Egy nyugodtnak remélt vasárnap reggelén a telefonom monoton, mégsem megszokott csengése ránt vissza álmaim édes tengeréből. Ügyetlen és heves csapkodások közepette akad ujjaim közé a zavaró kis készülék, és rá sem nézve a kijelzőre, felveszem, elvégre sokat még úgysem látnék, meg amúgy is bemutatkozik a következő áldozatom, ha már volt ilyen bátor és felkeltett.
– Ha? – nyögöm bele roppant mód illedelmes köszönésem, hátamra vetődve és szabad kezemmel teszek egy kísérletet a csipáimtól való megszabadulás érdekében.
– Hyung, át tudnál jönni? – hasít élesen fülembe Sehun kétségbeesett, megtört hangja. Istenem, ha minden nap vele kelhetnék, egy panaszom nem lenne többé!
– Baj van? – ülök fel és minden figyelmemet rávezetve várom a választ, mely alig pár másodperc múlva érkezik is, nekem mégis órák hosszának tűnik.
– Összekaptunk Miával és nem tudom, mit csináljak. Segíts, kérlek! - arcomra egyszerre fagy fájdalmas ábrázat és kárörvendő mosoly, versenyezve az elsőbbségért, azonban nem tudok dönteni. Szörnyen sajnálom Sehunt, a szívem megszakad, mikor gondja van, azonban nekem csak jó, ha nem jön ki azzal a szukával. Ésszerűen átgondolva, mindig arra jutok, hogy inkább a boldogságáért kéne szurkolnom, ha már az enyém úgysem lehet, de könyörgöm… nem tudom nézni, ahogy falják egymást éjjel-nappal.
– Azonnal ott vagyok – simítom tenyeremet arcomra és kidörzsölve a gyűrődéseket belőle, felállok, hogy egy nagy nyújtózkodás keretében rögvest útnak is indulhassak elkészülni.
– Köszönöm.
– Ne köszönd, ez a dolgom. Na, de sietek, kitartást – bontom a vonalat és ágyamra hajítva mobilomat a szekrényhez lépek.
Általában egy óra is lehet az öltözetem kiválasztása, főleg, ha Sehunnal találkozom. Ám most szerencsésen sikerül leredukálnom öt percre egy fél napos hajigazgatást csupán ujjaimmal való elrendezésre, majd elhagyom a lakást, minden eddig terhelő fáradtságot magam mögött hagyva.
Azt a pár sarkot, ami a házukig vezet, majdhogynem futva teszem meg, pedig tudom, nem vérre menő csaták folynak, csupán megint veszekednek, mint mostanában oly’ sokszor. Úgy tűnik, fél év után eléggé romlásnak indult a kapcsolatuk, bár azelőtt sem voltak valami minta pár. A csaj folyton féltékenykedik, Sehun meg mindent nyel, csak hogy ne hagyja el őt. Egyáltalán nem értem, miért ragaszkodik hozzá ennyire, de remélem ennek végre vége lesz már.
Oh Sehun lassan öt éve legjobb barátom és egyben titkos szerelmem. Egy szórakozó hely előtt ismerkedtünk meg, ahova őt nem engedték be, mivel akkor még nem volt tizennyolc. A staffos srác régi haverom volt, bevittem és idő közben megismerkedtünk. Ügyes és a maga módján intelligens gyerek, aki nem mellesleg szörnyen jól néz ki, és néha kicsit ridegnek tűnő külseje mögött egy rendkívül érzékeny lélek lakozik. Nem csoda, hogy azonnal belészerettem. Ő erről viszont semmit nem tudhat, mint nemi identitásomról és róla való képzelgéseimről, mert félek, ha elmondanám, megutálna és undorodna tőlem. Így hát nem teszek mást, mint a távolból figyelem, ahogy csajokat szed össze - mondjuk ebből is volt durva időszaka - és ápolom lényét, mikor össze töri valamelyik. Már réges rég elfogadtam, hogy sosem fog rám olyan szemmel nézni, elvégre sík heteró a srác, de a kicsit buzis poénokat fel sem veszi. Alapjáraton jól megvagyunk.
Bekopogva a magas tölgy ajtón, azonnal nyílik is, mint aki csak érkezésemre várt, majd egy kócos, nyúzott és ideges fiú ragad karon, hogy egyszerűen csak berántson a hatalmas előszobába, ahol Mia ideges fel-alá járkálása rögtön megszűnik, ahogy észre vesz engem.
– Most ez komoly?! Az idióta haverodat is ide kell hívnod, mikor nem lehet veled két szót rendesen megbeszélni?! Mégis hogy lehetsz ennyire töketlen?! – ordibál hevesen gesztikulálva, figyelmen kívül hagyva ama tényt, hogy egy: jelen vagyok, kettő: majdnem négy év van köztünk, némi tiszteletet azért megérdemelnék.
– Már megbocsáss, de é- – kezdenék bele, ha az a boszorkány nem vágná keresztbe mondandómat, halláskárosító sipákolásával.
– Neked nem osztottam lapot! Oké, hogy régebb óta ismered, de nem te fekszel alá és nem neked kell eltűrnöd minden faszságát, úgyhogy inkább hallgass! – Eszem megáll. Én a helyébe rohadtul meghúznám magam, és nem azért, mert bármit is szándékozok tenni. Ó, egyáltalán nem, ez a vita kettejükre tartozik, tényleg nincs benne keresnivalóm, azonban én most a legjobb barátom miatt jöttem, hogy mellette legyek, míg ez le nem cseng. Illedelmesen hátra csúsztatom a kezeim, s ujjaimat össze kulcsolva, egy gúnyos mosoly keretében enyhén meghajlok, jelezvén, nyugodtan őrjöngjön tovább, a párja érzelmeit tartó oszlopa megérkezett, már ha bokán húgyozza magát sem fog semmire menni. A szőke veszedelem idegességétől kivörösödött fejjel iramodik meg irányunkba, azonban mielőtt elérhetné Sehunt, csak éppen egy picikét mozdulok felé, hogy megállítsam esztelen cselekedete előtt. – Áruld már el, mégis hogy gondoltad ezt, ha?! Ezerszer kértelek, hogy ne, te mégis minden egyes alkalommal újra megteszed!
– Bocsáss meg – horgasztja le fejét. Meghunyászkodik. Oh Sehun. Egy ribanc előtt. Jó ég, mi jöhet még? Hova lett az a magabiztos, erős és elszánt férfi, aki tavaly ilyenkor úgy dobta ki a nőket, akik csak kicsit is megemelték hangjukat, hogy azóta egyik sem lakik már a környéken?
– Nem, ezt tovább nem játsszuk. Vagy megváltozol végre, vagy ennyi volt! – Aranyom, ennek én örülnék leginkább. Boldoggá tudnám tenni őt, ha nyitottabb lenne és elfogadna engem, azonban míg ez nem történik meg, csak várok.
– Ne csináld már… Esküszöm, nem szándékosan vagyok ilyen! – próbál érvelni maga mellett és azt leszámítva, hogy rosszul csinálja, nem vágom, mi lehet az a hatalmas probléma, ami miatt ekkora jelenetet kell rendezni.
– Esküszöl, esküszöl – forgatja meg szemeit és karba tett kezekkel folytatja tovább, végig dühödt pillantásokkal illetve minket. – Mindig csak esküdözöl, de a kapcsolatunkért semmit nem teszel!
– Dehogyne-
– Az nem számít annak, hogy ide hívod ezt! – bök rám. – Most én is hívjam ide a barátnőimet, hogy bocs, a rohadék pasim egy méretes tetű és nem jönnétek helyettem papolni? – nyújtja ki mutató és kisujját, telefont formálva belőle, melyet füléhez emelve, idétlenül magas hangon imitál beszélgetést. Na, nekem itt telt be a pohár.
– Tehát egy rohadék? – lépek teljes testtel Sehun elé, nem mintha esélyem lenne kitakarni, ugyanis simán átlát felettem.
– Neked meg mi bajod? – néz rám bosszúsan, felvont szemöldökkel.
– Te vagy a bajom! Ha ennyire nem tetszik ez az élet, húzz el!
– Tényleg így gondolod? – mér végig lenézően, mitől általában kicsit inába szállna a bátorságom, merthogy nem kenyerem se a feszültség, se a verekedés, ám ezzel most csak még inkább felcsigázott.
– Ha nem így lenne, nem mondanám – felelem a lehető legnyugodtabban.
– Sehun? – tekint mögém megerősítésre várva. – Jól van gyerekek, nekem ebből most volt elegem! Össze pakolok és végeztem! – viharzik fel a lépcsőn, hisztis királynőket megszégyenítő módon.
Hátrafordulok, hogy lássam mennyire nagy a baj, azonban nem egészen az fogad, mint amire számítottam. Sehun csak áll, s meglepetten réved egy távoli pontra, inkább boldogabba hajló kifejezéssel, mint sem szomorúval. Fogalmam sincs, min töri a buksiját - már ha gondolkodik egyáltalán -, de nagyon megkönnyebbültem. Némán figyelem őt, abban a tíz percben, míg Mia a szobájában csapkod, meg rendezkedik, hogy aztán lejőve, félre lökjön minket az útból és kilépve az ajtón, olyan erővel csapja be, hogy még a szomszédok is hallják a távozását. Itt Sehun kifújja a tüdőjében melengetett lélegzetet és áthidalva köztünk azt a fél méter távolságot, izmos karjait vállam köré fonja, álla pedig vállamon talál megnyugvást, fülével hozzá érve az enyémhez.
– Köszönöm Lu – szorít az ölelésén, és én azt kívánom, bár ebbe halnék meg, hogy ne keljen többé sóvárognom utána.
Bőre érzése szinte felperzsel, s bár úgy érzem, minden vérem az arcomba szökik, sajnálatos - vagy nem sajnálatos -, módon jut máshova is még. Gyengéden karolom át derekát és figyelem meggörnyedt hátát, míg el nem ereszt.
– Gyere, nézzük meg mi a hadi helyzet – eresztek felé egy kissé tán keserű mosolyt és elindulok fölfelé, mielőtt túl hosszúvá válna ez a kínos légkör. Ingatagul szelem a fokokat, mindvégig kapaszkodva, nehogy fel találjak borulni, és szívemet nyugtatgatva nyitok be a már jól ismert szobába. Pár cucc hever ugyan a szőnyeggel beborított padlón, azonban ezen kívül teljesen szép rend van. – Amúgy, min kaptatok így össze? – lépek beljebb, utat adva neki is, ki csak ágyára vetődve összetúrja a haját és egy nagy nyújtózkodás után izomból lehajítja a párnáját és eldől.
– Nem lényeg. Megint én vagyok a hibás, míg ő szűrögeti a levet azzal a Jongin gyerekkel. De már mindegy, remélem vissza se jön – szűri fogai közt bosszúsan.
– És te mit szeretnél? – sétálok mellé és lábait arrébb pakolva, helyet foglalok.
– Nem tudom, Lulu. Békére vágyok végre. Egész álló nap ezt kell hallgatnom és sokszor azt sem tudom mit rontottam el, de azt nem mondaná meg, csak szid. - Utálom, ha valaki Lulunak hív. Lányos és ledegradáló, de tőle inkább egy kedves becenévnek hangzik, mint sem gúnyolásnak. Mondjuk ettől nem szerettem meg, csak elviselem. Tőle.
– Felejtsd őt el, itt vagyok neked én – tárom szét karjaim, jelenleg minden hátsó szándékot háttérbe szorítva, mégis némán reménykedve, hogy megérti a mögöttes érzéseimet.
– Tudom és köszönöm – sóhajt fel, megint olyan melankólikus hangulatba szorítva a köztünk feszengő légkört. Várható volt, hogy letört lesz, de bíztam benne, hogy nem szomorkodik azután a ribanc után. Sokkal jobb lesz, hogy már nincsen.
– Gyere le, főzök neked ebédet – paskolom meg vádliját, mire elhúzva azt felül, pontosan mellém és mély barna íriszeit az enyémekbe fúrja. Meg tudnék fulladni ezekben a csoki szemekben!
– Nincs itthon semmi hozzá való…
– Akkor menjünk előbb boltba – vetem fel egy széles mosollyal ajkaimon, amit ő is viszonoz, majd nagy bánatomra, feláll mellőlem.
– Két perc, össze kaparom magam és indulhatunk – botorkál szekrényéhez, hogy előhúzva egy sötét kék csőfarmert és egy fekete trikót, öltözésbe kezdjen.
Nagy a kísértés ilyenkor, ám inkább az íróasztalon szereplő apró tárgyakat, vagy a falat, netán az órát figyelem, nehogy észre vegye ahogy rá csorgatom a nyálamat. Inkább gondolkozzunk mit főzzek! Sehun az édesapjával lakik, azonban ő nincs túl sokat itthon a munkája miatt, így általa rendelt kajákon és szendvicseken él. A mostani szukája előtt még edzeni is járt, így figyelt az egészségére, de már felhagyott eme jó szokásával.
Kilépve a hűvös, napsütötte utcára, megindulunk a közelben lévő nagy bevásárló központba. Tavasz eleje lévén még nincs valami kecsegtető időjárás, ám én szeretem, mikor ilyen fényes és nyugodt minden. Hétvége van, az emberek pihennek, otthon vannak, a családdal foglalkoznak, így hát a forgalom sem sűrű.
– Mit ennél szívesen? – nézek fel mellettem kullogó barátomra.
– Meki?
– Nyakleves?
– Gyere - int maga felé incselkedve, s nekem sem kell kétszer szólni, lefogva kezét felugrok és olyan tockos gazdájává teszem, hogy annak bizony nyoma marad. – Gonosz vagy, hyung – dörzsölgeti az eltalált pontot, mire csak jót kuncogva gyorsítok a tempómon, hogy még a mai nap folyamán eljussunk a közértbe.
– Te mondtad.
– Most szeretgetned kéne, és nem bántani - motyogja sértődötten, és bár tudom, hogy ez csak színjáték, mégis szíven találnak szavai, így az út hátra lévő részében nem is tudok mit mondani neki.
Betérve a hatalmas, jól fűtött helységbe, egy bevásárló kocsit megragadok, s indulhat a válogatás. A bejárattól jobbra rögtön a zöldséges részleg jön, így ott kezdjük a sort. Pakolok be zellert, brokkolit, répát, hagymát, káposztát, meg majdnem mindent, ami a kezem ügyébe kerül, végig figyelve Sehun szörnyülködő arcát. Majd ami megmarad, abból csinál ő valamit, vagy mit tudom én.
Jönnek a hűtős dolgok, így kezdésnek egy karton tej, sajt, pár joghurt, kefir, tejföl. Nem keresek a legjobban, igazság szerint éppen csak kihúzom valahogy, de erre a nagy gyerekre szívesen költök bármikor. Én is nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy van mit ennie.
Kenyerek, péksütik, kifli, zsömle, cipó. Nyers hús. Darált, szeletelt, csontozott. Mivel még nem döntöttem afelől, hogy mit is készítsek, minden eshetőséget számba veszek. Nem vagyok egy konyha tündér, de én elvagyok a saját főztömmel és Sehun sem panaszkodik rá… elég sűrűn.
– Ne aggódj, nem terveztem még éhen halni. Szerintem tedd vissza legalább a dolgok felét, ha nem is a nagyját – szemléli a rakományt.
– Ha rajtam múlik, biztos nem fogsz.
– Azt látom…
Tehát öt jól megpakolt szatyorral megindultunk visszafelé. Sehunnak a legkönnyebbet adtam, a másik néggyel meg én hadakozom, merő makacsságból, de igazából nem baj. Legalább erősödök valamit, az sosem árt.
– Hyung, adj már legalább kettőt még! – nyúl karom után, de én elhúzódom. – Akaratos egy törpe – puffog.
– És erős is, úgyhogy még egy törpézés és összegyűrlek!
– Ez ám a fenyegetés – nevet fel, mitől nekem is rögtön jobb kedvem lesz. – Na de komolyan – vált hirtelen hangszínt és kikapja bal kezemből a zacskókat.
– Hé! – korholom le, mire csak jót mosolyogva egyel arrébb lép, hogy még véletlen se tudjam vissza szerezni őket.
– Fogadd el, hogy nem vagy egyedül…
Nem vagyok egyedül? Ha úgy vesszük, igaza van, vannak barátaim, van családom - valahol - és egész jól élek a magam módján. Mégis magányos vagyok. Főleg, mert mióta megismertem, egyetlen kapcsolatom sem volt. Az elején csak nem jöttek össze, de már nem is keresek senkit magam mellé, mert tudom, az az egy, aki a párom lehetne, másik csónakban evez. Ha erre gondolok, mindig elmegy minden életkedvem. Hahh, nehéz így…
Beérve a házba, az asztalra pakoljuk az összes dolgot, s míg ő felmegy valamiért, én mindent a helyére teszek. Sűrűn járok át, így többnyire tudom, mi merre, ennek köszönhetően könnyen kiismerem magam a terepen. Elől hagyom az ételhez szükséges dolgokat, s amint végeztem egy kisebb rendrakással, neki is látok.
– Milyen filmet nézzünk? – tér vissza a ház ura, hóna alatt fekete laptopjával.
– Nekem mindegy – vonok vállat, de kezeim ugyanúgy dolgoznak tovább.
– Akkor horror – koccan a gép alja az asztal fa lapjával, jelezvén, hogy letette azt.
– Vicces vagy – jegyzem meg cinikusan, elvégre tudja, hogy nem bírom az ijesztő dolgokat, hiába van ő értük odáig.
– Nem vicceltem. Van is egy, amit meg akarok nézni, de az inkább vígjáték, úgyhogy nem lesz gond – kezd el pötyögni, az én fejembe addigra meg már hat embert lemészároltak az első három percben. Szeretek vele filmet nézni, mert a vicceseket végig röhögjük, a romantikusakat meg addig fikázzuk, míg azok is viccesek nem lesznek. Ja, talán egyedül az akció filmeken tudunk annyira csöndben lenni, hogy értsük is miről szól.
– Te tudod… – pakolom lábosba a felszelt zöldségeket.
– Jaj, Lulu, ne izélj már! Ha félsz, majd megvédelek. – Mivel jól tudom, hogy az ilyen beszólásait egy szívdöglesztő mosoly követi, csak azért is hátra pillantok egy fél másodpercre.
– Tőled kéne engem megvédeni – fintorgok.
– Ma harapós kedvedben vagy.
Igaza van, tényleg nincs túl jó napom, pedig vele lehetek kettesben, ami már nem is tudom, mikor volt utoljára. Ráadásul neki kéne így viselkednie, elvégre most hagyta el a nője. Nem tudom, mi van velem…
– Inkább mutasd azt a jó filmet – gyújtom meg a gázt és mellé húzva egy széket, helyet foglalok.
– Itt a kezem – nyújtja felém heccelésből, de én azonnal elcsapom. Annál nem is lenne jobb, mint az ő kezét fogva csinálni bármit is, de most csak cukkol.
– Azt mondtad nem lesz ijesztő! – rivallok rá, mire elindítja, s mint aki jól végezte dolgát, hátradől.
– Nem is, de tudom milyen Bambi lelkű vagy – jegyzi még meg kegyelemdöfés gyanánt, de jobbnak látom erre nem válaszolni, mert tulajdonképpen igaza van.
Az első fél óra tényleg egész jó volt, tipikus olyan jelenetekkel, amiktől megkedveled a szereplőket, azonban utána már kezdett egyre vészesebb lenni. Most jött el az idő, hogy minél többször felállok megkavarni és nézni az ételt, fokozatosan növekvő perceket elidőzve ott. Már megy az az idegesítő zene, ami rávezet, hogy itten nagy bajok lesznek, egy elhagyatott házban járkál a fiatal srác - elvégre ez tök normális -, s a settenkedő árnyak is látszanak, mikor Sehun a vállamra helyezi a karját, picikét közelebb csúszva, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen, azonban én állnék fel, csakhogy nem enged.
– Meg kell néznem a kaját – tolnám le magamról a csülkét, ha nem lenne annyival erősebb nálam…
– Hyung, pontosan... – a laptop mellett pihenő telefonján megnyom egy gombot, mire az felvillan. – ...másfél percre nézted meg. Nem mész sehová – fonódik nyakam köré.
– Na, ne csináld már! – paskolom meg alkarját, direkt túl óbégatva a gép hangszóróját, mire másik tenyere a számra siklik. De nem, én nem hagyom ám ilyen könnyen magam! Elkezdem nyalogatni, hátha ez segít, de mikor meghallom nevetését, már biztos vagyok vesztemben.
Végül hagyom, had örüljön és nézem ezt a förtelmet, ami minden, csak nem vicces. Gusztustalan, ízléstelen és bár látszik, hogy mennyire mű, nem bírok nem megijedni, mikor hirtelen elő ugrik valami egy-egy ajtó mögül. Sehun már közel sem szorít, inkább ölel, minek hatására hátam félig a mellkasán van, azonban nem nagyon zavartatja magát. Nyugodt, ütemes szuszogása a fülemet csiklandozza, mire testem megint bebizonyítja, hogy milyen sok vért is képes elszállítani több helyre akár.
Miután hatszor porig égtem és feléledtem, az utolsó negyed órát megúsztam azzal, hogy kész lett az ebéd, és míg ő befejezte a filmet, én tálaltam, hogy utána neki láthassunk az evésnek.
– Ez igazán… – gondolkodik el hosszasan az első falat után, ám az idő nyúlásával kezdek feszült lenni, így rákérdek.
– Finom?
– Nem, hanem…
– Isteni?
– Más… – int felém, hogy találgassak tovább. Egyszer tuti kicsinálom ezt a gyereket!
– Páratlan?
– Az biztos – nevet fel, de egy szúrós pillantással belé fojtom azt.
– Tehát? – sürgetem, mert ha ilyen, én tuti nem játszom ezt vele. Gonoszkodik. Túl jól van már.
– Ehető lett – engedi ki egy szusszal és folytatja a lapátolást, olyan tempóba, mint aki már napok óta nem látott rendes ételt. Tényleg komoly lehetett a veszekedés, ha Mia nem főzött neki.
– Kapd be…
– Ez ajánlat? – húzza tovább az agyam, mint általában.
– Veheted annak – megyek bele a játékba, aminek többnyire mindig egy gúnyos megjegyzés a vége, de mindegy, mert nem komolyan beszélünk ilyenkor.
– Mí’ naf lefkű fagy – motyogja teli szájjal, mire most rajtam van a nevetés sora.
Az evés befejeztével, elcsomagolom a megmaradt - nem kis mennyiségű - ételt és míg Sehun laptopozik, összetakarítok és elmosogatok. Komolyan mondom, ennyit még magamért sem szoktam tenni otthon! Azonban még mindig jobb, hogy most megcsinálom, mintha ő belefulladna a koszba. Épp az utolsó tányérok törölgetését rendezem, mikor Mr. Oh úgy dönt, hogy ideje lenne kapcsolatot létesíteni szerény személyemmel és végre megszólal.
– Hyung… – hangja aggodalomra ad okot, de az sem kizárt, hogy megint egy tréfás megjegyzést vág hozzám, miután kifaggadtam, hogy mi baja és kiderült, hogy semmi. Tehát, már nem igazán tudom komolyan venni, azért mégsem ugrok neki rögtön az elején.
– Mondd.
– Idejönnél, kérlek?
– Máris – teszem le a porcelán tárgyat és egy száraz ronggyal átdörgölve kezeim, vissza ülök Sehun mellé. – Mit szeretnél? – fürkészem kissé nyomott ábrázatát.
– Nem tudom, hogy kezdjek bele – tekint le egymást tördelő ujjaira. – Félek, hogy megutálnál.
– Olyat nem tudsz mondani, tehát ki vele. Előttem nem kell szégyellned semmit – paskolom meg a vállát, és bátórítóan megszorítom azt.
– Hát jó, de ígéred, hogy nem nevetsz ki?
– Ígérem – s rögtön meg is szegem egy kuncogással, de hát mit számít? Olyan aranyos ilyenkor, aztán meg örül a fejének, hogy sikerült átvernie. Nem is értem minek megyek bele folyton ebbe.
– Lu, én többet érzek irántad, mint barátság – pillant fel rám, várva a nagy drámai hatást, ez azonban most elmarad, s bár a szívem kihagyott egy ütemet, nem fogom lebuktatni magamat.
– Értem – mondom közönyösen.
– Nem hiszel nekem – biggyeszti le alsó ajkát, amolyan szomorú kiskutya fejet vágva.
– Hagyd abba, kezdesz átlépni egy határt – figyelmeztetem szigorúan.
– Bebizonyítsam?
– Na, lássuk – sóhajtok fel, várva a nagy attrakciót.
Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy térdein megtámaszkodva egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, míg nem már csak pár centiméter válasz el minket egymástól. Sötét íriszei magabiztosan csillognak, édes szuszogása fokozza kitörni vágyó szívem hevességét. Pár pillanatig csak mered rám, de én nem tudok mozdulni, pedig el kellene húzódnom, mielőtt lebuknék, ám ő ezt máshogy tervezte és ajkait az enyémekre nyomva, azonnal mozgatni kezdi őket. Szinte belém fagy a levegő, s egy kisebb nyögéssel adom tudtára tette mámorító érzését. Jobb tenyere a hátamra simul, még közelebb kúszva hozzám és ujjait felvezetve gerincemen, tincseimbe markolva présel egészen magára, közben nyelvével számba hatolva. Igyekszem viszonozni csókját, azonban tisztán kivehető, hogy kettőnk közül ő irányít, ám ez nem kifejezetten zavar, inkább örülök is neki. Kezdeti finomkodása ködként oszlik széjjel és szinte koccannak fogaink, ahogy egyre mélyíti izmos szerveink játékát. Végül a levegő hiány vetett véget a dolognak és éppen csak távolabb húzódva pihegünk mindketten, mélyen egymás tekintetébe merülve.
– Már hiszel nekem?
– Ma szakítottál, maximum magányos vagy, nem szerelmes – védem saját szívem a csalódástól, mert bár tényleg elég ok lenne ez és jelenleg a fellegekben járok, ami tény az tény.
– Mit tegyek, hogy végre megértsd?! – csattan fel haragosan, mire ijedtemben hátra hőkölök. – Tudod mit?! – áll fel. – Mindegy, felejtsd el! – suhan el mellettem és feltrappolva a lépcsőn, eltűnik látóteremből.
Ez nekem sok. Valahol lemaradtam, de tényleg nem világos, hogy most miért akadt ki ennyire. Nagyokat pislogva felfelé, még mindig irdatlan tempóban verő szívemmel, próbálom értelmezni Sehun tetteit. Reggel áthívott, mert a barátnőjével össze kaptak, majd elmentünk vásárolni, főztem, filmet néztünk, megcsókolt és itt hagyott. Szerintem ő is azt akarja, hogy most inkább húzzak el, tehát össze szedve magam, felkapom kabátom és mivel már mindent elrendeztem, nyugodtan hagyom magam mögött a feldúlt fiút.
Hazafelé az útra sem nagyon tudtam koncentrálni, autómata módban szeltem az utcákat, míg fel nem eszméltem, hogy ajtóm ellőt állok. Kinyitva azt, egy óvatlan mozdulattal csaptam vissza vázába, hogy minél előbb a fürdőbe érhessek, lehűteni tűzben égő testemet.
A tusolás némileg segített, ám a nap hátra lévő pár órájában máson sem járt az eszem, csak Sehunon. A múltban kerestem jeleket, ami arra utalhatna, hogy tényleg érez irántam valamit, de hiába, mert sötétben tapogatózom.
Már öt éve legjobb barátok vagyunk és én élvezhetek elsőbbséget, mikor egy újabb hülyeséget visz véghez, és valakinek mindenképp ki kell húznia a szarból, vagy egy csaj megint össze törte. Nálam jobban talán senki nem ismeri, nem hiszem, hogy pont egy ilyen fontos dolgot nem vennék észre.
Már hajnali fél kettő elmúlt, nekem reggel korán kell kelnem, hogy beérjek, mégsem jön álom a szememre. Most vagy elrontottam mindent és többé szóba sem áll velem, vagy teljesen megváltozik a kapcsolatunk, ami csak is rossz irányba értendő. Félek elveszíteni az egyetlen igaz barátom, de lehet nekem is jobb lenne, ha nem epekednék utána és normális életet élhetnék. El akarok menekülni az érzéseim és a világ elől. Minél messzebb menni, ahol már nem ér ennyi zavaró tényező.
Mégis gondolataim ugyan oda vezetnek vissza: Mit csinál most? Vajon ő tud aludni? Hogy viseli az egyedül létet? Át akarok menni és megvígasztalni, támaszt nyújtani, mellette lenni, de jelen esetben valószínűleg a pokolra kíván engem. Jobb, ha nem zavarom össze jobban és hagyom, had oldja ezt meg most ő maga.
Mindent megtennék, ha komolyan a szerelme lehetnék. Ha érezhetném oltalmazó karjait magam körül és ütemesen emelkedő mellkasát az enyémen. Vajon lesz még rá alkalmam, hogy egyszer bevalljak neki mindent? Véglek elhagyott volna? Bárhogy is legyen, én mindig itt leszek és várom, hogy mikor lesz rám szüksége.
Éppen fél álomban tengődtem, mikor a telefonom rendületlen csörgése ketté vágva a pihenésemet, vissza ránt a kíméletlen valóságba. Újabb reggel, újabb nap, amit elcseszhetek. Azonban csoda, hogy nem aludtam el, mert általában ha sokáig fent vagyok, nem hallom meg az ébresztőt és az ilyenekért olyan fejmosás jár Joonmyun hyungtól, hogy csak nézek, mint vak ló a gödörben… vagy mi.
Fáradt, lomha és ügyetlen mozdulatokkal felöltözöm, magamhoz veszem mobilom, pénztárcám és lakás kulcsom, majd elindulok dolgozni. Még sötét van, alig pár ember lézeng az utcákon, a hideget meg már meg sem említem, mert rég összefagytam. Egyedül ilyenkor áldás beérni a kis étkezdébe, ahol napjaim nagy részét tengetem.
– Jó reggelt hyung – köszön rám a pult mögül Baekhyun, a megszokottan friss és üde állapotában, amiért mindig úgy irigylem. Ez a gyerek már nyolckor lefekszik, hogy fél hétkor ennyire fitt?
– Neked is – mormogom egykedvűen. – Csinálnál egy kávét, míg átöltözök?
– Persze – mosolyog megértően, s mire kijövök, tényleg kész a kért koffein bomba, ráadásul a megfelelő mennyiségű belevalóval. Oda húzva egy széket leülök elé, elvégre még van negyed óra nyitásig, a főnök meg tíz előtt sosem jön, tehát jelenleg magunk vagyunk és Baekhyun már mindent elintézett, hogy vendégeket tudjunk fogadni.
– Ma a megszokottnál is jobb passzban vagy – jegyzem meg két korty között.
– Össze jöttem végre álmaim párjával – villannak ki fogai, egész hangulatosra varázsolva vele a gyér fényekben úszó helyiséget. Nincs is jobb egy vidám kiszolgálóval ellátott étteremnél, nem de?
– Na és ki a szerencsés? Ismerem?
– Nem hiszem. Chanyeol a neve és egy szakra járunk, ám legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy bejönnék neki – meséli hatalmas beleéléssel, azonban én leragadok egy apró, ám annál jelentőségteljesebb részletnél.
– Te, a Chanyeol nem fiú név?
– De – válik teljesen vörössé arca. – Azt hittem nem zavar, elvégre te is… – nem fejezi be a mondatot, helyette csak lesütve tekintetét toporog előttem. Hát mindjárt megeszem!
– Nem mondtam, hogy zavar, csak nem tudtam, hogy ugyan abban a csónakban evezünk.
– Miért, amúgy rám hajtottál volna? – jegyzi meg pimaszul, előbbi szégyenlősködését hátra hagyva.
– Vicces fiú vagy – teszem le kiürült poharam és egy leigázó félmosoly keretébe felállva végig ropogtatom gerincemet. – Na, nyissunk.
Tudom, hogy Baek tisztában van vele, a szívem foglalt és csak viccelt, így annyira nem is érdekel a dolog. Helyette nekilátok a munkának.
Reggel szerencsére még nincs nagy forgalom, így diák munkásunk, illetve az én felszolgáló párom csak kilenckor érkezik. A két szakácsunk viszont már hajnalban itt van, őket sajnálom is emiatt, mert így még korábban kell kelniük, mint nekem. Mondjuk eleve, mert ők messzebb is laknak. Minseok és Jondae főztje esküszöm, a legjobb, amit valaha ettem, mondjuk Joonmyun mindig meg is jegyzi, hogy ha így folytatom, el fogok hízni. Jó fej a főnök, szót lehet vele érteni, ám ha rossz napja van, jobb ha mindenki menekül.
Amint Yixing betoppan, meg is kezdem első szünetemet, mialatt reggelizek, kiélvezve a tökéletes felszolgálás nyújtotta örömöket. Ja, ilyenkor mindig szeretnek engem. Mondjuk tény, elég össze tartó egy csapat vagyunk, komolyan örülök, hogy ilyen helyre kallódtam a magam szerény tanulmányi eredményeivel.
Békés táplálkozásomat megint a telefonom zavarja meg - mint általában mindent -, azonban, ahogy meglátom a nevet, egy pillanatra elgondolkodom. Biztos fel kell vennem? Valószínűleg a tegnapról akar beszélni, én meg még nem vagyok kész rá. Mellesleg, nem iskolában kéne lennie? Végül győz a kíváncsiság…
– Szia – köszönök elsőnek, letéve a kezemben melengetett evőeszközöm, hogy minden figyelmemet nekiszentelhessem.
– Lu, átjönnél légyszives? – se üdvözlés, se semmi, csak egy kérés, ami tőle nem túl megszokott, merthogy többnyire mindig parancsolgat. Jó, azt sem vagyok köteles megtenni, csak meglep.
– Most? – kérdem meglepetten.
– Igen
– Rögtön megyek – sóhajtok fel és az asztalra helyezve készülékemet, bekapok még két falatot és elindulok öltözni. – El kell mennem egy kis időre, tudtok addig fedezni? – kérdem az épp gépelő Baekhyuntól.
– Persze hyung, de mit mondjak a főnöknek, ha megjön?
– Hogy a nagyi kórházba került, vagy mindegy, ami eszedbe jut – hagyom ott és össze szedve magam, megyek is Sehun házához.
Hihetetlen, hogy első szóra ugrok neki, akár az állásomat is kockára téve, de a szívem ezt diktálja és bár jobb szeretek az eszemre hallgatni, itt most róla van szó. Az elején megígérte, hogy őszinte lesz velem, én meg azóta mindent megteszek érte, tudván, úgyis elmondja, ha komoly dolog történt.
A kopogást mellőzve benyitok, elvégre ha engem vár, csak nem zárta be az ajtót és szerencsémre sikerül is. Vagy inkább pechemre. Az előszobába lépve rögtön megakad a szemem a két fiatalon és össze szorult torokkal figyelem, ahogy némán kommunikálva, csak merednek egymásra. Végül Sehun az, aki megtöri a csendet.
– Sajnálom – mondja, bár hangjába megbánás helyett ezúttal határozottság cseng.
– Már nem érdekel – vonja fel a szemöldökét és oldalra pillantva, haragos tekintete megállapodik rajta. – Azt csinálsz, amit akarsz – közli, bár gondolom ez nem nekem szólt.
Mit keres itt Mia? Számítanom kellett volna rá, hisz egy pár, de a csók után eszembe sem jutott, hogy vissza fogadja. Ezek szerint tényleg csak a magány miatt tette. Istenem, miért fáj ez ennyire?! Miért nem lehetek neki én az egyetlen?
– Szerintem neked is jobb így…
– Ne tudd már te, hogy nekem mi a jó! – rántja felé fejét, és idegesen végig méri. Nem tudok mit tenni, egy újabb veszekedés, amikor Sehunnak az egyetemen lenne a helye, nekem az étteremben, Miának meg a pokolban. Oda valóak az ilyen átkok, nem?
– Bocs, akkor nem tudom, de őszintén, nem is érdekel – von vállat és megindul irányomba. – Gyere hyung, mi meg beszélgessünk. A hölgy úgyis épp menni készült – sziszegi a másik felé, és átkarolva a vállamat, behúz a konyhába.
– Baszódj meg! – vágja még hozzá Mia, s az utolsó dolog, ami jelt ad felőle, az az ajtó csapódása.
– Egy kávét? – ereszt el, hogy a szekrényhez lépve, két poharat elő vegyen.
– Nem kösz, már ittam.
– Akkor rövidre zárom, mert gondolom még dolgod van – hagyja ott a kis csészéket és elém állva, mindkét kezemet megfogva közénk emeli. – Luhan, én komolyan mondtam, hogy szeretlek. Tudom, hogy ez most így furcsa, meg sok, de hidd el, én is nehezen barátkoztam meg a gondolattal. Valójában ezért sem mennek túl jól a kapcsolataim, mint azt te magad is láthattad – nevet fel gúnyosan saját magán. – Próbáltam megállapodni valaki mellett, hátha az feledteti velem, de annyira jó vagy hozzám! Nem értem mivel érdemeltelek ki, de pont ezért féltem eddig elmondani. Féltem, hogy elveszítelek, hogy megundorodsz tőlem. Mondjuk még most is félek…
Nem találok szavakat. Egyszerűen csak lefagytam és nem tudok mit tenni, túl őszintének hangzik és már nem tudok neki nem hinni. Sírhatnékom van az örömtől, de az azért már sok lenne. Most jön az, hogy én is bevallom az érzéseimet és jót kacagunk rajta, hogy mennyire szerencsétlen egy páros vagyunk? Nem, nekem ez még nem menne, merthogy jelenleg megszólalni nem tudok.
Lerázva kezeit az enyémekről, közelebb lépek és mindkét karomat átfonom a nyakán, úgy ölelem szorosan magamhoz, mélyen tüdőmbe szívva imádott illatát, hogy még véletlen se lássa mennyire zavarban vagyok.
– Sosem voltam még ennyire boldog – dünnyögöm hajlatába, mire derekamat átfogva, még inkább magához húz.
