SugaKook - Néma vallomás

A Hold fáradtan bukfencezve az ég tetejére szórja lustán enyhén sárgás fényét az erdő elnémult tájára, onnan figyelvén az idelent történő monoton események lassú folyását. Mindent jég és hideg ural, ám a szívem, amiről azt hittem, hogy minimum annyira fagyott, mint az alattunk elterülő tó, most mégis fájdalmasan kalimpál bordáim börtönében.

Az előttem álló fiú laza tartásából süt a türelem, tekintete azonban gyermeki kíváncsiságáról árulkodik, várva, hogy mondjak végre valamit. Nem hiába, Jeongguk az, akiért tudton kívül képes voltam eldobni egykori valómat, valami olyat formálva helyette, amivel képes vagyok mellette lenni, s megvédeni mindattól, amivel még magam sem tudok megbirkózni: az élettől. Az évek során meglehetősen férfiassá érett arcán most gyöngéd, óvatos mosoly játszik, annak látszatát keltve, mintha örülne a jelenlétemnek, számítanék neki valamit. Bár belül tudom, hiszen egyértelmű, a kellemes bizsergés mellett, mely átjárja valómat, a tehetetlenség kibírhatatlan súlya húzza vállaimat, lerántva engem a mélybe.

Félek, rettegek, ha szavak formájába próbálnám önteni mindazt, ami jelen pillanatban, s már nagyon régóta fojtogat belülről, összetörne alatta.

Valami megreccsen; a bizonytalanság elmúlással fenyeget.

Jeongguk ajkai elnyílnak, de én fejemet ingatva tántorítom el a túlontúl félreérthető, esetleg számomra ennél is nagyobb kínt jelentő megnyilvánulástól, mit ő tiszteletben tartva nyeli vissza a nekem szánt beszédét.

Amint íriszeink találkoznak, villamcsapásként ér a tény, miszerint ő már nem az a gyermekded fiú, igenis felnőtt, kivívva magának a tiszteletet, s Jeongguk tudja, ahogyan a Hold is, aminek létének sosem szabadott volna bemocskolnia az ő makulátlan lelkét.