi jobbnak tűnik részére, mint a cellájában poshadni, főleg, ha annak köze van a csinos, nála valamivel alacsonyabb, hosszú, barna hajú ügyésznőhöz, ki már első pillanatban felkeltette az érdeklődését.

Odi nem tétovázik sokat, teljesen feltolva a fiút az asztallapra mellé mászik, s minden finomkodás nélkül nyomja feje fölé mindkét karját, egyszerre élvezve és mérhetetlenül utálva, amiért Jungkook egyáltalán nem próbálja megvédeni magát. Zavarja, idegesíti, az őrületbe kergeti, hogy az önelégült vigyorán kívül semmi más érzelmet, kifejezést, véleményére utaló jelet nem mutat, mi végett elsődleges célja lett kicsalni belőle, a büntetés mellett.

- Belátod, hogy vétkeztél? - hajol hozzá igazán közel, egyik lábát átlendítve a másik oldalára, hogy teljesen fölé tudjon magasodni.

- Én? - kérdez vissza hitetlenkedve. - Nem.

- Ezt még nagyon meg fogod bánni - mar ajakira, olyan helyeken fájdalmat okozva neki, amit nem tudnak másra bizonyítani, hiszen, akár ő maga is lehetett.

Fogait a puha párnába mélyesztve feszegeti a fiatalabb határait, azonban Jungkook elrántva a fejét védekezik, ám nem menekül, sőt, vissza hajol, s ezúttal ő kezdeményez egy lényegesen valódibb csókot, melynek az ügyésznő nem bír sokáig ellenállni, viszonozza azt.

Odi rossz néven véve a fiú próbálkozását, fölegyenesedik, szándékosan otthagyva őt, míg közben teszteli saját tűrőképességét is, majd ölére ülve meglepetten konstatálja, hogy már ennyi elég volt Jungkooknak ahhoz, hogy izgalomba hozza.

- Nem mozdíthatod el a kezeidet! - parancsol rá ellentmondást nem tűrő hangon, teljes súlyával a másik ágyékára nehezedvén.

- Nem fogom - biztosítja kényelmesen - már amennyire ebben a pozícióban lehetséges - ellazítva karjait.

Odi a hatás kedvéért a rajta lévő vékony, kissé áttetsző inget ingerlően lassan kigombolja, mindig kicsivel többet sejtetve az alatta lévő részből, s amint teljesen végig ért, egy hanyag mozdulattal a székre dobja, engedve látatni világos színű melltartóját, valamint ezen felül takaratlan felsőtestét.

Jungkook nadrágja pillanatról pillanatra szűkebb, min csak előnyére van kiszolgáltatott helyzete, élvezetesebbé téve számára az akciót. Ködös tekintete a nő arcáról a nyakára, onnan pedig a mellére téved, szinte hallhatóvá téve a gondolatait. Odit büszkeséggel tölti el az állás.

- Mit szeretnél? - kérdi egy fölényes félmosollyal.

- Büntess meg, noona - leheli maga elé a fiú, feljebb tolva az ágyékát.

- Ezer örömmel - tapasztja két tenyerét az anyagon keresztül is kidomboródó csipőcsontjaira és tolja le, minden alkalmat megragadva, hogy övé lehessen az irányítás, melyből úgyszint’ nem ad lejjebb, akár az elveiből.

A fiún lévő narancssárga ing felső gombjához nyúlva bújtatja ki azt lassan, ráérősen, melyet a többi követ, miközben mosolyogva figyeli Jungkook néma őrlődését. Komoly terve vele nincs is igazán, az alatta lévő fehér pólóhoz nem ér, csupán húzza a fiatalabb idegeit, a bűnösből áldozatot csinálva, még ha közel sem olyan értelemben, mint azt megérdemelné.

A jobb hatás elérésének érdekében ringatózva az ölén hajol vissza egy újabb csókért, mit ezúttal ténylegesen ő vezet, azonban, ahogy a fiú karjai a vállához érnek, akkorát csíp az oldalába, hogy Jungkook felkiáltva rándul össze.

- Én szóltam - egyenesedik ki, még véletlen sem megállva a mozgásban.

A következő fél órában Odi mindent megtesz, hogy társát egyetlen szabálya megszegésére bírja, ezzel több és több, alig látható nyomot hagyó, de annál fájdalmasabb ajándékban részesítve.

Jungkook hamar elfárad az ingerek tengerében, leleplezve vele valódi, mérföldekkel másabb arcát, mint amit eddig mutatott. Melege van, nehezen kap levegőt, az ágyéka ég, a dereka zsibbad, a háta sajog; minden baja van, minek nem is rest hangot adni. Nagyon rosszul teszi.

Odi a fiú panaszkodásától csak jobban beindulva kínozza különféle módszereivel, életében először érezve számára mindennél idegesítőbb vonzalmat egy bűnös iránt. Ugyan még nem ismeri szinte semennyire, máris tudja, mennyire türelmetlen, nehezen viseli a fájdalmat, s hisztis, ha valamit nem kap meg, ugyanakkor hidegen hagyja, ha a jövőjéről van szó, mint ez esetben az, hogy böntönbe fog kerülni. Tényleg olyan, mint egy gyerek... Egy nagy, elveszett gyerek.

A nő megelégelve saját maga türtőztetését is, leszáll Jungkookról, majd az asztal mellett vetkőzni kezd, magán tudva közben a fiú mindent átható tekintetét. Valamennyire zavarban van, de munkája során megtanulta leplezni az ilyesmit, így tartva a magabiztos álcáját mászik vissza, hogy ezúttal társán segítsen, azonban az ő alsóruházata csak combközépig kerül le, újabb elégedetlen morranásokat bezsebelve ezzel a bűnöstől. Feszegeti a nadrágot, próbálja széjjelebb nyitni a lábait, ez viszont esélytelen a feszes anyag miatt, mibe nem is hajlandó egykönnyen beletörődni.

Odi, míg a fiú a maga kínzásával van elfoglalva, mutatóujját a szájába dugva szerez tőle nyált, majd kő keményre duzzadt nemességére markolva nyomja azt makkjára, elkenve előváladékával együtt, mitől máris megváltozik Jungkook viselkedése. Egész testében befeszült, s mint, akit már napok óta gyötörnek efféle módszerekkel, a szabadságot megérezvén kezdi mozgatni a csípőjét, melyért újfent egy csípés jár, ez azonban már kevésnek bizonyul ellene.

- Nyughass, kölyök - fog keményen másik kezével a heréire, szinte rögtön elérve a várt hatást.

Finoman, éppen csak hozzáérve simogatja a fiú tagját, közben az arcát nézve, hogy sose felejthesse el ezt az igen fontos pillanatot. Tekintetével követi a lecsúszó izzadságcseppeket, összevont szemöldöke fonalát, lefelé ívelt ajakit, melyekből halk, de annál élesebb szűkölés tölti be a szoba csöndjét.

Ám ez az állapot nem marad sokáig, Odi is a határait járja már, így Jungkook férfiasságára csorgatva a nyálából sikosítja be a lehető legjobban azt, mielőtt fölé térdelne, s lassan, nagyon óvatosan ráereszkedne. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekli, mit és miért csinált a fiú, nem érdekli, ki ő, csupán a jelen, a most.

- Nem mozdulsz - ereszt meg egy reszketeg sóhajt, amint teljesen magában tudja a fiú egész hosszát.

Jungkook eleget téve a parancsnak, mindössze csak az asztal szélére markol maga felett, alsó, sebes ajkát beharapva, miközben nézi, hogy az ügyésznő mit csinál. Ugyan még mindig szörnyen zavarja, hogy nem tudja nagyobb terpeszbe rakni a lábait, részben sikerült már beletörődnie.

Odi a fiatalabb mellkasán megtámasztva a kezeit, először óvatos, lassú mozdulatokat téve ismerkedik vele, majd, amint már biztosabb a dolgában, gyorsítani kezd a tempón.

A helyiség elég zárt, tekintvén a funkcióját, így egyikük sem rest kiengedni élvezetük hangját, mely csak tetézi a bennük tomboló vágyat. Azt a vágyat, mely órák óta formálódott a jelenlegi állapotáig, s azt a vágyat, mit mindketten kiélhetnek ebben a szent pillanatban.

Odi a végletekig feszítve karmolja, markolja Jungkook melleit, tépve rajta a pólót, azonban koránt sem elég az az idő, amennyit társa elsőnek kibír, amivel szerencséjére a fiú sincs másként.

Közel negyven percbe telik, míg Odi a határait átlépve élvez el, majd száll le a még igencsak felajzott Jungkookról, külön ki is használva a helyzetét, miszerint számára a legrosszabbkor sikerült abbahagyni.

- Belátod, hogy vétkeztél? - áll mellé öltözködés közben, újfent feltéve iménti kérdését.

- Nem - piheg kipirult orcákkal, kerülve a nő tekintetét.

- Miért?

- Mert nem én voltam…

OdiKook - Sinner - 1. rész

A tárgyalóterem légköre feszültségtől terhes, minden némán eltöltött másodperc egy örökkévalóságnak hat az összegyűltek számára. A nézőtér színültig telt az áldozat rokonaival, barátaival, vagy éppen nem csekély számú kedvelőivel, kik feldühödött indulataikat csak alig-alig bírják visszafogni, míg a bíró ismerteti a vádakat.

A fiatal, ám annál tapasztaltabb ügyésznő ellenszenvesen méregeti a vele szemközt lévő, narancsásrgába öltöztetett, már ültében is jól láthatóan magas, barna hajú, szinte még gyermeteg fiút, kit egy vele egyidős, közkedvelt lány kegyetlen meggyilkolásával vádolnak. Odi ugyan alaposan felkészült erre a tárgyalásra, mégsem érez elegendő bizonyítékot magáénak, amivel a lehető legsúlyosabb büntetést tudná kiszabatni a bűnös számára. Eleve a tény, hogy “kedvenc” ügyvédje, a komolytalan, frivol, szangvinikus Nam Joohyuk védi, sokkal inkább a nyerés vágyára készteti.

A férfi nyit, ám Odi nagy örömére nem kíséri osztatlan siker, sőt, a nézők felőli ideges morranások valahol bíztatják is, hogy mielőbb hűvösre tegye a fiút, egy életre megszabadulva alja mivoltától, ki tudja hány, esetleges további áldozat életét megmentve ezzel.

Mert ez a nagy igazság. Odi teljes szívéből utálja a bűnözőket, főleg, ha van annyi alapja, hogy bizton állíthassa; már pedig ő bűnös! Ez esetben sincs másként a helyszínen fellelt, a kamerák rögzítette, és más emberektől begyűjtött bizonyítékok alapján.

Amint ráesik a sor, minden kételyét és idegességét háttérbeszorítva igazítja orrnyergére a szemüvegét, majd magabiztosan középre sétál, hogy reflektálhasson az ügyvéd beszédére.

- Mint az az áldozat testén is látható, az elkövető eszköz egy százöt milliméteres kés volt, melyet meg is találtunk az áldozat vérével Jeon Jungkook apartmanjában, egy JKR ötszáztizenhatos típusú pillangókés formájában, mi köztudottan fegyvernek minősül - kezd bele egy szusszanásnyi szünet nélkül, minél mélyebbre menve a részletekben. Visszasétál az asztalához, s magához véve a becsomagolt eszközt, felmutatja a közönségnek, aztán a tettes felé fordulva néz vele farkasszemet, legalább minimális bűntudatot remélve tőle, hogy még édesebb legyen a győzelem, Jungkook azonban csak rezignáltan, kissé unott ábrázattal emeli ártatlannak ható szemeit az ügyésznőre. Egy szót sem szól, mégis tökéletesen kivehető, mennyire nem érdekli a dolgok kimenetele, ezzel az eddiginél is dühösebbé téve Odit. - Mindemellett, az utcai kamerák rögzítették, ahogy a vádlott elhagyta hajnali egykor a házat, melynek hatodik emeleti lakásában kora reggel holtan találták a fiatal nőt.

- A száznegyven lakásos házból, majd pont kötelezően hozzá megy - jegyzi meg csak úgy mellékesen Joohyuk, ügyet sem vetve a bíró csendre intésére.

Odi egy melegebb éghajlatra kívánó, barátias pillantást követően rendezi gondolatait, s folytatja az elővett témánál, külön az ügyvédnek címezve minden gúnnyal átitatott szavát.

- Korábbi tablókép és feljegyzések alapján, az elkövető és az áldozat két évig egy osztályba jártak, miből az akkori környezetük elmondása szerint fél évig kapcsolatban voltak. Ha azt nézzük, hogy a mai tinédzser kapcsolatok hány százaléka ér véget rossz viszonyban, nem kizárható ok, miszerint Jeon Jungkook az akkor szerzett sérelmei hatására ölte meg egykori társát.

- Bíró úr! - áll fel hirtelen az ügyvéd, székét ingerülten hátrébb taszítva.

- Hallgatom.

- Ügyfelem nem szegregálható a kora alapján, ráadásul ő maga vetett véget a kapcsolatnak!

- És mi okból? - enged meg egy halovány, ám annál lekicsinylőbb mosolyt magának Odi.

Jungkook türelmesen ül, mégcsak jelét sem adva, hogy neki esetleg lenne bármi mondandója az említett dolgokkal kapcsolatban, bár hamarosan úgyis rá kerül a sor, hogy saját védelmére kellhessen.

Odi végig a fiút figyelve keres bármi lekövetkeztethetőt a tartásából, arckifejezéséből, ám hiába a rengeteg tárgyalás, a sok tapasztalat, mindössze egy beképzelt gyereket lát, kinek mégis vonzza valami a rosszfiús imidzsében.

- A pszichológiai vizsgálat elmaradása végett, nem kizárható, hogy érzelmileg hátrányos helyzetű - eufemizál, az ő asztalukhoz sétálva, hogy közelebbről szemügyrevehesse Jungkookot, ki egy vétlen tekintetével pillog fel rá. Odit borzasztó mód ingerli a fiú egész lénye, olyan érzéseket keltve benne, akár egy idegen kölyköt meglátott anyaoroszlánban. Szét akarja tépni, megleckéztetni, egy életre tönkre tenni, amiért ő ugyanezt tette rengeteg más emberrel, kik jelenleg zokogva, idegesen, netán félve követik az itt zajló eseményeket.

Egy szünettel, egy férfi kivezetésével, és még két kör sehova sem vezető vitával később Jungkookot előállítják, s helyére ültetve adják át neki a szólás lehetőségét, esélyt adva a beszédre, minek irányítását az ügyésznő végzi.

- Tudja-e, hogy egy gyilkosság elkövetése nem asszimilálható az önt ért atrocitásokkal?

- Természetesen - konfrontál egyetlen szavával, mindennemű magyarázkodást mellőzve az eset kapcsán.

Odi hiába próbál hűvös maradni, az idő teltével folyamatosan bizonyosságot nyer, miszerint az állás egyáltalán nem kultivál számára, kezd kicsúszni a kezéből az ügy. Jungkook egyáltalán nem együttmüködő, de jó pont, hogy nem is tagad, ezzel azonban még nincs elvégezve semmi, válaszok kellenek.

Míg Joohyuk patetikusan védi a fiút, saját kisugárzásával is rásegítve a bűn elfedésére, addig Odi kész tényekkel igyekszik bebizonyítani a vádlott bűnösségét, ezzel állandó ellentétben állva, mely a fiatal és tapasztalatlan bíró számára egyre nehezíti a döntést.

Az ügyésznő ellenszenve minden eltelt perccel nő, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan vonzalom árnyékolja be eddig tisztának hitt érzelmeit, melyet minden bizonnyal az alig húsz éves, szemtelenül fiatal és érdektelennek tűnő fiú vált ki belőle. Tetszik neki. A kinézete, a szilaj jelleme, a viselkedése, s pont ezért utálja olyan nagyon. Egyetlen aprócska mosoly, kivillantva a többinél kissé hosszabb metszőfogait, és Odi máris a pokolra kívánja Jungkookot.

Hét óra. Hét teljes óra, ami, mintha kosaraznának, fárasztóan lassan eltelt. A labdát csupán passzolgatják, azonban kosárba egyik sem talál, a bíró tanácstalansága elkeserítő.

Kevés a bizonyíték, de, ami van, az is gyenge lábakon, mégis létezik, s Odi nem ad alább, hajthatatlanul védi az igazát, mivel ellenben Joohyuk nyughatatlanul visszavág, mindenféle idétlen kifogással korbácsolva az egyébként sem nyugodt kedélyeket.

A kilencedik órában, sok, az idő majdnem feléig lelkes nézővel kevesebben, s kimerült felekkel a tárgyalást eredménytelenül berekesztik és egy hónappal későbbi időpontot megadva, elhalasztják, esélyt adva a további bizonyítékok felkutatására.

Odi képtelen belenyugodni a végeredménybe, egyszerűen lehetetlennek véli, hogy egy gyilkos ilyen könnyen megússza a vétkét, min egyáltalán nem segít Jungkook szemérmetlen vigyora, mit felé küld, miközben kivezetik. Valahol itt szakad el a cérna, s az ügyésznő rögtön útnak eredve keresi fel a kollégáit, kik felett befolyását gyakorolva kér egy hatalmas szívességet, miszerint, a fiút, mielőtt visszavezetnék a börtönbe, vigyék át az ügyészségre, hol addig rendez egy üres tárgyalószobát maguknak.

Mivel a dolgok nem ilyen egyszerűek, elsőnek ő megy vissza a főépületbe, átöltözik, kitölti a papírokat, tájékoztat embereket, okot keres, és mindent a lehető legalaposabban előkészít, hogy még véletlen se lehessen gondja belőle.

A terve már kész, mivel egész egyszerűen fel akarja rúgni minden eddigi szilárdan betartott szabályát, azonban ezt érzi helyesnek, így bizony senki nem gátolhatja meg benne.

Jungkook egyik szemöldökét felvonva, kétkedve néz körül a hatalmas épületben, mélyen belül sejtvén, mi célból hozták pont ide, ám ez csak tetézi kiütközetlen jókedvét. Hiába rángatják a bilincsénél fogva, hiába ordítanak vele méterenként a lassúsága miatt, akár egy szánalmas kóborkutyával,

Ahogy az ajtó nyílik, csupán belökik rajta a fiút, innentől a nő gondjaira bízva, ki, amint meglátja a kevélyen ácsorgó bűnöst, hozzá sétál, bezárja mögötte a bejáratot, zsebre teszi a kulcsot, s a kicsiny terem szemközti ajtaján átvezetve érnek a valamivel tágasabb, mindössze egy asztalt és két széket magáénak tudható helyiségbe.

- Egy életre megbánod odiózus tetteted - nyomja le az egyik ülőaklalmatosságra, keményen szembenézve az immár teli szájjal vigyorgó Jungkookkal.

- Kérem, büntessen meg, ügyésznő - nyalja meg szemérmetlenül alsó ajkát.

- Bátor egy gyerek vagy te, fiam - lép fel a székre, Jungkook két combja közé, éppen csak nem érintve érzékeny részét.

Habár a fiatal igen magabiztosan hergeli Odit, egy jelentős dolgot még nem tud róla; Odi imádja a kisfiúkat, amihez, ha a kora nem is, a kinézete mindenképp meg van a vádlottnak, kit immár kétszeres indokkal készül önkezűen megbüntetni súlyos vétkéért.

TaeHoKi - A maknae kívánsága

Éppen hetet ütött az óra, mikor az élénkszőke Taemin a küszöböt átlépve trappolt be a a kicsiny lakásba, ezzel kizökkentve mindkét párját az esti hírek nézéséből.

A fiú nem időzik sokat a vetkőzéssel, csupán lerúgja a cipőit, majd kabátját a sáljával együtt a fogasra dobva siet be a szobába, tényszerűen, s némi célzással a hangjában felszólítva a két idősebbet.

- Valentin nap van! - áll kettejük közé, pont kitakarva a televíziót.

- Honnan van ennek a gyereknek ennyi ereje? - csúszik lejjebb ültében a hulla fáradt Jinki.

- Onnan, hyung, hogy legalább két hete minden nap megígéred neki, hogy holnap lefekszünk, de ez eddig még nemigen következett be - pillant Minho a legidősebbre, azonban ő sem rendelkezik több energiával, amit jelen esetben úgy érezne, hogy eme tevékenységbe tudna fektetni.

- Tényleg… - nyög fel pánikszerűen.

- Na?! - tárja szét a karjait Taemin, kiskutyaszemekkel bombázva a többieket, a mielőbbi cél elérése érdekében.

Jinki csöndesen mérlegel, tekintetét végig a már-már némán könyörgő fiún tartva, majd egy mély sóhajt megeresztve nyújtja ki oldalra rezignáltan a karját, megvárva, míg Minho ad egy pacsit beleegyezése jeléül, végül, mint két nyolcvan éves vénember, nagy nehezen felállnak a kanapéról.

- Imádlak titeket - ugrik a szőkeség a nyakukba, ezzel rögtön vissza is döntve őket az ülőgarnitúrára.

- Akkor most segíts fel - fejtegeti le magáról Jinki, s nyújt neki kezet, miközben Minho vigyorogva a fejét ingatja.

- Remélem, tudod, Taemin, hogy főleg te fogsz dolgozni, mert minket, veled ellentétben, az egész napos hajtás teljesen leszívott - vesz magához néhány törülközőt, melyekkel aztán elindul a fürdő felé.

- Így van - helyesel a legidősebb, társa nyomába szegődve.

- Tehát, odabent csináljuk? - szökell utánuk mérhetetlen lelkesedéssel a fiú, szinte úszva az örömben, amiért végre belementek mindketten a dologba.

Jinki és Minho nem kertelnek; amint Taemin talpa a fürdő csempézett talajához ér, elkapva őt nyomják a falhoz, hogy mielőbb megszabadíthassák a ruháitól. Úgy gondolják, ha ezúttal kellően lerendezik a legfiatalabbat, lesz némi nyugtuk az állandó munka mellett, mikor legszívesebben csak aludni járnának haza.

Taemin a hevesség láttán megszaporázott lélegzettel nézi a csakis őrá koncentráló párjait, kiélvezve a figyelem minden adott pillanatát, főleg, mert általában nagyon óvatosak vele, kérése ellenére is.

Talán ez a nap tényleg más lesz, mint a többi…

Ahogy a ruhák száma nő a földön, úgy kerülnek ők is egyre beljebb és beljebb, egészen a terjedelmes zuhanyfülkébe, hol Jinki egy mozdulattal zúdítja rájuk a még elviselhető kereteken belüli forró vizet.

Elsőnek Minho sajátítja ki magának a szőke fiút egy mély, szenvedélyes csók erejéig, ám többre ideje sincs, ugyanis a legidősebb megragadva Taemin derekát húzza magához, teljes testében a magas, szikár társáéhoz simulva. Ajkaival elsőnek a vállát találja meg, miközben tenyere lejjebb siklik, s csípőjénél fogva húzza öléhez a fiatalabb ágyékát, hol már most mereven feszül kettejük közé még több figyelemért ágaskodó tagja. Incselkedve csókolja végig a nyakát, állvonalát, keresve a szőke tűréshatárát, ám, mikor Minho hátulról átöleli, ezzel Jinkit a hűvös csempéhez nyomva, rögtön a fiú vöröslő párnáira talál.

- Yah - szólal fel két csók közt, megpróbálva eltolni magát a faltól, több - bár inkább -, kevesebb sikerrel.

- Bocsi - ereszt meg egy kurta mosolyt, ujjaival vigasztalásként a combját cirógatva, míg finoman Taemin nyakhajlatába puszil.

A legfiatalabb a túl sok inger hatására Minho karjaiba markol, ki erre válaszként nemességét a fenekének feszíti, egy hangosabb sóhajt kicsalva ezzel Taeminből. Bár ezt szerette volna, a túl nagy kihagyás könnyedén elfeledtette vele, milyen is középpontban lenni, főleg ilyen értelemben.

Jinki egy pillanat alatt elbitorolva a vezetés jogát kezd el lefelé kúszni, végig csókokkal borítva a fiú fedetlen bőrét, olykor-olykor a nyelvét, vagy akár fogait is bevetve, hogy minél több hangot kicsikarjon a szösziből. A köldökéhez érve, lassan belenyal, két kezével közben átölelve a lábait, hogy nagyobb terpeszre bírja, s folytatva az útját, nemes egyszerűséggel kikerülve kőkeményen duzzadó tagját, s tér át combja belső felére.

Mindeközben Minho sem tétlenkedik; Taemin egyik mellbimbóját morzsolgatva borzolja a kedélyeket, mindössze fél másodpercre elengedve őt, míg magukra irányítja a vízsugarat, mielőtt megfáznának.

Taemin világos tincsei az arcára simulnak, eltakarva előle a kilátást, ám, ahogy Jinki egy váratlan mozdulattal a torkára engedi őt, hirtelen szükségét sem érzi, s fejét hátra, Minho vállára döntve nyög fel, még szorosabban kapaszkodva az idősebbe.

Ahogy a hangok egyre intenzívebben adják tudtukra a fiú állapotát, úgy próbálják egyre több és több ingernek kitenni, azonban a vége felé közeledvén mindig megállnak várni, hogy csillapodjon az érzés, ezzel a lehetetlennél is tovább húzva a dolgot.

- Taemin, te jössz - egyenesedik fel bő húsz perc elteltével Jinki, furcsa grimaszokat vágva, hogy ellazítsa az eddig komoly használat alá vetett arcizmait. - Mért nézel így? Mondtuk, hogy tied a munka nagyja, neked van túl sok fölös energiád hozzá - lép el, ezzel kiszabadulva a szorult helyzetből.

- Azt hittem, csak vicceltetek - pislog nagyokat, ártatlan tekintetével próbálván meggyőzni a többieket, miszerint, semmi hasonlóra nincs jelenleg szüksége.

- Szoktunk mi olyat? - vigyorodik el a kipirult, zilált fiú láttán Minho.

- Ja…

- Térdelj - változik meg Jinki kisugárzása, ahogy egy határozott mozdulattal a földre mutat.

Taemin hezitál. Tudja, hogy hyungjai sosem kényszerítenék olyanra, amit ő nem szeretne, de ez a biztosság most valahogy elkezdett fakulni, s helyét az izgatott félelem váltja fel.

- Jobb, ha teszed, amit kér - tolja le őt vállainál fogva Minho, s a fiúnak több sem kell, mindkét férfi nemességére fogva kezd rajtuk dolgozni. Kién épp szájjal, kién épp kézzel, a fő, hogy eleget tegyen a dolgának.

Jinki nagyot sóhajtva adja át magát az érzéseknek, és párjához fordulva simít arcára, hogy közelebb vonva őt invitálja csókba, fokozva vele az élvezeteket.

Elsőnek Minho enged a szorításnak, s engedi magját a szőke arcára, mit ő egy fintor nélkül, az idősebbek számára aranyos tekintettel tűr, azonban Jinki meghúzva a határt rántja fel Taemint maguk elől, hogy mielőbb letusolhassanak.

Legalábbis, Taemin eme tévhitben élve kezd neki a kissé kényelmetlen, de minél gyorsabb mosakodásnak, mikor Minho a lapockái közé tenyerelve tolja őt előre, s ezzel egyidejűleg tolja fel neki az első ujját.

- Hyung... - remegnek meg a legfiatalabb lábai, azonban ideje sincs befejezni, Jinki sűrű fürtjeibe markolva rántja fel a fejét, s harap alsó ajkába, még így is vigyázva rá, nehogy a kelleténél nagyobb fájdalmat okozzon neki.

Minho a tusfürdőtől síkos ujjaiból még párosít helyből kettőt, igyekezvén minél inkább kitágítani, ám az idősebbel ellentétben az ő mozdulatai nem tükrözik a Taemin iránt érzett féltését.

Még azt sem képesek megvárni, hogy a víz rendesen lemossa róluk a szert, szinte kirángatják Taemint a tusolóból, és indulnak meg vele kifelé, végig csöpögtetve maguk után először a nappali szőnyegét, majd a konyha kövét, ezzel nehezítve a haladást.

- Miér- - kezdene bele kérdésébe, de, már komolyan az lenne a csoda, ha hagynák befejezni neki, viszont ehelyett hassal az elkülönült, hosszú konyhapultnak tolják, újfent sarokba szorítva őt, mely csak fokozza az eddig még kielégítetlen vágyait.

Minho türelme nem, hogy véges, nem is igazán létezett, így ezt figyelmen kívül hagyva fog Taemin derekára és tolja fel az alacsonyan helyezkedő márvány felülre, mitől a fiatalabb kénytelen nagy terpeszben térdelni, ha nem akarja, hogy megsérüljön a nemessége - és bizony, nem akarja.

A fenekére csapva költözik magabiztos félmosoly az arcára, s lábbujjhegyre állva síkosít valamennyit nyálával a tagján, mielőtt Taemint megmarkolva, kicsit sem finomkodva belé nyomná azt.

- Hyungh - nyög fel nyálától érthetetlen hangon a fiú, karjaival maga alá támasztva. Fáj neki, azonban ebben a felfokozott izgalmi állapotban csak rátesz, növelve benne a szükség érzetét.

Jinki találva magának elfoglaltságot mászik föl Taemin elé, s elgyötört arcával egymagasba engedve férfiasságát fog rá, majd tolja az ajkaihoz, mire ő értve belőle nyitja ki a száját. A férfi nem várja el, hogy bármit is csináljon vele, helyette inkább maga kezd rámozogni, torka ingerlésével könnyeket kicsalva a fiatalabb szemeiből, de egyre inkább belejőve a szerepébe, nem tudja meghatni.

Minho mély hörgésével hajol Taemin gerincére, és harap belé, ily módon is kiadva a benne tomboló feszültséget, miközben erősen markolva őt lök mélyeket, minden pillanattal közelebb érezve a beteljesülést.

A szőke izmai megfeszülnek, mire már kénytelen kicsit leállni, ám alig fél perc és ott folytatja, ahol abbahagyta, csak ezúttal sokkal kegyetlenebb tempót diktálva, míg Jinki újra megragadva a szőke tincseket húzza teljesen magára, beléeresztve élvezetét egy hangos nyögés kíséretében.

Taemin zihálva kapaszkodik meg a pult két oldalában, kifelé nyomva a fenekét, hangosan könyörögve, hogy Minho engedje elmenni, ez azonban a sokadik lehetőséghez érkezvén sem teljesül be. Már nem is érdekli, mi szégyentelen, vagy mi nem, csupán meg akar szabadulni a feszítő érzéstől, mely minden alkalommal egyre elérhetőbbnek tűnik, és melytől minden alkalommal meg is fosztják.

Minho kihúzódva belőle ragadja meg a kezét és rántja le, majd kérdés nélkül megindulnak a háló felé, és, noha a fiú nehezen tartja a tempót, belül mégis szörnyen szerencsésnek gondolja magát, amiért ezt sikerült kiharcolnia, biztosra tudván, miszerint nem az utolsó alkalom volt.

Az ágyra lökve, ezúttal Jinki veszi át az irányítást, és lábait széthúzva ül be közéjük, miközben Minho a feje fölé mászik és maga mellé húzva Taemin kezeit, erősen a matracba préseli őket.

A legidősebb a lábait a szőke combjai alá nyomja, végül mindkettejük álló nemességét a markába fogva szorítja össze a két lüktető, forró tagot.

- Mozogj! - parancsol rá keményen, s szabad kezével a háta mögött megtámaszkodva veszi fel a tempóját.

A kéj hangjától terhes apró szoba hamar Taemin börtönévé válik, ahogyan Minho lehajolva hozzá, hol szenvedélyesen csókolja őt, hol pedig szívásnyomokkal, harapásokkal tarkítja hófehér nyakát, vállait, mindvégig szorosan tartva a kezeit, hogy még véletlen se avatkozhasson közben.

A fiú szörnyen fáradt, de a tény, hogy mindig már csak egy kevés kell hozzá, minduntalan mozgásra készteti, azonban Jinki továbbra sincs kegyes hangulatában, hiába a hiszti, a könyörgés, nem engedi elmenni őt.

Megunva a helyzetet, hirtelen tolja fel a szöszi lábait szinte a feje mellé, még kevesebb esélyt adva neki az elegendő oxigén beviteléhez, majd teljes mértékig megfosztva tőle merül el tövig benne, kíméletetlen mozgásba kezdve. Taemin combjain támaszkodva diktál a fiatalabb számára felfoghatatlan tempót, ki már a saját nyálát sem képes magában tartani, nem még Minhoét.

Csakhogy ez a póz sem kellően kielégítő Jinki számára, így kihúzódva az önkívületben lévő fiúból, megfordítja, és hátsófelét felhúzva, újra tövig nyomja magát benne, lehetőséget adva ezzel társának is egy számára kecsegtetőbb szerepre.

Minho Taemin alá mászva veszi nemességét a szájába, közben jelzésértékűen fellökve a csípőjét, miből értve a fiú fogja meg a férfi nemességét, ám a sok zihálástól és nyögéstől nehezen képes bármit is csinálni vele, de próbálkozik.

A legfiatalabb már-már fájdalmasan szűkölve homorít, remélve, miszerint társai engednek neki végre, azonban kénytelen belátni, hogy ez a túl régóta tartó szenvedés tovább folytatódik. Már ő sem tudja eldönteni, hogy a víz, vagy az izzadság folyik-e róla, túlságosan kimerült és hiába hajszolja az élvezetet, hiába tenne maga érte, Minho szorosan fogva a csípőjét tartja csupán nyelvét a makkján, kivárva a lassú elmúlást, miután ugyanazon hevességgel folytathatják.

Taemin tűréshatára egyre szűkül, azonban vele ellentétben az idősebbek éppen csak kezdenek belejönni.

Jinki elhátrálva adja át a terepet másik párjának, ki kiengedve a fiú nemességét a szájából, megfordul és magára igazítva, egy határozott rántással férfiasságába ülteti Taemint.

A szöszi már azt sem tudja, merre van arccal, arra azonban kénytelen rádöbbenni, ha szeretne is valamit, kénytelen lesz tenni érte, ugyanis Minho saját kezeit a feje alá téve vár türelmesen. Nincs választás, tenyereivel társa mellkasán megtámaszkodva kezd mozgásba, éppen csak érzékelve, hogy közben Jinki elé térdel, pontosabban Minho fölé, még több munkát kiróva rá, amit kénytelen teljesíteni, még úgy is, hogy fogalma sincs, mi lesz, ha nem teszi. Őszintén, ezek után már nem is akarja. Csupán egy vágya van, amiért a kimerültsége ellenére is kitartóan küzd. Ugyan folynak a könnyei a nyálával együtt, miközben sokkal inkább fájdalmas a hangja, mint sem élvezettel telt, ezt a fajta intenzív hullámvasutat legvadabb álmaiban sem merte volna elképzelni a mindig figyelmes és törődő párjaitól.

Az idősebbek engedve az akaratnak, s saját kimerültségüknek élveznek Taeminbe, hagyván, hogy ő is megkönnyebbüljön végre, melyet szinte felsírva tesz meg, mégis mosolyog közben, bár az a mosoly sem feltétlen öröméről tanúsít, pedig tagadhatatlanul boldog.

- Akkor most mehetünk vissza zuhanyozni - ereszti ki a tüdejébe rekedt levegőt Jinki.

- Még egy kör? Én mondjuk benne vagyok - kászálódik le az ágyról Minho.

- Neeeem - nyekereg Taemin, ugyanabba a pózba maradva, ahogy őt hagyták.

- Tényleg nem kéne. Kicsit elvetetettük a sulykot, de attól még zuhanyozni muszáj.

- Nem akarok…

- Pedig fogsz - ragadják meg mindkét karját és rángatják fel a fájdalmasan grimaszoló fiút.

- Fáradt vagyok - tiltakozik, de már annyira sem futja, hogy ezt tettlegesen kimutassa, csupán engedi, hogy kitámogassák a fürdőszobába.

A meleg, kellemes víz alá beállva veszi magához Minho a tusfürdőt, hogy mindenkit alaposan bekenjen vele, segítve párjait, majd közösen kimossák a legfiatalabbat, némi szörnyülködéssel konstatálva a nemrég szerzett foltjai sokaságát.

Már éppen megkönnyebbülne Taemin, hogy vége, aludhat egyet, mikor őt közrefogva ölelik át egymást hyungjai, ezzel a frászt kiváltva belőle, félve, hogy ebből bizony tényleg mégegy kör lesz, ám szó sincs ilyesmiről.

- Na, elégedett vagy? - kérdi Jinki, elölről a szőkéhez bújva.

- Az nem kifejezés - mosolyodik el félig lehunyt pillákkal.

- Most utálsz minket? - érdeklődik a másik oldalról Minho, lágy puszit nyomva a fiú orcájára.

- Dehogy is. Nagyon szeretlek titeket.

- Ezek szerint, legköze-

- Nem - vágja rá Jinki, eleresztve őket. - Irány az ágy, persze, miután Minho rendbe szedte - lép ki elsőnek, és magához véve egy törülközőt, kettesbe hagyja a fiatalokat.

- Miért én? - néz utána összevont szemöldökkel az említett, rájőve, hogy még Taemin kisegítése is neki maradt.

- Hyung, te is szeretsz?

- Mennyi időm van gondolkodni? - tartja a két vállánál fogva, kifelé vezetve a zuhany alól.

- Ez gonosz volt - csügged el a fiú, a várttal ellentétben nem véve a tréfát.

- Ya, ne csináld! Persze, hogy szeretlek - terít egy törülközőt Taemin fejére, s vele szembeállva, homlokát az övének dönti és tekintetét az övéibe fúrja, amit a szőke alig néhány másodpercig bír tartani.

- Fáradt vagyok…

- Nagyon helyes. Ezek után mertem remélni.

- RETKES AZ ÁGY, HOL VAGYTOK MÁR?!

- MEGYÜNK!

- Anya mérges - mosolyodik el a fiú.

- Ja, de ne anyázd le, ha nem akarod az iméntit elölről - támogatja ki a fürdőből kuncogva Minho.

- Nem, azt hiszem, mára ennyi elég volt. Majd holnap…

JiWon/WonMin - HeeWon/WonJun - Turtle 2

Azt hittem, ha akarom, ha próbálkozom, akkor sikerülni is fog, ez azonban már az első pillanatban megdőlni látszott, azóta pedig minden csak rosszabb. Mi a baj velem? Mi hiányzik belőlem? Jimin hirtelen változása olyan szinten a földhöz vágott, hogy mostanság a többiekhez sincs kedvem.

Komolyan nem értem. Eddig társak voltunk, legjobb barátok, akik együtt utálhattak embereket és mindig ugyanarra gondoltak. Vajon ő is arra gondol éppen, hogy mennyire rossz ez így? Gondol rám egyáltalán, mikor nem keresem, vagy csupán éli az életét, teljesen megfeledkezve rólam és a bandáról is? Velük legalább jóban volt, ám már az sem… Mi lett veled, Jimin?

Egy unalmas szerdai estén tévénézéssel múlatva az időt heverészek szétfolyva az ágyamban, mikor meghallom, hogy valaki kopog az ablakon. Ez általában bizonyosságot ad afelől, hogy hozzám jöttek, mert minden más esetben ott az egy méterre lévő ajtó, így nehézkesen felkaparom magam, s kimegyek megnézni a látogatómat, titkon még mindig remélve, miszerint Jimin az.

- Szia - köszön rám a komor fiú, azonban hiába nem a párommal találom szembe magam, a pulzusom rögtön az egekbe ugrik, s hirtelen elszégyellem magam.

- Helló - nyögök ki ennyit, megpróbálván a célra koncentrálni. - Hogy-hogy erre?

- Beszélhetnénk? - kerüli ki a kérdésem, már látszatra is igen feszülten kapkodva a tekintetét.

- Megijesztesz - lépek el nevetve, hogy beengedjem, de komolyan megijedtem. Minden, csak nem vicces ez a szituáció.

Az a helyzet, hogy beleszerettem Heejunba, ami valahol bűn az én fejemben, hiszen nekem itt van Jimin, így még kínosabban ügyeltem mostanság, hogy ne nagyon találkozzunk, ezzel minden bizonnyal még a barátságunkat is elrontva. De tényleg! Ha már egyszer mindig itt volt nekem, időt szánt rám, én vagyok akkora tuskó, hogy ugyanazt csináljam vele, ami miatt én ilyen állapotban vagyok. Mondjuk, számára fele annyit sem jelentek, mint nekem Jimin, de akkor is…

- Inkább nekem ijesztő - tér be előre a szobámba, mely máris kínos emlékeket ébreszt bennem a múltkori ittalvásáról.

- Miért? - bukik ki belőlem őszinte érdeklődésem, pedig valószínűleg nem kellett volna.

- Figyelj, hyung - fordul velem szembe, megdermedve a helyiség közepén.

- Umm, figyelek - igyekszem elvenni a dolgok élét, de nem megy, ehhez én kevés vagyok.

- Annyira gáz - nevet fel irreális hangon, s ujjait világos barna tincseibe túrva ejti hátra a fejét egy fél pillanatra, egészen őrült kinézetet kölcsönözve magának. Már éppen a legrosszabbon jár az eszem, mikor hajlandó folytatni. - Beléd estem, jó?! Basszus, szerelmes vagyok beléd, de neked ott van Jimin, csak már én nem bírom nézni a szenvedésed - kiáltja az arcomba, nehogy véletlen a ház kimaradjon eme fontos eseményből, melyet nekem egyelőre nem igen sikerül felfognom. - Nem várok semmit, nehogy azt hidd, csak azt akartam, hogy tudd - halkul le, tekintetét a szőnyegre szegezve.

- Én… - Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha kimondom, valóságos lesz. Ha kimondom, mindennek vége. Ha kimondom, el kell engednem őt. - Én is…

- Az jó, ha szereted magad - kapja fel a fejét egy huncut félmosollyal, pedig érti ám, mit szerettem volna mondani.

- Ya! - lököm meg a vállát.

- Na, mindegy, csak ennyit akartam. Sok sikert nektek, és, ha bármi van, keress, mert, ha nem, én foglak - kerüli ki lesokkolt mivoltomat, s mindennemű köszönés nélkül kisétál a szobából, a lakásból, el innen.

Az éjszaka folyamán semmit nem alszom. Nem, mintha ez ritkaság számba menne, de ennyire még nem őrlődtem egy ébren töltött percemben sem.

Heejun szeret… Engem… Ez annyira hihetetlen, és nagyon boldoggá tesz, de le is lomboz, hiszen nekem akkor is ott van Jimin. Önzőség lenne mérlegelni a lehetőségeimet? Lényegtelen, hisz azt teszem.

Szeretem Jimint. Őszintén. Ráadásul nekünk már van egy múltunk, ha nem is túl hosszú, de van, ami, bármit teszek, kitörölhetetlen. Nekem ő majdnem olyan, mint az öcsém - már, ha nem nézzük a kapcsolatunkat, mert a beteges énem is betegesnek tartaná ezt. Viszont, ami az elmúlt hetekben ment köztünk, elbizonytalanított.

Heejun pedig… Heejun majdhogynem Jimin ellentéte, mind habitusra, mind gondolkodásmódra, így hát az enyém is.

Félek az új dolgoktól, a megszokások embere vagyok, mégis vágyom rá… Ki érti ezt?

Két teljes napba telt, mire rávettem magam, hogy megpróbáljam rábírni Jimint a dolgok megbeszélésére, hogy haladjunk valamerre. Nem zárkózom el semmitől, ám, ahhoz képest, hogy teljes meggyőződésem volt, miszerint, sosem szakítok, és akár életem végéig is kivárom, hogy visszajöjjön, ez nagyban megváltozott. Nincs ennek így értelme…

A háza elé érve, őszintén, nem is tudom, miben reménykedem jobban. Egy biztos; nem akarom elveszíteni őt. Megértem, ha kevés vagyok, ha megunt, ha elege van belőlem, de legalább mondja el nekem, hogy ne várjak hiába, ugyanis a csodákban még nem hiszek.

Becsöngetve az apró kert kapujára felakasztott csengőn, ujjaimat combjaim előtt összefonva fordulok el, bármi vigasztalót keresvén a tájban. Utálom ezt a feszült helyzetet, utálom, hogy pont vele nem tudok könnyeden beszélni, de a legjobban azt utálom, hogy ezzel most sarokba szorítom, pontosan tudva a válaszát.

- Szia - köszön rám bátortalanul, a kulcsait szorongatva. Szinte rá van írva, hogy neki is kellemetlen ez az egész, pedig nem szabadna annak lennie, nem?

- Szia…

- Miről szerettél volna beszélni? - lép ki, ám nem jön ide hozzám, ahelyett inkább hátát a kerítésnek támasztva pásztáz engem árgus szemekkel. Mintha nem lenne olyan egyértelmű, hogy miről…

- Rólunk - ejtem ki lassan, bizonytalanul.

- Hallgatlak.

- Jimin, mi van köztünk? - fúrom íriszeim az övéibe, őszinte választ várva a kérdésemre.

- Mi lenne? - szalad fel egyik szemöldöke értetlensége jeléül.

- Ez így nem kapcsolat… Hetek óta nem látlak, alig beszélünk, sosem keresel. Ennek semmi értelme - sóhajtok fel a végén csüggedten. Minden szó nehéz, minden szó fáj, s ha nem lenne Heejun, sosem ejtettük volna ezt meg, pedig jobb tisztázni a dolgokat, csak hát, ez nem éppen az erősségem.

- Én próbálkozom, de ilyen vagyok. Itthon is ugyanezt csinálom - teríti ki a maga lapjait, helyből kifogásokat gyártva.

- Eddig nem ilyen voltál.

- Sajnálom. Nem vagyok elég jó neked, megértem, ha emiatt megutálsz - közli bűnbánó tekintettel, de ettől csak ideges leszek, semmi több. Ennyi? Komolyan ennyi?! Valami gyenge hárítás, és meg van minden oldva?

- Már miért utálnálak?

- Mert azt hiszed, hogy nem érdekelsz.

- Nem hiszem, látom…

- Mostanság nincs minden rendben, amitől magamba fordulok. Sok a dolgom, rengeteg a tanulnivalóm és még itthon is segíteni… Ne haragudj - simít zavartan a tarkójára, ám nem tűnik túl őszintének a sajnálata. - Ettől függetlenül én szeretlek, és, ha mást nem is, melletted akarok lenni, mint barát.

- Én is téged - vallom be még utoljára, azonban ennek az igazságában is kezdek kételkedni egy ilyen dobást követően. - Akkor… ennyi?

- Úgy fest…

- Ne aggódj, attól még nem szabadulsz meg tőlem - erőltetek hatalmas vigyort az arcomra, mielőtt előtte sírnám el magam, s közelebb menve hozzá, játékosan oldalba lököm.

- Ajánlom is - neveti el magát, egy pillanat alatt olyan képet festve, mintha minden rendben lenne.

- Állandóan nap zaklatni foglak, nehogy el találj felejteni engem.

- Arra úgysincs esély - mosolyog, kissé talán megkönnyebbülten, de nem tudnám megmondani, pontosan milyen kifejezés ül az arcán.

- Na, de, sipirc befelé. Én is megyek, aztán, majd beszélünk - intek neki vidáman, ám amint elfordulok, egy hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból.

Nem nézek hátra, de hallom a kapu, majd az ajtó csukódását. Egyedül maradtam. Nem nagyon van senki a környéken, és egyébként sem vagyok már képes visszatartani, így könnyeimnek utat engedve veszem elő a mobilom, a többieknél keresve vigaszt.

Mit csináltok?

Dawon

Hyukkal nézzük ahogy az a Shahun vagy ki kiszolgálja az embereket.

Hyuk

Sehun xDDD

Tehát, pasiztok

Dawon

Én ugyan nem… Közöm nincs hozzá, csak eljöttem vele :D

Eunwoo

A húgomnak segítek a háziban

Hyuk

Addig jó míg nincs :P

Dawon

Úgy legyél bunkó hogy itthagylak

Hyuk

Naaaaa csak vicceltem. Bár~

Dawon

Jólvan szia

Hyuk

És tényleg képes lenne itthagyni ._.

Dawon

Én mondtam

Éppen békésen, magamban sírva olvasgatom, ahogy ők minden bizonnyal egymás mellett ülve veszekednek telefonon, mikor megcsörren a mobilom, s egyből Heejun neve sejlik fel a kijelzőn.

- Szia - veszem fel, újfent mosolyt erőltetve magamra.

- Szia. Mi volt? - céloz a Jiminnel való beszélgetésünkre.

- Azt mondta, sok a dolga, nincs most erre ideje - sűrítem össze a lényeget, igyekezvén elnyomni a szipogásomat. Nem is az, hogy olyan mélyen megviselt, mert már mióta számítottam erre. Inkább csak maga a tény, hogy elvesztettem őt, mint legjobb barátomat, társamat, merthogy ezek után semmi sem lesz a régi, az holt biztos.

- De ez nem így megy…! - pártol a véleményem mellé Heejun, jól hallhatóan felhúzva magát ezen, én azonban könnyedén beletőrödöm a csalódásokba, mindegy, mit gondolok róla.

- Ez van…

- Nem értem ezt a fiút.

- Én sem.

- És, hogy vagy?

- Jól - költözik egy árnyalattal igazabb mosoly ajkaimra, bár a válaszom azért még nagyon távol áll a valóságtól.

- Akarsz ma találkozni?

- Találkozhatunk…

- Ott aludjak nálad, mint a múltkor?

- Ha van kedved…

- Akkor összeszedem magam és indulok. Számíts rám!

- Jó-jó.

- Sietek. Szia - nyomja ki, már ennyivel boldogabbá téve engem ezen a borzalmas napon.

Hazafelé végig Jiminen jár az agyam, alaposan átgondolva minden velünk kapcsolatos dolgot, kezdve azzal, hogy vajon hol ronthattuk el? Eddig egy komolyabb vitánk volt, de már az is a kialakult helyzet miatt. Valahol ott döntöttem el, hogy nem érdekel, csinál, amit akar, én pedig szépen megvárom, míg nem keres magától. Nos, nem jött be… Rosszul érzem magam emiatt.

Otthon egy gyors rendrakást követően, sebtében emberi formába varázsolom magam, hogy Heejunnak ne keljen látnia azt a nagy szarkupacot, ami valójában vagyok, majd leülve a tévé elé, türelmetlenül várom őt. Az egyik kedvenc műsorom megy, de még az sem tud lekötni, teljesen máshol vagyok fejben. Örülök is, meg nem is, amiért így alakultak a dolgok, ezzel azonban már nem tudok mit kezdeni, maximum kihozhatom belőle a legjobbat, ami van. Elvégre… Heejun szeret engem. Én is őt. Akkor…? Ahh, képtelenség.

Amint megjön, hihetetlen, de még sokkal szerencsétlenebb légkör sűrül körénk, mint eddig bármikor, pedig aztán az ilyesmiben kifejezetten jó vagyok. Nagyon remélem, hogy mindez csak számomra kínos…

- Azt hittem, teknős leszel, mire ideérek - ül le az ágyamra, onnan figyelve ügyetlen mivoltomat.

- Megvártalak vele - vágom rá hirtelen, pedig eszemben sem volt azt megint felvenni.

- Itt vagyok - tárja szét a karjait, s még mielőtt alkalmam lenne porig égetni magam, inkább megfordulok és előveszem a teknősös pizsamaizéket.

- Melyik volt rajtad - emelem fel mindkettőt, bár, mire kimondom a kérdésem, méret alapján rájövök.

- Az - bök jobbomra, majd amint átadom neki, vetkőzni is kezd, hogy átvehesse.

Én valamivel szemérmesebb módot választva sétálok el gyanútlanul oldalra, kiesve a közvetlen látóteréből, és ott látok neki a vetkőzésnek, hogy mielőbb felszenvedhessem magamra a nagy, zöld maskarát.

Mi, mint két, elméletileg felnőtt férni, most egymás mellett ülünk óriás teknősként, és valami szórakoztató műsort nézünk, úgy téve, mintha a világon semmi nem történt volna köztünk, vagy úgy általánosan. Pedig ez minden, csak éppen nem igaz.

Nem tudom, mi jár a fejében, nem tudom, mit kellene tennem, nem tudok semmit, csupán azt, amire a legjobban vágyom. Megölelni őt. De mí’ meglepő, mozdulni nem merek, nem még hasonlót…! Úgyhogy, ülünk, nézzük a tévét, néha váltunk pár szót a benne szereplő emberekről, és békésen létezünk. Komolyan, mint a teknősök.

Már éppen kezdeném kiszámolni, hány métert kellene leásnom, hogy a föld alatt lyukadjak ki, mikor Heejun különös komolysággal szól hozzám, ezzel a frászt hozva rám.

- Figyelj, hyung, én nem akartam, hogy ti szétmenjetek. Nem azért…

- Nem miattad van - nevetek fel, bár nem tudnám pontosan, hogy a kinézetén, a helyzeten, vagy azon, hogy ennyire figyelmes - nem, mintha ez vicces lenne, sőt… - Ennek így kellett történnie. Igazából, köszönettel tartozom neked, amiért erőt adtál hozzá, tehát, igazán nincs miért aggódnod.

- Akkor miért vagy ennyire nyomott?

- Nem tudom, miről beszélsz - mosolyodom el.

- Nem-e? - viszonozza a gesztust, alig észrevehetően közelebb húzódva hozzám.

- Nem én - tagadok kitartóan, de esküszöm, mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy lenyomva az ágyba, nekiáll csikizni engem. - Yaaaa, neh~ - próbálom nevetve eltolni, ám minél inkább igyekszem, annál jobban mászik rám.

- Megérdemled - futtatja végig ujjait a bordáimon, egy pillanat nyugtot sem hagyva, hogy akár levegőhöz jussak, nem még megszólalni. - És máris mennyivel jobb a kedved - derül a szenvedésemen, tovább folytatva a kínzásomat. Még értékelném is, ha ezt abbahagyná.

Óráknak tűnő percekkel később, fogalmam sincs mi folytán, de megkegyelmez az életemnek, s mellém fekve fordít magához, hogy átölelhessen, amolyan vigasztalás képpen. Az eddig viccesen meghitt légkör olyan hirtelen vált át valami mássá, valami idegenné, mintha soha nem is lett volna. Finoman átkarolom, félve, hogy bármi rosszat teszek, pedig egyértelműen nem, és kerülve a tekintetét merengek a dolgok helyességén. Nem vagyok benne bizto-

- Menjünk sétálni.

- Most? - nézek rá értetlenül.

- Most.

- Sötét és hideg van kint.

- Nem baj.

- Hát jó…

Vissza öltöztünk valamivel emberibb ruházatba, majd útnak indultunk a nagy semmibe. Valójában, minden pont olyan volt, mint eddig. Beszélgettünk a többiekről, a gondokról, a jó dolgokról, mindenről, ahogy szoktunk, és csöppet sem volt kínos, nyomasztó, vagy akár kicsit is kellemetlen. Heejun még mindig az a Heejun, akiért szeretem őt, és ez megnyugtat.

Haza érve azonban nem úsztam meg, hogy vissza ne kelljen venni a teknős göncöt, amiért ráadásául hülyének is néztek minket otthon, miközben vacsorát csináltunk, de ettől is olyan szép ez a barátság. Legalább nem salátát ettünk…

Ám lefekvéshez készülődvén Heejun újfent hozzám bújt, minek hála, egymást ölelve nyomott el minket az álom.

Reggel én ébredek először, indokként kezdve azzal a ténnyel, hogy még igazán reggel sincs, maximum nagyon korán. Képtelenség aludni ennyi gondolattal, de hiába a bizonytalanság, őszintén boldog vagyok. Heejun itt alszik mellettem, egyik lábával az enyémeken, karjával pedig derekamat ölelve, miközben az arca alig néhány centiméterre van az enyémtől. Ilyenkor olyan kisimult, nyugodt… egyszerűen csak ő. Én pedig menten meghalok a bennem feszülő vágytól és erőtől. Mikor máskor egy fél életet végig alszom, vagy a sarokig lesétálni is túl fárasztó számomra, most legszívesebben körbefutnék a városon, de nincs az az isten, hogy itt hagyjam Heejunt.

Azt mondta, szeret, igaz? Mármint, hogy szerelemből… És, én is őt. Vagyis, ezt nem mondta, ez csupán tény. Akkor, miért ne…?

Minden racionalitásomat hátrahagyva hajolok hozzá olyan lassan és csöndesen, mintha attól félnék, hogy felkel, majd végleg ellent mondva mindennek, amit ezidáig gondoltam, ajkaimat az övéire tapasztom, kiélvezve a bennem tomboló, felszabadult érzéseket. Hogy tényleg azt hittem-e, miszerint nem kel fel rá? Csak reméltem, ám ahogy viszonozni kezdi a félresikerült puszimat, máris jobbnak látom a dolgok tényleges kimenetelét.

A félénk puhatolózás hamar csókká mélyül, mivel egyidőben Heejun valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fölém kerülve veszi át az irányítást minden téren.

- Te egy nagyon perverz teknős vagy, hyung - húzódik el vigyorogva.

- Miért?

- Még magyarázatot vársz rá? - kérdi játékosan, tettetett felháborodással. - Hát megrontottál, amíg én békésen aludtam!

- Miiiii~, én nem.

Ahhoz képest, ő támaszkodik felettem, tehát…

- Dehogynem!

- És, rossz volt?

- Kicsit sem, úgyhogy folytassuk - hajol vissza váratlanul, rögtön egy mély, szenvedélyes csókba invitálva.

Hogy mi volt a múltban, vagy mi lesz a jövőben, egyáltalán nem érdekel. A lényeg a most, és csakis a most, amiből ezentúl mindent megteszek, hogy a legjobbat hozhassam ki.