A szívem újra és újra összeszorul, ahogy tekintetemet sokadjára is végigvezetem az ölemben elaludt férfi kimerült valóján. Odakint régen besötétedett, míg a szobámat a lámpa szegényes fénye szennyezi, ám Ő már nem is foglalkozva a zavaró fénnyel, átadta magát a régóta kínzó fáradtságnak, mely ellen eddig miattam volt kénytelen küzdeni.
Vajon, ha tudná, mennyire nagyon fáj most belül, képes lenne pihenni a közelemben? Nem. Egyértelműen nem, de eme ténynek egyébként sincs köze az engem fojtogató érzésekhez, mindössze egy plusz, melyet a már így is végeláthatatlan bűneim közé írhatok.
Életemben nem éreztem még ennyire mocskosnak magam, mint most, ahogy az Ő ártatlan, védtelen, tiszta mivoltját figyelem, ki nem is sejti, milyen szörnyeteget engedett közel magához. Máig abban a hitben éltem, miszerint képtelen vagyok a bűntudatra, ám ideje belátni; én csupán nem akartam ennél is méltatlanabb lenni a szeretetére, elfogadni vétkeimet.
A kezem megremeg, torkomba gombóc keletkezik, de képtelen vagyok megállni, hogy ne érjek hozzá. Annyira csodálatos… annyira hihetetlen, hogy míg selymes, hibátlan bőréhez nem simul az ujjam, félek, ez mind csak az én agyszüleményem, egy kétségbeesett kreáció. Nem, mintha képes lennék akár hasonlóan elképesztő lényt is kitalálni…
Szemöldökei összeugranak, csöndesen felszusszan. Még álmában sincs nyugta, s már remélni sem merem, hogy netán kivételesen nem én lopom el a békére szánt óráit, mint ahogy azt eddig is tettem. Valahol örülök annak, hogy alszik végre, ugyanakkor kétségbe ejt a hirtelen ért magány, nyomasztó ez a nehéz némaság.
Egyelőre képtelen vagyok eldönteni, hogy önmagamtól féltem jobban, vagy mindenki mástól, s ez állandó harcot követel hitvány valómmal. Látom Őt napról napra összeomlani, könnyek áztatta arcát, összekuporodott testét, és a bűntudatom csak nő, amiért nem tehetek érte semmit, amiért mellém sodorta a sors, ezzel még több fájdalomnak kitéve ezt a törékeny csodát. A gondjaim mellette eltörpülnek, és ha netán erőt is vesznek felettem, kétségbeesett, kérdésekkel megtelt tekintete emlékeztet a helyemre, a tényre, hogy Ő az első, még akkor is, mikor a szívem menekülőt fúj a túl nagy súly alatt.
Szólni akarok, hisz’ lenne mit, de nem teszem. Szükségem van a szavaira, arra, hogy azt mondja, minden rendben, még ha ez nem is igaz. Semmi sincs rendben…
S ahogy öntudatlanul átkarolja a derekam, néhányat nyammogva a csípőcsontomba, kiürült elmével engedem meg magamnak a luxust, hogy kiélvezve a jelent húzódjanak vidám görbületre az ajkaim. Mert valójában mindennél boldogabb vagyok, amiért Ő van nekem, még ha egyelőre nem is tudom, kitől és hogyan védjem meg a szerelmem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése