- Nem élhetsz örökre anyáddal - mélyíti el hangját, ezzel jelentős mennyiségű komolyságot belecsempészve, pedig tudja jól, hogy nálam ez nem használ, s én megismerem őt annyira, hogy tisztában legyek a beszélgetésünk újfent felesleges megejtésének.
- És, ha én úgy akarom? - tárom szét megadóan karjaimat, miközben észrevétlenül egy kissé gúnyos mosoly szökik ajkaimra.
- Figyelj, van egy barátom, nemrég szerelt le és mellé pont kapóra jönnél - mutat felém indulatosan, már előre eme “csodálatos” ötletén törve a fejét.
- Hyung, mégis, milyen öreg az a barát? - vonom fel fél szemöldököm kétkedve, majd piszkálásként végignézek rajta, hogy értse a célzást.
- Én hol számítok öregnek? - vigyorodik el, s lábát betámasztva, már várja az alkalmat, hogy kicsit is lankadjon a figyelmem. - Mellesleg, egy évvel fiatalabb nálad.
- Hogy mi? - képedek el, elvégre én is csak huszonöt vagyok.
- Családi helyzet - von hetykén vállat, és ezt az alkalmat kihasználva, lendületből a nyakamra karol, hogy lerántva a fejemet, összeborzolja a hajamat.
- Ne, ezt hagyd már! - lököm el magamtól, hogy kiegyenesedve megigazítsam szétzilált tincseimet, közben haragos pillantásokkal jutalmazom barátomat.
Seojoont már több, mint tíz éve ismerem, ki azóta is a hamar elvesztett apám szerepét tölti be, pedig alig idősebb nálam négy évvel. Egy szórakozóhelyen találkoztunk, mikor olyan részegre ittam magam, hogy majdnem sikerült hazavinnie magával egy öreg faszinak, amit azóta is rendszeresen felhoz, ha alkoholt lát a kezemben. Ami, valljuk be, nem történik meg túl sűrűn, de szeret mindenbe belekötni.
És, természetesen, ezért mentem bele a találkozóba, na meg, az is jelentős szerepet játszott a dolgok alakulásában, hogy már mióta fél éve levizsgáztam, egy pillanat nyugtot sem hagy azzal, hogy ideje lenne munkába állnom, mint minden más normális embernek.
Egy szolid, nem kicsit nyálas és unalmas parki sétát beszélt meg a sráccal, így ahhoz öltözve kaptam magamra gyorsan egy szűk, sötét farmert, kényelmes edzőcipőt, egyszínű pólót és rá a dzsekimet, elvégre még nincs annyira meleg, hogy anélkül kimozduljak. Azonban a padnál ácsorgó alakot meglátva, hamar leesett, hogy ez a közös dolog már itt kudarca fulladt.
- Na nem! Ki van zárva! - kezdek heves ellenkezésbe, mikor már hallótávon belül érünk.
- Ohh, Hyungsik, rég volt - mosolyog rám zsebretett kézzel egykori évfolyamtársam és egyben az a személy, akit soha ki nem állhattam. Olyan megfelelési kényszer és alázat van ebben a gyerekben, hogy azt szinte már undorítónak tartottam, s bár azóta rendesen kikupálódott - legalábbis kinézetre -, minden porcikájából érződik, hogy eme tulajdonságát nem vetkőzte le.
- Úgy is marad. Hyung, én biztos, hogy nem csinálom ezt, tehát már mehetünk is haza - fogok Seojoon karjára, azonban ő csak jót vigyorog rajtam, esélyem sincs megmozdítani.
- Pedig szép fizetés jár érte…
- Pontosan miért is? - állok meg egy másodpercre, elvégre erről még úgysem esett szó.
- FBI.
- Tessék? - hökkenek meg, merthogy egy komoly szakmáról beszélünk, de nem illik össze egy kölyökkel, aki két évig a seregben volt, előtte meg a jó ég tudja, mit csinált. Ahhoz nem valami magasabb végzettség kellene?
- Nyomozás, ha így megérted - villannak ki fogai féloldalas mosolya közben, ahogy tekintetével szinte porig aláz engem, mintha egy eltiporható gyerek lennék. - Kapnál egy alap kiképzést, amit egy hathetes programban bonyolítanánk le, hogy azért ne nyírasd ki magad, ha nem muszáj. Se ugye a társaidat, hiszen itt egy csapatos munkáról beszélünk, ami, ha jól rémlik, nem az erősséged, de mindent megteszünk ennek megváltoztatása érdekében - intézi felém szavait olyan hangsúlyban, hogy egy kívülállónak tiszteletteljesnek látsszon, számomra mégis erősen ledegradáló.
- Becses kis országunk kifogyott a kutyáiból, hogy civileknek csóválod a farkad?
- Ne aggódj, nyúlra csak a kispályások vadásznak. Csalit keresek…
- Te kis… - indulok meg felé, de Seojoon elkapva a csuklómat, erőször csak finoman tart vissza, majd egy határozott mozdulattal csavarja hátra a kezem. - Á, ne, hyung, mit csinálsz?! - rogyok előre tehetetlenségemben, hangosan panaszkodva, amit sokan úgysem hallanak, mert lassan teljesen besötétedik.
- Hyungsik, csak gondold át. Sok pénzt kereshetsz és képzett emberek körében lennél - hajol közelebb a fülemhez, bár felesleges, biztos vagyok benne, hogy a másik is hallja.
- Mi hasznod neked belőle? - egyenesedek fel, amint szabad vagyok, és sérült részemet dörzsölgetve, én is komolyabbra fogom hangvételem.
- Már mondtam…
- De én kereskedelmet tanultam...
- Egészségedre.
- Hogy az a - nyúlok előre, de ezúttal a tarkómba marva rántanak vissza, ami még az előbbinél is kellemetlenebb érzés.
- Csak tesztel. Ne húzd fel magad mindenen, ő a reakcióid mögé lát, mellesleg, teljesen jól szórakozik rajtad.
- Leszarom, akkor sem - dobbantok idegesen. - További soha viszont nem látásra - intek egyet, s megfordulva magam mögött hagyom ezt a rémes negyed órát, amit ez a szerencsétlen elvett az életemből.
- Mikor fogsz végre felnőni? - ér be engem barátom, még mindig nyugodtan társalogva velem, ami szöges ellentéte annak, ami éppen benne zajlik. Egy rossz válasz és leszedi a fejem…
- Pontosan tudod, hogy mit érzek iránta! Jisoo nem csak egy ember a múltból, aki megkeserítette gimnazista éveimet. Jisoo Az az ember a múltból, aki miatt iskolát és pályát váltottam, de ugye ezekkel te mind tisztában vagy! - köpöm felé idegességem, hevesen gesztikulálva, mit kifejezéstelen arccal tűr, ezzel tudatva érdektelenségét.
- Hyungsik, nem csinálhatod örökre ezt. Félre kell tenned a nézeteid, mikor a megélhetésedről van szó - játssza a bölcs bátyót, aki velem ellentétben már nagyon is sokat elért.
- Mit vagy úgy oda érte? Engem nem érdekel sem a bűnözés, sem az igazságszolgáltatás, sem mások nyomora! Vagy várj! Ne legyek esetleg rendőr? Ő lenyomozza, én elkapom, te rács mögé juttatod! Wow, milyen jó buli lenne, nem? - erőltetek magamra szórakozottságot, amire azért már kezd elkomorodni.
- Ez a baj veled. Semmit nem veszel komolyan… - sóhajt lemondóan, s én már tudom, hogy nyert ügyem van és ezt az estét eltemethetjük örökre.
A napjaim visszatérnek a normális kerékvágásba. Nappal többnyire alszom, este meg videójátékozok, amit édesanyám nem mindig néz jó szemmel, de már ő is lemondott róla, hogy ezen változtatni próbáljon. Sokszor felteszi a kérdést, hogy egy értelmes, tanult ember miért viselkedik így, ám erre őszintén, mit mondatnék? Elegem van, sok volt a világból, pihenek egy kicsit, aztán, ha túljutottam ezen, keresek valami kényelmes melót, olyan témakörben, ami érdekel is, és nem kell az életemet kockáztatnom idegenekért. Komolyan, nem is értem az ilyet!
Míg apa velünk élt, könnyedén megéltünk, és a jövőm, mondhatni, biztosított volt számomra. Egy jól menő cég vezérigazgatójaként dolgozott, azonban pontosan emiatt halt is meg. Anyu szerint kicsi voltam még, hogy felfoghassam, de én pontosan láttam és értettem mindent. Ahogyan az itthoni polgárőreink nem tettek semmi érdemlegeset az ügy érdekében és fél éven belül lezárták a nyomozást, arra hivatkozva, hogy semmiféle nyomot, erőszakos behatolást, vagy külső segítségre utaló jelet nem találtak, így minden bizonnyal öngyilkos lett. De már hogy lett volna az?! Szerette, amit csinált, a családjáról nem is beszélve…
Akkor majdhogynem mindenünket elvesztettük. Azóta ugyan sikerült lábra állni, de így sem könnyű, amit tudok, csak még nem érzem kész magam rá, hogy ténylegesen belekezdjek valamibe.
Egyik délután - fogalmam sincs, melyik nap, már nem is követem őket -, éktelen telefoncsörgésre kelek. Kitartóan nyomkodom ki, hátha zaklatóm ért a célzásból, hogy jelenleg nagyon nem vagyok rá kíváncsi, bárki is az, ő valahogy elszántabbnak tűnik. Nem kicsit idegesen emelem a fülemhez mobilomat, ám amint megtudom a személy kilétét, haragomat tömény aggodalom veszi át. Anya kórházba került…
Sürgősen felöltözve, azonnal útnak indulok, közben Seojoont hívva, ki munkahelyét hátrahagyva siet be, hogy a recepciónál találkozva együtt menjünk fel a megadott emeletre, ám ott leültetnek minket, ugyanis édesanyám épp a műtőben van.
Joont anya is nagyon szereti, sokat van nálunk, mikor ideje engedi, ezért természetes, hogy jön, ha baj van, s bár rajta lényegesen kevésbé látszik az idegesség, aki olyan jól ismeri, mint mondjuk én, hamar megtalálja az árulkodó jeleket. Külsőre mindig igyekszik higgadt maradni és inkább engem nyugtatgat, de sok esélye nincs.
Amint kitolják és egy szobába helyezik lábadozni, rögtön beengednek hozzá, valamint tájékoztatnak a történtekről, miszerint egy autó ütötte el, és ugyan jelenleg kritikus az állapota, az orvosok nagyon bizakodóak ezt illetően.
Két napig virrasztottam anyám mellett, de örökre én sem maradhatok ott, haza kellett mennem az üres lakásba. Mivel nagyon úgy tűnik, hogy hetekre magamra maradtam, tovább már tényleg nem halogathatom a munkakeresést és első dolgomként neki is láttam önéletrajzokat írni, mik hamar elvezettek az interjúkig… majd vissza a nincstelenségbe. Hihetetlen, hogy mindig, mindenbe bele tudnak kötni! Van, ahol a kinézetemet kifogásolják, van, ahol a képzettségemet, de a legnagyobb gát, hogy nincs tapasztalatom a szakmák terén.
- Nem gondolod, hogy-
- Nem - ejtem fejemet az asztalra, minek hangos koppanása többszörösen ér vissza hozzám a letisztult konyhában.
- Legalább engedd, hogy végigmondjam! - korhol a készüléken keresztül, de nekem már most elfogyott a nemlétező türelmem. Ingerültségem, természetesen, nem felé irányul, de nem tudom szabályozni, mikor mostanság ő az egyetlen, akivel beszélek.
- Felesleges, úgyis tudom, mit akarsz.
- Na, és mit?
- Hogy menjek térden csúszni annak a féregnek…
- Az a féreg jelenleg az utolsó lehetőséged, vagy elveszítitek a lakást, és éhen is halsz. Hyungsik…?
- Aish! - rúgok hátra nagy robajjal egy széket, készen állva rá, hogy feladjam minden megmaradt önbecsülésem.
A hatalmas épület előtt dermedten figyelek felfelé, mit Seojoon nagy türelemmel fogad, ismervén, hogy nem vagyok se pontos, se sietős ember, tehát eddig csak húsz perc késésben vagyunk, ami egész elfogadható nálam.
- Te, hyung, szerinted, ez hány emeletes? - szólalok meg hosszas gondolkodás után, hisz akárhányszor próbálom újraszámolni az ablakokat, mindig belezavarodok.
- Pontosan huszonhét.
- Te jó ég! És hanyadikra is megyünk?
- Huszonegy.
- Neki most nem épp kint kéne ugrálnia valahol, talpig feketében, mindenféle kerítésen, fegyverekkel és különböző emberekre vadásznia?
- Miért érzem azt, hogy ez tovább fog tartani, mint hat hét? - rogynak meg vállai, lassan ténylegesen lemondva rólam.
- Mert alábecsülsz - kacsintok rá, s magabiztosan megindulok az ajtóhoz, minek átlépése után jelentősen inamba száll a bátorságom, de ezt természetesen, nem mutatom.
- Remélem - kullog utánam, minden szembejövő embernek illedelmesen köszönve.
A liftben már rendesen remegett mindenem - amit a tériszonyomra fogtam -, s fejben legalább hatszor eltemettem magam, amiért hajlandó vagyok ebbe belemenni. Sose vágytam az efféle halálra, de ha azt megélem, hogy anya kijöjjön a kórházból és még legyen tető a feje fölött, szerintem megérte a dolog. Onnantól meg akár ki is léphetek.
A Kim Jisoo névvel ellátott irodaajtó előtt megállva pár néma pillanatig még gyűjtögetem a gondolataimat, majd két kopogás után, választ sem várva lépek be, bízva benne, hogy Seojoon az én oldalamon áll.
- Lám, csak lám… - áll fel az iroda asztal mögül, hogy komótos léptekkel közelebb kerülhessen hozzánk. - Csak nem te is kutya akarsz lenni?
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése