Félek, pedig erre várok már napok óta. Nyilvánvaló, hogy tudnak a jelenlétemről, és értékelem is, hogy nem rohannak le, de tisztán érzem odabentről a feszültséget. Még nem érzem magam késznek semmire. Egyszerűen le akarok itt feküdni, és csak lenni, hisz farkas bőrben úgyse tudnak kiszedni belőlem semmit. Tényleg… még magyarázattal sem rukkoltam elő, bár gondolom felesleges. Az első nap után nem nagyon kerestek, és amúgy is, simán megtaláltak volna, főleg az erdő szélében.
Mindegy, inkább cselekszem, mert túlgondolom a dolgot és még világgá találok menni, annyi faszság gyülemlik fel bennem. Kitérve a látómezejükből, a pincébe baktatok és átváltozva magamra aggatok némi ruhát. Ez a hely menedékként szolgál nekünk mindig és ide vannak eltéve dolgok is, mert előbb lejövünk ebbe a kis poros kamra szerűségbe, mintsem felmenjünk a szobánkba, a csúszós parkettákon, meg mi egyében… Tehát ja, én eleve többet vagyok itt, mint fent.
Kezeimet zsebre dugva, hanyag látszattal teszem meg azt a pár lépcsőfokot, holott a gyomrom szinte liftezik, az idegeim hajszál vékonyak, és rettegek, hogy mit fogok kapni, mégis inkább próbálom tartani a hidegvérem. Már, ha még van.
- Megjöttem! - lépem át a küszöböt, hangosan felkiáltva, mintha csak a délutáni sétámról tértem volna vissza.
- Sehunnie - támad be oldalról rögtön Chanyeol, hogy szorosan ölelésébe vonjon, s őt követik a többiek, míg nem olyan szűk nem lesz a kör, hogy alig kapjak levegőt.
- Ti is hiányoztatok - nyöszörgök, de belül mégis boldog vagyok, hogy nem egyből a lecseszéssel kezdik, és komolyan szeretem őket.
Ahogy az öt fiú körül áll, melegség tölti el a szívem és egyre kevesebb oxigén a tüdőmet, de hát mit számít ez ilyenkor? Percekig állunk így, mire elhúzódnak. Ábrázatukat figyelve rá kell hogy jöjjek, mindenki tele van kérdésekkel, ami egyértelmű, mégis várnak, míg Suho hyung meg nem teszi az első lépést.
- Sehun, biztos kimerült vagy. Hamarosan kész a vacsora, addig zuhanyozz le, aztán majd gyere - lapogatja meg a vállamat egy szelíd mosoly kíséretében, nekem pedig állam már a földet súrolja.
A következő napokban senki nem piszkál, kérdez, vagy próbál meg egyáltalán velem kommunikálni, ami azért elárulja, hogy van baj, csak éppen engem zárnak ki a dolgok megbeszéléséből. Még csak a farkas léthez sem nagyon akad kedvem, többnyire az ágyamat nyomom és egy hét alatt már többet volt használva, mint az utóbbi évben. Az evést is nagyban hanyagolom, ami nem önsanyargatás, vagy egyéb őrültség, csupán nincs étvágyam.
- Hunnie, hyung hív, lejönnél egy kicsit? - nyit be egyik este Baekhyun, s bár nem jegyzi meg, az arcára kiülő undorodott fintor bizonyítja, hogy mennyire is festhetek jól.
- Ja… - morgom, kikecmeregve puha fekhelyemről. Fáj minden porcikám, ami ugyan nem meglepő, de elég szar érzés, így végigropogtatva csontjaimat, elindulok lefelé.
- Megbeszéljük? - fordul felém mosolyogva az ebédlő asztalnál ülve. Újságját arrébb csúsztatva szenteli rám figyelmét, én meg elmormolva pár imát leülök vele szembe.
- Aha. Mit?
- Emlékszel az utolsó komoly beszélgetésünkre?
- Ja. Nem volt.
- Hát most lesz - teljesedik vigyorrá mosolya, amitől kissé őrült kinézetet kap. Amúgy se százas, de így… - Sehun, ki a szerencsés?
- Nem én, az biztos - dünnyögöm orrom alatt.
- Tudod, hogy hogy értettem… - veszi mélyebbre a hangnemet, ezzel némileg komolyabb szintre emelve a társalgást, amiben én még mindig nem vagyok partner.
- Egy srác, most örülsz? - bököm ki, elvégre nem aggódok, hogy ebből lenne baj, csak túl lennék már ezen.
- Nem az a lényeg, hogy fiú e, vagy lány. Ha egyszer beleszeretsz valakibe, ő marad életed végéig a szerelmed. Elmesélek neked valamit…
- Jaj, ne - nyögök fel és kényelmesen elhelyezkedek, félve, hogy az egész napot itt töltjük.
- Jó pár évvel ezelőtt, beleszerettem egy fiatal lányba, aki hatalmas szerencsémre viszonozta is a szerelmemet. Még csak középiskolás voltam, de nem is igazán jártam be, maximum miatta. Nehezen uraltam az erőmet és úgy éreztem, hogy nincs is kifejezetten szükségem az iskolára, mikor egy egész cég vár rám, így elvoltam a saját kis világomban, minek ő is a része volt. Ismert, tudta mivé változok és nem félt tőlem, sőt, rengeteget segített. Együtt nyomoztunk, hogy mi lehet az oka és a célja, de végül nem jutottunk túl sokra. Meghalt, még mielőtt bármit is találtunk volna, ezzel megbélyegezve az én és a ti sorsotokat - sóhajt a végén, ahogy visszatér az emlékei közül.
- Ezt, hogy érted?
- Csak egy ilyen lehetőség van az életben. Ha ő akkor nem hagy itt engem, nem menekültem volna az erdőbe és nem lennék most nektek.
- Aha, értem - bólintok, de mélyebben nem köt le. Nem értem, ez most mire volt jó?
- Már ti vagytok az én szerelmeim - mosolyodik el vidáman, de én csak elszörnyedek eme kifejezetten gázos kijelentésére.
- Ya, hyung, ne már~ - lép be Baekhyun a konyhába. - Ez ultra ciki, hagyd abba.
- Most mi ciki van ebben?
- Elsősorban, te magad - megy a hűtőhöz, hogy valami ehetőt nézzen benne.
- Te mióta vagy itt? - nézek rá szúrósan, de ő csak vállat ránt, egyáltalán nem féltve az életét. Kis naiv…
- Hunnie, ne aggódj, már az egész falka tudja, hogy meleg vagy - nyom a szájába egyszerre három virslit.
- Nah, szuper… - verem a fejem az asztal lapba.
- Nem értem, mi a baj. Baek is az… - ér a karomhoz az alfa, de én rögtön el is húzom, majd fejemet felemelve pillantok hol rá, hol a zabáló omegára.
- Csak szívatsz…
- Téfek af fafok - dünnyög Baekhyun, a pulton helyet foglalva.
- Ezek szerint van is már… - nem tudom befejezni. Mit mondjak rá? Párja? Pasija? Barátja?
- Van - mosolyodik el szégyenlősen. Nem érzek rajta semmi különöset, így biztosan nem azalatt az időt alatt lett, míg én el voltam, de akkor hogy nem tűnt fel eddig?!
- És ki?
- Találd ki…
Már épp szóra nyitnám a számat, mikor belép egy félmeztelen Kai és Baekhyun mellett elhaladva, összeborzolja annak haját, hogy a csaphoz lépve, megtöltsön egy poharat vízzel. Bingó!
- Hyung - hívom fel magamra a figyelmét, mit hamarosan meg is ad. - Te buzi vagy?
A szemei egy pillanat alatt kerekednek el és elemelve szájától az üveget kecsesen tarkón prüszköli Baeket, ki erre olyan hévvel áll fel, hogy még a szék is hátra borul.
- Ya, Kai-ah! Fúj - rángatja magán a pólót, minek hátsó felén egy méretes folt keletkezett.
- Most mit tettem, hogy ilyeneket kérdezel? - vág ártatlan arcot. - Persze, hogy nem vagyok!
- És tetszik már valaki? - folytatom tovább, mert heves tiltakozása arra enged következtetni, hogy azért mégis van valami.
- És ha igen?
- Baekhyun hyung az? - mutatok az említettre.
- Eww, nem~ - húzza el a száját, ezzel végleg bizonyítva számomra.
- Most mi bajod van velem?! Egy főnyeremény vagyok! - védi saját magát a srác, bár hiába, ezzel még én sem tudnék egyetérteni. A kialakuló veszekedést Chanyeol érkezése töri meg, aki bár nem egy agresszív természet, elég magas pozícióban áll ahhoz, hogy mellette ne nagyon majrézzunk. Persze, megesik, olykor pont hogy őt szívatjuk, de ez nem olyan téma, amibe bele kellene vonni. Az alfánk meg eleve zakkant, tehát mindegy.
- Baekkie, te bepisiltél? - torpan meg mellette, hogy alaposan szemügyre vehesse.
- Igen, baszki, lehugyoztam a hátamat! - csap a saját homlokára, s levágva az üres tányérját kiviharzik az ajtón.
- Ya, ne, én nem azért…! - megy utána a magas, hogy kezdetét vegyen a szokásos drámájuk, mikor a kisebb megsértődik valamin, a nagyobb meg mindenképp addig pesztrálja, míg ki nem békül.
- Hyung, ha nincs más, én mennék - állok fel, hogy távozhassak végre.
- Nem vacsorázol?
- Nem. Sziasztok - hagyom el a már csak két személyes társaságot, hogy visszavonulhassak szobám kényelmébe.
Felesleges volt most ez az egész felhajtás, mellesleg, semmit nem ért el vele, maximum még több kérdést kreált bennem a többiekkel kapcsolatban. Lehet nem is ismerem annyira a saját falkámat, mint gondoltam? A szarvasok ezzel hogy vannak? Lu tudja mi folyik köztük? A többiek tudják, hogy mi volt velünk?
Soha nem voltam még ilyen helyzetben, ezért azt sem tudom, hogy most mégis mit csinálhatnék. Nem akarom felkeresni, mert nekem úgy tűnik, hogy őt annyira nem is érdekelte a helyzetem és ami köztünk volt. De akkor miért mentettek meg? Miért nem engedtek rögtön haza? Miért viselkedett úgy velem?
A napok csak telnek, szinte nyomtalanul száll tovább az összes, majd egy és két hét. A srácok ugyan úgy eljárnak vadászni, de én már nem csatlakozom hozzájuk. Régen csak farkas bőrben éreztem jól magam, de mióta haza tértem, egyáltalán nem változtam át. Néha próbálnak kirángatni, de tudják, hogy esély sincs rá, így sokáig nem nyúznak ilyesmikkel. Mindig is makacs természetem volt, ha egyszer valamit elhatározok, az úgy is lesz. Persze, nem mondom azt, hogy többé nem változom át, de most még nem érzem szükségesnek. Melegszik az idő, én vedlek és az egész csak nyűg.
Teljesen kifordultam önmagamból. Komolyan, ki lettem? Én, az állandó káoszt okozó, szemtelen, fegyelmezhetetlen, mások által kölyökként illetett személy. Ideje lenne felnőnöm, és magam mögött hagyni ezt az egészet, de még nem megy. Sosem érdekelt, hogy kit szeretek és kit nem. A falkám a mindenem, és ennek nem is szabadna máshogy lennie. Társas lények vagyunk mind emberileg, mint farkasságunkra tekintve, s itt is vagyunk egymásnak. Akkor mért jó? Minek ez az egész?
A szerelem amúgy is hülyeség. Minden érzelem múlandó. Ahogy egyik percben még utálom Suhot, a másikban már picit kevésbé. Engem nem fog egy ilyen hülyeség senkihez sem láncolni! Jó, persze, fáj, hogy Luhan nincs itt, de a mi kapcsolatunk eleve esélytelen lenne, tehát így a legjobb mindkettőnknek. Hyung is túl tudott lépni a csajon, akkor én is túl fogok egyszer. Nincs szükségem ilyesmire…
- Hunnie - nyit be nagy hévvel a szobámba Baekhyun, s felnyomva a villanyt csak lazán lehuppan mellém az ágyba. - Chan épp felmos, gyere versenyezni - rugózik párat, hogy biztosan felkeljek, mintha nem lett volna elég az ordibálása is.
- Nem - fordulok meg, lezártnak tekintve a témát.
- Na~, ne légy már ilyen! Unatkozom… - nyafog a fülembe.
- Nem érdekel - húzom a fejemre a takarót, ami azért eléri a hatását, és kimegy végre.
Régen sokszor piszkáltuk Chanyeolt, hogy sáros manccsal összejártuk a frissen felmosott parkettát, aztán menekültünk előle az erdőben, bár mikor utol ért, abban sosem volt köszönet. Mégis jó volt…
Egyik nap hyung elvitt magával a városba. Jobban mondva, cipelt. Nem csináltunk sok mindent, lényegében csak egy nagyobb bevásárló központban voltunk ruhákat venni a falkának, meg némi kaját, de ez segített ráébreszteni, hogy mennyire is hiányzik a normális életem. Csak emberként lehet néha kicsit nehezebb volt, de sok mindenben könnyebb és boldogabb is. Egy erdő közel sem olyan színes, mint akár a külváros, ahol ugyan nem valami nagy a forgalom, de annál vidámabb. Talán, ha lenne rá mód, hogy újra úgy élhessek, mint gyerekként, két kézzel kapaszkodnék a lehetőségbe, de mivel nincsen, felesleges ezen gondolkodnom.
Chanyeol azt hiszi, ha a karomnál fogva kirángat a szabad levegőre, azzal minden meg van oldva. Kyungsoo szerint a fotoszintetizálás javamra válhat, merthogy ő is ezt csinálja egész nap, mitől a hangulata lényegesen jobb. Ennek ellenére mindig ver mindenkit…
Jongin olykor komolyan olyan, mint egy kutya. Csahol, bököd, egyszer még meg is harapott! Ha legközelebb lesz alkalmam elmenni megint vásárolni, biztos, hogy veszek egy szájkosarat erre a csürhére. Itt mindenki veszett.
- Sehunnie - kopog be az ajtómon Chanyeol.
- Meghaltam! - kiabálom remélve, hogy akkor békén hagy. Már majdhogynem napi rendszerességgel pesztrálnak.
- Jó, de van rajtad ruha? Mármint… ugye nem vagy meztelen?
- Már mért lennék?!
- Látogatód jött! - mondja még hangosabban, majd következő szavait másnak szánja, ám mivel felhívta rá a figyelmem, hogy valaki jött, a szaga már előre leleplezi kilétét számomra. - Menj be nyugodtan, csak vigyázz vele, mert mostanában nagyon hisztis.
- Ismerem már… - nyílik az ajtó, s bár már jócskán besötétedett, nem kell fény, hogy lássam a felbukkanó tekintetéből érzelmeit.
