VKook - Potyautas

Potyautas

A kora ősz mindenki számára mást jelent, ám eddigi tapasztalataim alapján bátran kijelenthetem, hogy a diákok számára a “Pokol” jelző írja körül leginkább a rájuk váró hosszú hónapok kínszenvedését. Ezzel főhőseink sincsenek másként…

- Szuper egy szülinap - morogja az orra alatt szarkasztikusan Jungkook, álmos szemeivel a korai ködben elveszett buszmegállót kutatva.

Új év, új iskola, újabb megpróbáltatások. Hiába a fiú mérhetetlen szociális igénye, a hajnalban kelés, a mégtöbb óra, s az ezzel járó még annál is több tanulás egyáltalán nem hiányzott az életéből.

Ahogy befut a busz, gondolkodás nélkül veti magát az első, illetve látszólag egyetlen szabad ülésre, hogy minden próbálkozása ellenére szép lassan átvehesse uralmát a teste felett a fáradtság. Közel egy óra az út, ráadásul a végállomásig megy, így nem különösebben zavartatja magát.

Taehyung könyökét az ablak előtt futó gumiszegélyre támasztva húzódik közelebb a falhoz, meg sem nézve, ki borult mellé, mert őszintén, nem érdekli. Már előre elege van a minden áldott nap túlzsúfolt buszból, a zajos osztálytársaiból, a temérdek háziból, a lekezelő tanárokból. Igyekszik nem az előtte álló gondokon kattogni, de ha figyelmét lankadni hagyja, könnyedén kieshet a hátralévő ötven perc a napjából. Rettentően álmos, alig aludt az éjszaka folyamán a stressztől két órát, ám kifejezetten utál a buszon aludni, elvégre sosem tudni, mikor akarják kirabolni az embert.

Éppen a zsebében pihenő telefonért nyúlna, mikor valami kemény a vállán koppan. Nem szól, csupán félig a mellette bólogató, dölöngélő, fiatal srácra pillant, magában konstatálva, hogy az hamarosan bedobja az unalmast. Alapesetben zavarná, hogy valaki hozzáér, de a fiú elemzésén leragadva már nem is igazán érdekli, mindössze sajnálja őt. Gesztenyebarna fürtjei az arcába hullanak, ellazult vonásai egy gyerekére emlékeztetik.

Taehyung egy kisebb sóhajtás kíséretében lejjebb ül székében, feszülten várva, mikor dől újfent irányába a másik, majd amint az végre menedéket talál csontos vállán, megkönnyebbülten elmosolyodik. Csak egy szerencsétlen diáktárs - gondolja, tekintetét végigfuttatva a fiú lezser öltözetén. Ugyan fogalma sincs, hol kellene leszállnia, hiszen három iskola is helyet kapott az útvonalon, nem igazán aggódik miatta. Neki ezzel le van tudva a havi jócselekedete, ha meg elkésik, az ő baja.

Nyugodtan szállnak tova a következő percek, akár csak a megállók, azonban Taehyung minden ajtónyitódásnál-és csukódásnál potyautasára sandít, attól félvén, netán felverte őt a zaj.

Ahogy a végállomáshoz érnek, kissé erőszakosabban mocorogni kezd, ezzel magához térítve a fiút, kinek amint kitisztul a világ, se szó, se beszéd, felpattan és úgy, mint aki ott sem volt, távozik.

Taehyung a fejét csóválva, meglehetősen boldogan és éberen kocog le a buszról, majd sok diák kíséretében - kik közt nem valami meglepő módon ott az immár “potyautasnak” elkeresztelt srác - megindul afelé a hatalmas, világos barna, rettegett épület felé, melyet mindenki csak Börtön néven emleget.

Visszasírja a nyár minden pillanatát, hiába unatkozta végig szinte az egészet, bár ideje nagyrészét így is a felesleges gondolkodás töltötte ki. A világon minden érdekli, bármi leköti a figyelmét, s szívesen mereng az élet nagy dolgain, azonban, amit erőszakkal próbálnak letolni a torkán, esélytelen, hogy megmaradjon benne. Utál tanulni, nem megy neki…

Taehyungban két erősen kontrasztos személyiség lakozik; a gyermeki, mosolygós, béna vicceivel, vagy éppen kissé epés megjegyzéseivel terelő fiú, valamint a komor, feszült, s némileg agresszív fiatal férfi. Ez utóbbi kap több szerepet minden házon kívül töltött percében.

Tekintete elsötétül, éjfekete tincsei a szemébe hullanak, tartása feszült lesz, aurája megkomolyodik. Szántszándékkal igyekszik távoltartani magától az embereket, így menekülvén a felesleges kontaktusoktól.

Az órák unalmasak, a szünetek hangosak. Szánja az elsősöket, akik már az első napon kasztokra szakadnak a szimpátia legfelszínesebb alakját követve, elmaradhatatlanul kiközösítve a hozzá hasonlóan félénk diákokat. Mert Taehyung az. Fél az elutasítástól, a csalódástól, a fájdalomtól, s hogy kénytelen újraélni legsötétebb éveit. Így hát, hogy ezt elkerülje, egy falat húzott fel maga köré, melynek áttörését már többen megpróbálták, de senkit nem érdekelt annyira mélyen, hogy kicsit is kitartó legyen.

Unott szemlélődése közepette egy ismerős alakon akad meg a tekintete. A potyautas… A reggeli srác, akiről akkor még egyáltalán nem gondolta volna, hogy hamar a figyelem középpontjába kerül, azt meg főleg nem, hogy ennyire élvezni is fogja. Beszélget, nevetgél és hangos köszönésekkel tarkítva pacsizik le minden mellette elhaladó gólyával, mintha csak több éves jóbarátok volnának. Taehyung számára visszataszító ez az egész…

Az első napon mindenkit ugyanakkor engednek el, ami jelentős tumultushoz vezet, nemcsak az aulában, hanem a közeli járatokon is. Annak érdekében, hogy megközelíthetetlenségét növelje, illetve, hogy ne csupán monoton várja a hazaérkezés pillanatát, előkeresi fülhallgatóját, s zenét kapcsolva kezdi elemezni a körülötte lézengő fiatalokat. Úgy hiszi, igencsak jó emberismerő, ám mivel eleve nem örül a társaságnak, leginkább a rossz tulajdonságokat helyezi előtérbe, mely bőven akad mindenkiben az ő szemszögéből.

A busz tömött, leülni esély sincs, az egy órás állás pedig nem valami kecsegtető, de nincs mit tenni, gyalog tovább tartana.

Taehyung nem a nappali aktivitásra lett kitalálva, így amint beesik az ajtón, első útja az ágyhoz vezet, mit aztán az éjszakázás követ. Tisztában van vele, miszerint ez egyáltalán nincs rendben, kellően le is terheli a szervezetét, de tenni nem tud ellene, évek óta ilyen. Az egyetlen előnye, hogy reggel nem kell kapkodnia, kényelmesen elkészül, majd indul, megelőlegezve az aznapi utálatát a világmindenséggel szemben.

A busz ilyenkor szinte teljesen üres, s ő a megszokások rabjaként foglal helyet állandó ülésén, rideg tekintetével távol tartva a mellette lévő széket kiszemelő, leülni vágyó embereket. Ezen taktikája eddig tökéletesen funkcionált, egészen addig, míg kényelmetlenül sokan nem lettek, de nem kicsit lepi meg, mikor újfent a potyautas pottyan mellé félkómában, nem pedig egy idős néni, mint ahogy az esetek többségében lenni szokott.

A tegnapi “bemutatkozó” után már korántsem örül annyira ennek az ártalmatlanul gyermekdednek festő fiúnak, ám nem tud mit tenni, megint a vállán köt ki. Különösebben nem zavarja, hiába az ismeretlen iránt táplált ellenszenv, mindössze nem érti, hogyan lehet valaki ennyire ostobán védtelen.

Csendes szuszogása, óvatos mocorgása minduntalan kiköveteli magának az idősebb figyelmét, ki jelentősen érdekesebbnek tartja Potyautas bámulását, mint a kint zajló monoton eseményeket. Kora reggel mindenki feszült, fáradt, unott. Szörnyen lehangoló az üveges tekintettel semmibe meredő emberek látványa, így nem csoda, ha annyival jobban érdekli náluk az édesdeden szundító fiú. Bár kinézetben semmivel nem különb másoknál,  a szívének mégis jót tesz…

Az órák közötti szünetek közel olyan unalmasak, mint maguk az órák, csak éppen a szabadság hamis ábrándjával csábítják ki a padokkal tarkított termekből a diákokat. Szabadság? Közel sem. Tíz semmire sem elég perc, mi csak nagy ritkán képes kirángatni Taehyungot a folyosóra, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait.

Éppen az épület egyik belső falát támasztja, gondosan óvva azt az összeomlástól, mikor egy vállára sikló kéz rántja vissza a kegyetlen valóságba, ám ami ekkor fogadja, minden képzeletét felülmúlja.

- Elnézést - húzódik vissza tisztes távolságba, amint magának tudja az idősebb figyelmét.

- Igen? - pillog rá nagyokat Taehyung, a leghalványabb jelét sem tapasztalva annak, hogy netán felismerné őt Potyautas.

Most valahogy annyival másabb, mint alvás közben… Szolid mosolyát két apró gödröcske szegélyezi, kiemelve ezzel termetes, de kisfiús imidzséhez felettébb illő orrát, szemei mégis óvatosságot és tiszteletet tükröznek. Semmi haverkodás, jópofizás, mindössze egy nagyra nőtt gyerek.

- Meg tudnád mondani, merre találom az angol szaktermet?

Taehyung két pillanatig mérlegel, tekintete a folyosó több pontján megfordul, majd dönt. No, nem mintha különösebben foglalkoztatná őt a potyautasa, de felkeltette az érdeklődését, hogy vajon mennyire tippelte meg jól a személyiségét.

- Gyere, megmutatom - löki el magát egy könnyed mozdulattal a faltól, s elhaladva az udvariasan hátrébb lépő fiú mellett, megindul a lépcsők felé.

- Igazán nem szükséges, de… köszönöm - követi őt egy hálás mosoly kíséretében, sötét íriszeit érezhetően Taehyungon tartva.

Másfél emeletnyi éktelen zsivaj követi lépteiket, köztük mégsem esik meg több szó, egészen a keresett teremig.

- Ez lenne az - áll meg a háromszázötvennégyes ajtó előtt, fejével a fehérre festett falap irányába biccentve.

- Még egyszer köszönöm szépen - hajol meg illedelmesen, mielőtt belépne a tanterembe.

A reggeli “találkozásaik” rendszereződnek, a fiatalabb közvetlen tudta nélkül minden napot együtt kezdenek. Legalábbis Taehyung úgy véli, Potyautas nem szándékosan ül mellé, csupán nincs máshol hely, s még csak egy pillantásra sem szokta méltatni, így honnan is tudná, hogy ő az? Ugyan nem mindig alszik, esetenként csupán a semmibe meredve dülöngél a busz diktálta ütemben, de ettől függetlenül egyáltalán nem tűnik olyankor életképesebbnek.

Taehyung minduntalan felajánlja direktben vastagabb, ezáltal puhább kabátba bújtatott vállát párnának, már teljesen lemondva arról, hogy ez valaha észrevételt nyer. Talán az, hogy végre foglalkozik vele valaki - még ha nem is tudatosan -, netán a személye iránt fűtött kíváncsiság készteti erre, de már-már állandóan azt lesi, mikor ér abba a megállóba, hogy helyet foglaljon mellette Potyautas. Szereti nézni, ahogyan alszik, vagy éppen küzd ellene, mert annyival valódibb, annyival életteltelibb még így is, mint a sok unott, érdektelen, rutinba szorult ember.

Minden bizonnyal ezért is ejti kétségbe oly’ nagyon, mikor egy szörnyen hosszúra nyúlt hétvégét követő hétfőn nem száll fel a barna hajú. Beteg? Baja esett? Elaludt? Nincs első órája? Kérdések százai futnak át elméjén, míg valaki le nem ül a mellette lévő üres székre.

Egy néni…

Még ő sem tudja, mit várt igazából, de a következő egy órában a potyautassal kapcsolatos elméletei megsokszorozódnak. Nem kellene, hogy érdekelje, tenni mégsem tud ellene. Leveszi a kabátját, hiszen annyira még nincs hideg, hogy emiatt ebben kelljen járnia, majd az ablakhoz préselődve szegezi tekintetét a kinti világra.

A nap hátralévő részében minden szünetet kint töltött, de hiába kereste, nem lelte meg a fiút. Legszívesebben megkérdezett volna valakit, de még a nevét sem tudja, egyáltalán nem biztos benne, melyik osztályba jár, meg igencsak furán venné ki magát, ha egy, még az említett személy számára is idegen alak érdeklődne felőle. Arra meg főleg nincs garancia, hogy ez az alig három hete összerakott csapat bármilyen lényeges információ tulajdonában lenne.

Délutánra szerencsésen sikerült elfelejtenie Potyautast, de a reggel új kétségeket rejtett számára, amik egészen a kérdéses megállóig aggasztották. Ahogy megpillantotta a gesztenyeszínű hajzuhatagot, egy mély sóhaj kísérte mosoly ült ki arcára, melyet alig tudott leplezni addig, míg le nem ült mellé, s el nem nyomta a már jól megszokott fáradtság, ugyanis onnantól kedvére vigyoroghatott, még maga sem tudván, miért.

Október első hete. Egy csekély időszak, mely Taehyungot némi örömmel tölti el, ugyanis legkedveltebb iskolatársa utolsó évébe lépett, mi ugyan hordoz szomorúságot is, de jobban leköti az ezzel járó feladat. Minden végzőst megilleti a lehetőség, hogy fiatalabb társaiknak nyújtsanak hivatalos keretek közt segítséget a nekik szánt hét két napján, korrepetálva őket a számukra szükséges tárgyakból. Taehyung már korábban is fordult Seokjinhez plusz órák reményében, de most, hogy saját termet kap hozzá kedd és csütörtök délután, külön szintre emeli az egyébként angyal szívű férfi mérhetetlen tettvágya által érzett kedvességét.

Ahogy a feketehajú belép a terembe, azonnal egy szívélyes mosollyal találja magát szembe, ám nem kerüli el a figyelmét a meglehetősen kihalt helyiség.

- Korai vagy, Taetae - jegyzi meg a tanári asztalnál éppen könyveit rendezgető férfi.

- Azt hittem, tömeg lesz, de ez… Lehangoló - méri végig a padokat, majd végül a legközelebbi mellett dönt, melybe rögvest be is kucorodik.

- Nincs ebben semmi lehangoló. Biztos jönni fognak még - pillant pozitívan a résnyire nyitva hagyott ajtóra, örömét egy pillanatra sem engedvén lankadni.

- Ja, biztos…

A következő néhány perc baráti beszélgetéssel telik, míg a legvégső pillanatban be nem toppan a mai korrepetálás utolsó résztvevője, Potyautas személyében.

- Szia. Foglalj helyet - int a kistanár a padok felé, leírhatatlan örömét még véletlen sem rejtve véka alá, miközben figyeli az elsős óvatos mozgását. - Én Kim Seokjin vagyok, de szólíts nyugodtan csak Jinnek. Téged hogy hívnak?

Taehyung szíve a torkában dobog, ugyanis Potyautas - akinek nem mellesleg hamarosan kiderül a neve is - közvetlen mellé cuccol le. Már megszokta, hogy ennyire, netán még ennél is közelebb van hozzá, de olyankor az esetek többségében alszik, ám jelen pillanatban meglehetősen élénknek és izgatottnak tűnik. Nagy vigyorgása közben még valami olyan dolgot is észrevesz, amihez eddig nem volt szerencséje; a többitől eltérően nagy metszőfogait. Akár egy nyuszi.

- Jeon Jeongguk - helyezi táskáját az asztalra, hogy elővegye belőle a szükséges füzeteket.

Jeongguk. Igazából, illik Potyautasra.

- És mondd csak, Jeongguk, miben segíthetek ma neked? - lép közelebb a két fiúhoz Seokjin, örülve az új kis tanítványnak. Nem várt több embert, sőt, még Taehyungra sem számított igazán, így meglehetősen jó érzéssel tölti el apró közönsége jelenléte.

- Problémáim vannak a kémiával és a fizikával - ismeri be kissé vöröslő arccal, mi a fekete hajú figyelmét sem kerüli el. Nem érti, miért jön ettől zavarba, hiszen mindketten azért vannak itt, mert valamiből bénák és segítségre van szükségük.

- Na, mutasd csak. Tae matekja megvár, úgyis tudja ő, csupán a társaságomra van szüksége - húzza ki magát büszkén egy pillanatra, ahogy csillogó mélybarna íriszei az említett fiú furcsálló tekintetébe akadnak.

Mi tagadás, így van… Az elején persze még komolyan szüksége volt rá, de azóta többnyire azért járnak össze, hogy Seokjin alátámaszthassa Taehyung elméleteinek helyességét.

Odakint az ősz magát igazolja. Kegyetlen vihar tombol, ez azonban már reggel megjósolható volt a különösen erős szélből, valamint a sötét felhők sokaságából, minek hatása most kezdi csak igazán kifejteni erejét. A cseppek melankólikus dallamot kopognak az ablakon, a fák jajveszékelő recsegései pedig egyenesen hátborzongatóan hatnak minden iskolában rekedt diáknak, tanárnak - leszámítva őket. Jeongguk lelkesen jegyzeteli Seokjin szavait, s igyekszik az általa elmondott módszerek alapján dolgozni, miközben Taehyung őket figyeli, kiélvezve a potyautas ezidáig ritkán hallott hangját, élettel telt valóját. Nem különösebben zavarja a számára kevésbé megadatott figyelem, sőt, tetszik neki a fennálló helyzet.

Miközben Jeongguk magától végzi a feladatait, Seokjin a másik fiúval diskurál, s a megadott egy órából csakhamar kettő lesz, mely a foglalkozás végét jelenti.

- Jöttök csütörtökön?

- Én nem - von vállat hetykén Taehyung, gondosan eligazgatva magán a kabátját.

- Úgyis jössz. Igazából nem hozzád szólt a kérdés - fordul Jeonggukhoz, kinek csillogó mélybarna íriszei előre elárulnak mindent.

- Naná! Ki nem hagynám - villant egy szolid mosolyt. - Köszönöm szépen a mait, Jin hyung - hajol meg illedelmesen.

Mivel a két fiatal egyirányban lakik, elkerülhetetlen az, hogy közösen vágjanak neki az útnak, ám ezt mindössze csak Taehyung tudja, mivel a potyautas számára továbbra is rejtély hű párnájának kiléte. Azonban, amint a bejárathoz érnek, mindketten megtorpannak a sűrűn hulló esőcseppek láttán.

- Csúcs… - morog az idősebb az orra alatt, csöppet sem vízálló kapucniát sötét fürtjeire húzva.

- Merre mész, hyung? - emeli ki Jeongguk táskája mélyéről a fekete esernyőt, mutatván, miszerint ő már reggel felkészült a valószínűre, vagy éppen mindig ennyire elővigyázatos.

- Harminchármas - feleli könnyedén, mintha csöppet sem esne rosszul a láthatatlanság számára.

- Szuper, én is! - vigyorog izgatottan, majd átlépve a küszöböt kinyitja az ernyőjét és vár. Taehyungnak beletellik néhány pillanatba, mire rájön, mit szeretne a másik, de amint eljut tudatáig a kedves gesztus, rögtön mellé lép a védelem takarásába.

Beszédre nemigen van idejük, a buszmegállóig szinte futnak, hogy minél minimálisabb legyen az őket érő kár, de még így is jócskán eláznak a ferdén hulló esőnek köszönhetően. Abban a hat percben, miközben a buszra várnak, a sarokba kuporogva vacognak és menekülnek minden kicsit is folyékony halmazállapotú anyagtól, ám amint befut az áhított jármű, megkönnyebbülten pattannak fel rá. Az egyetlen jó ebben a késő órában való hazamenetelben, hogy rengeteg szabad hely van, de még ennek dacára is a jólmegszokott üléseket választják.

- Hulla vagyok - ásít nagyot Jeongguk.

Taehyung alig tudja elhinni, hogy még most is képes bealudni, pedig alig telik el tíz perc, már a vállán szuszog potyautasa.

Azzal ellenben, hogy kora reggel mindenki fáradt, sokan bóbiskolnak, késő délután ez nem valami gyakori látvány, melyet alátámasztanak az olykor furcsállóan rájukeső pillantások. Az idősebb nem különösebben zavartatja magát, de tény, benne is kissé különös érzések cikáznak, azonban mindebből a külvilág felé csak egy haragos tekintet érzékelhető, mi a kíváncsiskodókat hivatott távol tartani.

Már csupán egy megálló van hátra attól, ahol Jeongguk fel szokott szállni, a fiú viszont még mélyen alszik. Mivel nem sok esély van rá, hogy addig fel fog ébredni, Taehyung eltolja magától, hogy felüljön, s egy óvatos kérdést szegez irányába.

- Melyik megállónál szállsz?

- Uhm, hol vagyunk? - pislog laposakat, s amint kitisztul a kép, rögtön fel is pattan. - Ahh, hyung, életmentő vagy. Ezer hálám - int még neki, mielőtt távozna a járműről.

- Gyerek - ingatja a fejét mosolyogva Taehyung.

A fekete hajú képtelen eldönteni, hogy odakint, vagy őbenne nagyobb a vihar, s még a nyakába zúduló jéghideg eső sem képes határt szabni a gondolatainak.

Másnap reggel a megszokottnál is élénkebb, ugyanis elég későn ért haza, így sokáig aludt. Talán ezért olyan izgatott, mikor abba a bizonyos megállóba gurul be a busz, de talán egészen más oka van.

- Jó reggelt, Tae hyung - köszön rá hatalmas mosollyal és még nagyobb karikákkal a szeme alatt Jeongguk, miközben helyet foglal mellette. Nem tudja nem viszonozni az örömét…

- Jó reggelt.

- Rettentő hideg van ma - húzza össze magát apróra. - De legalább nem esik.

- Legalább…

- Honnan ismered Jint? - próbál beszélgetést kezdeményezni, ám Taehyung nehezen rávehető a verbális kommunikációra.

- Csak innen, az iskolából.

- Barátok vagytok?

- Olyasmi.

Az idősebb aranyosnak találja Potyautas érdeklődését, és szívesen hallgatja a hangját, de nemigen tud mit mondani, így hamar kudarcba fullad az egész. Alig járnak az út felénél, s Jeongguk újfent Taehyung vállán szuszog, no, nem mintha ő ezt bánná.

A másnap reggel is így kezdődik, ám a nap további része annál lassabban telik, minél inkább várja Taehyung a délutánt. Az órák unalmasak, a szemei leragadnak, a szünetek hangosak és feleslegesek. Ha tehetné, sokkal inkább magántanuló lenne, de mindamellett, hogy mivel nincs rá indoka, nem engedik, ismeri magát annyira, hogy belássa, képtelen lenne haladni az ütemtervvel. Nem maradt más választása, mint csendes szenvedések közepette kivárni a három órát, mi minden perccel csak távolabbinak tűnik.

Órák után egyből a korrepetálásra fenntartott teremhez megy, azonban túl korán végzett ahhoz, hogy bárki is legyen ott. Egyetlen szerencséje, hogy bármikor elrejtőzhet elméje titkos világába, mely bármikor percekké változtatja számára az órákat. A gond már csak az, hogy mostanság gondolatait leginkább Potyautas tölti ki, s a vele járó furcsaságok. Nehéz is lenne nem rajta törnie a fejét, mikor pillanatok kérdése, és találkozik vele, ám arra a bizonyos pillanatra egyáltalán nem volt még felkészülve, hiába elkerülhetetlen.

- Lázas vagy, hyung? - terem előtte a semmiből egy, a reggeli látványhoz képest kifejezetten összeszedett fiú.

- Mi? - tér vissza a jelenbe, igyekezvén értelmezni az előbb hallott kérdést. - Nem, miért?

- Mert olyan vörös az arcod, mintha lángolnál.

Basszus.

- Lángol is - sétál el mellettük kezében a csörgő kulcscsomóval Seokjin, hogy mielőbb kinyithassa a termet.

Taehyung már éppen valami epés visszaszólást kezdett volna el mondani, mikor feltűnik neki,  hogy ma egyel többen jöttek el a foglalkozásra, amivel nem kifejezetten lenne gondja, ha nem az állna előtte, aki.

- Csak dedósok járnak hozzád, vagy várható még valaki az okosabb korosztályból is? - pillant végig unottan rajtuk az iskola keménymagja, Min Yoongi. Nincs diák az elsősökön kívül, aki ne ismerné őt, hiszen minden kisebb rendezvényen hallatja a hangját azzal kapcsolatban, ami nem tetszik neki, ráadásul a tanári emeleten is gyakran összefutni az ő életunt alakjával.

- Nem muszáj itt lenned - hegyzi meg Seokjin, betessékelve a terembe a “dedósokat”.

- De, mert Miss Sikító Agyfrászt Kapok Tőle egyest adott bioszra, és azt mondta, ha ma nem talál itt, esélyem sincs kijavítani. - A gengszternek kinéző, élénk szőkére festett, haverok közt csak “Sugának” emlegetett férfi olyan erővel vágja táskáját a székhez, hogy még a szomszéd helyiségben takarító néni is összerezzen.

- Tehát, büntetésben vagy - vonja le a messzemenő következtetést a kistanár.

- Ja…

- Taetae, segítenél Yoonginak biológiában, míg Jeonggukkal átveszem a fizikát?

Taehyung első gondolata egy hatalmas nem, de ég benne a versenyszellem, és mivel dedósnak nevezték, muszáj bizonyítania. Igaz, szívesebben hallgatná kettejük csevegését valami olyanról, amit ő kívülről tud, sőt, ezerszer szívesebben segítene maga Jeongguknak, azonban nincs mit tenni, ezt szabta neki a sors. Azaz Seokjin.

- Hogy segíthetne egy harmadikos, már ne is haragudj? - Yoongi hangjából csak úgy facsarni lehet a gúnyt, de az idősebb csupán egy szelíd mosollyal válaszol.

- Kiderül.

- Komoly voltál, hyung - ugrál mellette energiától túlfűtve Jeongguk, miközben a sötétbe burkolózott buszmegállót cserkészik be. - Ez a punk egy életre megtanulta, kit nevezzen dedósnak!

- Nehogy azt hidd - nevet fel szórakozottan a kisebb lelkesedésén Taehyung. - Min Yoongi nem az a fajta ember, akit érdekelnének mások érzései, de tény, ezt a kört mi nyertük.

- Kár, hogy Jin legközelebb csak januárban lesz megint.

- Yoongi valószínűleg nem jön többet.

- Nem azért… Megkedveltem, igazán jófej.

- Szerintem, ha megkéred, ezer örömmel segít neked továbbra is a tanulásban - válik szelíddé mosolya, ismerve Seokjint.

- De nélküled nem olyan - sóhajt gondterhelten Jeongguk, mire Taehyung szíve kihagy egy ütemet.

Hogy értve nem olyan? Mi nem olyan?

- Hát, ha ráérek - mindig ráér -, és Seokjin beleegyezik, mehetek.

- Komolyan? - csillannak fel ijesztő örömmel a potyautas szemei.

- Komolyan - száll fel a megérkezett buszra, hogy rögtön utána elfoglalják a már jól megszokott helyüket.

- Szörnyen fáradt vagyok - nyújtózik hosszasan a nemrégiben még önfeledten pattogó fiú. Taehyung nem tud napirendre térni felette.

- Aludj csak, majd felkeltelek - csúszik lejjebb, észrevétlen felkínálva vállát, mit habozás nélkül elfogad a másik. Látszólag csöppet sem zavartatja magát.

- Egy angyal vagy, hyung.

A következő hetekben minden reggel ejtenek pár szót, de még közel sem annyit, hogy az beszélgetésnek minősíthető legyen. Jeongguk továbbra is a vállán alszik, a szünetekben köszön, ha látja, mikor együtt van vége az óráiknak, vele tart a hazafelé úton, itt azonban megrekednek. Taehyung szeretne többet tudni róla, közelebb kerülni hozzá, de fél tőle, fél a benne dúló ismeretlen érzésektől.

Ahogy telik az idő, minden olyan csendessé, megszokottá válik. Lassan megtanul együtt élni a különös gondolataival, az olykor hirtelen megugró pulzusával, a sokszor ok nélkül rátörő jókedvvel. Csak egy barát…

December. Egy hónap, ami mindenkit buzgásra ösztönöz, az ünnepek hangulata szinte tapintható a levegőben. Egyedül az a fránya hideg, ami már csupán az igazán fiataloknak okoz örömet, mindenki más mindössze nyűgként gondol rá. Az egyetlen jó benne, hogy sok tanár betegszik meg ilyenkor, mely egész órák elmaradásához vezethet. Ám vannak a szerencsétlenebb esetek, mint amilyen ez a mostani is.

- Utálom az idei elsősöket - jegyzi meg Jimin öltözködés közben, s nem meglepő módon többek véleménye egyezik az övével, minek nem rest a társaság hangot adni.

- Melyik osztállyal lesz óránk? - kérdi Taehyung, megakadva pólója levétele közben.

- Fene tudja…

Mire megérkeznek a nem éppen várt gólyák, a nagyobbak majdnem mindegyike készen áll az öltöző elhagyására, hogy még véletlen se kelljen szóba elegyedniük velük. Már rég elfelejtették, hogy ők is voltak lenézett elsősök, akikkel nem szívesen dolgozott együtt az idősebb korosztály.

Bár Taehyung alapjáraton sem a gyorsaságáról híres, hiszen gyakranti elbambulása nehezítő tényező, jelen esetben szándékosan lassít, titkon remélve, hogy végre azzal az osztállyal lesz órájuk. S kivételesen nem kell csalódnia, amint Jeongguk meglátja őt a padon, rögvest mellé cuccol, míg a társai a szándékosan üresen hagyott öltöző másik felét foglalják el. A kisebbek közt menőnek számít, ha egy felsőbb évessel barátkozik, a barna hajú számára mégsem ez az, amiért ennyire fellelkesült Taehyung láttán.

- Úgy izgulok az összevont óra miatt! - kezd vetkőzni, mit egy önkéntelen szempár követ.

- Miért?

- Mert nem tudom elképzelni rólad, ahogy futsz, hyung - nevet fel édesen, mely megmenti őt az idősebb haragjától.

- Én sem… - sóhajt mélyet, nagy nehezen elszakítva tekintetét a fiú egyre fedetlenebb testétől.

Amennyire izgatottan várta eddig, hátha vele fújja össze ezúttal a szél, annyira szeretné most kihagyni ezt az órát. Rosszul érzi magát, valami megmagyarázhatatlan fájdalom tépázza belülről, s egyáltalán nincs ínyére ez a felállás.

Az első néhány perc egészen élhető, a bemelegítés csak a nagyobbak kéretlen megjegyzéseitől hangos, mely nem kifejezetten érdekli a lelkes elsősöket. Mindenki teszi a dolgát, a fiatal tanárnő pedig a megszokottnál is nagyobb figyelemnek örvend a megnövekedett fiúk létszáma miatt, kiknek egyébként egy idősebb férfi oktató jutott. Meg kell hagyni, csinos egy példány, ám Taehyungot sosem vonzotta látványra, sőt, már-már idegesítőnek találja az állandó affektálása és illegető járása miatt. Titkon a tőle bal szélen dolgozó potyautasra pillant, hátha leolvashatja az ő reakcióját a tanárral kapcsolatban, ám Jeongguk a saját lábait pásztázza, nem a többi hímnemű szerint oly’ érdekes oktatót.

Ahogy lezajlik a laza bemelegítés, a fekete hajú számára rettegett szó hagyja el vezetőjük agyonrúzsozott ajkait; játék. Egy dolog, amiben Taehyungot mindenki utolsónak választja. Egy dolog, amit Taehyung kifejezetten utál. Egy dolog, ami Taehyung számára csak felesleges nyűg, így senkit nem lep meg ama tény, miszerint ő azonnal helyet is foglal a hozzá legközelebb eső padra.

Unottan vetődik a fal mellé tolt falapra, majd íriszeit Jeonggukra emelve nézi végig, ahogyan az otthagyva az éppen arról diskuráló társait, miszerint mindenképpen az ő csapatukba fog kerülni, bármilyen játék várható, leül mellé.

- Miért álltál ki, hyung?

- Nem szeretek játszani.

- De miért nem?

- Bonyolult - zárja le ennyivel,  mert még maga sem tudja, mit mondhatna erre.

- Értem. Akkor nézzük.

- Te menjél nyugodtan, miattam igazán nem szükséges kihagynod.

- Szívesebben vagyok veled, mint velük…

Ha Taehyung eddig nem volt kellően összezavart, most aztán már semmit nem ért. Benne van a gond? Netán a másikkal nem stimmel valami? Bárhogy is legyen, megtörik a jég és az egész órát önfeledt beszélgetéssel töltik, mi leginkább a játékosok kritizálásából áll, mely már-már annyira jól sikerül, hogy óra végén telefonszámot cserélnek.

A karácsonyi szünet előtt még pont sikerül besűríteniük egy közös korrepetálást Jinnel, ami segít a fiatalabbnak jobb félévi átlagot elérni - legalábbis reményeik szerint. Ehhez meg ugye megfelelőbb hely sincs, mint egy üres folyosói pad, amin egy nap több házifeladat készül el, mint otthon bármikor.

Jeongguk kimagasló figyelemnek örvend, miközben két oldalról segítenek neki az idősebbek a feladatok megoldásaival, valamint azok levezetéseivel. Nem csoda hát, ha annyival szívesebben tanul velük, mint a tanórán, vagy éppen otthon, egyedül.

- Boldog Karácsonyt, srácok - nyújt át Jin két kis csomagot a fiúknak a korrepetálás végén.

- Hát ez igazán…

- … szép - fejezi be Jeongguk az elkezdett mondatot, ujjai közt forgatva az igencsak csinos, rózsaszín, valamiféle bolyhos, fehér állatkával telematricázott füzetet, valamint a hozzá illő tollat.

- Ne vigyétek túlzásba a tanulást a szünetben. Amiben nem vagytok biztosak, januárban átvesszük.

- Én nem fogom - súvasztja táskája mélyére az ajándékát Taehyung.

- Köszönöm szépen, hyung.

Az utolsó közös órájuk az évben, az utolsó közös buszozásuk egy túlontúl hosszúnak ígérkező szünet előtt, mi rossz szájízzel tölti el a feketehajút. Hiába utál iskolába járni, ezerszer szívesebben menne továbbra is, minthogy otthon unatkozzon teljesen egyedül.

- Mit csinálsz a két ünnep között, hyung? - mondja ki hangosan Jeongguk azt, ami a másikat belülről emészti.

- Alszom.

- De mindig? Mennyit bírsz te aludni? - nevet fel jóízűen.

Talán ez fog a legjobban hiányozni.

- Sokat.

A karácsonyi feszültség és családi szeretet versenyezve egymással korbácsolják a kedélyeket a mindenféle dísszel teleaggatott ház falain belül. Mint a normális gyerekek többsége, Taehyung is kiveszi a részét a káoszból, s kivételesen az ő szíve is békére lel, miközben a fa kinézetével szenved.

A másnap viszont üres. Nincs iskola, nincs teendő, nincs semmi. Délutánra rokonokat várnak, de addig…? Addig és azután is csupán alszik, amennyit feküdni csak bír, hogy utána gépezéssel múlassa az időt, mely nem mutat túl sok hajlandóságot a sietésre.

Odakint nagy pelyhekben hull a hó, de a vele együtt járó fagy eltántorító tényező a meleg szoba elhagyását illetően, ráadásul egyedül nincs benne semmi izgalmas. Eddig jobban szerette a szüneteket, mint az iskolát, s az unalom sem sújtotta ekkora erővel, ám képtelen elfogadni, amit már tud.

December harminc. Egy nap, melynek minden évben előre beütemzett programterve van. Alvás. Reggeltől estig. A készülődések és izgalmak közepette csekély figyelem jut a szülinapjára, amit bár volt már elég ideje megszokni, mégsem szerette. Mintha ő nem lenne annyira fontos… Ígyhát kora reggel teljes lelkibékével lefekszik aludni, majd a terv, miszerint este tíznél előbb nem kel fel, nagyjából dél körül megdőlni látszik, mikor kitartó hívója már öt perce próbálja őt elérni.

- Ki az? - szól a készülékbe félkómásan, letéve arról, hogy csupán annyit mondana, téves, és kinyomja.

- Tae hyung, Jungkook vagyok. Felkeltettelek?

- Ki az a Jungkook? - fordul egy nyögés kíséretében a hátára, arcát álmosan végigdörzsölve.

- Jeongguk. - A név hallatán hirtelen sokkal éberebb lesz, s a meglepettség hatására rögtön fel is ül. - Ne haragudj a za-

- Nem. Nem zavarsz, mondd csak!

- Ohh, jó - szusszan megkönnyebbülten. - Mit csinálsz ma? És nehogy azt feleld, hogy alszol - nevet fel édesen, mi már annyira nagyon hiányzott a feketehajúnak. Egészen mostanáig nem is fogta fel, mennyire nehezen viseli Jeongguk hiányát.

- Pedig más tervem nincs.

- Az szuper, ugyanis nekem lenne - szól bele az izgatottságtól némileg hangosabban, mely a most ébredt Taehyung számára kissé fájdalmas hatást kelt. - Ha van kedved, kimehetnénk szánkózni. Mármint - kezd hirtelen hadarásba. - Nem érnek rá a többiek és azt gondoltam, hátha neked lenne kedved, de persze, ha nem szeretnéd, nem muszáj, csak… csak én-

- Jeongguk.

- Tudod, a hó ilyenkor annyira-

- Jeongguk - ejti ki gyöngéden a nevét, mire elhallgat. - Szívesen kimegyek veled szánkózni.

- Umm, oké - fújja ki megkönnyebbülten a levegőt. - És hova?

- Tudok itt a környéken pár alkalmas helyet…

Miután megbeszélték, hogy Taehyung kimegy a fiatalabb elé az ő buszmegállójába, mint akinek elmúlt a mérhetetlen fáradtsága, sürgős öltözködésbe kezd, majd köszönés nélkül kirohan, hogy elérje a korábbi járatot, ugyanis a következő húsz perc múlva megy, ami rettentő sok idő lenne. A buszon már egyenesen be van zsongva, de mindez semmi ahhoz képest, mikor megpillantja Jeonggukot jó alaposan beöltözve egy sötét overálba - akár egy nagy gyerek -, egyik kezében a magas szánkóval, a másikban pedig egy díszes zacskóval.

- Szia - köszön rá visszafogottan, miközben belül majd szétesik az izgatottságtól.

- Boldog születésnapot, hyung! - nyújtja át hozományát, mit az idősebb először meglepődötten, majd megiletődötten figyel. - Hyung…?

- Köszönöm - veszi magához a kis zacskót aprókat szipogva. - Honnan tudtad, hogy ma van?

- Jintől.

- Ejj, az a kotnyeles hercegnő.

- Hercegnő? - pillog rá nagyokat, rögtön nyomába eredve, miközben átmegy az úttesten, hogy a másik megállóba álljanak.

- Hosszú - mosolyodik el, majd ahogy kinyitja a kis zacskót, arcára döbbenet költözik. Egy plüss nyuszi. Egy fehér, bolyhos plüss nyuszi. Pont olyan, mint amilyennek egyszer elképzelte őt, s bár már rég kinőtt a plüssállatos korszakból, egészen biztos abban, miszerint ezzel a fiú illatával átitatott játékkal fog mostantól aludni. - Egyébként neked mikor van a szülinapod?

- Szeptember egy.

- Részvét.

- Ugye?

A negyed órás buszút a szülinapjaik hátrányainak ecsetelésével telik, mi igencsak közel hozza a két fiatalt. Végre találtak valami közöset is egymásban.

- Felmehetünk a hegyre, vagy van a másik irányba egy lejtős zsákutca is, mind a kettő tökéletes a célnak.

- Én nem ismerem a környéket, úgyhogy nekem mindegy.

- Naa, de válassz!

- Akkor legyen a hegy - fordul rögtön a felettébb szembetűnő képződmény irányába, majd meg is indul, nyomában hű szánkóját húzva.

Taehyung szörnyen aranyosnak tartja a látványt, de még mindig nem érti, hogy volt képes egy teljesen ismeretlen fiúba így belezúgni. Mert ez az igazság. Menthetetlenül Jeongguk rabja lett némi figyelemért és kedvességért cserébe, mely most sokszorosára nőtt.

- Te nem jössz?

- Nem, menj csak - rendezi vonásait, mielőtt bármilyen kínos szituációban találná magát.

- Na, azt már nem! Gyere szépen, hyung, ha már sikeresen kivertelek az ágyból - lépked vissza hozzá a csúszós úton, s megragadva kabátba burkolt csuklóját, őt is vontatni kezdi.

Sötétedésig járják a hegyet, közben alaposan kitárgyalva mindent, ami csak az eszükbe jut. A sok eséstől ugyan alaposan átáznak, a hideg sem kíméli őket, de Taehyung bizton ki meri jelenteni, miszerint soha életében nem volt még szebb szülinapja. Eleve az, hogy gondolt rá a fiatalabb, s időt nem sajnálva vele tölti a haverjai helyett ezt a szép délutánt, külön ajándék a feketehajú számára. Bár a bénaságuk vetekszik a másikéval, de még ezen is jót nevetnek, és az órák szép lassan közelebb hozzák őket egymáshoz.

- Tudod, hyung, te vagy a legjobb párna az egész világon - jegyzi meg Jeongguk a buszmegállóban, lehajtott fejjel, mintha nem akarná, hogy a másik meglássa a zavarát.

Taehyungnak beletellik néhány percbe, mire eljutnak tudatáig az imént hallott szavak, de onnantól le sem lehet vakarni az arcáról a vigyort.

- Úgy gondolod?

- Úgy…

- És sze-

- Áhh, itt a busz! - bújik ki a téma boncolgatása alól, mely egyértelműen alátámasztja Taehyung elméletét. Tényleg zavarban van.

Hogy Jeongguk bizonyítsa állítását, a következő tizenöt percet végigszuszogja az idősebb vállán, ki boldogan figyeli a kimerült fiú ellazult vonásait.

Túl fontos lett számára ahhoz, hogy elrontsa a bimbódzó barátságukat, így végül úgy határoz, hogy megtartja magának a titkát. Jeongguk örökre az ő kis potyautasa marad.

- Köszönöm szépen ezt a napot - hálálkodik a búcsú utolsó pillanatában, s bár boldog, fájdalmas grimaszát egyedül a lámpa mellé nőtt termetes fa árnyéka takarja el a kíváncsian csillogó szempártól.

- Én is köszönöm, hyung - ereszti el a fiú szánkójának madzagját, majd két lépéssel átszelve a köztük lévő kevéske távolságot, karjaiba zárja megszeppent társát.

Még mindig fél, még mindig ódzkodik a saját érzéseitől, de ennél többet kívánni sem merne, s az, hogy mindezt Jeongukkal élheti át, mindennél felemelőbb Taehyung számára.