Láttalak az utcán magányosan sétálni, ahogyan más embereket figyelve kerested az élet értelmét. Meggörnyedt alakod mintha egy világ terhét cipelné, tekinteted kétségbeesett, jól látható félelem ül az arcodon. Úticélod nincs, a szíved visz, de tudod, ez a legnagyobb veszted is… Ebben a században már hátrány, ha vannak érzéseid, ha van még hited, ha önállóan gondolkodsz.
Láttalak egy téren elveszni, miközben rémülten kerested a tömegből a kiutat. Ki akartál egyáltalán jutni, vagy jó volt úgy neked, mások közt, mégis egyedül? Senkit nem érdekelt pánikfeszítette tartásod, könnyes szemed, lesápadt bőröd. Bár sosem vágytál nagy figyelemre, sőt, kifejezetten kerülted azt, de ekkor még én is megsajnáltalak kicsit. Nincs rá szükséged? Akkor mire van? Ha másnak nem is, nekem muszáj foglalkoznom veled.
Láttalak egy borítója alapján sablonos könyvet olvasni, olyat, amilyet szeretsz, s ugyan a tekinteted követte a sorokat, mégis üveges volt. A biztonságba takarózol, semennyi izgalmat nem bírnának el az idegeid, de nem mondta még senki…? Kitalált emberek életébe menekülni a sajátod elől szánalomra méltó.
Láttalak otthon, ám te nem láthattál engem; kizártad a külvilágot. Mint mindig, akkor is felesleges dolgokon törted a fejed, olyanokon, amikkel ok nélkül stresszeled magad. Hány éve is már, hogy elhagytad a könnyed, nevetős énedet? Annyival jobb lenne, ha képes lennél csak a fontos dolgokkal foglalkozni, elvégre az gyenge kifogás, hogy neked minden az. Téged már semmi nem érdekel igazán.
Láttalak a tükörben, összetörve, ahogyan még utolsó erődből próbáltál kapaszkodót találni, ami hamis reményt nyújt, ami meggyőz a maradásra, ami kitartásra bír téged. De tudod mit? Igazad van; nem éri meg.
