Egy igencsak távol eső szántóföld szélén a romos kis épület előtt a két férfi kíváncsian állva próbál némi betekintést nyerni a ház belsejébe, viszonylag több, mint sem kevesebb sikerrel az állapotának köszönhetően.
- Menjünk be! - jelenti ki vidáman Hongki, egy lépést téve is az egykoron ajtónak kialakított nyílás felé, várva a fiatalabb reakcióját.
- Nem - jelenti ki Jaejin határozottan, elborzadva méregetvén az egykor szebb napokat látott romokat. Hiába tűnik jelen pillanatban ez az egyetlen árnyékos lehetőségnek, mely némi menedéket nyújtana ez elől a rettenetes hőség elől, inkább ez, mint valami olyan meglepetés, amire nincsen felkészülve. - Én biztosan nem megyek be.
A tény, hogy valaha viselt vakolatot az épület, már csupán apró nyomokban lelhető fel rajta. Egyetlen helyiségnyni az egész, amiben ennyire távol az várostól egészen biztosan nem volt soha áram, vagy víz, így az ittléte számos kérdést felvet a két férfiban. A falakon méretes lyukak tátongnak, a tető hiányos.
- Miért nem? Tán félsz? - villant incselkedő félmosolyt, bízva benne, hogy ezzel feléleszti Jaejin versengési vágyát.
- Igen - mondja ki őszintén, tudván, hogy mire megy ki a játék.
- Mitől?
- Hogy esetleg van bent egy hajléktalan, valamilyen állat, vagy akár egy hulla - borzong meg már csupán ezek említésétől is.
- Ugyan már - nevet fel Hongki, majd kezeit zsebrevágva besétál a kicsiny házba. Feltűnően körbenéz, mely a lyukakon át beszökő napfénynek hála nem okoz különösebb kihívást, s széttárva a karjait, Jaejin felé fordul. - Nincs itt semmi.
- Akkor sem megyek be.
- De miért nem? - biggyeszti le drámaian alsó ajkait, kérlelő szemekkel nézve a fiatalabbra.
- Miért akarod ennyire?
- Mert van egy titkom, amit el szeretnék neked mondani.
- Azt idekint is megteheted. A világon nincs itt senki - makacskodik, viszolyogva már csak a gondolattól is, hogy bemenjen oda.
- Ha nem jössz ide, akkor sosem tudod meg.
- Akkor sosem tudom meg - von vállat homlokát ráncolva.
- De Jae, ne már - vált stratégiát Hongki, nagyon igyekezve meggyőzni Jaejint, ki pontosan tudja, hogy addig úgysem nyugszik meg a másik, míg nem teljesíti a kérését. Ő már csak ilyen. Gyerekes.
- Kibírhatatlan vagy, hyung - sóhajt gondterhelten, majd a fejét csóválva belép a házba, de tovább nem is megy, ott megtorpan. Még véletlen sem néz körbe, tekintete kizárólag a bőszen vigyorgó Hongkin van. - Na mondjad.
- Biztos? - sétál szorosan elé.
- Ne szórakozz, ha már bejöttem.
- Akkor hajolt közelebb - utasítja, mit Jaejin készségesen teljesít is. - Még - inti maga felé, mire miliméterekkel az arca elé hajol. Hongki néhány pillanatot tétovázik, nem biztos a dolgában, de végül cselekvésre bírva magát ajkait Jaejin ajkaira nyomja, éppen csak egy másodpercre, hogy aztán lágyan a fülébe súghassa a ledöbbent férfinak, hogy; - Szeretlek.
