2Won - Kóbor

- Főnök, patkány ragadt a csapdába! - hallom is meg a hét, de talán a félév egyetlen jó hírét a terembelépésem pillanatában. A patkány jót jelent, a legjobbat. Mostanság ilyenre egyáltalán nem volt példa, az elmúlt napokban pedig egyenesen semmi nem történt. - Vége a vihar előtti csendnek - gurul arébb székével ajkain hatalmas mosoly kíséretében Hyukjae, rálátást nyújtva számomra a temérdek monitorra. - Itt, nézd csak - bök egyre, ami a B2-es cellánkat mutatja.

- Csak nem…? - ámulok el a fogoly láttán, jobban örülve neki, mint egy kismegyermek a karácsonyi ajándékának.

- De bizony! Kihyun bandájából valamelyik kutya - húzza ki magát büszkén a fiatal fiú, mintha neki bármi köze lenne a befogáshoz, pedig ő csupán egy őr.

- És honnan? - hajolok közelebb, hogy jobban megnézhessem az üres terem egyetlen eszközén - ami nem meglepő módon egy szék - ülő férfit. A másik három megtöltött cellánkban, ha nem éppen alszanak a foglyok, őrjöngenek, de már a belépésük pillanatától, ez azonban nem tesz semmit. Nem mintha egyedi eset lenne, csupán egy jel számunkra, miszerint jobb lesz odafigyelni rá.

- A nyolcas körzetből.

A várost húsz kisebb-nagyobb körzetre osztottuk, hogy könnyebben átlássuk az egészet, s ezek közül a hat, hét, nyolc, valamint a kilenc a legproblémásabb. Nem minden szegletük, de itt akad a legtöbb munka számunkra.

- Melyik részéről? - tekintem át a kültéri kameráinkat, ám este lévén nem sok mozgást látni odakint.

- A gettóból - ejti ki halkan, vészjóslóan.

A gettó, valódi nevén Holdvirág utca, egy olyan hosszú köz, ahova a rendőrök sem sűrűn teszik be a lábukat, maximum komoly erősítéssel. Itt él a legtöbb drogdíler, strici, rabló, meg egyéb kedves emberke, akikkel nem szívesen találkozik senki. A gyilkosságok majdhogynem mindennaposak, a betörésekről nem is beszélve.

- Nem lep meg…

- Hát azt látom.

- Ha kész az akta, visszajövök, addig is hasznosítsd magad - fordulok meg, készen rá, hogy elhagyjam a helyiséget.

- Hova mész?

- Meglátogatom a vendégünket.

- Fegyver van nála, hyungim! - szólal fel késtégbeesetten, mintha a figyelmemet elkerülhette volna a kezében szorongatott stukker.

- Tudom, köszi - intek a vállam fölött, kilépvén közben az ajtón.

Az úticélom az alagsor, hogy megismerkedjek a mi új játszópajtásunkkal. Természetesen az eszemet még nem vesztettem el, bár az is tény, hogy a golyóálló mellény nem sokat véd egy profi ellen, ám bízom az ösztöneimben, hiszek még sosem hazudtak, mit bizonyít az ittlétem is.

Kihyun bandája az elsőszámú célpontunk, s egyben akiket a legrégebbóta kergetünk. A banda pontos nagysága nem ismert, de már az hatalmas öröm, hogy egyet sikerült elkapni. Mi kihallgatjuk - ilyen-olyan módszerekkel -, majd, ha már nincs hasznunkra, átadjuk a rendőrségnek. Persze csak azt, akit még módunkban áll élve továbbítani.

A cellák sokszorosan biztosítottak, a belépés pillanatában mégsem véd semmi. Részben erre vannak az őrök, én mégsem szeretek gyáván mások mögé bújni, na meg nem is lenne értelme ilyen mentalitással itt dolgoznom, miközben kint nap mint nap szembekerülünk a halállal.

De igaz, ami igaz; a sarokba szorított patkány minden eszközt bevet a szabadulásáért.

Ahogy kattan az utolsó zár, minden kételyemet hátrahagyva lépek be a letisztult terembe, a félelem legapróbb jelét is száműzve magamról. Nem hagyok rést a meneküléshez, még a látszatát sem.

Egy fiatal férfi fogad, talpig feketében, világosbarna hajjal. Nem néz felém, nem is foglalkozik velem, csupán a magasan fekvő ablakot fixírozza, teljes mértékig kizárva engem. Ujjai a markolaton pihennek, s tudom, egy pillanat kérdése az, hogy életben maradok-e, de ez nem rettent vissza attól, hogy közelebb menjek.

Alig két méter választ már el tőle, mikor sötét íriszeit rámemeli; kéretlen tekintetében lezser nyugalom lapul.

Papírvékony, hófehér bőre bársonyként simul kiálló járomcsontjára, s bár a több számmal nagyobb ruha szinte mindent eltakar, tagadhatatlanul szörnyen sovány, ez azonban nem befolyásolja vérfagyasztóan tekintélyt parancsoló megjelenését, még így, a fogdában sem. Olyan, akár egy megfontolt, csapdába esett nagymacska.

Nem szól semmit, pedig a látogatóinknak jobbára igencsak szokott mondandója akadni. Nem tesz felesleges mozdulatot, a lélegzete kimért, s egyáltalán nem úgy fest, mint aki fenyegetve érzi magát. Sehol egy karcolás, egy seb, nyoma sincs dulakodásnak.

Mintha magától sétált volna be ide…

- Neved? - mélyesztem tekintetem az övébe, de közben képtelen vagyok elmenni a látszat mellet; szemeiben egy élet fájdalma ül meg. - Neved?! - kérdezek rá mégegyszer, erélyesebben, ám ezúttal sem érkezik válasz.

Ez a rosszabbik fajta. Inkább csacsogna egyfolytában, minthogy kínzóeszközökhöz kelljen folyamodnunk. Végülis, mit vártam egy bérgyilkostól…?

Úgy ül ott, mintha ő irányítaná ezt az egész helyzetet. Akár egy kiskirály.

A legkisebb mozgásra felfigyelek, de mire észbe kapok, már késő. Fegyverét felém szegezi, mutatója a ravaszon pihen, míg hüvelykujja a kakason. Elővehetném a sajátom, de egy másdoperc és végem. Elkéstem.

Mielőtt reagálhatnék, a kemény eszköz hangos csattanással ér földet, közvetlen a lábaim elé csúszva, a férfi pedig széttárt karokkal mered rám.

- Lőj - ejti ki halkan, de határozottan azon a nem túl mély, mégis magabiztos hangján. - Ölj meg.

Kezdem érteni, mire megy ki a játék, de még így is túlontúl zavaros az egész. Ha nem én teszem, ő számtalan módszerrel képes lenne végezni magával, de hát ki akarná ezt? Egyetlen magyarázat létezik erre; csapda.

- Te kérted - nyúlok saját stukkeremért, figyelve a reakcióit, véletlen sem elfogadva a nekem kínált fegyvert, ám a férfi nem mozdul még a kibiztosítás után sem.

Lehet, hogy komolyan meg akar halni…? Jó, ha belegonolok, van benne ráció, hiszen ha ő képtelen megtenni, hova máshova forduljon, mint az ellenséghez? A saját bajtársai legfeljebb is halálra kínoznák, ami valljuk be, nem egy kellemes vég. A macskáktól a kopókhoz…

Van ebben az emberben valami mélyen szánnivaló. Talán az, hogy ember, még ennyi mocskos tett után is, melyet a lelke sínylett meg legjobban. Hátrány az ő szakmájában, ha rendelkezik még vele egyáltalán, s ez itt látszik bebizonyosodni.

Nem patkány ez, csak egy riadt kisegér, akivel nekem lenne rangon aluli végezni. Információval látszólag nemigen szolgálna, nincs hasznunkra.

A jó szívem fog a sírba vinni, de úgy érzem, ennek a történetnek így semmi értelme. Bárki is ez, bárhogyan is került ide, szerencsés, amiért minden bizonnyal végtelenül szerencsétlennek érzi magát, már ha tiszták a szándékai.

Nem volt mit tenni, elengedtem…

2Won - Viszlát

Hyungwon mosolya napról napra halványulni látszott, míg nem teljesen kiveszett belőle minden őszinteség. Haldoklott, de ez senkinek nem tűnt fel…

Úgy gondolta, ha ad egy esélyt az életnek, egy sokadik utolsót, s megmaradt erejével párjában keresi az értelmet, egykoron ő is boldog lehet, egy nagy családban, állatokkal, megértésben, szeretetben. Ez hetekig ment is, sosem volt azelőtt olyan boldog, mint akkor, de, mint semmi, ez sem tartott örökké. Nem volt képes rá, csak félt beismerni. Talán, ha megpróbálja megbeszélni Hoseokkal… Talán, ha megismeri a törékeny énjét… Talán, ha most az egyszer tényleg megbízik valakiben… De nem ment. Hoseok valahányszor látta Hyungwont összetörni, megijedt, bepánikolt és félt, hogy miatta van, így esetek többségében elhúzódva igyekezett lenyugodni, vagy éppen jobban okolni magát, ezzel átruházva a fiatalabbra a lépés lehetőségét, amivel megvigasztalhatja párját. Csakhamar ez terhessé vált Hyungwon számára, ráadásul értelmét sem látta, hiszen ettől semmi sem lett jobb, semmi sem változott, maximum rosszul esett neki, hogy az ő érzései nem számítanak. Erősnek kellett lennie, ha nem is volt miből és hogyan…

Majd nem maradt más, mint régi jó barátja, a menekvés. Hogy maga elől, vagy mindenki más elől, valahol örök kérdés maradt, de igazán nem is számított, így nem foglalkozott vele túl sokat. A lényeg, hogy bármit érzett, bármennyire fájt, az kizárólag rá tartozott, nem kellett másnak tudnia róla. Még Hoseoknak sem.

Félt, rettegett, és nem volt, aki segítsen ezen, így magának kellett megoldania, mely egyenes utat jelentett a különféle tudatmódosító szerekhez. Gyógyszer, alkohol, drog? Minden túl gyenge, több és több kell, ráadásul remélte, ha már ilyen gyáva, legalább valamelyik megöli, de hiába, hiszen nyomot nem akart, Hoseok mellett igyekezett hanyagolni minden hasonlót. Egy erőltetett mosoly, egy elejtett “jól vagyok”, s máris minden rendben volt.

Amennyire megsínylette a lelke, olyan beteg lett a teste is, ez azonban továbbra sem jelentett mások számára semmit. Mindenki tudta, hogy a saját démonaival küzd, ám nem beszélt már róla, elfordult mindenkitől, elhitetve a külvilággal, miszerint meggyógyult. Nem játszott annyit, nem bújt annyira, elfelejtett nevetni, de elméletben minden rendben volt vele. Csak éppen feladta.

Egy idő után képtelen volt eldönteni, hogy a szeretet fáj ennyire, az élet, vagy éppen az az életvitel, amit folytatott az utóbbi hetekben, de már mindegy volt. Már minden mindegy volt. Próbálta elmagyarázni, próbálta kimutatni, próbált üzenni, ám még az az ember sem vett észre semmit, akitől némi együttérzést várt volna, így más lehetőség nem lévén, döntött. Egyedül, súlyosan, ahogyan eddig vészelte át megvetett földi éveit.

Összeszorult gyomorral, de vidáman kelt, nagyon régóta először engedve igaz mosolyt az ajkaira, miközben végignézett még alvó párján. Nem volt benne harag, sem megvetés, csupán őszinte szeretet, még úgy is, ha mindenki más önzőségnek hitte azt, amit tervezett. Sajnos a szeretet nem éltet, és jobbnak látta megkímélni az ő elhasznált, menthetetlen lényétől Hoseokot, mielőtt nagyobb kárt tehetne az egyébként is instabil lelkiállapotú férfiban.

Soha azelőtt nem volt még olyan boldog, mint azon a napon. Újra játszott, újra nevetett, s élvezte a szerelmével töltött órákat, a lágy szellőt, a nap melegét, a csicsergő madarak és a máskor idegesítőnek ható gyerekek önfeledt kiabálását. Nem akarta Hoseokot bántani, nem akarta, hogy rossz emlék maradjon, sőt, egyáltalán nem akarta, hogy emlékezzen rá, de ugye ez ellen nem tudott volna mit tenni. Nem volt mása, csak egy utolsó nap, amit Hoseoknak adhatott.

A búcsú pillanata olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, amiket rég elveszettnek hitt, és ugyan nem kellett volna örökre szólnia, tudta, ha vissza fordul, nem lesz képes újra eljutni idáig, s minden folytatódik úgy, ahogy eddig. Már tényleg nem volt értelme tovább menekülni…

Rettegett, ahogy markába szórta azt a rengeteg gyógyszert, de nem maga a halál ténye aggasztotta, mert annál jobban semmire sem vágyott. Sokkal inkább az, hogy ne okozzon ez túl mély sebet Hoseoknak, hogy ne tegyen miatta semmi olyat, amit ellenezne.

A pirulák fokozatosan tompították az érzékeit, de ő biztosra akart menni, így az öntudata peremén egyensúlyozva is nyelte és csak nyelte a következőt. Volt egy pillanat, mikor a pánik úrrá lett rajta, s akaratlanul is a szép emlékekbe kapaszkodott, de már olyan mélyen csírázott benne a kín, hogy az ösztönei is ellene dolgoztak, nem engedték megfutamodni.

Végül csendes magányában távozott a világról, számtalan megválaszolatlan kérdést hagyva maga után az örök vidám, kissé talán furcsa, ám egészében boldognak hitt fiú.

TaeGi - Kialudt láng

A kora reggeli csípős fagy elől menedéket keresvén fordulok másik oldalamra, félálomban kutatva a lehetséges alternatívák közt, míg neki nem ütközöm valami felettébb keménynek.

Hát persze…

A decemberben talán az a legjobb, hogy későn kel fel a nap, s korán nyugszik, mostanában rámragadt kedélyemhez öltöztetve a tájat, ám pár hete még egészen más miatt vert sátrat a szívembe eme hónap. A kesztyűs kézfogások, a fagyos puszik, a korai hóból alkotott golyók előli menekvés… Még most is ezért akarok élni, tudod?

Az ágyamat két takaró uralja; az egyik a fejünk alatt kapott helyet, a másik pedig a nekem háttal fekvő Yoongi testét melengeti. Már nem ölel át esténként, már nem kel fel, ha mocorgok, hogy magához húzzon, s már az sem érdekli, ha ide fagyok mellé, csak hagyjam őt aludni, különben hallgathatom a hisztijét. De hisz’ én szeretem őt, még jobban is, mint valaha. Hogyan jutottunk el idáig? Napok óta csak az jár a fejemben, hogy mégis mitől távolodtunk el ennyire? Mit tettem, amiért ezt a passzív ellenállást érdemlem? Kérdeztem, hárított. Tagad, hazudik, ám a tettei elárulják, ahogyan most is. Nem vagyunk sokat együtt, már nem keres annyit, ha hívom, kinyomja, majd valami kifogással órák múlva visszahív.

A hold fakón beszűrődő fénye megvilágítja tejfehér bőrét, az arcáról mindennemű érzelem távozott. Hozzá akarok érni, tenyerem alatt érezni teste melegét, tincsei puha tapintását, de nem tehetem… Nem tehetem, mert, bár ő talán nem látja, de szörnyen fáj minden ébren töltött percében az a mérhetetlen közöny, amivel viseltetik felém, a csípős megjegyzései, a lobbanékony kedélye. Egykoron azért küzdöttem, hogy mindig fent legyen velem, most meg már azért, hogy minél többet aludjon, pedig magam sem tudom, melyik a rosszabb.

Miért húzod ezt, ha már nem akarsz? Mit vársz, mi lesz jobb később? Magadat véded, vagy engem?

Ha akarnék, sem tudnék már aludni, s ennek kivételesen semmi köze a hideghez.

Ezen az éjjelen kizárólag a hold láthatja az értünk ejtett könnyeim, a néma harcom, a beletörődésbe fulladt valómat…

VKook - Nem ér annyit

A két fiú egymás mellett fekve nézte hol párja könnyektől csillogó szemeit, hol a szoba egyik távoli sarkát kiválasztva révedt a semmibe. Lett volna mit mondaniuk, mégis a csönd uralta ebben a súlyos percekben a helyiséget.

Jungkook elfojtott haragját és mély fájdalmát űzte dacosan, míg Taehyung néma tanácstalanságba burkolózva kereste a menthetetlenben a menthetőt. Ekkor még nem tudta, hogy mindhiába…

A karjuk összeért, s tekintetükben ott ült a megmásíthatatlan fájdalom, mozdulni azonban nem mertek. Jungkook azért, mert ettől csak nagyobb kínt fog jelenteni számára a döntése, Taehyung meg azért, mert félt, a másik talán nem örülne neki. Pedig, ha lépett volna, ha most az egyszer mondott volna valamit, talán egészen más kimenetellel ér véget a történetük.

A fiatalabb tudta, mennyire fájdalmas, mikor választás elé állítják az embert, s az is egyértelmű volt a számára, miszerint nem ér annyit Taehyungnak, hogy őt válassza. Nem kell választania. Nincs kikből, mert ő önként lemondva a posztjáról kíméli meg ettől a szerelmét. Túl fájó lenne ezt folytatni, elvégre csupán újabb és újabb sebeket okoznának egymásnak, s Jungkook a legkevésbé sem akarta bántani őt. Így hát, minden szavát megtartva magának állt fel az ágyról, majd csendesen kisétált, hogy cipőjébe bújva távozzon, bizonyosságot nyerve afelől, miszerint Taehyungnak még annyira sem volt fontos, hogy legalább megállítsa…

TaeJin - Stigma - 11. rész

- Te, Taehyung - szólít meg valamikor hajnalban Joohyuk.

- Hm? - fordulok felé, biztosítva, hogy figyelek.

- Miért vagy olyan hallgatag? - kérdi meg mindennemű rosszindulattól mentesen, s bár nem látom a sötétben, ismerem már annyira, hogy tudjam, ő nem gonosz, csupán egy félreértett nagy gyerek.

- Nincs mit mondanom…

- Biztos lenne. Például, hogy milyen volt a kapcsolatod az öcséddel.

Hyuknak van egy ötéves kishúga, akit megerőszakolt a nevelőapja, majd rákente az egészet. Neki talán még rosszabb is, hogy idebent tehetetlenül várja a tárgyalást, míg odakint az a vadállat együtt él a családjával. Valahol megért engem, ahogy én is őt.

- Jó volt… - merengek el a múlton. - Régebben borzalmas dolgokat tettem. Ittam, drogoztam, vandálkodtam, loptam, hazudtam. Ezzel ugye együtt járt, hogy állandóan bajba kerültem, de Kookie mindig mellettem volt, kihúzott a csávából, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Csak miatta változtam meg, hogy ne a rossz példát lássa, hogy én legyek az, aki megvédi őt, és ne fordítva.

- Ember, ha ez elmondod a bíróságon, a hülye se hinné, hogy akár egy ujjal is hozzáértél.

- Csak az a baj, hogy még én sem tudom. Mi van, ha miattam került ilyen állapotba?

- Mi van, ha nem…?

- De nem emlékszem. Miért nem?

- Mintha valaki direkt azt akarta volna, hogy ide kerülj…

- Az fura lenne.

- De nem lehetetlen.

- Nem is tűnik túl valósághűnek. Senkit nem érdeklek.

- Valaki bedrogozott, te megkattantál, majd őt szétverték, aztán titeket felhasználva, elmenekültek - vázolja fel kissé bonyolult, de egész logikus gondolatmenetét.

- Nem is tudok vezetni.

- Egy szót nem mondtam vezetésről…

- Ja, nem azért, csak engem egy kocsiban találtak meg, egy oszlopra felkenődve, vagy hogy.

- Nem nehéz annak ütközni, aki nem tud vezetni - nevet fel jóízűen.

- Kussoljatok már! - morran fel valaki hátulról, aki mindenbizonnyal aludni szeretne hajnalban.

- Te kussolj, köcsög - puffog Hyuk, mindig készen egy kiadós balhéra. - Amúgy, legalább a ti kocsitokat vágtad haza?

- Nincs kocsink.

- Akkor kiét?

- Hát, látod ez egy nagyon jó kérdés…

Észre sem veszem, s már el is érkezik december negyedike, a nap, mikor a tárgyalásom van. A dátumban a legszomorúbb, hogy ez Jin szülinapja is, de legalább láthatom, ha eljön. Bár, nem sok reményt fűzök hozzá, mert mégiscsak rólam van szó, na meg több, mint egy hónapja nem találkoztunk, de egy kicsit bizakodhatok.

Az utazás szinte jutalom számomra. Nincs búcsúpillantás, sem aggodalom, hogy esetleg ne térnék vissza, de azt legalább megtudom, hogy hány évig szolgás majd otthonom gyanánt ez az intézet. Nem bánnám, ha örökre lenne, mert nincs hova mennem, és nem is érdemelném meg.

A bíróság épülete előtt kész tábor gyűlt össze, ami eléggé megrémiszt. Nem akarok leszállni, ám semmit nem számít a véleményem, megragadnak és lerángatnak, ha tetszik, ha nem. Alig hogy lépcsőt ér a lábam, kattognak a fények, mindenki tolja az arcomba a kamerákat, mikrofonokat, a kérdések ezrével együtt. Nem sokat értek, válaszolni viszont egyébként sem áll szándékomban, így csupán a fejemet lehajtva tartom a lassú tempót, és tűröm a lökdösődést, míg be nem érünk.

Odabent már jelentősen nagyobb nyugalom uralkodik, s még csak sokat sem kell mennünk, hogy szembekerüljek az ügyvédemmel, kinek sajnáló tekintete nem enged semmi jóra következtetni. Nekem végül is, ha azt nézzük, teljesen mindegy, mi lesz a kimenetel, így csupán rezignáltan tűröm, hogy bevezessenek a tárgyalóterembe, minek az ajtó felőli felén, jobb oldalt van egy magas, hosszú, juhar színű asztal, hova mi helyezkedünk, vele szembe ugyanez, csupán ott az ügyészséggel, hátul középen pedig a bíró asztala. Tekintetem a bejárat körül ülő, viszonylag termetes közönségre téved, ám hatalmas hiba volt.

Anya könnybenáztatott szemei egy pillanat alatt megtörnek, s bár a börtönben egyáltalán nem sírtam, most akadály nélkül tör utat az elkeseredettség bennem. Mellette Jimin ül, végül az egész banda, Jinnel zárva a sort. Mindenki kiöltözve, szomorúan, mégsem vádlón…

Kezdek bepánikolni, ráadásul a fejfájásom is visszatért. Ennek nem lesz jó vége…

Nehezen kapok levegőt, a lapockáim fájnak, minden homályosul. Menni, futni, menekülni. Menekülni a teher, az emberek, a világ elől. Kétségbeesetten Jinre pillantok, ki a fejét ingatja, s tenyereit lefelé nyomva jelzi - talán -, hogy higgadjak le. Íriszeiben egy egész könyvtár veszett el, én azonban mégsem értem.

Ziláltan keresem a megoldást, az idő viszont véges. A bíró köszöntésével nyitunk, miután ő röviden felvázolja, hogy miért vagyunk itt, majd megtarthatónak nyilvánítja a tárgyalást, átadva a szót az ügyésznek, hogy ismertesse a vádat.

- A vádlott, Kim Taehyung ellen feljelentést emelt az ügyészség a Btk. százhatvannegyedik paragrafusa alapján, tompa fegyverrel való életveszélyt okozó testi sértés, a Btk. száthetvenedik paragrafusa alapján, emberölési kísérlet, valamint a Btk. kétszázharminckilencedik paragrafusa alapján, cserbenhagyás vádjával - lépked elő középre az a kifejezetten ellenszenves, túlontúl merev férfi, aki múltkor kihallgatott. Azóta is ráz tőle a hideg… - K. Taehyung október hetedikén, a késői órákban indult el egy, még az előző napról való, saját nevére kibérelt gépjárművel, az orvosi leletek alapján, valamiféle tudatmodósítószer hatása alatt. Hogy hova, és miért ment, arról nem adott pontos nyilatkozatot - pillant rám lekicsinylően, mintha azt sugallná; hazudok. - A helyszínt, illetve a sértett állapotát figyelembe véve, valamikor fél tizenkettő magasságában találkozhattak, az otthonuktól mintegy harminc kilóméterre. A dulakodás nyomait megtaláltuk J. Jeongguk körmei alatt és ruháján, mi arra enged következtetni, hogy valamin összevesztek, majd ezt követően K. Taehyung leütötte őt az összeroncsolt gépjármű hátuljában megtalált vascsővel. Az érintett terület összes térfigyelő kameráját megsemmisítették, így úgy vélem, jogosan beszélhetünk kiterveltségről. Miután áldozata eszméletét vesztette, visszaszállt a gépjárműbe, ám a szer miatt, aminek pontos kilétét nem ismerjük, négy kilómétert követően oszlopnak ütközött. J. Jeongguk addigra már alacsony életfunkciókon működő testét egy kutyasétáltató, tizenkettedik életévét még nem betöltött gyermek találta meg, és hívta ki rá a mentőket, mi után egy órán belül bejelentés érkezett a balesetről, minek köszönhetően K. Taehyungot a tűzoltóság segítségével kiszabadították a roncsból és kórházba szállították - áll meg egy pillanatra, jelentőségteljesen körbenézve az itt összegyűlt embereken. - Mivel a vádlott és a sértett eggyugyanazon helyen élnek, viszont nem vérrokonok, a legkisebb feszültség is fajulhatott idáig, és, mint tudjuk, ez nem számít egyedi esetnek napjainkban. A vádlott rossz viszonyt ápol édesanyjával, valamint több, kisebb bűntett, például; köztulajdon megrongálása miatt kellett már pénzbírságot fizetnie. A mostani és a múltbéli eseteket összevetve, úgy hiszem, kétség sem fér K. Taehyung bűnössége felől.

Nézem anyát, nézem a srácokat, de még magam is megingok egy ilyen beszéd után. Miért ne szedhettem valamit, ha már eleve nem emlékszem? Az viszont teljességgel kizárt, hogy kocsit kölcsönöztem volna, főleg előző nap, mikor a többiekkel játszottunk otthon. Nem áll össze a kép, és ez valami irdatlan mód zavar engem, mert ha tudnám, legalább lenne pontos okom, amiért jobban utálhatom magam.

- Akkor most következzék a védőbeszéd - szólal fel az idős férfi a bírószéken, mifelénk intve.

- Nem lesz semmi baj - simít még utoljára vállamra az ügyvéd, mielőtt feláll és kisétál középre. - A vád teljesen alaptalan! - szólal fel az a kicsiny, törékeny nő, ezzel máris könnyen kitapintható feszültséget generálva a teremben. - Mint ahogy az ügyészség említette, védencem, K. Taehyung egy helyen élt a sértettel, J. Jeonggukkal. Szabad akaratából költözött hozzá, mikor édesanyja magára hagyta. Gyermekkori barátok, és védencem állítása szerint, testvéri szeretetben élték mindennapjaikat, melyet több, közeli barátjuk is megerősített. Nincsen káros szenvedélye, indulatkeztelési problémái, a plazmájában kimutatott maximális amfetamin koncentráció mellett pedig minden más tudatmodósító szer bevételére adó bizonyítási értéke a normális mértéken belül volt, így hát nem beszélhetünk arról, miszerint bármilyen szer hatása alatt állhatott, mint sokkal inkább egy betegségről, mely további vizsgálatokat igényel. Védencem elismeri zűrös előéletét, ugyanakkor bizton állítja, hogy mióta sértettel él, felhagyott minden korábbi viselkedésformájával, és azóta nincsen is róla sem kórházi, sem rendőrségi feljegyzés, mi alátámasztja ezt. Mivel a sérülés következtében elveszítette az emlékezetét, mely azóta sem tért vissza, b-

- Bíró úr! - áll fel az eddig is nyughatatlanul ülő férfi. - Semmilyen orvosi feljegyzés nem biz-

- Üljön vissza! - parancsol rá a bíró, mire az ügyész a száját elhúzva helyet foglal. - Folytassa.

- Tehát, mivel a védencem emlékezete még nem tért vissza, valamint a sértett sincsen kihallgatható állapotban, és szemtanúról nem beszélhetünk, nincsen alátámasztott bizonyíték róla, hogy valóban K. Taehyung vitte volna mindezt véghez. Az autókölcsönzéshez használt személyi igazolvány pedig Jeon Taehyung névre szól, mi alátámasztja a külső kézről való behatást. Ez eddig talált bizonyítékok, és a védencem vallomása alapján, nem zárható ki, miszerint K. Taehyung csupán bűnbakja az ügynek - zárja le beszédét, mire a közönség felől több elégedetlen  morranás és elhűlt kérdés érkezik, miket a bíró rögtön le is int.

- Kezdetét veszi a bizonyítási eljárás!

Elővesznek engem, s a közönség, valamint a bíró elé ültetnek, majd megesküdtetnek, hogy az igazat, csakis az igazat mondom, plusz felveszik a személyi adataimat, kikérdezve az én nevem, édesanyám nevét, születési dátumom és helyem. Kioktatnak a jogaimról, mely szerint nem vagyok köteles vallomást tenni, mivel úgy döntök, élek is, mert újat nem tudnék mondani az itt elhangzottakkal kapcsolatban.

- Ezesetben most felolvasásra kerül a vádlott nyomozati vallomása - jelenti ki a bíró, a kezébe véve egy dossziét. - A vádlott, nevén nevezve, Kim Taehyung…

A tárgyalás egyre csak nyúlik és nyúlik, míg ugyanazok hangoznak el, végtelenül unalmassá téve az egészet. Nem lehetne ezt a részt átugrani, és végre kihirdetni, hány évet kapok? Már komolyan nem értem, mit csináltam, miért, de főleg, hogy hogyan? Számomra túl bonyolult, összetett és komplikált ez az egész.

Miután a bíró befejezte az olvasást, megvitatták, hogy szemtanú nincs, mivel egy gyermek több okból sem tehet vallomást, majd engem visszaültetve az ügyvéd mellé, behívták a beérkezésemkori ügyeleti orvost, aki egyben a kezelőorvosom is volt. Őt is kioktatják a jogairól, meg a kötelezettségeiről, majd a bíró felkéri az ügyészt, hogy hallgassa ki.

Már nem tudom, miben higgyek. Ha én nem bízok magamban, akkor mégis ki fog? Csak a baj az, hogy itt nem is én vagyok a lényeg, hanem Jungkook, és amit vele tettem. Ha tudnék rendesen gondolkodni ettől az istentelen fejfájástól, sem biztos, hogy egyről a kettőre tudnék jutni.

Nincsen kihallgatható állapotban… Tehát él, de… de talán nem sokáig már. Nem bírnám ki, ha elveszíteném őt. Nem számít, milyen élet vár rám, de neki muszáj boldognak lennie, családot alapítania, sok-sok gyereket nevelnie, ahogyan megálmodta.

Mindig is tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok, de ez azért még tőlem is sok. Miért nincs halálbüntetés? Bár, ha lenne sem szabnák ki ennyiért, szóval oly mindegy, magam maradok a gondolataimmal, hogy legyen időm megbánni, megváltozni, és a fene tudja még, mit. Nem, mintha lehetséges lenne még ennél is jobban bánnom…

Csakhamar előkerülnek fényképek, valamint a vascső, amit elméletileg használtam. A kis Suzuki valóban rendesen összetört, aminek nyomait máig viselem még néhol, de csak kicsit kellett volna jobban, és nem szenvednék. Pedig megérdemlem. Hiába az ügyvéd, valahol az ügyész érvelései sokkal biztosabbnak tűnnek számomra, de az is lehet, hogy csak azért, mert én azt szeretném. Mármint, azt még véletlen sem, hogy tényleg én bántottam volna Kookot, csupán kinézem magamból ezt a szintű aljasságot.

Közel hat óra ülést követően kiküldenek minket egy külön terembe az ügyvéddel, a nézőket pedig a folyosóra, míg a bíró meghozza a döntést.

- Nem áll jól a szénánk, de ha elfogadhatatlan eredmény születik, fellebbezhetünk.

- Értem. - Nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e én ezt.

- Taehyung, én hiszek benne, és a bizonyítékok is azt mutatják, hogy nem te, vagy legalábbis nem egyedül vitted mindezt véghez. Kell még egy kis idő, hogy többet mondhassunk, mert ez így még igen bizonytalan lábakon áll.

Nos, időm az van, nem?

Amint visszaengednek minket, mindenki állva marad, hogy a bíró kihirdethesse a határozatát.

- A vád és a védelem beszédét, valamint az itt elhangzott tényeket tekintetbe véve, a vádlottat, Kim Taehyungot elsőfokon kilenc év, három hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélem!

Jézusom…

Szinte nem is hallom az utána következő maszlagot, ami magyarázatot ad erre a kilenc évre, mindössze az ítéletre tudok koncentrálni. Basszus, kilenc év múlva huszonnyolc éves leszek! De ez akkor most jó, vagy rossz? Nem akarok bent rohadni, ugyanakkor sokkal többet érdemelnék.

Fellebbeztünk…

A tárgyalás lezárását követően fél pillanatom sincsen senkivel beszélni, mindössze visszavezetnek a buszba, hogy új otthonomba szállíthassanak a következő tárgyalásig, amire az ügyvéd szerint lehet, hogy csak hónapok múlva kerül sor. Elvesztem…

- Na, mesélj már, mi volt? - rohan hozzám Joohyuk, várva a fejleményeket. - Mert az, hogy itt vagy, nem sok jót jelenthet.

- Kilenc évet kaptam - sóhajtok fel csüggedten.

- Hogy… mi? De mégis miért?!

- Nem tudom. Már semmit sem tudok…

- Azért, remélem, fellebbeztetek!

- Fel. Neked mikor lesz a tárgyalásod?

- Jövőhét csütörtökön.

A napjaim visszatérnek a mostanság normává vált semmittevésbe, ahol a kötelező dolgokon kívül nem csinálok mást. A reggeli ébresztések olyannyira kegyetlenek, hogy már Cookiet is hiányolom… Az egyetlen és legnagyobb szerencsém az, hogy Hyuk hozzám hasonlóan semmittevő, így időnk nagyrészét együtt töltjük.

Nincs szomorúbb idebent egy esős napnál, mikor nem tudnak kiengedni minket az udvarra. Az ég látványa, a Nap, melyet sehol máshol nem láthatunk, hatalmas támaszpont számomra. Jelképezi, hogy még élek, és, hogy kell is, mert vár rám valami, amiről egyelőre fogalmam sincs, micsoda. Ahogy a levegő cirógatja a lenge öltözetemen keresztül a bőrömet, vagy éppen a hópelyhek olvadnak, s válnak semmivé a tenyeremben… Ezek a napi örömeink idebent, melyeket nem tudunk megélni szakadó esőben.

- Ne csüggedj, holnap már jobb idő lesz - csap vállon zuhanyzás közben Hyuk. Két őr figyeli a csapatunkat az ajtóból, míg a több fős zuhanyzóban mosakodunk. Zavarni zavar, de már megszoktam… - Naaa~, mosolyogj már. - Értékelem az erőfeszítéseit, tényleg, de van úgy, hogy semmihez nincs kedvem. - Akkor vedd fel - dobja elém a szappanomat, hatalmas vigyorral a fején.

- Mi a szar - nevetem el magam ezen az abszurd kérésén.

- Én megvárom - néz engem átható tekintettel.

- Na, azt várhatod is még - rúgok bele, ezzel átlendítve a mögöttünk lévő oldalra.

- Melyik fasz volt ez már megint?! - morran fel Jongin, aki a mi piszkálásunkon éli ki magát minden nap.

- Ha nem tetszik, dugd fel, köcsög - fordul felé Hyuk, engem azonban nem érdekel a műsor.

- Kérsz egyet?!

- Gyere!

Jongin a csapatunk legparább tagja, aki, azt hiszem, már három éve bent van, mert tüzet nyitott az iskolájában. Ugyan senki nem halt meg, de sokan megsérültek, mi miatt még itt is lesz egy jódarabig. Hyuk meg ugye keresi a bajt, így állandóan balhéznak. Valójában, ha ő nem lenne, már rég széttépett volna engem, úgyhogy sokat köszönhetek neki.

Ennek ellenére mégis engem talál fejbe a szappanom…

Ám még mielőtt bármi komoly történhetne, az őrök közbeavatkoznak, lenyugtatva őket, hogy mielőbb befejezhessük a zuhanyzást, és visszazárhassanak minket a helyünkre.

Otthon, meg eleve is nagyon rossz alvó voltam, de itt rendszer van, nem pihenhetek, amikor akarok, ezért a szervezetem is beállt egy normálba. És, bár nem keresem az örömöt, nem is akarok boldog lenni, mégis vannak jobb pillanataim, napjaim Hyuk mellett, aki egyfolytában az én szórakoztatásomon ügyködik. Barátok lettünk a körülmények ellenére, vagy talán a körülményeknek köszönhetően, amire nagy szüksége van az embernek egy ilyen helyzetben.

- Taehyung, emlékszel még, mit tanítottam? - kérdi teli szájjal Hyuk, ebéd közben.

- Mire célzol, hyung?

- Egy jobbhorog mindent megold - villantja rám azt a jellegzetes vigyorát.

- Izgulsz? - fordulok felé, mire tekintete teljesen megváltozik. Holnap lesz a tárgyalása, és úgy hiszem, neki igazán nagy esélye van rá, hogy szabadon engedjék. Ahogy elnézem, szerinte is…

- Nem igazán. Csak az érdekel, hogy van a húgom. Na, de! Képzeld, reggel hoztak egy srácot, aki csajokat árult. Nem irigylem, mert amelyik csapatba berakták, ott van az egyik csaj bátyja.

- Uhh, az kemény… - Kerüli a komoly témákat. Búcsúzkodik?

- Ott aztán tuti lesznek balhék.

- De hogy engedhetnek meg egy ilyen bakit az őrök?

- Én biztos vagyok, hogy direkt csinálták. Nem hülyék a smasszerek sem, ez egyfajta előbüntetés. Ha majd nagyon gázossá válik a helyzet, úgyis kiveszik onnan.

- Miért, mi alapján tesznek össze egy csapatot?

- Kor, nem, vád súlyossága és kategóriája, elmeállapot. Igazából, sokmindentől függ, de persze ki lehet játszani mindent.

Az udvaron sétálgatva, Hyuk elmondja az összes általa ismert rabról szerzett információit, amit, ha akarnék, sem tudnék megjegyezni, ám szívesen hallgatom. Megszokottan vidám és buzgó, mégis más kicsit. Hiába tagadja, rá van írva, mennyire izgul.

A másnap reggel igencsak gyászos. Legalábbis részemről az, ám nem tudnám megmondani, miért. Lehet az újabb felhőszakadás, netán a pocsék reggeli, amit étel címszóval dobnak elénk. Bár, sosem kellett ok hozzá, hogy rossz kedvem legyen, ez valami velemjáró dolog.

- Na, ne legyél már ilyen búvalbaszott - böki meg kézfejemet a pálcájával.

- Engem még a bú se baszna meg… - sóhajtok fel unottan.

- Óh, tehát ez a bajod… Kicsi Taehyung kanos. Az viszont már gáz, ha azt várod, hogy valaki megbasszon, de vitathatatlanul találnék neked önkéntest.

- He? - húzom fel az orrom.

- Látod ott azt a melákot? - bök előttünk néhány sorral egy nagydarab fickóra. - Beszervezhetem neked, ha nagyon szeretnéd.

- Hagyj már - lököm neki vállamat az övének nevetve. - Emlékszem ám, hogy a legutóbbi szexuális szarról is ellógtál!

- Szerzek neked gumit is. Bármit a kis Taehyungnak - csípi össze bal orcámat, erősen megrángatva azt.

- Kapd már be! - csapom el a kezét, mielőtt letépi az arcom.

- Jól van, na, homikám. Ne hisztizz, mert feljelentelek.

- Jelents - ingatom a fejemet mosolyogva.

- Visszajövök, és szerzek neked dugópajtit - paskol meg szórakozottan.

- Ne-

- Például Jongint.

- Fúj, inkább vissza se gyere.

- De-de. Nem szabadulsz ám tőlem.

- Legyen jó utad.

- Délután találkozunk, kölyök - túrja össze a hajamat, majd kezeit átnyújtva az őrá váró őrnek, távozik.

Nem jött vissza…

Estig vártam őt, de lefekvésnél bizonyossá vált, hogy Joohyuk ártatlanságát sikerült bizonyítani, mivel szabadlábra kerülhetett, ezzel végleg magányra ítélve engem. Örülök, nagyon is örülök neki, hogy sikerült Hyuknak, csak hát ő volt az egyetlen barátom idebent.

VKook - Potyautas

Potyautas

A kora ősz mindenki számára mást jelent, ám eddigi tapasztalataim alapján bátran kijelenthetem, hogy a diákok számára a “Pokol” jelző írja körül leginkább a rájuk váró hosszú hónapok kínszenvedését. Ezzel főhőseink sincsenek másként…

- Szuper egy szülinap - morogja az orra alatt szarkasztikusan Jungkook, álmos szemeivel a korai ködben elveszett buszmegállót kutatva.

Új év, új iskola, újabb megpróbáltatások. Hiába a fiú mérhetetlen szociális igénye, a hajnalban kelés, a mégtöbb óra, s az ezzel járó még annál is több tanulás egyáltalán nem hiányzott az életéből.

Ahogy befut a busz, gondolkodás nélkül veti magát az első, illetve látszólag egyetlen szabad ülésre, hogy minden próbálkozása ellenére szép lassan átvehesse uralmát a teste felett a fáradtság. Közel egy óra az út, ráadásul a végállomásig megy, így nem különösebben zavartatja magát.

Taehyung könyökét az ablak előtt futó gumiszegélyre támasztva húzódik közelebb a falhoz, meg sem nézve, ki borult mellé, mert őszintén, nem érdekli. Már előre elege van a minden áldott nap túlzsúfolt buszból, a zajos osztálytársaiból, a temérdek háziból, a lekezelő tanárokból. Igyekszik nem az előtte álló gondokon kattogni, de ha figyelmét lankadni hagyja, könnyedén kieshet a hátralévő ötven perc a napjából. Rettentően álmos, alig aludt az éjszaka folyamán a stressztől két órát, ám kifejezetten utál a buszon aludni, elvégre sosem tudni, mikor akarják kirabolni az embert.

Éppen a zsebében pihenő telefonért nyúlna, mikor valami kemény a vállán koppan. Nem szól, csupán félig a mellette bólogató, dölöngélő, fiatal srácra pillant, magában konstatálva, hogy az hamarosan bedobja az unalmast. Alapesetben zavarná, hogy valaki hozzáér, de a fiú elemzésén leragadva már nem is igazán érdekli, mindössze sajnálja őt. Gesztenyebarna fürtjei az arcába hullanak, ellazult vonásai egy gyerekére emlékeztetik.

Taehyung egy kisebb sóhajtás kíséretében lejjebb ül székében, feszülten várva, mikor dől újfent irányába a másik, majd amint az végre menedéket talál csontos vállán, megkönnyebbülten elmosolyodik. Csak egy szerencsétlen diáktárs - gondolja, tekintetét végigfuttatva a fiú lezser öltözetén. Ugyan fogalma sincs, hol kellene leszállnia, hiszen három iskola is helyet kapott az útvonalon, nem igazán aggódik miatta. Neki ezzel le van tudva a havi jócselekedete, ha meg elkésik, az ő baja.

Nyugodtan szállnak tova a következő percek, akár csak a megállók, azonban Taehyung minden ajtónyitódásnál-és csukódásnál potyautasára sandít, attól félvén, netán felverte őt a zaj.

Ahogy a végállomáshoz érnek, kissé erőszakosabban mocorogni kezd, ezzel magához térítve a fiút, kinek amint kitisztul a világ, se szó, se beszéd, felpattan és úgy, mint aki ott sem volt, távozik.

Taehyung a fejét csóválva, meglehetősen boldogan és éberen kocog le a buszról, majd sok diák kíséretében - kik közt nem valami meglepő módon ott az immár “potyautasnak” elkeresztelt srác - megindul afelé a hatalmas, világos barna, rettegett épület felé, melyet mindenki csak Börtön néven emleget.

Visszasírja a nyár minden pillanatát, hiába unatkozta végig szinte az egészet, bár ideje nagyrészét így is a felesleges gondolkodás töltötte ki. A világon minden érdekli, bármi leköti a figyelmét, s szívesen mereng az élet nagy dolgain, azonban, amit erőszakkal próbálnak letolni a torkán, esélytelen, hogy megmaradjon benne. Utál tanulni, nem megy neki…

Taehyungban két erősen kontrasztos személyiség lakozik; a gyermeki, mosolygós, béna vicceivel, vagy éppen kissé epés megjegyzéseivel terelő fiú, valamint a komor, feszült, s némileg agresszív fiatal férfi. Ez utóbbi kap több szerepet minden házon kívül töltött percében.

Tekintete elsötétül, éjfekete tincsei a szemébe hullanak, tartása feszült lesz, aurája megkomolyodik. Szántszándékkal igyekszik távoltartani magától az embereket, így menekülvén a felesleges kontaktusoktól.

Az órák unalmasak, a szünetek hangosak. Szánja az elsősöket, akik már az első napon kasztokra szakadnak a szimpátia legfelszínesebb alakját követve, elmaradhatatlanul kiközösítve a hozzá hasonlóan félénk diákokat. Mert Taehyung az. Fél az elutasítástól, a csalódástól, a fájdalomtól, s hogy kénytelen újraélni legsötétebb éveit. Így hát, hogy ezt elkerülje, egy falat húzott fel maga köré, melynek áttörését már többen megpróbálták, de senkit nem érdekelt annyira mélyen, hogy kicsit is kitartó legyen.

Unott szemlélődése közepette egy ismerős alakon akad meg a tekintete. A potyautas… A reggeli srác, akiről akkor még egyáltalán nem gondolta volna, hogy hamar a figyelem középpontjába kerül, azt meg főleg nem, hogy ennyire élvezni is fogja. Beszélget, nevetgél és hangos köszönésekkel tarkítva pacsizik le minden mellette elhaladó gólyával, mintha csak több éves jóbarátok volnának. Taehyung számára visszataszító ez az egész…

Az első napon mindenkit ugyanakkor engednek el, ami jelentős tumultushoz vezet, nemcsak az aulában, hanem a közeli járatokon is. Annak érdekében, hogy megközelíthetetlenségét növelje, illetve, hogy ne csupán monoton várja a hazaérkezés pillanatát, előkeresi fülhallgatóját, s zenét kapcsolva kezdi elemezni a körülötte lézengő fiatalokat. Úgy hiszi, igencsak jó emberismerő, ám mivel eleve nem örül a társaságnak, leginkább a rossz tulajdonságokat helyezi előtérbe, mely bőven akad mindenkiben az ő szemszögéből.

A busz tömött, leülni esély sincs, az egy órás állás pedig nem valami kecsegtető, de nincs mit tenni, gyalog tovább tartana.

Taehyung nem a nappali aktivitásra lett kitalálva, így amint beesik az ajtón, első útja az ágyhoz vezet, mit aztán az éjszakázás követ. Tisztában van vele, miszerint ez egyáltalán nincs rendben, kellően le is terheli a szervezetét, de tenni nem tud ellene, évek óta ilyen. Az egyetlen előnye, hogy reggel nem kell kapkodnia, kényelmesen elkészül, majd indul, megelőlegezve az aznapi utálatát a világmindenséggel szemben.

A busz ilyenkor szinte teljesen üres, s ő a megszokások rabjaként foglal helyet állandó ülésén, rideg tekintetével távol tartva a mellette lévő széket kiszemelő, leülni vágyó embereket. Ezen taktikája eddig tökéletesen funkcionált, egészen addig, míg kényelmetlenül sokan nem lettek, de nem kicsit lepi meg, mikor újfent a potyautas pottyan mellé félkómában, nem pedig egy idős néni, mint ahogy az esetek többségében lenni szokott.

A tegnapi “bemutatkozó” után már korántsem örül annyira ennek az ártalmatlanul gyermekdednek festő fiúnak, ám nem tud mit tenni, megint a vállán köt ki. Különösebben nem zavarja, hiába az ismeretlen iránt táplált ellenszenv, mindössze nem érti, hogyan lehet valaki ennyire ostobán védtelen.

Csendes szuszogása, óvatos mocorgása minduntalan kiköveteli magának az idősebb figyelmét, ki jelentősen érdekesebbnek tartja Potyautas bámulását, mint a kint zajló monoton eseményeket. Kora reggel mindenki feszült, fáradt, unott. Szörnyen lehangoló az üveges tekintettel semmibe meredő emberek látványa, így nem csoda, ha annyival jobban érdekli náluk az édesdeden szundító fiú. Bár kinézetben semmivel nem különb másoknál,  a szívének mégis jót tesz…

Az órák közötti szünetek közel olyan unalmasak, mint maguk az órák, csak éppen a szabadság hamis ábrándjával csábítják ki a padokkal tarkított termekből a diákokat. Szabadság? Közel sem. Tíz semmire sem elég perc, mi csak nagy ritkán képes kirángatni Taehyungot a folyosóra, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait.

Éppen az épület egyik belső falát támasztja, gondosan óvva azt az összeomlástól, mikor egy vállára sikló kéz rántja vissza a kegyetlen valóságba, ám ami ekkor fogadja, minden képzeletét felülmúlja.

- Elnézést - húzódik vissza tisztes távolságba, amint magának tudja az idősebb figyelmét.

- Igen? - pillog rá nagyokat Taehyung, a leghalványabb jelét sem tapasztalva annak, hogy netán felismerné őt Potyautas.

Most valahogy annyival másabb, mint alvás közben… Szolid mosolyát két apró gödröcske szegélyezi, kiemelve ezzel termetes, de kisfiús imidzséhez felettébb illő orrát, szemei mégis óvatosságot és tiszteletet tükröznek. Semmi haverkodás, jópofizás, mindössze egy nagyra nőtt gyerek.

- Meg tudnád mondani, merre találom az angol szaktermet?

Taehyung két pillanatig mérlegel, tekintete a folyosó több pontján megfordul, majd dönt. No, nem mintha különösebben foglalkoztatná őt a potyautasa, de felkeltette az érdeklődését, hogy vajon mennyire tippelte meg jól a személyiségét.

- Gyere, megmutatom - löki el magát egy könnyed mozdulattal a faltól, s elhaladva az udvariasan hátrébb lépő fiú mellett, megindul a lépcsők felé.

- Igazán nem szükséges, de… köszönöm - követi őt egy hálás mosoly kíséretében, sötét íriszeit érezhetően Taehyungon tartva.

Másfél emeletnyi éktelen zsivaj követi lépteiket, köztük mégsem esik meg több szó, egészen a keresett teremig.

- Ez lenne az - áll meg a háromszázötvennégyes ajtó előtt, fejével a fehérre festett falap irányába biccentve.

- Még egyszer köszönöm szépen - hajol meg illedelmesen, mielőtt belépne a tanterembe.

A reggeli “találkozásaik” rendszereződnek, a fiatalabb közvetlen tudta nélkül minden napot együtt kezdenek. Legalábbis Taehyung úgy véli, Potyautas nem szándékosan ül mellé, csupán nincs máshol hely, s még csak egy pillantásra sem szokta méltatni, így honnan is tudná, hogy ő az? Ugyan nem mindig alszik, esetenként csupán a semmibe meredve dülöngél a busz diktálta ütemben, de ettől függetlenül egyáltalán nem tűnik olyankor életképesebbnek.

Taehyung minduntalan felajánlja direktben vastagabb, ezáltal puhább kabátba bújtatott vállát párnának, már teljesen lemondva arról, hogy ez valaha észrevételt nyer. Talán az, hogy végre foglalkozik vele valaki - még ha nem is tudatosan -, netán a személye iránt fűtött kíváncsiság készteti erre, de már-már állandóan azt lesi, mikor ér abba a megállóba, hogy helyet foglaljon mellette Potyautas. Szereti nézni, ahogyan alszik, vagy éppen küzd ellene, mert annyival valódibb, annyival életteltelibb még így is, mint a sok unott, érdektelen, rutinba szorult ember.

Minden bizonnyal ezért is ejti kétségbe oly’ nagyon, mikor egy szörnyen hosszúra nyúlt hétvégét követő hétfőn nem száll fel a barna hajú. Beteg? Baja esett? Elaludt? Nincs első órája? Kérdések százai futnak át elméjén, míg valaki le nem ül a mellette lévő üres székre.

Egy néni…

Még ő sem tudja, mit várt igazából, de a következő egy órában a potyautassal kapcsolatos elméletei megsokszorozódnak. Nem kellene, hogy érdekelje, tenni mégsem tud ellene. Leveszi a kabátját, hiszen annyira még nincs hideg, hogy emiatt ebben kelljen járnia, majd az ablakhoz préselődve szegezi tekintetét a kinti világra.

A nap hátralévő részében minden szünetet kint töltött, de hiába kereste, nem lelte meg a fiút. Legszívesebben megkérdezett volna valakit, de még a nevét sem tudja, egyáltalán nem biztos benne, melyik osztályba jár, meg igencsak furán venné ki magát, ha egy, még az említett személy számára is idegen alak érdeklődne felőle. Arra meg főleg nincs garancia, hogy ez az alig három hete összerakott csapat bármilyen lényeges információ tulajdonában lenne.

Délutánra szerencsésen sikerült elfelejtenie Potyautast, de a reggel új kétségeket rejtett számára, amik egészen a kérdéses megállóig aggasztották. Ahogy megpillantotta a gesztenyeszínű hajzuhatagot, egy mély sóhaj kísérte mosoly ült ki arcára, melyet alig tudott leplezni addig, míg le nem ült mellé, s el nem nyomta a már jól megszokott fáradtság, ugyanis onnantól kedvére vigyoroghatott, még maga sem tudván, miért.

Október első hete. Egy csekély időszak, mely Taehyungot némi örömmel tölti el, ugyanis legkedveltebb iskolatársa utolsó évébe lépett, mi ugyan hordoz szomorúságot is, de jobban leköti az ezzel járó feladat. Minden végzőst megilleti a lehetőség, hogy fiatalabb társaiknak nyújtsanak hivatalos keretek közt segítséget a nekik szánt hét két napján, korrepetálva őket a számukra szükséges tárgyakból. Taehyung már korábban is fordult Seokjinhez plusz órák reményében, de most, hogy saját termet kap hozzá kedd és csütörtök délután, külön szintre emeli az egyébként angyal szívű férfi mérhetetlen tettvágya által érzett kedvességét.

Ahogy a feketehajú belép a terembe, azonnal egy szívélyes mosollyal találja magát szembe, ám nem kerüli el a figyelmét a meglehetősen kihalt helyiség.

- Korai vagy, Taetae - jegyzi meg a tanári asztalnál éppen könyveit rendezgető férfi.

- Azt hittem, tömeg lesz, de ez… Lehangoló - méri végig a padokat, majd végül a legközelebbi mellett dönt, melybe rögvest be is kucorodik.

- Nincs ebben semmi lehangoló. Biztos jönni fognak még - pillant pozitívan a résnyire nyitva hagyott ajtóra, örömét egy pillanatra sem engedvén lankadni.

- Ja, biztos…

A következő néhány perc baráti beszélgetéssel telik, míg a legvégső pillanatban be nem toppan a mai korrepetálás utolsó résztvevője, Potyautas személyében.

- Szia. Foglalj helyet - int a kistanár a padok felé, leírhatatlan örömét még véletlen sem rejtve véka alá, miközben figyeli az elsős óvatos mozgását. - Én Kim Seokjin vagyok, de szólíts nyugodtan csak Jinnek. Téged hogy hívnak?

Taehyung szíve a torkában dobog, ugyanis Potyautas - akinek nem mellesleg hamarosan kiderül a neve is - közvetlen mellé cuccol le. Már megszokta, hogy ennyire, netán még ennél is közelebb van hozzá, de olyankor az esetek többségében alszik, ám jelen pillanatban meglehetősen élénknek és izgatottnak tűnik. Nagy vigyorgása közben még valami olyan dolgot is észrevesz, amihez eddig nem volt szerencséje; a többitől eltérően nagy metszőfogait. Akár egy nyuszi.

- Jeon Jeongguk - helyezi táskáját az asztalra, hogy elővegye belőle a szükséges füzeteket.

Jeongguk. Igazából, illik Potyautasra.

- És mondd csak, Jeongguk, miben segíthetek ma neked? - lép közelebb a két fiúhoz Seokjin, örülve az új kis tanítványnak. Nem várt több embert, sőt, még Taehyungra sem számított igazán, így meglehetősen jó érzéssel tölti el apró közönsége jelenléte.

- Problémáim vannak a kémiával és a fizikával - ismeri be kissé vöröslő arccal, mi a fekete hajú figyelmét sem kerüli el. Nem érti, miért jön ettől zavarba, hiszen mindketten azért vannak itt, mert valamiből bénák és segítségre van szükségük.

- Na, mutasd csak. Tae matekja megvár, úgyis tudja ő, csupán a társaságomra van szüksége - húzza ki magát büszkén egy pillanatra, ahogy csillogó mélybarna íriszei az említett fiú furcsálló tekintetébe akadnak.

Mi tagadás, így van… Az elején persze még komolyan szüksége volt rá, de azóta többnyire azért járnak össze, hogy Seokjin alátámaszthassa Taehyung elméleteinek helyességét.

Odakint az ősz magát igazolja. Kegyetlen vihar tombol, ez azonban már reggel megjósolható volt a különösen erős szélből, valamint a sötét felhők sokaságából, minek hatása most kezdi csak igazán kifejteni erejét. A cseppek melankólikus dallamot kopognak az ablakon, a fák jajveszékelő recsegései pedig egyenesen hátborzongatóan hatnak minden iskolában rekedt diáknak, tanárnak - leszámítva őket. Jeongguk lelkesen jegyzeteli Seokjin szavait, s igyekszik az általa elmondott módszerek alapján dolgozni, miközben Taehyung őket figyeli, kiélvezve a potyautas ezidáig ritkán hallott hangját, élettel telt valóját. Nem különösebben zavarja a számára kevésbé megadatott figyelem, sőt, tetszik neki a fennálló helyzet.

Miközben Jeongguk magától végzi a feladatait, Seokjin a másik fiúval diskurál, s a megadott egy órából csakhamar kettő lesz, mely a foglalkozás végét jelenti.

- Jöttök csütörtökön?

- Én nem - von vállat hetykén Taehyung, gondosan eligazgatva magán a kabátját.

- Úgyis jössz. Igazából nem hozzád szólt a kérdés - fordul Jeonggukhoz, kinek csillogó mélybarna íriszei előre elárulnak mindent.

- Naná! Ki nem hagynám - villant egy szolid mosolyt. - Köszönöm szépen a mait, Jin hyung - hajol meg illedelmesen.

Mivel a két fiatal egyirányban lakik, elkerülhetetlen az, hogy közösen vágjanak neki az útnak, ám ezt mindössze csak Taehyung tudja, mivel a potyautas számára továbbra is rejtély hű párnájának kiléte. Azonban, amint a bejárathoz érnek, mindketten megtorpannak a sűrűn hulló esőcseppek láttán.

- Csúcs… - morog az idősebb az orra alatt, csöppet sem vízálló kapucniát sötét fürtjeire húzva.

- Merre mész, hyung? - emeli ki Jeongguk táskája mélyéről a fekete esernyőt, mutatván, miszerint ő már reggel felkészült a valószínűre, vagy éppen mindig ennyire elővigyázatos.

- Harminchármas - feleli könnyedén, mintha csöppet sem esne rosszul a láthatatlanság számára.

- Szuper, én is! - vigyorog izgatottan, majd átlépve a küszöböt kinyitja az ernyőjét és vár. Taehyungnak beletellik néhány pillanatba, mire rájön, mit szeretne a másik, de amint eljut tudatáig a kedves gesztus, rögtön mellé lép a védelem takarásába.

Beszédre nemigen van idejük, a buszmegállóig szinte futnak, hogy minél minimálisabb legyen az őket érő kár, de még így is jócskán eláznak a ferdén hulló esőnek köszönhetően. Abban a hat percben, miközben a buszra várnak, a sarokba kuporogva vacognak és menekülnek minden kicsit is folyékony halmazállapotú anyagtól, ám amint befut az áhított jármű, megkönnyebbülten pattannak fel rá. Az egyetlen jó ebben a késő órában való hazamenetelben, hogy rengeteg szabad hely van, de még ennek dacára is a jólmegszokott üléseket választják.

- Hulla vagyok - ásít nagyot Jeongguk.

Taehyung alig tudja elhinni, hogy még most is képes bealudni, pedig alig telik el tíz perc, már a vállán szuszog potyautasa.

Azzal ellenben, hogy kora reggel mindenki fáradt, sokan bóbiskolnak, késő délután ez nem valami gyakori látvány, melyet alátámasztanak az olykor furcsállóan rájukeső pillantások. Az idősebb nem különösebben zavartatja magát, de tény, benne is kissé különös érzések cikáznak, azonban mindebből a külvilág felé csak egy haragos tekintet érzékelhető, mi a kíváncsiskodókat hivatott távol tartani.

Már csupán egy megálló van hátra attól, ahol Jeongguk fel szokott szállni, a fiú viszont még mélyen alszik. Mivel nem sok esély van rá, hogy addig fel fog ébredni, Taehyung eltolja magától, hogy felüljön, s egy óvatos kérdést szegez irányába.

- Melyik megállónál szállsz?

- Uhm, hol vagyunk? - pislog laposakat, s amint kitisztul a kép, rögtön fel is pattan. - Ahh, hyung, életmentő vagy. Ezer hálám - int még neki, mielőtt távozna a járműről.

- Gyerek - ingatja a fejét mosolyogva Taehyung.

A fekete hajú képtelen eldönteni, hogy odakint, vagy őbenne nagyobb a vihar, s még a nyakába zúduló jéghideg eső sem képes határt szabni a gondolatainak.

Másnap reggel a megszokottnál is élénkebb, ugyanis elég későn ért haza, így sokáig aludt. Talán ezért olyan izgatott, mikor abba a bizonyos megállóba gurul be a busz, de talán egészen más oka van.

- Jó reggelt, Tae hyung - köszön rá hatalmas mosollyal és még nagyobb karikákkal a szeme alatt Jeongguk, miközben helyet foglal mellette. Nem tudja nem viszonozni az örömét…

- Jó reggelt.

- Rettentő hideg van ma - húzza össze magát apróra. - De legalább nem esik.

- Legalább…

- Honnan ismered Jint? - próbál beszélgetést kezdeményezni, ám Taehyung nehezen rávehető a verbális kommunikációra.

- Csak innen, az iskolából.

- Barátok vagytok?

- Olyasmi.

Az idősebb aranyosnak találja Potyautas érdeklődését, és szívesen hallgatja a hangját, de nemigen tud mit mondani, így hamar kudarcba fullad az egész. Alig járnak az út felénél, s Jeongguk újfent Taehyung vállán szuszog, no, nem mintha ő ezt bánná.

A másnap reggel is így kezdődik, ám a nap további része annál lassabban telik, minél inkább várja Taehyung a délutánt. Az órák unalmasak, a szemei leragadnak, a szünetek hangosak és feleslegesek. Ha tehetné, sokkal inkább magántanuló lenne, de mindamellett, hogy mivel nincs rá indoka, nem engedik, ismeri magát annyira, hogy belássa, képtelen lenne haladni az ütemtervvel. Nem maradt más választása, mint csendes szenvedések közepette kivárni a három órát, mi minden perccel csak távolabbinak tűnik.

Órák után egyből a korrepetálásra fenntartott teremhez megy, azonban túl korán végzett ahhoz, hogy bárki is legyen ott. Egyetlen szerencséje, hogy bármikor elrejtőzhet elméje titkos világába, mely bármikor percekké változtatja számára az órákat. A gond már csak az, hogy mostanság gondolatait leginkább Potyautas tölti ki, s a vele járó furcsaságok. Nehéz is lenne nem rajta törnie a fejét, mikor pillanatok kérdése, és találkozik vele, ám arra a bizonyos pillanatra egyáltalán nem volt még felkészülve, hiába elkerülhetetlen.

- Lázas vagy, hyung? - terem előtte a semmiből egy, a reggeli látványhoz képest kifejezetten összeszedett fiú.

- Mi? - tér vissza a jelenbe, igyekezvén értelmezni az előbb hallott kérdést. - Nem, miért?

- Mert olyan vörös az arcod, mintha lángolnál.

Basszus.

- Lángol is - sétál el mellettük kezében a csörgő kulcscsomóval Seokjin, hogy mielőbb kinyithassa a termet.

Taehyung már éppen valami epés visszaszólást kezdett volna el mondani, mikor feltűnik neki,  hogy ma egyel többen jöttek el a foglalkozásra, amivel nem kifejezetten lenne gondja, ha nem az állna előtte, aki.

- Csak dedósok járnak hozzád, vagy várható még valaki az okosabb korosztályból is? - pillant végig unottan rajtuk az iskola keménymagja, Min Yoongi. Nincs diák az elsősökön kívül, aki ne ismerné őt, hiszen minden kisebb rendezvényen hallatja a hangját azzal kapcsolatban, ami nem tetszik neki, ráadásul a tanári emeleten is gyakran összefutni az ő életunt alakjával.

- Nem muszáj itt lenned - hegyzi meg Seokjin, betessékelve a terembe a “dedósokat”.

- De, mert Miss Sikító Agyfrászt Kapok Tőle egyest adott bioszra, és azt mondta, ha ma nem talál itt, esélyem sincs kijavítani. - A gengszternek kinéző, élénk szőkére festett, haverok közt csak “Sugának” emlegetett férfi olyan erővel vágja táskáját a székhez, hogy még a szomszéd helyiségben takarító néni is összerezzen.

- Tehát, büntetésben vagy - vonja le a messzemenő következtetést a kistanár.

- Ja…

- Taetae, segítenél Yoonginak biológiában, míg Jeonggukkal átveszem a fizikát?

Taehyung első gondolata egy hatalmas nem, de ég benne a versenyszellem, és mivel dedósnak nevezték, muszáj bizonyítania. Igaz, szívesebben hallgatná kettejük csevegését valami olyanról, amit ő kívülről tud, sőt, ezerszer szívesebben segítene maga Jeongguknak, azonban nincs mit tenni, ezt szabta neki a sors. Azaz Seokjin.

- Hogy segíthetne egy harmadikos, már ne is haragudj? - Yoongi hangjából csak úgy facsarni lehet a gúnyt, de az idősebb csupán egy szelíd mosollyal válaszol.

- Kiderül.

- Komoly voltál, hyung - ugrál mellette energiától túlfűtve Jeongguk, miközben a sötétbe burkolózott buszmegállót cserkészik be. - Ez a punk egy életre megtanulta, kit nevezzen dedósnak!

- Nehogy azt hidd - nevet fel szórakozottan a kisebb lelkesedésén Taehyung. - Min Yoongi nem az a fajta ember, akit érdekelnének mások érzései, de tény, ezt a kört mi nyertük.

- Kár, hogy Jin legközelebb csak januárban lesz megint.

- Yoongi valószínűleg nem jön többet.

- Nem azért… Megkedveltem, igazán jófej.

- Szerintem, ha megkéred, ezer örömmel segít neked továbbra is a tanulásban - válik szelíddé mosolya, ismerve Seokjint.

- De nélküled nem olyan - sóhajt gondterhelten Jeongguk, mire Taehyung szíve kihagy egy ütemet.

Hogy értve nem olyan? Mi nem olyan?

- Hát, ha ráérek - mindig ráér -, és Seokjin beleegyezik, mehetek.

- Komolyan? - csillannak fel ijesztő örömmel a potyautas szemei.

- Komolyan - száll fel a megérkezett buszra, hogy rögtön utána elfoglalják a már jól megszokott helyüket.

- Szörnyen fáradt vagyok - nyújtózik hosszasan a nemrégiben még önfeledten pattogó fiú. Taehyung nem tud napirendre térni felette.

- Aludj csak, majd felkeltelek - csúszik lejjebb, észrevétlen felkínálva vállát, mit habozás nélkül elfogad a másik. Látszólag csöppet sem zavartatja magát.

- Egy angyal vagy, hyung.

A következő hetekben minden reggel ejtenek pár szót, de még közel sem annyit, hogy az beszélgetésnek minősíthető legyen. Jeongguk továbbra is a vállán alszik, a szünetekben köszön, ha látja, mikor együtt van vége az óráiknak, vele tart a hazafelé úton, itt azonban megrekednek. Taehyung szeretne többet tudni róla, közelebb kerülni hozzá, de fél tőle, fél a benne dúló ismeretlen érzésektől.

Ahogy telik az idő, minden olyan csendessé, megszokottá válik. Lassan megtanul együtt élni a különös gondolataival, az olykor hirtelen megugró pulzusával, a sokszor ok nélkül rátörő jókedvvel. Csak egy barát…

December. Egy hónap, ami mindenkit buzgásra ösztönöz, az ünnepek hangulata szinte tapintható a levegőben. Egyedül az a fránya hideg, ami már csupán az igazán fiataloknak okoz örömet, mindenki más mindössze nyűgként gondol rá. Az egyetlen jó benne, hogy sok tanár betegszik meg ilyenkor, mely egész órák elmaradásához vezethet. Ám vannak a szerencsétlenebb esetek, mint amilyen ez a mostani is.

- Utálom az idei elsősöket - jegyzi meg Jimin öltözködés közben, s nem meglepő módon többek véleménye egyezik az övével, minek nem rest a társaság hangot adni.

- Melyik osztállyal lesz óránk? - kérdi Taehyung, megakadva pólója levétele közben.

- Fene tudja…

Mire megérkeznek a nem éppen várt gólyák, a nagyobbak majdnem mindegyike készen áll az öltöző elhagyására, hogy még véletlen se kelljen szóba elegyedniük velük. Már rég elfelejtették, hogy ők is voltak lenézett elsősök, akikkel nem szívesen dolgozott együtt az idősebb korosztály.

Bár Taehyung alapjáraton sem a gyorsaságáról híres, hiszen gyakranti elbambulása nehezítő tényező, jelen esetben szándékosan lassít, titkon remélve, hogy végre azzal az osztállyal lesz órájuk. S kivételesen nem kell csalódnia, amint Jeongguk meglátja őt a padon, rögvest mellé cuccol, míg a társai a szándékosan üresen hagyott öltöző másik felét foglalják el. A kisebbek közt menőnek számít, ha egy felsőbb évessel barátkozik, a barna hajú számára mégsem ez az, amiért ennyire fellelkesült Taehyung láttán.

- Úgy izgulok az összevont óra miatt! - kezd vetkőzni, mit egy önkéntelen szempár követ.

- Miért?

- Mert nem tudom elképzelni rólad, ahogy futsz, hyung - nevet fel édesen, mely megmenti őt az idősebb haragjától.

- Én sem… - sóhajt mélyet, nagy nehezen elszakítva tekintetét a fiú egyre fedetlenebb testétől.

Amennyire izgatottan várta eddig, hátha vele fújja össze ezúttal a szél, annyira szeretné most kihagyni ezt az órát. Rosszul érzi magát, valami megmagyarázhatatlan fájdalom tépázza belülről, s egyáltalán nincs ínyére ez a felállás.

Az első néhány perc egészen élhető, a bemelegítés csak a nagyobbak kéretlen megjegyzéseitől hangos, mely nem kifejezetten érdekli a lelkes elsősöket. Mindenki teszi a dolgát, a fiatal tanárnő pedig a megszokottnál is nagyobb figyelemnek örvend a megnövekedett fiúk létszáma miatt, kiknek egyébként egy idősebb férfi oktató jutott. Meg kell hagyni, csinos egy példány, ám Taehyungot sosem vonzotta látványra, sőt, már-már idegesítőnek találja az állandó affektálása és illegető járása miatt. Titkon a tőle bal szélen dolgozó potyautasra pillant, hátha leolvashatja az ő reakcióját a tanárral kapcsolatban, ám Jeongguk a saját lábait pásztázza, nem a többi hímnemű szerint oly’ érdekes oktatót.

Ahogy lezajlik a laza bemelegítés, a fekete hajú számára rettegett szó hagyja el vezetőjük agyonrúzsozott ajkait; játék. Egy dolog, amiben Taehyungot mindenki utolsónak választja. Egy dolog, amit Taehyung kifejezetten utál. Egy dolog, ami Taehyung számára csak felesleges nyűg, így senkit nem lep meg ama tény, miszerint ő azonnal helyet is foglal a hozzá legközelebb eső padra.

Unottan vetődik a fal mellé tolt falapra, majd íriszeit Jeonggukra emelve nézi végig, ahogyan az otthagyva az éppen arról diskuráló társait, miszerint mindenképpen az ő csapatukba fog kerülni, bármilyen játék várható, leül mellé.

- Miért álltál ki, hyung?

- Nem szeretek játszani.

- De miért nem?

- Bonyolult - zárja le ennyivel,  mert még maga sem tudja, mit mondhatna erre.

- Értem. Akkor nézzük.

- Te menjél nyugodtan, miattam igazán nem szükséges kihagynod.

- Szívesebben vagyok veled, mint velük…

Ha Taehyung eddig nem volt kellően összezavart, most aztán már semmit nem ért. Benne van a gond? Netán a másikkal nem stimmel valami? Bárhogy is legyen, megtörik a jég és az egész órát önfeledt beszélgetéssel töltik, mi leginkább a játékosok kritizálásából áll, mely már-már annyira jól sikerül, hogy óra végén telefonszámot cserélnek.

A karácsonyi szünet előtt még pont sikerül besűríteniük egy közös korrepetálást Jinnel, ami segít a fiatalabbnak jobb félévi átlagot elérni - legalábbis reményeik szerint. Ehhez meg ugye megfelelőbb hely sincs, mint egy üres folyosói pad, amin egy nap több házifeladat készül el, mint otthon bármikor.

Jeongguk kimagasló figyelemnek örvend, miközben két oldalról segítenek neki az idősebbek a feladatok megoldásaival, valamint azok levezetéseivel. Nem csoda hát, ha annyival szívesebben tanul velük, mint a tanórán, vagy éppen otthon, egyedül.

- Boldog Karácsonyt, srácok - nyújt át Jin két kis csomagot a fiúknak a korrepetálás végén.

- Hát ez igazán…

- … szép - fejezi be Jeongguk az elkezdett mondatot, ujjai közt forgatva az igencsak csinos, rózsaszín, valamiféle bolyhos, fehér állatkával telematricázott füzetet, valamint a hozzá illő tollat.

- Ne vigyétek túlzásba a tanulást a szünetben. Amiben nem vagytok biztosak, januárban átvesszük.

- Én nem fogom - súvasztja táskája mélyére az ajándékát Taehyung.

- Köszönöm szépen, hyung.

Az utolsó közös órájuk az évben, az utolsó közös buszozásuk egy túlontúl hosszúnak ígérkező szünet előtt, mi rossz szájízzel tölti el a feketehajút. Hiába utál iskolába járni, ezerszer szívesebben menne továbbra is, minthogy otthon unatkozzon teljesen egyedül.

- Mit csinálsz a két ünnep között, hyung? - mondja ki hangosan Jeongguk azt, ami a másikat belülről emészti.

- Alszom.

- De mindig? Mennyit bírsz te aludni? - nevet fel jóízűen.

Talán ez fog a legjobban hiányozni.

- Sokat.

A karácsonyi feszültség és családi szeretet versenyezve egymással korbácsolják a kedélyeket a mindenféle dísszel teleaggatott ház falain belül. Mint a normális gyerekek többsége, Taehyung is kiveszi a részét a káoszból, s kivételesen az ő szíve is békére lel, miközben a fa kinézetével szenved.

A másnap viszont üres. Nincs iskola, nincs teendő, nincs semmi. Délutánra rokonokat várnak, de addig…? Addig és azután is csupán alszik, amennyit feküdni csak bír, hogy utána gépezéssel múlassa az időt, mely nem mutat túl sok hajlandóságot a sietésre.

Odakint nagy pelyhekben hull a hó, de a vele együtt járó fagy eltántorító tényező a meleg szoba elhagyását illetően, ráadásul egyedül nincs benne semmi izgalmas. Eddig jobban szerette a szüneteket, mint az iskolát, s az unalom sem sújtotta ekkora erővel, ám képtelen elfogadni, amit már tud.

December harminc. Egy nap, melynek minden évben előre beütemzett programterve van. Alvás. Reggeltől estig. A készülődések és izgalmak közepette csekély figyelem jut a szülinapjára, amit bár volt már elég ideje megszokni, mégsem szerette. Mintha ő nem lenne annyira fontos… Ígyhát kora reggel teljes lelkibékével lefekszik aludni, majd a terv, miszerint este tíznél előbb nem kel fel, nagyjából dél körül megdőlni látszik, mikor kitartó hívója már öt perce próbálja őt elérni.

- Ki az? - szól a készülékbe félkómásan, letéve arról, hogy csupán annyit mondana, téves, és kinyomja.

- Tae hyung, Jungkook vagyok. Felkeltettelek?

- Ki az a Jungkook? - fordul egy nyögés kíséretében a hátára, arcát álmosan végigdörzsölve.

- Jeongguk. - A név hallatán hirtelen sokkal éberebb lesz, s a meglepettség hatására rögtön fel is ül. - Ne haragudj a za-

- Nem. Nem zavarsz, mondd csak!

- Ohh, jó - szusszan megkönnyebbülten. - Mit csinálsz ma? És nehogy azt feleld, hogy alszol - nevet fel édesen, mi már annyira nagyon hiányzott a feketehajúnak. Egészen mostanáig nem is fogta fel, mennyire nehezen viseli Jeongguk hiányát.

- Pedig más tervem nincs.

- Az szuper, ugyanis nekem lenne - szól bele az izgatottságtól némileg hangosabban, mely a most ébredt Taehyung számára kissé fájdalmas hatást kelt. - Ha van kedved, kimehetnénk szánkózni. Mármint - kezd hirtelen hadarásba. - Nem érnek rá a többiek és azt gondoltam, hátha neked lenne kedved, de persze, ha nem szeretnéd, nem muszáj, csak… csak én-

- Jeongguk.

- Tudod, a hó ilyenkor annyira-

- Jeongguk - ejti ki gyöngéden a nevét, mire elhallgat. - Szívesen kimegyek veled szánkózni.

- Umm, oké - fújja ki megkönnyebbülten a levegőt. - És hova?

- Tudok itt a környéken pár alkalmas helyet…

Miután megbeszélték, hogy Taehyung kimegy a fiatalabb elé az ő buszmegállójába, mint akinek elmúlt a mérhetetlen fáradtsága, sürgős öltözködésbe kezd, majd köszönés nélkül kirohan, hogy elérje a korábbi járatot, ugyanis a következő húsz perc múlva megy, ami rettentő sok idő lenne. A buszon már egyenesen be van zsongva, de mindez semmi ahhoz képest, mikor megpillantja Jeonggukot jó alaposan beöltözve egy sötét overálba - akár egy nagy gyerek -, egyik kezében a magas szánkóval, a másikban pedig egy díszes zacskóval.

- Szia - köszön rá visszafogottan, miközben belül majd szétesik az izgatottságtól.

- Boldog születésnapot, hyung! - nyújtja át hozományát, mit az idősebb először meglepődötten, majd megiletődötten figyel. - Hyung…?

- Köszönöm - veszi magához a kis zacskót aprókat szipogva. - Honnan tudtad, hogy ma van?

- Jintől.

- Ejj, az a kotnyeles hercegnő.

- Hercegnő? - pillog rá nagyokat, rögtön nyomába eredve, miközben átmegy az úttesten, hogy a másik megállóba álljanak.

- Hosszú - mosolyodik el, majd ahogy kinyitja a kis zacskót, arcára döbbenet költözik. Egy plüss nyuszi. Egy fehér, bolyhos plüss nyuszi. Pont olyan, mint amilyennek egyszer elképzelte őt, s bár már rég kinőtt a plüssállatos korszakból, egészen biztos abban, miszerint ezzel a fiú illatával átitatott játékkal fog mostantól aludni. - Egyébként neked mikor van a szülinapod?

- Szeptember egy.

- Részvét.

- Ugye?

A negyed órás buszút a szülinapjaik hátrányainak ecsetelésével telik, mi igencsak közel hozza a két fiatalt. Végre találtak valami közöset is egymásban.

- Felmehetünk a hegyre, vagy van a másik irányba egy lejtős zsákutca is, mind a kettő tökéletes a célnak.

- Én nem ismerem a környéket, úgyhogy nekem mindegy.

- Naa, de válassz!

- Akkor legyen a hegy - fordul rögtön a felettébb szembetűnő képződmény irányába, majd meg is indul, nyomában hű szánkóját húzva.

Taehyung szörnyen aranyosnak tartja a látványt, de még mindig nem érti, hogy volt képes egy teljesen ismeretlen fiúba így belezúgni. Mert ez az igazság. Menthetetlenül Jeongguk rabja lett némi figyelemért és kedvességért cserébe, mely most sokszorosára nőtt.

- Te nem jössz?

- Nem, menj csak - rendezi vonásait, mielőtt bármilyen kínos szituációban találná magát.

- Na, azt már nem! Gyere szépen, hyung, ha már sikeresen kivertelek az ágyból - lépked vissza hozzá a csúszós úton, s megragadva kabátba burkolt csuklóját, őt is vontatni kezdi.

Sötétedésig járják a hegyet, közben alaposan kitárgyalva mindent, ami csak az eszükbe jut. A sok eséstől ugyan alaposan átáznak, a hideg sem kíméli őket, de Taehyung bizton ki meri jelenteni, miszerint soha életében nem volt még szebb szülinapja. Eleve az, hogy gondolt rá a fiatalabb, s időt nem sajnálva vele tölti a haverjai helyett ezt a szép délutánt, külön ajándék a feketehajú számára. Bár a bénaságuk vetekszik a másikéval, de még ezen is jót nevetnek, és az órák szép lassan közelebb hozzák őket egymáshoz.

- Tudod, hyung, te vagy a legjobb párna az egész világon - jegyzi meg Jeongguk a buszmegállóban, lehajtott fejjel, mintha nem akarná, hogy a másik meglássa a zavarát.

Taehyungnak beletellik néhány percbe, mire eljutnak tudatáig az imént hallott szavak, de onnantól le sem lehet vakarni az arcáról a vigyort.

- Úgy gondolod?

- Úgy…

- És sze-

- Áhh, itt a busz! - bújik ki a téma boncolgatása alól, mely egyértelműen alátámasztja Taehyung elméletét. Tényleg zavarban van.

Hogy Jeongguk bizonyítsa állítását, a következő tizenöt percet végigszuszogja az idősebb vállán, ki boldogan figyeli a kimerült fiú ellazult vonásait.

Túl fontos lett számára ahhoz, hogy elrontsa a bimbódzó barátságukat, így végül úgy határoz, hogy megtartja magának a titkát. Jeongguk örökre az ő kis potyautasa marad.

- Köszönöm szépen ezt a napot - hálálkodik a búcsú utolsó pillanatában, s bár boldog, fájdalmas grimaszát egyedül a lámpa mellé nőtt termetes fa árnyéka takarja el a kíváncsian csillogó szempártól.

- Én is köszönöm, hyung - ereszti el a fiú szánkójának madzagját, majd két lépéssel átszelve a köztük lévő kevéske távolságot, karjaiba zárja megszeppent társát.

Még mindig fél, még mindig ódzkodik a saját érzéseitől, de ennél többet kívánni sem merne, s az, hogy mindezt Jeongukkal élheti át, mindennél felemelőbb Taehyung számára.