BaekYeol - Porlepte álmok

Chanyeol még egyszer, utoljára végigvezeti tekintetét egyesével a valaha oly sokat ért hangszereken, ám jobbja végig a villanykapcsolón pihen. Nem akar és úgy érzi, nem is tudna ennél közelebb menni. 

A nem is olyan régen még a világot jelentő tárgyakat mára már por lepi, mintha legalább egy éve nem nyúlt volna hozzájuk senki, s bár Chanyeol pontosan tudja a napok számát is, pont ennyire távolinak tűnik a múlt. 

- Tényleg ezt akarod? - lép be a szobába egy lemondó sóhaj kíséretében Jongdae. - Bármikor találhatunk új énekest. 

- Tudod jól, hogy ő nem csupán egy énekes volt számomra - jegyzi meg halkan, de annál élesebben, még véletlen sem kiejtve a nevét. A könnyek marják a szemeit és bár meleg van a házban, rettentően elkezdett fázni. 

- Persze, tudom, de ez meg az álmod volt. Kisgyerek korod óta erre vágytál! - próbálja meggyőzni, de hiába, Chanyeol szíve hajthatatlan. 

- Nem emlékszem rá, hogy mikor vágytam ennyi fájdalomra és ekkora magányra, de igazad van. Soha többé nem lesznek álmaim… 

- Ajj már. 

- Hagyjuk, jó? 

- Akkor legalább add el őket! 

- Amit tudtam, eladtam, de hozzájuk már tényleg túl sok minden köt. Add el te, ha akarod. Engem nem érdekel a pénz - oltja le a villanyt, majd ahogy sötétbe öltözik az egész szoba, rögtön ki is fordul a helyiségből, hogy a kabátját magára véve mielőbb távozhasson a házból. 

- És most mihez fogsz kezdeni? - kiabál utána Jongdae, nem értvén, hogy lett ez az összetört, régi önmagának csupán árnyékaként sem nevezhető valaki abból az egykoron szórakozott srácból, akit a barátjának ismert. 

- Majd megtudod… - súgja a semmibe, mielőtt végleg maga mögött hagyná a múltat. 

Csak elfáradtam

Minden nap, minden este félve megyek haza, rettegve tőle, hogy vajon mi fogad otthon - noha okot még sosem kaptam rá. Ám most mégis, ahogy befordulok a kapunk elé, a szegényes fények ellenére is szinte rögtön megpillantom őt kiterülve a bejárati ajtó előtt a sárban, miközben kiterült testét kíméletlenül áztatja a szakadó eső. 

Az idő hirtelen lelassul, a pillanatok perceknek hatnak, míg bejutok az udvarba, majd fölé állva kezd elhatalmasodni rajtam a pánik; most mit tegyek? 

Gondolom megérezvén, hogy arca ernyőm takarásába ért, meggyötörten felém fordítja a fejét és szemeit az enyémekbe mélyeszti. Láttam már sokmindent a világban, megéltünk együtt tengernyi dolgot, de ennyire még sosem tűnt nagynak az a teher, amit nap mint nap egyedül kell cipelnie, mert én képtelen vagyok enyhíteni a fájdalmán. Ha tehetném, mindenem neki adnám, azonban a saját démonaival való harcában sem én, sem pedig más nem tud segíteni. 

- Elestél? - magasodok fölé, igyekezvén minél többet takarni testéből az ernyőmmel. 

- Nem - sóhajtja gyöngén az esti csöndbe. 

- Akkor mi történt? Miért fekszel idekint a hideg földön? Még csak fel sem vagy öltözve rendesen! - kelek ki magamból ijedtemben. 

- Csak elfáradtam - ereszt meg egy sajnáló mosolyt, majd megpróbál felkelni, mire én rögtön mozdulva felsegítem őt és szépen lassan betámogatom a házba. - Hol voltál? Azt mondtad, szombaton nem dolgozol. 

- De hisz szerda van, drágám...

Vortex - 3.rész

Vannak jó napjaim is. Sőt, nem csupán jó, egyenesen szuper! A hangulatom minden különösebb ok nélkül az egekben, nem tudok megmaradni, mehetnékem van. Olyankor lemegyek a házak közé és kiválasztva egy kellemes padot, onnan figyelem a sétáló embereket. Extrém esetben a közeli bevásárlóplázában sétálok, mindig zenével a fülemben. Nem szokásom egyébként sem zene nélkül kimozdulni, rosszul vagyok a csendtől. Vagy sokkal inkább a gondolataimtól. 

Csak akkor szoktam unatkozni, ha nem akarok a fejemben lévő mocsokba mélyedni. Meg persze, ha nem megy semmi jó a tévében, ami lekötne. Egyébként teljesen jól elszórakoztatom magam bármeddig csak azzal, hogy járatom a fogaskerekeimet. Próbálom megérteni az embereket, az életet és egyéb hülyeségeket. 

Egy újabb rettegett szerda. 

Hongki az összes lehetséges módon betört a személyes terembe, félő, hogy ezzel már most sokkal többet tudva rólam, mint amennyit engedni akartam. Nem azért, mert lenne bármi titkom, csak nem állt szándékomban ennyire bemutatni, mekkora egy lúzer vagyok - azon tényeken kívül, amik a papírjaimban vannak. 

- Örülök, hogy látlak - invitál beljebb egy meleg mosollyal, mint aki tényleg örül nekem. - Hogy telt az elmúlt heted? - foglal helyet ezúttal még közelebb hozzám, mint eddig - már ha ez lehetséges. Térdei majdhogynem hozzám érnek, ő meg mintha jól szórakozna a szenvedésemen, mert az kizárt, hogy ne vegye észre, mennyire rosszul érint ez engem. 

- Szokásosan. 

- Voltak szuicid, önkárosító gondolataid? 

Már itt sem magáz, de egyelőre még nem tudom, hogy ez rám nézve jót, vagy rosszat jelent-e. 

- Voltak. 

- Milyenek? - néz rám nagy szemeivel érdeklődve, s bár nem mosolyog, a téma ellenére is derűsnek látszik. Én azonban sosem tudtam, hogyan lehetne erre a kérdésre válaszolni. Ha tudnám, képes lennék hosszan ecsetelni, hányféle módon gondoltam el saját megölésemet, de hát nem tudom… Olyan égő ez kimondva. - Értem - hümmög, mikor többedik perce nem mondok semmit. - És rémálmaid? 

- Azok is voltak. 

- Nem mesélsz róluk egy kicsit? 

- Nem igazán tudok mit - vallom be őszintén, tekintetemmel újfent a kis szobrok közt barangolva. - Valójában a legtöbb nem is rossz, csak én annak élem meg. De nem maradnak meg bennem, egy idő után mindet elfelejtem. 

- Miért éled meg rossznak a nem rossz álmokat? 

- Mert csak álmok… 

Hiába a közelebbi “ismerettség”, csak még távolibbnak érzem magamtól. Valójában rettegek. Nem is igazán tőle, sokkal inkább magamtól. Hogy mi lesz, ha megnyílok neki? Ha beavatom minden unalmas kis részletébe az életemnek, egyfajta barátként tekintve rá, aztán majd hoppon maradok, mint az lenni szokott. Amúgy is, ő az orvosom, nem a barátom, semmi egyéb közünk nincsen egymáshoz. 

Nem is kellenek nekem barátok, ott van annak Seunghyun. Tény, hogy mostanság nem igazán van ideje rám, de az is az iskola miatt van, amit teljesen meg tudok érteni, hiszen a jövője az első. Két éve még rengeteget lógtunk együtt. Vagy kint mászkáltunk a parkban, vagy egyikünknél bekuckózva sorozatoztunk. Aztán mikor ezt a sulit kezdte, teljesen megszűnt a közös időtöltésünk, én pedig bezárkóztam a négy fal közé. 

Minél inkább hadakozok az ellen, hogy a fejembe férkőzzön, annál magányosabbnak érzem magamat a társaságában. Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy ennyire közel legyen. Nem akarom, hogy így vizslasson a szemeivel. Pedig ő mérföldekkel jobb, mint azok, akikkel eddig összehozott a sors. 

Sors? Egy vicc az egész. Ha létezik sors, vagy bármi felsőbb hatalom, miért hagyná bárkinek is, hogy minden ok nélkül szenvedjen, míg az igazán rossz emberek vezetői székekben üljenek? 

Lényeg a lényeg; Hongki legalább nem egy bonyolult feladatként tekint rám, amit mindenképpen meg akar fejteni, vagy lesajnálóan, ahogy a halálos betegekre szokás, akiknek már nincs sok hátra. Pedig szerintem nekem sincs… 

Csoszogva, az apró kavicsokat rugdosva kullogok hazafelé, egyáltalán nem sietvén el a dolgot. Hűvös van, lóg az eső lába, az emberek pedig nagykabátban igyekeznek a dolgukra - ami nekem nincsen. Néha örülnék, ha lenne, de aztán mindig rájövök, hogy én nem tudok keretek közt, korlátolt életet élni. Időben odaérni mindenhová, reggel felkelni és éjfél előtt lefeküdni aludni. Azt tenni, amit mások mondanak és amit utálok. Mert nagyjából mindent utálok csinálni, kezdve a levegővétellel… 

Minden emeleten van egy kis erkély szerű rész, amitől balra a lépcsőház található. Csupán egy mellmagasságig érő korlát választ el a végtelen mélységtől, amit gondolatban már számtalanszor átmásztam és amit nálam bátrabb emberek már valójában átmásztak. Minden évben ugranak le a sokemeletes felsőbb emeleteiről emberek, főleg így, halottak napja közeledtével. Az összefüggést ugyan nem értem, de tisztelem őket a bátorságukért, ám végül nem marad belőlük más, csak egy hír és egy fehér porral leszórt vérfolt a ház tövében. 

Azt hiszem, ez az egyik legfőbb célom; hírnek és egy leszórt vérfoltnak lenni. Úgy is hamar elfelejtődik. Úgyis hamar túllépne rajtam mindenki. Azaz, ki mindenki? Anyu, aki végre rájönne, mekkora súlya van annak, amit tett - vagy amit nem -, anélkül, hogy viselnem kelljen a következményét, meg Seunghyun. Őt mondjuk sajnálnám is. 

A péntek esték a hozzám hasonlóan fiatal srácoknak többnyire a szórakozást jelentik, míg én, akár csak minden más napon, itthon fekszem a szobámban, teljesen egyedül. Már kilenc is elmúlt, bőven lement a nap, nem mintha nem lenne egyébként is mindig sötét nálam. Pedig én félek a sötétben. Ahányszor kimegyek a mosdóba, útközben az összes villanyt felkapcsolom, majd visszafelé az utolsó leoltását követően már ugrok is be az ágyba, nyakig betakarva magamat. 

Éhes vagyok, a gyomrom korog, de nem bírok semmilyen ételre gondolni. Igaz, hogy nem is olyan régen, négy körül keltem, de előző napon sem sikerült túl sokat ennem. Leginkább akkor nem tudok enni, ha nagyon mélyen vagyok, s bizony most ezeket a napokat élem, amik a tudtom nélkül válnak mindig szép lassan hetekké. 

Ősz van. A nem feltétlen kellemes, de elviselhetőbb nyári melegnek már nyoma sincsen, helyét felváltotta a hűvös, zord idő. A fák egyre kopaszabbak, a fű elsárgul és kikopik, az emberek már nem olyan szívesen töltik szabadidejüket a friss levegőn. Ősszel még az ablakon nézelődni sem olyan jó. A természet agonizálása elkeserít, lelomboz, beláttatja, hogy minden változékony, minden múlandó. Félek az új dolgoktól, félek attól, hogy kiszakítanak engem az ismert, biztonságos megszokottból, és ezzel minden egyes évben kénytelen vagyok szembenézni, ahogyan azzal is, mennyire pótolható mindenki. 

Én nem voltam világ életemben egy ilyen elszigetelt senki. Sőt, nagyon is sok barátom volt még az iskola idejében. Tény, nem örvendtem akkora népszerűségnek, mi több, menőnek sem számítottam, de tudtam, ki, mit akar hallani és mivel lehet megnyerni. Viccelődtem, szórakoztattam másokat és jó baráthoz híven ugrottam, ha kellettem. Majd végül minden kapcsolat szép lassan elkopott. Egy apró vita és többé nem kerestük egymást. 

Egyedül Seunghyun maradt mellettem, annak ellenére is, amivé lettem. Azaz, mélyen belül mindig ez voltam, de azzal, hogy befejeztem az iskolát és külön költöztem a családtól, teljesen elvágtam magam minden szociális lehetőségtől. 

Rosszul vagyok… Úgy érzem - bár ez képtelenség -, hogy valaki még van rajtam kívül a fejemben és nem enged normálisan gondolkodni. 

Felülve először csak mocorogni kezdek a helyemet keresve, majd önkéntelenül lassan rázni kezdem a fejemet jobbra-balra. Pánikrohamom lesz. Megijeszt, hogy ide be vagyok zárva magammal és ez így is lesz örökkön örökké. Nem tudom abbahagyni, akár órákig képes vagyok csinálni. A legjobb az lenne, ha bevennék pár bogyót, aztán aludnék, de jelenleg erre képtelennek érzem magam. 

Éppen csak átvillan a fejemen, hogy beszélnem kellene a dilidokimmal, hátha tud valami okosat mondani, de már a kezemben is van a telefon, pedig vagy szórakozik valahol, vagy alszik. Titkon remélem, hogy nem veszi fel, nem tudom elérni és tovább szenvedhetek anélkül, hogy bárki tudna róla. Nem mintha érdekelne is valakit… 

- Jaejin, szia - szól bele derűsen, mire megállítva fejem mozgását felszipogok. - Baj van? 

- Hyung - nyögöm bele a telefonba fájdalmasan. Sírok? Azt hiszem, igen. 

- Jaejin, mi a baj? - kérdi aggodalmasan, de nehezen jönnek a szavak, megfulladok. 

- Nem tudom, hyung, én… Én annyira… Nem bírom. Nem akarom ezt már tovább, nem akarok élni, hyung, nem bírom - kezdem szabad kezemmel erőszakosan kaparászni a térdemet. 

Két perc néma csend, Hongki valamit matat, talán nem tudja, mit mondhatna. 

- Mit csinálsz most? 

- Ülök. - Remeg mindenem, úgy feszítem az izmaimat, hogy alig kapok levegőt. 

- Hol ülsz? 

- Az ágyamban. 

- És mit érzel? - Valami csapódik, folyamatosan zajt hallok. Minden bizonnyal rosszkor hívtam, de jelenleg a legkevésbé tud zavarni. 

- Hogy meg kell halnom. Nem bírom tovább, utálok élni, nem bírom - zokogok fel hangosan, még magamat is megijesztve ezzel. 

- Miért hívtál, ha már tudod, mit akarsz? 

- Hogy… - Miért is? - Hogy lebeszélj róla. - Újra rázom a fejem, hányni fogok. - De mindegy is, nem számít, bocs-

- Le ne tedd! - parancsol keményen, mitől megszeppenve ledermedek néhány másodpercig, majd ott folytatom, ahol abbahagytam. - Jaejin, nincsen semmi baj, csak lélegezz mélyeket és meséld el, mi változott. 

- Semmi! Az a baj… az, hogy semmi - rogyok előre ültömben. - Hogy nem történik semmi, hiába akarom és én ezt már nem bírom - halkulok el a végére. 

Már nem figyelek rá, mit mond, kiejtve a kezemből a telefont feszengek, tekintetemmel a kiutat, egy lehetőséget, akármit keresve. Nem vesz rá semmi, hogy felkeljek, annyira remeg mindenem, hogy megállni sem tudnék, pedig kell egy olló. Egy olló segítene lenyugodni, de nem tudom, hol lehetne bármelyik. Semmit nem tudok. 

Az idő csak telik, míg én elvesztem az uralmat a testem felett és már képtelen lennék akár csak megmondani is, mi történik. Őrjöngök, csapkodom, tépem magam, meg akarok szabadulni az engem szorító pólótól, ki akarok szabadulni a testemből. 

Éppen csak észlelem, hogy egy dzseki vetődik előttem, a tulajdonosa elkapja a két karomat és beülve mögém szorosan magához ölelve lefog, így kénytelen vagyok abbahagyni mindent. Hiába mocorgok, hiába erősködöm, esélyem sincs, csak annál jobban szorít. 

- Sss, Jaejin, nyugi - szól finoman a fülem mellett, majd mikor leesik, hogy tényleg semmi esélyem, egyszerűen csak elsírom magam. Ahogy az izmaim elernyednek, az ő fogása is lazul, ám teljesen nem enged el. - Itt vagyok, jó? Nem lesz semmi baj - próbál engem meggyőzni, de érezhetően ő is elég feldúlt. 

- H… Hyung - szipogok, oldalra nézve, hogy valóban megbizonyosodjak ittlétéről. 

Nem mond semmit, csak az arcomat figyeli, de jelen esetben nem zavar egyáltalán. A szemébe lógó tincsei teljesen más képet festenek róla, mint amilyennek megismertem. Tekintetemet a karjainkra vezetem, ahol feltűrt felsőjének hála megpillantom az eddig még nem látott tetoválásait. Annyira szédülök és annyira homályos minden, hogy nem tudom kivenni a figurákat, de a létükkel még jobban összekuszálódik bennem a Hongkiról alkotott kép. 

A hiszti, a saját magam elleni harc a végletekig kimerített, nem mintha olyan sok energiával büszkélkedhetnék mostanság. Jelenleg az egyetlen szabadulásnak a fejfájás ellen azt látom, ha engedek a fáradtságnak, így hátamat Hongki mellkasának döntve teljesen ellazulok végül. 

Az ébredés keserű és fájdalmas, de mint mindig, most is sötét van, egyedül a tévé fénye világít, ami a megszokottól eltérően le van némítva. Mozdulnék, mert teljesen elgémberedett mindenem, de félig ülök, valakinek az ölében, ami még szokatlanabb, mint ez a fülsüketítő csend. Mire kitisztul a kép, a szégyen fog gúzsba. Legszívesebben itt helyben elsüllyednék, de emellett olyan jó az a meleg és ismeretlen érzés, amit a teste közelsége nyújt - ettől féltem talán a legjobban. 

- Jaejin? - suttogja, jelezvén, hogy lebuktam. Most mégis mit csináljak? 

- Hyung. - Megremeg a hangom és már ülnék fel rendesen, hogy elhúzódjak, de ő gyorsan reagálva körém fonja a karjait, hogy ott tartson. 

- Hogy érzed magad? - kérdi lágyan, közelebb hajolva a fülemhez. 

- Furán - ismerem el, teljesen elpirulva, amit ő szerencsére nem láthat. Vagyis remélem, hogy nem. Felnevet. Amolyan felszabadult, őszinte nevetés ez, amit nem tudok mire vélni. 

- Elmeséled, mi történt tegnap? - Őszintén? Nem akarom. Nem is tudnám, meg fogalmam sincs, mi volt ez már megint. Előfordul, csak többnyire más kimenetellel. A hallgatásomból értve rájön, hogy hiába, ebből nem lesz semmi, mire egyik kezével elenged és lehúzza rólam az idő közben valahogy rám került takarót. - Jaejin, ezeket mikor és miért csináltad? - simít végig egyik ujjával a boxerem alól kilógó csikok rengetegének valamelyikén. 

Újabb csend, arról sem szeretnék beszélni. Nem is emlékszem mindegyik okára, de többnyire piti hülyeségek. 

Egy mély sóhajjal lemond arról, hogy bármit is ki tudna szedni belőlem, majd visszatakarja a lábaimat. Beletörődve abba, hogy már nem szabadulok, a szegényes fényviszonyok dacára elkezdem a felső karján lévő mintát nézegetni. Valami csontváz szerűség. 

Sosem volt tetoválásom, nem is igazán vágytam rá, így nem tudom, milyen. A bőr alá bejuttatott tinta elég morbidnak hangzik, de őt sokkal macsóbbá, olyan orvos-idegenné teszi. Jobb kezemet felemelve - már amennyire ez jelen helyzetben lehetséges - végigsimítom mutatómat a kis figurán, mire jólesőnek hangzó hümmögést hallat. 

- Mennyi az idő? - birizgálom tovább a csontvázat. Másik kezét elvéve rólam, a mellettünk lévő telefonjáért nyúl, hogy maga elé emelje. 

- Hajnali négy múlt. 

- Nem vagy álmos? - Furán érzem magam itt, a pszichológusomhoz préselődve. 

- De, egy kicsit. De félek, ha elengedlek, valami rossz fog történni - fonja újfent körém a másik karját is. 

- Nem csinálok semmit, megígérem - suttogom, bár valahol mélyen én sem szeretném, hogy elengedjen. 

- Lefeküdjünk? 

- Mi? - kérdezek vissza, mert nem értettem tisztán. 

- Nem úgy - nevet fel fáradtan, csak nem tudom, min. Még nekem sem sikerült kipihennem magam. Azt hittem, már legalább délelőtt van, vagy minimum reggel, nem pedig még csak hajnal. - Aludni. 

- Aha - helyeselek, fogalmam sincs, mire. 

Kicsit elszomorít, mikor elenged, de mindenképpen jobb így. Nem tudom, mit tegyek, hova menjek, hogy mozogjak, ő azonban nem viszi ezt túlzásba. Elfekszik mellettem, elvéve a kupacról az egyik párnát, majd meglapogatja mögöttem a helyet, hogy feküdjek le én is. Eleget téve ki nem mondott kérésének, próbálok minél távolabb húzódni tőle, de ő ezt figyelembe sem véve átveti rajtam a karját, úgy ölelve félig magához. 

Magához veszi a másik takarót, amit egyébként ölelgetni szoktam alvás közben, mert az megnyugtat, én pedig neki háttal meredek a semmibe. Nem hallom a tévét sem, nem merek felé fordulni és szörnyen abszurd még mindig ez a helyzet, ám nagy szerencsémre vagyok elég fáradt, hogy magamtól el tudjak aludni, viszonylag hamar. 

Arra eszmélek fel, hogy az eddig már álmomban megszokott hideg környezetet meleg és puha váltja fel. 

- Hyung - szólalok meg, még mielőtt sikerülne mozdulnom, majd nehezen ugyan, de felülve az ágyban, a sötétben keresni kezdem őt. Az ágy előtt áll, kabátban. - Elmész? - kérdezem csalódottan, fejben már szörnyen megbánva, amiért elaludtam és nem használtam ki a társaságát.

- Ne menjek? - Hangjából kihallatszik, hogy mosolyog. 

Ne. 

- De, menj nyugodtan, biztos van dolgod is és sajnálom, hogy megzavartalak - hadarom el, szomorúan birizgálva az ujjaimat. 

- Jaejin. - Léptei tompa koppanásai jelzik, hogy közelebb sétál hozzám. - Maradjak? - Úgy érzem magam, mint egy hisztis gyerek, aki nem tud meglenni egyedül és ez most kifejezetten rosszul érint. Ez a baj ezzel. Nem akarok senkitől függeni, nekem jó a magányos szabadság. Egyébként is csak magamra számíthatok, az emberek változnak, mindig egyedül maradok a végére és csak rosszabb lesz tőle minden. Mondanám, hogy el kéne mennem egy pszichológushoz kivizsgáltatni magam, de jelen esetben ez még nevetségesebb lenne, mint én magam. - Aranyos vagy - indít újabb merényletet már így is megtépázott önbecsülésem ellen. - Na, ne nézz így, inkább mesélj, mit szoktál reggelizni? - ül le mellém, tenyerét az ágyon támaszkodó kézfejemre simítva. 

Legszívesebben kiszaladnék ilyenkor a világból. Rosszul vagyok tőle, ha valaki hozzám ér, ráadásul ő már annyiszor teszi, hogy kezdek nem csupán a saját, de az ő épelméjűségében is kételkedni. Jó, persze tudom, hogy szándékosan csinálja, mert közben végig engem elemez, de ez nem segít a helyzetemen. 

Vortex - 2. rész

Seunghyun megkímélve engem ettől a - számomra - roppant kényelmetlen légkörtől, behív magával a szobába, míg megkeres valami könyvet, amiről szó volt. Valójában egyáltalán nem figyeltem rá, miről beszélgetnek, még ha időnként próbáltak is belevonni, mert lefoglalt, hogy ne pánikoljak. 

- Szerintem bejössz Hongkinak - lép hozzám közelebb, halkan közénk ejtve ezt a bizarr információt. - Egész végig téged figyelt. - Legalább neki is feltűnt. - És mint tudjuk, ő másik csapatban játszik. Vagyis te nem, de más igen. Tehát ja - hadarja, de nem igazán jutnak el szavai az agyamig. Milyen másik csapat, mit nem tudok? Azt már igen, hogy a dilidokimat Hongkinak hívják. Ez is valami. 

- Inkább azért, mert ő az új agykúrkászom. - Beleborzongok, ahogy e szavak elhagyják a számat. 

- Azta - ámul el, jó fél percre le is fagyva. - Hát ezt igazán nem gondoltam volna - tessékel vissza a konyhába, én meg már előre félek, mi fog következni. - Te, hyung, nem is említetted, hogy Jae az egy páciensed - foglal helyet, jót nevetgélve ezen a helyzeten. 

- Én is csak nemrég szembesültem vele. - Szemem sarkából látom, ahogy mosolyogva felém fordul. 

- Véletlenek nem léteznek - jegyzi meg Minhwan. 

- De nem ám. Akkor vehetjük ezt is egy órának? - Seunghyun látszólag nagyon élvezi ezt az egészet. - Végül is, két pszichológus több, mint az egy - mutat a másik srácra is. - Akkor… Kedves Jaejin, mit érzel jelen pillanatban? - vált komoly hangnemre, ám szája szegletén ott kunkorodik a mosoly egy halvány formája. 

Nem válaszolok. Borzasztó rossz érzés, hogy mindenki engem figyel. Vállaimat előre ejtve  bámulom a földet, bármi lefoglalót keresve a sima, világos színű csempén. Ha akarnék sem tudnék megszólalni. 

- Azért ennyit ne mesélj, mert nem fogják megérteni. - Csönd. Fülsüketítően hangos csönd, amit legszívesebben kitöltenék az ordításommal, mert egyszerűen fizikailag is fáj, de én nem olyan vagyok. - Mondjuk az is egy válasz, ha nincs válasz. Akkor azt mondd el, mit gondolsz arról, hogy itt találkoztál újra az orvosoddal? - Semmit, én csak haza akarok menni. - Vagy azt, ho- 

- Elég lesz, hagyjad - inti le a túlbuzgó fiút Hongki, akinek a tekintete valahogy még mindig rám van tapadva. Valószínűleg ennél jobban és élethűbben már be sem mutathattam volna számára, hogy mennyire egy életképtelen senki vagyok. 

Seunghyun legalább az idősebb szavát figyelembe véve leáll, majd visszatérnek egy előbbi témához, ami nem más, mint a harmadik alak szerelmi élete. Mikor végre Hongki sem engem néz, sikerül kicsit megnyugodnom, s nagyjából éjfél körül elszabadulnom is arról a helyről. Már biztosra mondhatom, hogy ez volt az utolsó házibulim nála. 

Szombat este lévén még a megszokott, kedvelt műsoraim sem mennek, hogy legalább azok tereljék kicsit a gondolataimat, így kénytelen vagyok kedvenc nyugtatóim segítségét kérni, aminek a kelleténél nagyobb dózisú bevitele altató hatással bír.  

Ez persze ébredés után kényelmetlenséget okoz járás közben, sőt, minden mozdulat nehezemre esik, annyira szédülök, de erre is van megoldás. Nem mozgok. Étvágyam nincs, a mosdóba meg csak komoly szükség esetén megyek ki, a lehető legtovább halasztva azt. 

Szerdáig ki sem dugom az orrom, sőt, még a telefonomat sem veszem fel Seunghyunnak. Érezze csak, mennyire nem volt vicces, hiába vagyok biztos benne, hogy csak az alkohol beszélt belőle és megbánta már. 

Végül a szerda reggeli kelés olyan jól sikerül, hogy rögtön fel is hívom a rendelőt, miszerint lebetegedtem, nem tudok menni, majd visszafekszem ott folytatni az alvást, ahol abbahagytam. Nincs kedvem és nem is akarok ezek után, hogy így beégtem, visszamenni hozzá. Lehet át is kérem magam másik orvoshoz, bár az igazat megvallva a kedvem is elment attól, hogy tovább próbálkozzak. Tényleg, itt az ideje végleg belátni, hogy nekem ez az életesdi nem megy, csak feleslegesen szívom a levegőt. 

A kedvem annyira nullán van, hogy még a megszokottnál is tovább fent maradok. Odakint már rendesen zajlik a csütörtök reggeli élet, mindenki megy a dolgára, miközben én azon morfondírozok, hogy próbáljam meg újra a gyógyszereket, vagy csak egyszerűen ugorjak le a tetőről. Fájdalommentes halálra vágyom és az a legnagyobb félelmem, hogy mégis fájni fog. 

Állítólag, ha valaki leugrik a tetőről, már útközben elájul, bár én erre nem látok okot. Ettől függetlenül persze lehet, hogy így van. Meg egyébként is, azonnal szörnyethal a leérkezés pillanatában. Vagy nem, és egész életemre nyomorék maradok, bedugva egy otthonba, megfosztva a halál lehetőségétől is. Nos, ezt még annyira sem szeretném, mint hogy fájjon. 

- Jae, ébredj. - Érzem, ahogy szép lassan elsomfordál karjaim közül a takaróm, miközben a másik már rajtam sincs. - Hahó, ébresztő - szólongat valaki, de olyan szörnyen fáradt vagyok, hogy egyszerűen nem tud érdekelni. Az viszont annál inkább, hogy ennyire hideg van. - Látogatód jött - vágja a fejemre az összetekert plédet, mire én kicsit felemelve azt, párat pislogok, hogy láthassam, kiről beszél ez az őrült, hátha képes volt valakit komolyan a nyakamra hozni. Bár ez nem jellemző. Nagyon nem. 

- Jesszus - ülök fel hirtelen, takarómat az ölembe kapva, ugyanis egy alsónadrágon és pólón kívül nincs rajtam más. Összehúzva magam, nagy szemekkel bámulom hol Seunghyunt, hol a mellette meglepetten figyelő Hongkit. 

- Így aztán nem csoda, hogy beteg vagy - lép a lehúzott redőnyű ablakhoz, hogy becsukja azt, majd az alatta lévő radiátorra nézve állít rajta valamit. - Már ha tényleg az vagy. Tényleg az vagy? 

- Én… 

Itt az orvosom, megéri hazudni? Nem mintha mindegyiknek mindig igazat mondtam volna, de még egyik sem járt a lakásomban, ami egyébként úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet.  

- Te…? - sürget meg, de mikor már többedik pillanat száll tova a válaszom nélkül, felhorkant. - Akkora egy pöcs vagy, Lee Jaejin. 

A bűnbánó arcommal igyekszem rá hatni, de minden, amit elérek, hogy kitrappol a szobából, kettesben hagyva minket az agykúrkásszal. 

- A szombati miatt nem jöttél? - lépked hozzám közelebb, bizalmasan beszélve hozzám. Ahogy mellém ül az ágyra, bennem reked a levegő, egyszerűen nincs hova menekülnöm. - Ugyan már, igazán nem történt semmi - mosolyodik el, míg én a lábaimon igazgatom a takarómat, hogy ne láthasson semmi olyat, ami esetleg kompromittáló lehet számomra. 

- Sajnálom - súgom rekedtesen. Túl rég szólaltam meg utoljára. 

- Mit sajnálsz? - vigyorog ezúttal teliszájjal, annyira felém fordulva, amennyire a helyzete csak engedi. Ezúttal egy egyszerű, fekete-fehér melegítő-együttes van rajta, de még erről is lerí, hogy egy kész vagyon volt. Rajtam meg majdhogynem semmi… 

- Hát úgy mindent. - Ez az. Ennél értelmesebben nem is ment volna! 

- A pszichológus nem csupán egy doktor, aki azért van, hogy beszélgessen veled. Segíteni szeretnék, de ahhoz az kell, hogy bízz bennem. 

- Én bízom. 

- Nekem nem úgy tűnik - mér végig engem zavarbejtően lassan. - Mit csináltál este, hogy még ilyenkor alszol? - vált témát, megkérdezve az egyértelműt, hiszen biztos vagyok benne, hogy le van írva, miszerint alvászavaros vagyok. 

- Tévéztem. 

- Miket szoktál nézni? 

- Híreket, sorozatokat, meg olyan műsorokat, ahol nagyon kövér embereket fogyasztanak le - sorolom fel, mire a végén elneveti magát. 

- Miért? Egy gramm felesleg nincs rajtad - teszi keresztbe egyik lábára a másikat. Szerencsére ebben a sötétben nem sokat láthatott belőlem, meg úgy talán egyébként sem. De tény, nincs rajtam felesleg. 

- Szeretem nézni a kitartásukat. - Ami nekem nincs. 

- Hát akkor megvan a megoldás! Felhízlalunk téged - veti fel derűsen ezt az igazán nagyszerű ötletet, de látszólag ő sem gondolja komolyan. 

- Hahh, szép lenne - ejtek meg valami mosolyfélét, mire teljesen megváltozik az ő ábrázata is. Egy pillanatra elcsodálkozik, majd felállva mellőlem az ablakhoz lép, hogy felhúzza a redőnyöket. Nincs kint túl világos, egy átlagosan borús októberi napot élünk, de így is sokkal, de sokkal több fény jön be ezáltal, mint én azt szeretném. 

- Ha kicsit változtatnál a környezeteden, már az sokat segítene, hogy jobban érezd magad - néz körül a szobában, burkoltan megjegyezve, hogy dzsuva van. A ruhák szétdobálva, üres nasiszacskók mindenütt, az üres palackokról nem is beszélve. 

- Készül az ebéd - tér vissza köreinkbe Seunghyun. - Jae, te nem akarsz felöltözni? Nagyon hideg van itt bent. 

- De - nyúlok el oldalra az otthagyott vékony pizsamanadrágomért, amibe úgy bújok bele, hogy közben takarja a lábaimat továbbra is a pléd, majd szintén ugyan onnan elveszem a nagy, vastag pulóveremet, hogy elbújhassak benne. 

A hangulat baráti, kettejüknek be nem áll a szája, én meg többnyire akkor beszélek, ha kérdeznek, de még így is élvezem kicsit a társaságot. Hongki nagyon kedves és figyelmes ember a rendelőn kívül is, amolyan igazi, mosolygós, üde személyiség. Ennyire pozitív életszemlélettel nem csoda, hogy pszichológusnak ment, és csak remélni merem, hogy nem én leszek az első páciense, akivel kudarcot vall. Nem az ő hibája lesz, én vagyok ennyire menthetetlenül selejt. 

- Jössz enni? - ér a vállamhoz váratlan, valószínűleg, mert annyira elbambultam, hogy nem hallottam, ha már előtte is szólt, de ettől annyira megijedek, hogy kis híján hátraesek. - Ne haragudj - lép közelebb hozzám, figyelve az arcomat, bár így nem valami hiteles a bocsánatkérése. Tudnia kell, hogy utálom, ha hozzám érnek. Vagy nem, mert annyi betege van, hogy nem is emlékszik, mi van hozzám leírva, de akkor is… 

- Megyek - szontyolodom el, amiért az asztalnál eszünk. 

Van asztalom, székekkel, de még magam sem tudom, minek, ugyanis én sosem használom. Egyszerűen utálok asztalnál enni, feszélyez, rossz. Csak tévénézés közben megy, mert akkor eltereli valami a figyelmemet. Az meg külön nem segít rajtam, hogy egyébként ilyen kicsi, ráadásul két fele is a falhoz van tolva, hogy legyen hely is a konyhában. Seunghyun  meg majdhogynem a sarokra ültet, kettejük közé. 

Nincs étvágyam, túl közel vannak, nagyon kényelmetlen ez az egész szituáció. És hiába mosolyog mindkettő, én úgy érzem magam, mint akit ölni készülnek. 

- Nem vagy éhes? - ér éppen csak egy pillanatra a könyökömhöz Hongki, mire összerezzenek. Olyan zavarbaejtően bámul, mint aki a lelkembe akar látni, pedig én mondom, nincs ott más, csak teljes sötétség. 

- De - hazudom, számhoz emelve egy falatot. 

- Ahány ember, annyiféle megfejthetetlen probléma, azonos tünethalmazokkal - szólal meg a bölcs Seunghyunból, talán az előbbire reflektálva. 

- Nem tudtam, hogy te is ledoktorálsz - szakítja el végre rólam tekintetét az idősebb, hogy kedélyesen mosolyoghasson a másikra. 

- Mert nem is, csak mostanság túl sokat lógok veletek.

- Legalább néhanapján valami értelem is ragad rád, nem csak a kosz - csipkedőlik finoman, de még mindig nagyon kimértnek tűnve. 

- Szerintem a test előrébb való, mint a lélek, így hát én valóban életet mentek, míg te csak szórakozást nyújtasz. 

- Jó, ez azért erős volt. 

- De így van. 

- Dehogy van így! - csattan fel váratlanul. - Remélem ilyen silány tudással nem engednek át a vizsgán…

- Pedig képzeld, gyakorlaton a csapatból még csak egyedül én voltam kint éles riasztáson - ölt rá roppant felnőttes mód nyelvet, amire már azt hinném, Hongki nem tud higgadtan reagálni, hiszen éppen most degradálták le a munkáját, de hát na, egy pszichológusról van szó. 

- Szólhatok pár szót az érdekedben, ha gondolod. 

- Ha meg akarok bukni? Nem, köszi. 

- Ha a lélek beteg, az a testet is megbetegíti - mondja nagyon komoly hangsúllyal, és bár nem néz felém, érzem, hogy rám utal. - Addig örülj, míg nem embert leszedni hívnak, bár kétségeid ne legyenek, lesz bőven ilyen eseted. Sajnos. 

- Jó, jó, tudom. De nem is így értettem. Hanem, hogy ha valakinek komoly testi gondjai vannak, azt sokkal nehezebb helyre hozni, mint a lelki problémákat. 

- Nehogy azt hidd… 

Miközben ők tovább veszekednek, én kicsiny falatonként tüntetem el az ebédemet, minden pillanatát kínként megélve. Ezek után kénytelen leszek zárni az ajtót, hogy ne lehessen még egy ilyen csodás napban részem. Eddig csak azért nem tettem, mert úgysincsenek komoly értékeim, ki törne be? Meg aztán meg ki kell nyitnom, ha megyek valahová és hiába történik ez meg olyan kevés esetben, ott spórolok az energiámon, ahol tudok. 

Elmondhatatlan megkönnyebbülés járja át a lényemet, mikor végre elérkezünk az evés végére. Seunghyun ugyan megdorgál kicsit, amiért a felét sem ettem meg, de kiegyezünk benne, hogy elteszi és majd később befejezem. Egyébként istenien főz, én meg sosem vetemednék rá, hogy akárcsak megpróbáljam, úgyhogy tényleg meg fogom enni később. Mondjuk este, tévézés közben. 

- Odaadod kérlek a telefonodat egy percre? - settenkedik az ablakon kimélázó lényem mögé Hongki, majdhogynem elérve, hogy kiugorjak rajta, pedig ezúttal még a tapizást is mellőzte. Most majdnem sikerült kevesebb gondot csinálnia magának. Vagy pont hogy többet? 

- Igen. - Nem merem megkérdezni, miért, mindössze a mobilom megkeresésére indulok, hogy utána a kezébe adhassam, ügyelve rá, hogy még véletlen se érjenek össze az ujjaink. 

- Ez a saját, magán számom. Ha bármikor úgy érzed, beszélgetésre van szükséged, vagy bármire, hívj nyugodtan - ragadja meg a jobb csuklómat, hogy a tenyerembe csúsztassa a készüléket. 

- Köszönöm. - Nem szimpatikus, az fix, hogy én sosem fogom felhívni. Eleve utálok telefonon beszélni, egyedül anyuval szoktam, mert muszáj. 

- Jó legyél, Jae, ne csinálj semmi butaságot - mosolyog rám barátom, magára véve a konyhai fogasról összeszedett kabátját. 

- Én mindig jó vagyok - intek nekik, ezzel lezártnak tekintve a látogatásukat. 

Az az igazság, hogy én rettentően utálok egyedül lenni, még ha sokszor nem is úgy tűnik. Felemészt a magány. De ilyenkor elég csak arra gondolnom, hogy legalább másoknak nem cseszem el a kedvét a jelenlétemmel, meg amúgy is… szeretem, ha fáj. Nem tudnám megmagyarázni, mert magam sem értem igazán, csupán annyi a biztos, hogy egyedül én felelek azért, hogy ott tartok, ahol. Talán nem is akarok megváltozni. Talán jó itt nekem. Talán csak meg kéne várnom, míg elnyel és végleg tönkretesz ez az érzés. 

Ahogy távoznak a látogatóim, már veszem is le a nadrágot és a pulóvert. Ruhában korlátoltnak érzem magam, mintha össze lennék kötve, nem hagy szabadon mozogni és hiába van tényleg kifejezetten hideg nálam, akkor is ezt választom. A redőnyt lehúzva visszatekerem nullára a fűtést - nem akarok túl sokat fizetni -, majd vissza kuckózom az ágyba a takarók közé.

Vortex - 1. rész

Az ébresztő hangja egyenesen kínzás füleimnek, ahogy a békés csendet kettészelve szakít ki az egyébkén kellemesnek még a legjobb indulattal sem mondható álmomból. Nem mintha a délután egy óra olyan korai lenne, de én szörnyen fáradt vagyok még. Valamikor reggel sikerült elaludnom, annyira izgultam a mai nap miatt, bár azt sem mondhatnám, hogy alapjáraton normális időben szoktam lefeküdni. 

Nem viszem túlzásba a készülődést. Igazából öt perc sincs, hogy magamra kapjam azt a néhány ruhát, amit kint hagytam a széken és megfelelnek arra, hogy kimozduljak a lakásból. A hajamba csak beletúrok, nincs sok dolgom vele. Kéthavonta egyszer Seunghyun lenyírja és kész. Nem mintha fodrász lenne, de egy kis gépet bárki tud kezelni, és ki más lehetne ez esetben az a bárki, mint egyetlen és egyben legjobb barátom. 

Az ablakhoz lépve van elég időm, hogy elmélázzak a kinti tájon. A tizenharmadik emelet nyújtotta magaslati látvány kifejezett kedvencem. Imádok magasan lenni és csendes megfigyelőként részt venni ebben a túlontúl aktív világban. Ilyenkor viszont még feleslegesebbnek érzem magam, mint úgy általában. Figyelem, ahogy az emberek jönnek-mennek, teszik a dolgukat, míg én… Hát, én csak vagyok. És utálok lenni. Nagyon. 

Se célom, se álmom, se semmim nincsen igazából. Az, hogy ma utoljára megpróbálom és meglátogatom a kábé huszadik pszichológiai szakorvost, az is csak a gyengeségemnek tudható be, amiért gyáva szar vagyok végre véget venni ennek a felesleges szenvedésnek. Élni akarok, boldogan, kiszakadva a saját börtönömből, de egyszerűen tudom, érzem, hogy ez lehetetlen. 

Eleinte pszichiáterben gondolkodtam, a gyógyszerek úgyis annyira tönkre tesznek, hogy aggódnom sem kell, egy rosszabb estémen kiugrok az ablakon, de borzalmas lenne sokadjára is átélni ugyanazt. Akkor már inkább egy újabb beszélgetősdi, még ha nem is hiszek ennek a jótékony hatásában. 

Azt hiszem, eddigi huszonhárom évem során többet voltam orvosnál, mint bárhol máshol. Az iskolát nem vittem túlzásba, a munka meg egyszerűen nem megy. Több próbát is tettem már annak érdekében, hogy a társadalom hasznos tagja lehessek, de mind kudarcba fulladt. Utálom az embereket, taszítanak, félek tőlük, nem akarok a közelükben lenni. De az is tény, hogy én nem csupán gyárilag vagyok selejt, sok minden kellett ahhoz, hogy oda jussak, ahol vagyok. 

Ahogy belépek a liftbe, rám tör egy kisebb fajta pánikroham. Nem mindig érzem ezt, kizárólag rosszabb napjaimban zavar ez az apró, szűkös hely, ám most egy örökkévalóságnak tűnik, míg leérünk a földszintre. A nap odakint hétágra süt, az idő békés, nekem meg egyenesen fizikai fájdalom a sok nevetgélő diák látványa, akik keresztezik az utamat. Nem szeretek kimozdulni. Bár ez így nem teljesen igaz, mert sétálni igen, de azt is csak este szoktam, mikor már kevesen lézengenek idelent. 

Azt a nem egészen fél órányi távot úgy teszem meg, mint aki szándékosan igyekszik húzni az időt. Ez valahol így is van, de sokkal hamarabb is indultam el, hogy még véletlen se késsek. Utálok késni. Ha nem érek oda időben valahova, megrovással jár, én pedig rosszul vagyok tőle, ha leszidnak. 

A recepción az idős hölgy az adataim felvétele után az első emeletre küld, mondván, hogy ott megtalálom, merre kell menni és várjam meg, míg a doktor úr behív. Nem tudom, kihez kerültem, de legalább az agyturkász tisztában van az én nevemmel, tehát jó eséllyel egymásra fogunk lelni. Annyi már biztos, hogy férfi. Eddigi tapasztalataim alapján a nőkkel egyébként sem tudok olyan jól elbeszélgetni, mert nem értik meg a gondjaimat és a tanácsaik is annyira… elvontak. 

Az eltévedés nagymestere vagyok, ha lehetne, a sarokig nem találnék el otthonról, itt azonban ahogy felérek az első emeletre, egy hatalmas táblára ki van írva, hogy pszichiátria/pszichológia jobbra. Egy kisebb, rideg terem fogad, szerencsére teljesen üresen, így a szemben lévő faltól két széknyire helyet is foglalok, igyekezvén a környezet tanulmányozásával lekötni magam, mintsem a következő órán stresszeljek. 

- Lee Jaejin? - szakít ki a padló csíkjainak számolásából egy hang, alig ideérkezésem után néhány perccel. Felállok, s rögtön az engem szólító, kezében lapot tartó férfihez sétálok. 

- Jó napot, Lee Jaejin vagyok - hajolok meg, elmondva azt, amit már tudott. Sőt, megkockáztatom, hogy már egyébként is tud rólam mindent, elvégre az összes anyagom nála van. Azaz, minden, amit elmondtam az eddigi orvosaimnak. 

- Dr. Lee Hongki vagyok, fáradjon beljebb - mosolyog rám derűsen a velem egymagas egyén, én pedig úgy követem őt, mintha csak egy levágásra váró malac lennék, akit most visznek a kés elé. Sosem fogom megszokni az új embereket. Az új helyeket. Az eddig már számtalanszor hallott kérdéseket. - Foglaljon helyet - mutat a termetes asztal felénk közelebb lévő oldalának egyik székére. Leülve rá, kezeimet a combjaim közé szorítom és a lehető legkisebbre összehúzom magam, míg ő a gépéhez sétál, belenéz, leteszi a lapját, majd a mellettem lévő székhez lépve egyszerűen csak kihúzva azt, lehuppan rá. - Kezdhetjük? - fordul székestül felém, ujjait összefűzve maga előtt. 

- Igen - bólintok, én is irányába fordulva, hogy ne tűnjek annyira bunkónak. Szerintem nem is vagyok az, csak igyekszem minél kevesebbet mozogni és beszélni. Láthatatlannak tűnni. 

- Mivel láttam, hogy az általános vizsgálatokat már többször is közel azonos eredménnyel elvégezte, úgy hiszem, most kihagyhatjuk őket - mondja még mindig mosolyogva, bár csak a hangjából érzem ki, nem merek az arcára nézni. Így is látom, hogy néz ki. Sötétbarna haja kétoldalra tökéletesen beállítva, kedves, bizalmas ábrázata van, s kényelmesnek tűnő, zöld kötött pulóvert visel, hozzá fekete farmert és fehér papucsot. Az eddigi orvosaim nagyja talpig fehérben volt. 

- Oké. - Nem tudom, mit mondhatnék erre. Tekintetem a környezetemet vizsgálja, leköt a sok könyv, a növények és a kis szobrok, amik a falnál lévő szekrényeken kaptak helyet. Nem tetszik ez a túlzott közelség, jobb lenne, ha ő is a gép mögül kérdezgetne, mint mindenki más. 

- Meséljen nekem kicsit az életéről, arról, hogy mivel telnek a napjai. 

Mivel mindent tud, nálam pedig semmi nem változott mostanság, úgy válaszolok mindenre, akár egy könnyű feleletre, véletlen sem túlzásba víve a mesélést. Nem mintha lenne miről. 

Végig mosolyog, a reakcióimat figyeli és még csak nem is írkál semmit, sehova. Bár szerintem elég fiatalnak tűnik orvosnak. Nincsenek hosszú, kínos csendek, mert valamivel mindig sikerül elérnie, hogy csak mondjam és mondjam, meg vannak olyan dolgok is, amikről én is szívesen mesélek. Mint mondjuk a gyerekkoromról. Hogy mennyire őrült, hajthatatlan kölyök voltam, tele célokkal, vágyakkal és reménnyel. 

Az egy óra viszonylag hamar eltelik, jóval kevésbé kínosan, mint amire számítottam, de ettől függetlenül nem sikerült élveznem ezt a vallatást sem. Kertelés nélkül válaszoltam mindenre, ő pedig a legnegatívabb dolgaimat is derűsen hallgatta, véletlen sem tettetve hamis együttérzést. 

- Egy hét múlva ugyanitt, ugyanekkor - nyitja ki előttem az ajtót, ezzel utamra bocsájtva engem. 

- Na és milyen volt az első órád? - dobja le magát Seunghyun az ágyamra, kezében valami cukros üdítősdobozzal. 

- Hát nem tudom… - vallom be őszintén. 

- Na, az igazán jó - pillant rám hátra a válla felett vigyorogva. - Ha nem borzalmas, akkor már megérte. Mert megérte, ugye? 

- Ezt egy órából nem lehet megmondani - vetem hátamat a falnak, derekamnál a párnákat igazgatva. 

- És milyen maga a doki? Szexi legalább? - érdeklődik tovább őszintén. Ha valakivel, vele tényleg jól el tudok beszélgetni és nem hiszem, hogy ne érne annyit ez, mint bárki mással. Bevallom, kaptam már hasznos tanácsokat az orvosoktól és sikerült is párszor elgondolkodtatni, de hát nem jutottam előrébb. 

- Pasi. 

- Az szívás - kuncog kissé kárörvendően. 

- De amúgy egész fiatalnak tűnik és teljesen máshogy állt hozzám, mint az eddigiek. Viszonylag szimpatikus volt. 

- Mi a neve? Rákeresek - kapja elő zsebéből a telefonját, készen rá, hogy bepötyögje az új agykúrkászom nevét, de le kell lombozzam. 

- Nem emlékszem, nem arra figyeltem. 

- Ki vagyok veled segítve - sóhajt lemondóan, majd maga mellé dobja a mobilját. - Amúgy van pár- 

- Dilidoki ismerősöd, de nem, még mindig nem akarok egyikkel sem találkozni - zárom le gyorsan a már megszokott témát. 

- Akkor lemegyünk a boltba? 

- Minek? - vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm, ódzkodva ettől az ötlettől. Nem azért, mert úgy megviselne egy boltba menés, de ma már nem akarok megmozdulni. 

- Hogy bevásároljunk? 

- Nincs pénzem és szükségem sincs semmire. 

- Fizetek. 

- Akkor sem kell semmi. - Kecsegtető, mert tényleg elég kevés pénzt kapok azért, mert szociálisan használhatatlan vagyok, de kényelmetlen rajta élősködni. 

- Üres a hűtőd… 

- És? 

- Na gyere már, legalább annyit, hogy összeüssek egy jó vacsorát. 

Ahogy a nyár hosszú nappalait szép lassan átveszi az ősz korai sötétedése, úgy romlik nekem is egyre inkább a hangulatom. Ősz van és én gyűlölöm az őszt, rosszul vagyok tőle. Nem azért, mert bajom van a hideggel, vagy bármi, csupán az elmúlás, a sok sötét, a borongós idő nagyon megnyom engem is. Szörnyű hangulatom van minden ősszel. 

Az esti órákban sokkal többen vannak a helyi közértben - ezért is szoktam délelőtt vásárolni. Kihagyhatatlan, hogy valaki akár csak véletlenül is hozzád érjen, én viszont a falra tudnék mászni ettől. Rosszul érzem magam tőle, ha valaki a személyes szférámba tolakodik, számomra az érintés túl intim, túl különleges ahhoz, hogy természetesnek lehessen venni. Senki nem érhet hozzám. Szerintem oka sincs senkinek, Seunghyun sem szokott, hisz minek? Nem halok bele, ha véletlen összeér a kezünk, de ez minden, ami belefér. 

A lakásban nappal is sötét van, egyedül a televízió fénye szennyezi a szobám légkörét, mert a redőnyöket nem sűrűn húzom fel. Leginkább csak akkor, ha nézelődni akarok, de ezen kívül nem éri meg minden nap felhúzni, aztán leengedni, főleg, mert én nappal többnyire alszom és éjszaka vagyok ébren. Akkor sem csinálok egyebet, csak tévézek, vagy a telefonomat nyomkodom. 

Az evést sem viszem túlzásba, a legtöbb kaja magától elmászna, ha Seunghyun nem dobálná ki a megromlott dolgokat, amikor átjön. Néha olyan, mintha az anyám lenne, aki próbálja megmondani, mit, mikor és hogyan csináljak. 

A valódi anyám nem is tudja, milyen vagyok valójában. Nem volt mellette túl jó gyerekkorom, de nem szokásom az orra alá dörgölni, hogy lényegében miatta vagyok lelki roncs, hiszen ha kicsit is figyelt volna rám, most nem itt tartanék. De nem, ahányszor hív - ami egy-két hetente meg szokott történni - mindig azt mondom, hogy jól vagyok, dolgozok, élem az életem. Ami valójában nincs is. 

A második óra is azzal kezdődik, hogy mellém ül, pedig már reméltem, hogy csak az elsőn akar ennyire közel lenni, hogy barátibbnak hasson a beszélgetés, vagy nem tudom. És mivel ezúttal nem mutatkozott már be, esélyem sincs megjegyezni a nevét. No nem mintha annyira izgatna, én már rég nem nézek az orvosaim után.

Visszafogott, kimért, hiszen ez a dolga, néha mégis olyan természetesen, olyan könnyeden mosolyog, hogy attól nekem is jobb kedvem lesz. Már az sokat segít, hogy mellette nem érzem magam olyan feszélyezettnek, bár nem az életemben, csupán átvészelni az órát. Legalább nem egy karótnyelt, komor öregember, aki határozottan ragaszkodik mindenhez, amit mond. Talán vele tényleg lehet beszélni. 

Ha Seunghyunnak valami a fejébe ötlik, az bizony tagadhatatlanul ott is marad, nem tudom megszabadítani tőle. Bőven ismeri a nagyon hisztis énemet és azt is, amelyik mindent lemond a megbeszélt időpont napján valami hülye indokkal, így egyedül a veszekedés marad nekünk. A vita, hogy én nem akarom, csak a szükséges érvek hiányoznak. 

- Na~, gyere már, jó lesz. 

- Akkor érezd jól magad nélkülem… 

- De nélküled nem megy - szipog tettetetten a vonalba. - Jön egy-két nagyon jó arc is és azt szeretném, hogy a barátaim jóban legyenek. Kérlek már, Jae. 

Valahogy így történt, hogy engem most a lemenő nap sugarai kísérnek át Seunghyunhoz, hogy túléljek egy újabb borzalmas házibuli-szerűséget nála, amikről tudja jól, hogy utálom. Mivel évente max kettő az, amire el kell mennem, mert reménykedik, hogy ez segít kibújnom a csigaházamból, legalább letudhatom egy időre. Talán örökre. Lehet ez lesz az utolsó házibulim. Élvezhetném is akár. 

A panelrengeteg erdejében nem kell megerőltetnem magam, szerencsére nem lakik messze, így bármikor leléphetek az éjszaka közepén, ha már elég részeg hozzá, hogy ez ne tűnjön fel neki. Ő is tudja, én is tudom, ez minden szenzációs estjének a vége. Legalábbis számomra. 

Felérve az első emeletre, rendesen elfáradok. Nem is értem, miért jó egy ekkora monstrum aljában lakni, semmi élvezet nincs benne. Mit látsz, ha kinézel? Kószáló időseket és visongó gyerekeket. Még a zaj is tökéletesen behallatszik. 

- Tudtam, hogy át kellett volna mennem segíteni felöltözni - nyit nekem ajtót legjobb, s egyben egyetlen barátom, grimaszolva egyet, ahogy végigméri a parti-öltözékemet, ami egy fekete, jócskán bő pulóverből, egy szintén fekete farmernadrágból, s megintcsak fekete vászoncipőből áll. Azt hiszem, ebben érzem a legkevésbé kényelmetlenül magam. Meg nem volt kedvem mosni a héten, amit meg még felvettem volna, már tényleg vállalhatatlan. 

- Neked is szia - lépek be a lakásába, honnan már kiszűrődnek a vidám férfihangok. Vajon olyan barátok ezek megint, akiket volt alkalmam “megismerni”, vagy újfent idegenek? Annyi barátja van, amennyi embert én egész életemben nem ismertem meg eddig. 

- Srácok, befutott végre Jaejin is - irányít engem a konyhába, ahol két alak fordul irányunkba az asztal felől. 

- Lee Jaejin vagyok - hajolok meg, rájuk sem nézve, mielőtt helyet foglalnék a legtávolabbi széken. Nagy lett a csend. 

- Mit kérsz inni? - tesz elém egy poharat Seunghyun. - Van-

- Vizet. 

- De- 

- A víz tökéletes lesz, köszönöm - motyogom halkan, aggódva, hogy mit gondolnak rólam a haverjai. Nem vagyok benne biztos, hogy mesélt már nekik a leglúzerebb barátjáról és azt sem értem, minek hívott el megint. Ha valóban jól akarja érezni magát, engem messze kerülnie kéne. 

- Hát jó - húzza el a száját, de végül teljesíti kérésemet. - Na és hol tartottunk? - ül le mellém, bár kétlem, hogy eddig itt foglalt volna helyet, mert az itala is arrébb van, amit azért még gyorsan orvosol. 

- Ott, hogy Minhwan végre férfi lett és - kuncog fel az előttem ülő férfi - megtalálta az “igazit” - formáz macskakörmöket a levegőben ujjaival. - De ha mégsem, én bármikor szeretettel várom egy kiadós beszélgetésre - nevet fel ezúttal harsányan. 

Első pillantásra valami nagyon ismerős van rajta, de nem igazán tudom hova tenni az életemben. Lehet mégis találkoztam már itt vele. Ám ahogy telnek a percek, hirtelen leesik, honnan ismerhetem, mitől sikerül olyan hangosan kifújnom a levegőt, hogy mind a három szempár rámszegül. Az agytúrkászom! 

A másik kettő hamar túllép rajtam, ugyanúgy folytatják a diskurálást, én meg kénytelen vagyok lehajtani a fejem, mert érzem, hogy engem bámul. 

- Köszi, de már egyedül is meg tudom oldani a gondjaimat - közli Minhwan, aki itt - persze rajtam kívül - a legvisszafogottabb a csapatukban. 

- Az, hogy levizsgáztál, még nem tesz valódi orvossá - tölt neki még egyet Seunghyun, gondolom, hogy elviselje a vele töltendő következő órákat, hasonlóan kedves megjegyzésekkel tarkítva azt. 

- Nem is agysebésznek készülök. 

- Hát pedig majdnem - szól hozzá a dilidoki is, éppen csak egy pillanatra feléjük nézve. 

Talán azért nem tűnt fel nekem, mert máshogy van fésülve a haja, meg a megszokott kényelmes öltözete helyett most egy fekete bőrdzseki van rajta, alatta egy kék, teljesen semmilyen pólóval. Legalábbis én ennyit látok belőle. 

Ahogy telik az idő, végig magamon érzem a tekintetét, de csak bízni tudok benne, hogy ő nem ismert fel. Millió meg egy betege van egy pszichológusnak, nem? 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hátránya is lehet barátom ismeretségi körének, pedig igazán várható volt, hogy a sok orvos, akiknél eddig megfordultam, egyszer felbukkan nála. Sőt, az is lehet, hogy ismer néhányat. Vagy nem. Eddig csak idősebbeknek volt dolguk velem.