Hongki lábai megremegtek, ahogy a
kicsiny, sötét és szűk szobába benyitott. Utálta ezt a helyet, egyedül a világ
elől elmenekülni járt ide, mint ahogyan azt most is tette, de hiába is próbálta
visszafogni indulatait, ahogy csukódott az ajtó, az első keze ügyébe eső tárgy
a szemközti falon csattant. Nem elbukni fájt, s nem is az a mérhetetlen
csalódás, amit az elmúlt hetekben tétlenül nyelnie kellett, hanem az, hogy
tényleg nem változtathat semmin.
Üveg tört, szekrény borult, az
indulatok azonban nem akartak alábbhagyni a percek teltével sem. Hongki
egyszerűen besokallt. Nem mintha ez egyedi lenne, de az annál inkább, mikor ezt
nem egy hisztiroham közepette ismeri el a nagyközönség előtt. Az igazi
fájdalomnak nincs közönsége, azt egyedül ő és csak is ő érzi, melytől könnyeit
nyelve oly nagyon próbál megszabadulni.
A nagy zajongások közben még az
sem tűnt fel neki, hogy az ajtó résnyire kinyílt, honnan eleinte egy
csodálkozó, majd egyre inkább megértő szempár figyelte minden mozzanatát.
- Felnőtt férfi a faszom – borult
fel váratlan, ujjai közt egy meglehetősen régi képet szorongatva. Valóban tűnt
inkább egy elesett gyereknek a harmincas éveihez közeledő Hongki, azonban
Yonghwa szemében ő sosem lesz több, vagy kevesebb, mint ami. Egy ízig-vérig
férfi, mellőzve a felnőtt lét minden vele járó tulajdonságát.
Megfeszült vállait leengedve
hagyta egy pillanatra a kétségbeesettséget vonásaiba költözni, de még mielőtt
tartósan maradhatott volna, egy határozott mozdulattal a képet is falhoz vágta,
minek üvege szilánkjaira törve esett hangos csörömpöléssel a kemény padlóra.
Szemébe lógó tincseit egy
erőszakos mozdulattal hátrasimítva változott meg hirtelenjében mimikája, s
ahogy fájdalmas zokogását felváltotta hisztérikus nevetése, úgy vált egyre
ijesztőbbé maga Hongki is.
Yonghwa - még ha a másik nem is
engedte -, pontosan ismerte a férfi eme oldalát. Közönség nélkül nem másnak,
csakis saját magának próbált hazudni, becsapni és elhitetni, hogy ő bizony nem
érez, neki nem lehet rossz, nem lehet nehéz. Egy álarc mögé bújva élt…
- Áh, nem hiszem el – törölte le
inge ujjával a könnyeit, majd egy mély sóhajt megejtve állt fel, porolta le
nadrágját, s indult meg kifelé, készen rá, hogy maga mögött hagyja mind azt a
káoszt, amit a helyiségben okozott, valamint, ami benne tombolt mindvégig.
Hongki, bár nem vette észre, hogy
mindvégig figyelték őt, ahogy azt sem, hogy az a személy a nyomába szegődött,
Yonghwa tudta, hogy talán ez a legtöbb, amit tehet érte. Csöndben mellette van,
ha esetleg szüksége lenne rá, úgy téve, mint aki nem tudná, mennyire törékeny a
másik valójában. Mert Hongki ezt karta, s ez az egyetlen módja, hogy vele
lehessen.
