XiuChen - Spontán szeretke

- Hej - bökök egy kecses mozdulattal a mellettem ülő férfi két bordája közé, mire egész lényében összerezzenve kap oda, kezeivel átölelve védtelen valóját.

- Hej? - fordul felém, nem túl hevesen, mégis figyelmeztetően óva oldalait tőlem, ismervén engem és a furcsa böködési fétisem, de az is leginkább őt és a bordáit érintik.

- Szeretsz? - villantom ki teljes fogsorom, mint aki éppen a fogorvosnál ül, csak ott közel sem vagyok ennyire lelkes. Természetesen tudom a választ, nem is kételkedem benne, de imádom hallani, így néhány naponta - vagy naponta néhányszor? - megzaklatom vele.

- Igen, szeretlek - mondja teljesen kimérten, majd látva, hogy nem szándékozom újabb merényletet indítani ellene, leengedi karjait.

Érzem, ahogy a pulzusom megemelkedik, s egyszerűen nem férek a bőrömbe, csinálnom kell valamit, mielőtt cseppfolyóssá válok és lefolyok az ágyról, így két bokáját megragadva térdelek fel, hogy félig magam alá rántsam. Az ember azt hinné, hogy ettől még hátra is dől, de nem, ő erősen ragaszkodik a függőlegeshez, esélye azonban nincs, mert én ráfekve kényszerítem a párnára, hogy ezt követően szorosan átölelve vergődjek rajta, mint egy partravetett bálna. Kissé ugyan félek, hogy összetöröm, ám fájdalomnak jelét nem mutatja - pedig biztos fáj -, így hát addig rázom, míg némileg el nem fáradok.

Ez lenne a szerelem? Van annyi gondunk, mint ide Európa, most viszont egy sem jut eszembe. Semmi és senki más nem érdekel jelenleg, kizárólag ő. A látványa, az illata, a tapintása, a hangja… mindene.

- Jongdae - szólít meg kissé aggodalmas tónusban, mikor már percek óta nem teszek mást, csupán agonizálok megkínzott testén. Nos, az oxigén nem jut be csak úgy magától a tüdőmbe, nekem meg igen bonyolultnak tűnik ennek a macerás procedúrának a megsegítése.

- Hm? - feszítem meg minden izmomat eme roppant értelmes és illedelmes kérdés kinyögése érdekében.

- Baj van?

- Nincs - támaszkodom fel a karjaimra, hogy vigyorogva szemlélhessem végig szerelmem sima, tökéletes arcát, úszva látványának mámorában. Amint meglátja, mennyire elmentek nekem otthonról, s hogy nincsen gond, ajkait egy hatalmas mosolyra húzza, majd ujjait összekulcsolva a tarkómon, lehúz egy óvatosnak indult puszira, amiből csakhamar heves csókcsata kerekedik.

Bár a ma esti tervem mindössze Minseok agyonölelgetéséig volt kiforrott, ki vagyok én, hogy ellentmondjak egy ilyen nagyszerű lehetőségnek? Azt hittem, ismerem már a szerelem minden formáját, a maga fájdalmasan keserédes, lemondásokkal teli valójával. Hát… tévedtem.

TaeJin - Letagadott vadállat

Taehyung semmit sem várt jobban, mint a napkeltét, de míg az el nem jött, szükségletei kielégítésén dolgozott. Bár szégyelli, s minden alkalommal megbánja, ha lenne más lehetősége is inkább ezt választaná, tudatosítva magában a tényt, hogy ő nem több egy mihaszna gyilkosnál. Nem él tévhitekben, még csak nem is próbálja becsapni elméjét, sőt, nincs élőlény a világon, aki jobban utálná őt saját lényénél, mégis kihasználja azt a csekély lehetőséget, mely olykor menekülni engedi a rideg valóságtól.

Véres pofáját a zöldellő fűbe dörgölve igyekszik eltüntetni az imént elfogyasztott nyúl ráragadt maradványát, majd egy álmos nyújtózkodást követően útnak indul.

Retteg elhagyni az erdőt, fél az emberektől, a rátámadó kóborkutyáktól, a hangos, büdös járművektől, de valahol ugyanolyan rossznak gondolja ezeket, mint az őt vegzáló fajtársait, ráadásul ezerszer ennyit is kibírna Őérte.

Szokatlan látványt nyújt egy élénk kék nyakörvben rohangáló, nagytestű, mocskosszürke, magányos hím farkas, de mióta rajta van az öv, kevesebb ember dobálja őt, könnyebben elhiszik, hogy nem az, ami. Taehyung számára mégsem ez a legfontosabb… hanem az, hogy Tőle kapta. Mint egy ígéret, egy jel, miszerint hozzá tartozik, még akkor is, ha minden bizonnyal semmi komolyat nem hordoz a másik irányából.

Az ébredező kisváros az emberek vadászterületét jelképezi Taehyung szemében, ahol gond és mindenféle különösebb ok nélkül kilőhetik őt, ám nem sűrűn kerül miattuk halálközeli élménybe, így légies léptekkel szeli át az apró utcákat, pontosan ismerve már az odavezető utat.

A termetes, zöldre mázolt kerítés mögül egy nagyjából vele egymagas kutya acsarkodik, mint mindig, most is kifejezve nemtetszését, Taehyung azonban nem mozdul, csupán leül a kapu elé. Az Ő kutyája, valaki olyan, aki ezerszer többet jelent a másik számára, tehát nincs joga bántani. Minden, amit tehet, csupán annyi, hogy elfogadja a helyét. Legalább van falkája. Legalább van valaki, aki foglalkozik vele. Legalább nincs mindig egyedül…

Amint meghallja az ajtó nyikorgását, egy farkastól szokatlan csaholásba kezd, furcsa, már-már kutyaszerű hangokat hallatva. Vagyis szeretné, ha olyanok lennének. Türelmetlenül figyeli, ahogy a magas, barna hajú, szikár férfi üdvözli hűséges házőrzőjét, de amint nyílik az őket elválasztó kapu, a lábához rohanva dörgölőzik neki, lesunnyasztva testét, kifejezvén vele rangbeli hovatartozását.

- Szia, Tae - hajol le a farkashoz Seokjin, az általa adott nevén szólítva a jószágot, s nem is sejti, hogy egy veszélyes vadállatot melenget a keblén.

Taehyung tudja, ha a csánkjaira ereszkedne, felegyenesedne, s mellsőlábait a mellkasa két oldalára hajlítaná, majd elkezdene ugrálni, a férfi még azt is elhinné, hogy ő egy nyúl. Rettentően félti, amiért ilyen naiv, ugyanakkor örül neki, mert így legalább esélye van a közelében lenni, ha nem is túl sokáig… ha nem is eléggé közel.

- Mehetünk, nagyfiú? - simítja ujjait minden félelem nélkül a farkas marján lévő hosszabb szőrszálak közé, s megpaskolva szálkás oldalát, boldogan figyeli, ahogy az állat ugrálva bohóckodik előtte. - Honnan van ennyi energiád? - érnek fülig ajkai, pedig a válasz még Taehyung számára is talány, elvégre fajtársai ilyentájt vonulnak aludni, ő mégis majd’ kicsattan az energiától. Talán a szerelem. - Ráadásul hétfő reggel… - sóhajt nagyot, megigazítva vállán a táskája pántját.

Majdnem az egész hétvégét együtt töltötték, a férfi szinte csak tanulni és aludni ment haza, ezeken kívül az erdő peremén “kirándultak”, Taehyungnak mégis végtelenül hiányzott már. Közre játszik az is, hogy bár Seokjin próbálta összeszoktatni a kutyájával, a farkas nem szívesen volt a közelében, inkább meghúzódott, a másik pedig agresszívnek bizonyult mellette. Ám Seokjin azt is megkísérelte egyszer, hogy hazaviszi Taehyungot, s megtartja, a jószág sosem ment közelebb a házhoz a kaputól. Mindössze annyit ért el, hogy nyakörvet helyezett rá, jelezvén a külvilág irányába, hogy ő már nem kóbor többé, van otthona, csupán a szabadságra nagyobb szüksége van, mint egy apró házra, egy még apróbb kerttel. Ha tudná, milyen távol áll ez a valóságtól…

Taehyungnak legfőbb álma teljesülne, ha együtt élhetne az imádott férfival, ha többet láthatná, de retteg tőle, ha megismeri, ha rájön, mi ő valójában, örökre elveszítené Őt.

Seokjin teljes természetességgel szeli a métereket, oldalán a kutyának hitt farkassal, amit ugyan már többször megjegyeztek iskolatársai, nem vett róla tudomást. Sejti, hogy valami nincs rendben az őket követő rémült tekintetek sokaságával, az állat szürreálisan sárga szemeivel, az állandóan nemes, mégis oly’ megtört tartásával, de nem érdekli, Taehyung az ő kutyája, s ezen senki és semmi nem képes változtatni!

- Ma vizsgám lesz, de semmit nem tanultam rá - kezd bele napi panaszáradatába a férfi, mit a jószág érdeklődve, teljes koncentrációját a kellemes hangnak szentelve figyel. - Vagyis de, csak közel sem érzem elégnek. Mi van, ha megbukom? Én nem akarok még fél évet ezzel vesződni! - Taehyung egy szót sem ért, de látja, hogy kellemetlen a téma, a férfi aggódik. Óvatosan közelebb araszol, s oldalát Seokjin lábának súrolva halad tovább szorosan mellette, kiélvezvén a másik cirógató ujjait a nyakán. - Beviszlek, te pedig meggyőzöd a proffot, hogy hétfőn nem ér vizsgáztatni, tegye át szerdára. Na? - pillant örömtelien a farkasra, az ő tekintete azonban a tájat fürkészi. Sosem néz a szemébe… - Vagy megírom, te pedig véletlen szétszeded. Tiszta buli lenne - nevet fel, megtörve a korai monoton csöndet. A kelleténél jelentősen előbb szokott indulni, mikor még kevesen mászkálnak kint, tudván, mennyire feszélyezik kedvencét az emberek, illetve, hogy több ideje legyen kiélvezni a vele töltött időt, akkor is, ha meglehetősen sűrűn találkoznak. - Ja! - torpan meg hirtelen az út közepén. - Sosem találod ki, mit hoztam neked! - Taehyung pontosan érzi, mi lapul Seokjin táskájában, de már maga a tény, hogy gondolt rá, a világ legboldogabb élőlényévé teszi. - Még este sütöttem, de mielőtt kijöttem, bedobtam melegedni, mert így mégiscsak finomabb - kutatja ki a kis zacskót, melyben egész, sült pulyka végtagok pihennek, szándékosan mellőzve mindennemű fűszert róla. Taehyung, bár vadászott az este, s a nemrégiben még élő, természetesen meleg húsokat jobban preferálja, ha Seokjinről van szó, még azt a kutyáknak készült száraztápot is szívesen ropogtatja, amit minden nap kikészít a kerítés sarkában, egy vödör tiszta víz kíséretében. - De most ne nyeld le egyben, mert a frászt hozod rám olyankor! - nyújt át egy combot, mit a farkas nagyon óvatosan a fogai közé csíp, majd két roppantást követően eltünteti. - Lehetetlen vagy, Taehyungie - forgatja meg a szemeit, oda adva a következő darabot.

A búcsú mindig fájó, pedig mindössze addig tart, míg Seokjin nem végez. A férfi sosem érti, hogy tud pontosan ott lenni az épület előtt, mikor ő kilép, de abban biztos, hogy nem tölti a közelben a napját. Tele van rejtéllyel ez az állat…

Taehyung oda-vissza kísérgeti, beletörődve, hogy neki ilyenkor csak ennyi jut, de míg mellette lehet, a világ összes terhét is elviselné, hiszen ezekben a percekben nem létezik más, csak ő és Seokjin. A férfi, aki az életét jelenti. A férfi, aki a szívébe fogadott egy veszélyes vadállatot. A férfi, aki sosem ismerheti meg Taehyung valódi lényét…

SugaKook - Néma vallomás

A Hold fáradtan bukfencezve az ég tetejére szórja lustán enyhén sárgás fényét az erdő elnémult tájára, onnan figyelvén az idelent történő monoton események lassú folyását. Mindent jég és hideg ural, ám a szívem, amiről azt hittem, hogy minimum annyira fagyott, mint az alattunk elterülő tó, most mégis fájdalmasan kalimpál bordáim börtönében.

Az előttem álló fiú laza tartásából süt a türelem, tekintete azonban gyermeki kíváncsiságáról árulkodik, várva, hogy mondjak végre valamit. Nem hiába, Jeongguk az, akiért tudton kívül képes voltam eldobni egykori valómat, valami olyat formálva helyette, amivel képes vagyok mellette lenni, s megvédeni mindattól, amivel még magam sem tudok megbirkózni: az élettől. Az évek során meglehetősen férfiassá érett arcán most gyöngéd, óvatos mosoly játszik, annak látszatát keltve, mintha örülne a jelenlétemnek, számítanék neki valamit. Bár belül tudom, hiszen egyértelmű, a kellemes bizsergés mellett, mely átjárja valómat, a tehetetlenség kibírhatatlan súlya húzza vállaimat, lerántva engem a mélybe.

Félek, rettegek, ha szavak formájába próbálnám önteni mindazt, ami jelen pillanatban, s már nagyon régóta fojtogat belülről, összetörne alatta.

Valami megreccsen; a bizonytalanság elmúlással fenyeget.

Jeongguk ajkai elnyílnak, de én fejemet ingatva tántorítom el a túlontúl félreérthető, esetleg számomra ennél is nagyobb kínt jelentő megnyilvánulástól, mit ő tiszteletben tartva nyeli vissza a nekem szánt beszédét.

Amint íriszeink találkoznak, villamcsapásként ér a tény, miszerint ő már nem az a gyermekded fiú, igenis felnőtt, kivívva magának a tiszteletet, s Jeongguk tudja, ahogyan a Hold is, aminek létének sosem szabadott volna bemocskolnia az ő makulátlan lelkét.