LR - Without Words

- Hát akkor cseszd meg, Taekwoon! - ordítom elborult elmével az asztalra tenyerelve, hogy afelett áthajolva, minél közelebbről tudathassam vele nemtetszésemet. - Ha baszol beszélni, mégis mi a jó büdös francot vársz tőlem, ha?! - szegem feljebb államat, közben ő már rég nem néz rám, csupán tekintetét a földön tartva, összehúzott vállakkal és megtörten áll, aprókat hátra araszolva. - Legalább most válaszolj már! - zengetem meg hangomat annyira, hogy már a szomszédok is tudhassanak veszekedésünkről. Újfent… Lehet ezt egyáltalán annak nevezni? Én kiabálok vele, ő meg ugyan azt csinálja, mint mindig. Hallgat. Pontosan ebből van elegem, de nem tenne le semmiért passzív tiltakozásáról, miközben tudja jól, hogy rosszul tolerálom ezt a fajta viselkedés módot, ám látszólag nem tántorítom el tőle. - Tudod mit?! Leszarom! Utállak! - vágok a falapra izomból, s az éppen csak meg nem reped, majd mélyen beszívva a levegőt, rámesik a néma figyelés szerepe, miközben Taekwoon leakasztja kabátját a fogasról és karján elfektetve a bőr anyagot, csendesen elhagyja kis lakásunkat.

Nem érdekel. Idegesen vágtatok be a hálóba és eldőlve ágyunkba, az első kezembe kerülő tárgyat a falhoz vágom, ami most történetesen a párna.

Lehet jobb is, hogy kussban maradt? Így nem mond ellen, nem győzködik semmiről, nem tesz semmit. Miért nem?! Állandóan menekül, pedig ennél könnyebb megoldás nincs is! Istenem, én mégis hogy szerethettem bele egy ilyen gyáva emberbe?! Miért van szükség erre az egészre? Úgyis látom a végét, ennek így semmi értelme. Ennek az egész kapcsolatnak semmi értelme!

Idegesen fehér tincseimbe marok és tüdőmet teleszívva, elordítom magam. Ez valami beteg büntetési mód azért, amit el se követtem?! Komolyan, mégis mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen alakot tudjak magam mellett?! Bolond voltam, hogy hagytam ledönteni a falaimat és egy olyan ember kezébe adtam a szívemet, aki még magáért sem képes kiállni, nem hogy másért!

Ingerülten lendülök fel és csörtetek vissza a konyhába, hogy elő vegyem a legszélső szekrénybe, a kávé mögé tett whisky-t, ami elméletileg azért van ott, hogy Taekwoon ne vegye észre, hiszen gyűlöli ha iszok - amire természetesen szintén magamtól kellett rájönnöm -, ám mivel minden nap kávézik, nincs kifejezetten elrejtve. Mindenféle heziátálást mellőzve tépem le a kupakját és kezdem magamba dönteni, addig nyelve, míg meg nem érzem keserű marását, hogy aztán a mosogatóba köpve egyet, újra erőt vegyem magamon és folytassam ezt, amíg ki nem ürül az üveg. Hanyagul vágom a sarokba és bár nem törik szét, csörömpölése már most bántja a fülemet. Megkapaszkodva az ajtókeretbe, előre lendítem magam, hogy elterüljek a kanapén és állva a kezdetleges rosszullétet, várjam a jót végre.

Legalább negyed órája ténfergek saját mámoromban, mikor megcsörren a kicseszett telefonom, amit először fel sem tervezek venni, de a hívó fél kitartását hallva, csak erőt veszek magamon, hogy elküldjem a rákba.

- Jó estét, Kim Wonshikkal beszélek? - A hivatalosa hangnemre tervem formálódik és kíváncsisággal bólogatok hevesen, de rá kell jönnöm, hogy ezt ő nem láthatja, így majdnem elnevetem magam.

- Igen - felelem végül, tenyeremet végighúzva nyúzott arcomon.

- Jung Taekwoont baleset érte és maga van megjelölve, mint értesítendő személy. Jó számot hívok?

A szívem kihagy egy ütemet, s elmém azonnal tisztul, ahogy a nő harmadjára mondja el üvöltésem ellenére, hogy telefonon keresztül nem adhat ki információt és bizony be kell mennem a kérdéses kórházba. Ha nem mondja el a baj mértéket, az csak rosszat jelenthet, nem?

Amint a vonal süket, csüggedten rogyok térdre és még a létezésemért is bocsánatot kérek, csak ne történjen vele semmi baj. Az én hibám. Hülye voltam, hagytam elmenni és még ostobaságokat is gondoltam róla. Hogy mondhattam, hogy utálom őt, mikor nincs ember, aki fontosabb lenne nála?! Az egyetlen, aki annó segített kimászni a gödörből és mindent megtett, hogy újra talpra tudjak állni.

Mi az, hogy miért szerettem bele?! Pont ezért! Mert olyan érzékeny és jószívű, hogy még egy legyet is képtelen lenne megbántani!

És most mi tévő legyek…? Lényegtelen minden, csak érjek be minél előbb! Mi van, ha már…? Nem, olyan nincs! Fáj a fejem. Két algopirynt benyomva, magamra rántom a cipőm és leakasztva a kocsi kulcsot, gyorsan bezárom az ajtót, majd már szaladok is le, hogy felrántva a fekete Ford combi kilincsét, indítsam a kissé megfagyott járgányt. Nem gondolom túl a dolgot, egyszerűen csak tövig nyomom a gázt és éppen csak nem koccolva le az előttem álló piros ocsmányságot, indexelés nélkül kisorolok. Jobbomba a telefonomat nyomkodom, hogy megtaláljam a kórházba vezető legrövidebb utat, néha néha felpillantva a jeges tájra, de mivel kevesen vannak, nem kifejezetten aggódok.

Beállítva az irányjelzést, magam mellé dobom a mobilt és váltva, fokozom a kocsi gyorsaságát. Az elmém még mindig ködös, így, hogy minél előbb kijózanodjak, lehúzom az ablakot és zenét is nyomok mellé, ami nem épp a legokosabb döntés, de utálom a csendet. Vicces, mi? Taekwoon mellett szinte csak csend van. Ahogy egy pirost elkapok és satufékkel a nagy furgon mögé csúszok, idegesen verek egyet a kormányra, de mivel semmi nem halad át, inkább kikerülöm a fenébe és megyek tovább.  

Megint csörög, így tekintetem rögtön a kijelzőre siklik, de konstatálva, hogy csak Hakyeon az, már fordulnék vissza, mikor minden hirtelen össze folyik és mellkasom valami szilárdon koppanva, a tüdőmből kiszökik minden levegő.  Oldalra borulunk és fejem erőtlenül bicsaklik lefelé, ahogy tehetetlenül révedek kifelé. Talán még az eszméletemet is elvesztem, mikor a távolból felsejlik a sziréna figyelmeztető visítása és bár érzékelem, hogy hangosodik, számomra egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ténylegesen megtörténne. Másodperceknek tűnő idő telik el és máris emberek vesznek körül. Beszélnek hozzám, hadonásznak előttem, meg is mozdítanak, de nem tudok reagálni. Semmit sem érzek… Utolsó erőmmel kapaszkodva még öntudatomba, egyetlen arcot látok magam előtt. Taekwoon…

~*~*~*~*~*~*~*~*~

Szemeimet nyitogatva a vakító fényen kívül más nem fog, nem örül létemnek és bár csak az egyre növekvő fájdalom jelzi, hogy élek még, azt hiszem ez hatalmas hiba. Mit fogok én kapni, mert megint nem úgy használtam a fejemet, ahogy normális embereknél illik?

Kapni…

Kitől? Taekwoon? Taekwoon!

Szorosan összezárva állkapcsomat, karjaimmal megtámaszkodom, hogy fel tudjak ülni, azonban a balt egyáltalán nem érzem. Kétségbeesetten, de ugyan ekkor félve pillantok le, már elképzelve, hogy ott sincs, ám a gipsz látványa mégis megnyugtat. Jobbomat infúzió köti helyhez, így azt számhoz emelve, fogaim segítségével kitépem onnan és feltámaszkodom. Bal lábamon valamiféle rögzítő és a homlokomra is valami szoros van tekerve, ami minden bizonnyal kötés lesz, mert mi más lehetne? Gondolatvezetésem lassú, mozgásom akadozó, légzésem egyenetlen. Számít ez? A cél megvan és ennek érdekében bármit elviselek. Már megjártam párszor a poklot, hogy ne tántorítson el pár csonttörés és egyéb hülyeségek. Kifelé fordulva, újabb akadályba ütközök, amik szintén madzag jellegűek, így kitépve világoskék, lenge ruházatom alól a drótokat, a gép éktelen visításba kezd, de nem tud érdekelni, csak lehelyezve testúlyomat, elindulok előre. Azaz, csak indulnék, de egy lépésnél távolabb nem jutok, s a kis szekrénybe megkapaszkodva, kénytelen vagyok kifújni magam. Már szedném össze az erőmet, hogy folytassam, mikor emberek viharzanak be az ajtón és ott le is dermedve, fél pillanatig mozdulatlanul merednek rám, hogy aztán vissza kényszerítsenek az ágyba. Hiába mondom el, hogy mit akarok, hiába ordítok, csak azt érem el, hogy valamit beadva, kis híján a kemény matracba szorítsanak.

- Wonshik… - ejti ki nagyon halkan a nevemet, ahogy merev tartással előttem áll és riadtan méreget engem. Szemei rémült csillogásától kénytelen vagyok én is lenézni, hátha lát rajtam valamit, de semmi szokatlan nincs ott. - Miért?

- Mit miért? - kérdezek vissza rögtön. Ő nem siet… Ő sosem siet sehová.

- Mire volt ez jó?

- Nem értelek - vonom össze szemöldököm, kezdve lassan elveszíteni a türelmem, hogy már megint nem értem az egészet.

- Miért nem szerethetlek a magam módján?

- Még mindig nem értelek…

- Persze, hogy nem értesz, ha még a szavaimra sem figyelsz - sóhajt fel, mint kinek gondot okozna beszélni.

- Akkor magyarázd el - veszem én is halkabbra, tudván, hogy azzal semmi sem lesz jobb, ha megint kiabálok. Ellenben megint nem mond semmit, csak várja, hogy újfent magam jöjjek rá. - Taekwoon, mi történt? Hol és miért vagyunk? - adom fel a találóskérdés megfejtését és inkább körbe nézek, ám a nagy semmin kívül nincs itt más. Szó szerint, semmi… Fehérség, amerre csak ellátok.

- Mert hibát követtünk el.

- Én ezt már a születésemkor elkezdtem - próbálom elvenni a beszélgetés élét, de ezzel csak rontottam az amúgy sem túl rózsás helyzeten.

- Itt kezdődik a baj… Wonshik, megbántad, hogy élsz?

- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül.

- Hazudsz - változik meg tekintete. Taekwonnak csak a szeme szokott mosolyogni és akkor sem feltétlen akkor, mikor boldog. Nehezen mutatja ki az érzéseit, mások előtt meg főleg. Volt egy idő, mikor tőlem már nem félt és nem rejtőzött, de annak hónapokkal ezelőtt vége szakadt, mikor a nagyobb veszekedéseink kezdődtek. Igazság szerint, már egyáltalán nem emlékszem, hogy mi váltotta ezt ki nálunk, de ahogy az én hangom nőtt, az övé úgy csökkent és mostanában egyre sűrűbben éreztem azt, hogy egyedül maradtam, ami még több vitát szított köztünk.

- Tessék?

- Ha nem így lenne, most nem lennénk itt - tartja meg higgadtságát, de létezik, hogy ő belül ne tomboljon az én értetlenségem miatt?

- Azt viszont még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk.

- Sajnálom, lejárt az idő - lép egyet hátrébb és szomorúan végigmérve engem, egy másodperc törtrésze alatt tűnik el a szemem elől.

Zihálva kelek, a szívem kalapál, nedves tincseim halántékomra tapadtak és jelenleg hatalmas veszteségen kívül semmit sem érzek. Keresem a választ, hogy mi történt, de egyenlőre a hely sem ugrik be, ahol jelenleg tartózkodom, nem hogy még más…

- Hát fel kelt? - mosolyog rám kedvesen egy fiatal nő távolabbról. - Hogy érzi magát?

Tekintetem végigfuttatva a kockázott álmennyezeten, levezetem a falon, egészen a másik ágyig, hol másvalaki mellett pittyeg a hatalmas gép. Nem érzek elég erőt magamban, hogy felkeljek, de így is tisztán látom, hogy senki nincs itt hármunkon kívül. Vele mi történhetett? Rajtam már nincsenek zsinórok és ez felettébb megnyugtat, de jelenleg ha lennének se érdekelne.

- Taekwoon? - biccentem oldalra a fejem, hogy a nőre nézhessek.

Megint elrontottam, igaz? Vagy még mindig? Igen, talán ez megfelelőbb behatárolás engem illetően. Én mindig, mindent elrontok. Ha ideges vagyok, csak köpöm a szavakat és a minél bántóbb kifejezéseket, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy azok netán mély sebeket hagynak benne és a falat, amit nagy nehézségek árán bontottam le, most ellenem építette újra. Pedig én tényleg szeretem őt…

Az ápoló kissé oldalra dől, hogy jobban szemügyre vehesse a túloldalt lévő egyént, majd továbbra is magán tartva mosolyát, vissza tekint rám.

- Még alszik. - Gyengén megrázom a fejem, hogy biztosra értelmezni tudjam előbbi mondandóját, de bármi is volt az, nem maradt meg bennem, amit szerintem ő is észre vesz, mert újfent szóra nyitja ajkait. - Ő valamivel kitartóbb volt önnél és egészen a folyosóig jutott, ezért most figyelnem kell magukra, mielőtt bármi baj történne.

Erre nem tudom mit reagálhatnék, de a testem önkénytelenül mozdul és megkísérelek felülni, már tudva, hogy a bal kezem ebbe nem lesz segítség. Kimászok a matrac szélére és lelógatom a lábaim, azonban mielőtt cselekedhetnék, tekintetem megakad a kis szekrényem mellé döntött mankókon. Ugyan már annyira nem fáj a lábam, de azért lehet jól jönne, már ha meg tudnám fogni, de ugye ez kizárt, és mire mennék vele, ha a jobboldalamat segítené, mikor a bal van tropára törve? Tehát mély levegőt véve, leteszem talpaimat és némi hezitálást követően, lassú, óvatos, kimért mozdulatokkal megindulok a túloldalra. Ha ez a nővér azért van itt, hogy vigyázzon ránk, akkor miért nem akadályoz meg? Mindegy, igazából jobb így nekem.

Félek, hogy mit fogok látni, hogy talán mégse ő az, csak ezzel akarnak nyugtatni, vagy hogy ha mégis, nálam sokkal rosszabb állapotban van. Ha él, onnantól nem számít, nem? Mindent átvészelünk. Ketten…

Nagyot nyelve lépek a vaskeretes ágy mellé és mindenem megremeg, ahogy tekintetem Taekwoon arcára siklik. Egy hosszú vágáson keresztbe más nem látszik ott, nyakától lefelé meg minden részét takarja a vastag paplan, de egyenletes légzése arra enged következtetni, hogy akkora baj mégsincs. A gép pittyegése zavaró, de mivel tudom, hogy fontos célt szolgál, ha figyelmen kívül nem is hagyom - mert nem tehetem -, inkább csak szerelmemre koncentrálok. A matracra ülök és felemelve a takarót, úgy helyezkedem el mellé, hogy ne tegyek kárt a zsinórokba.

- Wonshik - szusszan fel és szabad karja már rögtön körém fonódik. - Ne haragudj - nyammog álmatagon és fejét a mellkasomba fúrja.

- Te ne haragudj. Hülye voltam - temetem orromat tincsibe és mélyen magamba szívom imádott illatát.

- Megbántad?

- Csak azt bántam meg, hogy hagytalak elmenni - veszem elejét egy újabb találóskérdésnek és csakis az igazat mondom.

- Tudom, hogy nehéz velem és, hogy nem szereted a viselkedésemet, de én tényleg nagyon igyekszem megváltozni, hogy jó legyek neked - mormogja, minek javarészét elnyomja az anyag, de még így is tisztán értem ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. Begipszelt karomat a csípőjére helyezem, hogy még közelebb kúszhassak, de még így is kínzóan távolinak tűnik.

Három évvel ezelőtt elképzelni nem tudtam volna, hogy valaki pont miattam változzon meg. Én meg aztán főleg nem akartam senki miatt. A függetlenség vezérelt és végül az is vetett a mélybe, mikor ráeszméltem, hogy az élet mégsem olyan könnyű saját lábon, mint azt én mindig is képzeltem. Az utolsó pillanatban jött és karolt fel, hogy embert faragjon abból a kupac szarból, aminek akkoriban éreztem magamat. Tökéletesnek láttam és hosszú időbe telt, mire el mertem fogadni, hogy ő tényleg mellettem van és szeret.

- Nekem mindenhogy jó vagy, amíg nem hagysz el engem - tartom vissza sírásom, mert bár régen sokszor látott úgy, nem akarom, hogy szomorú legyen emiatt is.

- Akkor te se tedd, jó? - néz fel rám,  érzelmekkel megtelt sötét íriszeit az enyémekbe fúrva. Eddig nem értettem. Nem érettem, hogy miért kellett volna tudnom azokat, amiket más szavakban mond ki, ő mégis hallgatva várta a csodát. Már látom… Minden ott van a szemeiben. Félelem, vágy, szeretet, aggodalom és szerelem.

- Soha nem foglak - hajolok lejjebb, hogy ajkaimat lágyan az övéihez nyomjam egy puszi erejéig, majd elhúzódva tőle, kényelmesen elfészkelődöm, felkészülve rá, hogy minket innen már az igazgató sem fog szétszedni, míg haza nem engednek…

TaeKaiSoo - Shattered hopes

- Soo, ne már~ - fojtja el, a folyosó közepén, már igencsak kikívánkozó nevetését Chanyeol, s egy egyszerű, mégis sejtelmes mosolyra cserélve azt, tekintetével alaposan végigméri az alacsonyabb srácot. - Csak rád köszönt.

- És? - rendezi a pillanat egy törtrésze alatt Kyungsoo az éppen csak zavartnak nevezhető vonásait, és nyakkendőjét megigazítva, a lehető leghalkabban fújja ki a tüdejében bennrekedt levegőt.

- Elpirultál - mutat rá immár hatalmas vigyorral a magas, minek meg is lesz az ára, ugyanis Kyungsoo nehezen tűri, ha legjobb barátja tréfát űz mélyen titkolt érzéseiből, ezért ökle lendítésével tervezi megtorolni az iménti akciót, azonban Chanyeol ma a megszokottnál is éberebb, így csupán arrébb állva, kikerüli azt.

- Inkább fogd be és haladjunk - kerüli ki egyszerűen a fejben már legalább hatszor meggyilkolt srácot és lépteit megszaporázva, egyenesen a könyvtárba siet, próbálva kiűzni gondolatai közül az imént látott fiút.

Do Kyungsoo tizenegyedikes, kiváló tanuló, kinek nem mellesleg magatartása is példamutató, ezzel kivívva magának a tanárok szimpátiáját. A fiú titkon már azóta szerelmes Kim Jonginba, mióta ő először átlépte az iskola hatalmas, és nem utolsó sorban nehéz kapujának küszöbét. Kyungsoo nem meleg, de még csak soha nem is érdeklődött más iránt, Jonginon kívül, így nem stresszeli magát olyasmivel, mint nemi identitásának taglalása, csupán csendben elemzi a most tizedikes nagymenőt, ki a lányok körében különösen kimagasló sikert arat, ráadásul nyíltan biszexuális.

- Te és a könyveid - morogja Chanyeol, ahogy cipőjének gumitalpa a folyosó rideg, csempézett talapzata helyett immár a recsegő faparkettát éri, és elszántan követi barátját a helyiség legeldugottabb és legérdektelenebb részlege felé, az irodalom sorhoz.

- Neked próbálok segíteni… - masírozik át elszántan a tiniregények közt, hogy végül a keresett olvasmányokhoz jusson, azonban figyelme mégsem lehet teljesen a papírcsodáké, ugyanis a magas srác folyamatosan megy utána és panaszkodik neki.

- De nem kértem. Inkább maradj csak Kai-nál - ejti ki Jongin becenevét, minek hatására Kyungsoo ledermed a könyvgerinceken végigfuttató ujjainak mozdulatába. Chanyeol pontosan tudja, hogy mivel talál legmélyebben a fiú lényébe és ezt sosem rest kihasználni, hisz baráti kiváltságának érzi őt piszkálni. Az alacsonyabbat még három hete kérte fel a matematika tanár, hogy így év vége felé közeledvén, segítsen Jonginnak, mert elviselhetetlen természete miatt az osztályában senki nem vállalta, valamint Kyungsoo elég jó tanuló és a szíve is hatalmas, ezért ha másról is lenne szó, akkor is egészen biztosan megtenné. Viszont nem másról van, hanem magáról Jonginról, akiért úgy epekedik a fiú, mint szomjazó a vízért, ám ezt mégsem mondaná senkinek. Az már más kérdés, hogy ennek ellenére majdnem mindenki tudja, még maga a másik fél is.

- Át akarsz menni a vizsgákon, vagy sem?! - emeli feljebb a kelleténél a hangját, hisz őt nem szokás megszólni ilyen apróságok miatt.

- Át, de-

- Nincs de! Most pedig szépen mész és megkeresed a lilából a hatodik kötetet - mutat ingerülten oldalra és már folytatná a kutatást, ha a magas nem nyitná újfent szóra ajkait.

- Szerintem csak kihasznál téged - nyilvánítja ki véleményét a tanuló partnerével kapcsolatban, teljes mértékig jó szándékkal vezérelve. - Csupán a segítséged kell neki, de közben mindenki mással ugyan ezt csinálja.

- Nem ismered őt - sóhajt fel, inkább kimaradva az újabb veszekedésből, mert ezen már annyiszor végigjártak, hogy nem óhajt több vitát nyitni róla.

- Hidd el, jobban, mint gondolnád - cövekel le a fiú mellé, ezzel meggátolva őt a haladásában, ami még nem is lenne akkora baj, mint hogy nem ment el a kért könyvért.

- Chanyeol - ereszti mélyebbre hangját és elővéve legridegebb tekintetét, a magas felé fordul, hogy még utoljára megpróbálja megértetni vele igazát. - Nem a te dolgod.

Valójában fél. Kyungsoo retteg attól, hogy Chanyeolnak igaza van, hisz kinek kellene egy alacsony, morcos, közel sem sportos és jólkinéző alak, mikor a másik majdhogynem bárkit megkaphat? Számtalan álmatlan éjszakán van túl emiatt, ám amint újra látja Jongint, minden felesleges gondolata tova száll, és csakis rá tud koncentrálni, ami néha annyira leköti, hogy még beszélni is elfelejt. Nehéz is így a világ egyik legunalmasabb tárgyát ráerőszakolni a fiatalra, akit mellesleg egyáltalán nem is érdekel, de ő mégis erősen küzd önmaga és a dacos tizedikes ellen.

- De… Minden az én dolgom, ami veled kapcsolatos.

- Jó - szívja be mélyen a levegőt, mielőtt teljesen kiakadna. - Akkor menj és alakíts ki köztem, meg a lila könyv hatodik kötete közt kapcsolatot, amíg még szépen mondom.

- Soo, ez hol szép? - húzza tovább az alacsonyabb idegeit, kontrázásképp könyökét meg is támasztva a másik vállán, ezzel kimutatva a kettejük közti lényeges méretkülönbséget, amit a fiatalabb kifejezetten utál.  Ennek meg is lesz az ára, méghozzá egy keményfedeles, majd’ 200 oldallal rendelkező könyvvel mért csapás kíséretében, ami egyenesen Chanyeol fején landol, ezzel egy fájdalmas jajgatást kiváltva belőle. - Aish, rendben… - adja be végül a derekát, mielőtt még nagyobb károkat szenvedne, és lángvörös tincseit dörzsölgetve, el is indul afelé, ahol esélyesen fellelhető a neki parancsba kiadott kötet.

Lábait berogyasztva hajol előre, hogy kivehessen egy olyan könyvet, ami történetesen egyáltalán nem az irodalommal foglalkozik és ittléte egyelőre rejtély, azonban mielőtt ezt ténylegesen megtehetné, tekintete megakad a túloldalt egy ismerős alakon. Mivel a polctól nem látja az egyén arcát, fölegyenesedve kukucskál át egy másik résen, hogy megbizonyosodjon róla, az ténylegesen legjobb barátja szerelme-e. Érzéke nem csal, s ez még rendben is lenne, de a fiú nincs egyedül, amiben semmi furcsa sincsen addig, míg a tejfölszőke tizenegyedikes - történetesen Kyungsoo osztálytársa -, nem megy egy megengedhető pontnál közelebb a másikhoz. Chanyeol éppen csak ráeszmél, hogy Lee Taemin az, aki Jonginnal társalog a túlsó sorban, mikor a fiatalabb ketté szelvén azt a kevés távolságot is, ami köztük van, ajkait Taeminére tapasztja.

- Mi tart már ennyi ideig? - rúg véletlen a lábába Kyungsoo, ahogy próbálja kikerülni a magasat, ki erre megugorva, hangos zihálások közepette nyomja hatalmas tenyerét a mellkasára.

- Ya, megijesztettél! - rója fel előbbi cselekedetét, mire egy értetlen pillantást és némi homlokráncolást kap válaszul.

- Miért, mit csináltál? - sétál hozzá vissza, hogy meglesse, amit eddig barátja nézett, de még mielőtt ez sikerülhetne, Chanyeol szétdobobott karokkal elé áll, hogy megakadályozza benne.

- Miért van az, hogy ha valami van, az rögtön az én hibám? - kérdi tettetett sértettséggel, egy erőltetett mosolyt varázsolva arcára.

- Mondtam én, hogy hibás vagy? - tekint fel rá egy pillanatra, majd megragadva oldalát, tesz egy kísérletet annak errébb lökésére, ám a magas semmit nem mozdul.

- Nézd, megtaláltam a könyvet - fog vállára és húzni kezdi maga után, bár valójában semmit nem lelt, csupán valamilyen módot találnia kell, hogy ne láthassa meg őket.

- Furcsa vagy - hagyja magát egy darabig vonszolni, s mikor Chanyeol figyelme lankad, kitépi magát szorító ujjai közül és az előbbi helyre vissza sietve, az ott található regényeket kezdi vizslatni.

- Va, milyen hideg van itt! - ragadja meg felkarját és magához ölelve, szorosan tartja Kyungsoo fejét a mellkasába passzírozva, hogy még véletlen se láthasson semmit a könyvtárból. - Te nem fázol?

- Hé, eressz el! - rúgja lábon, de egy hangosabb szisszenésen kívül más reakció nem érkezik rá. - Nem hallod?! - emel le egy keze ügyébe kerülő könyvet, mivel hevesen csapkodni kezdi az őt fogva tartó barátját.

- Soo, ne csináld, ez fáj - próbálja fél karjával hárítani a csapásokat, de a másik addig-addig folytatja, míg ki nem sikerül szabadulni. - Ehh, azt hittem ennél többet ér az a vacak - mutat morcosan a nála tartott tárgyra, közben hevesen dörzsölgetve az imént ért helyeket magán.

- Nálad többet is…

- Ez fájt - szipog kettőt a hatás kedvéért és úgy dönt, itt az ideje bedobni az ütőkártyát, amivel biztosan magán tudhatja a fiatalabb figyelmét. - Törpe - borzol bele annak világos tincseibe, minek hatására rögtön tenyerének is feszül, de felkészülve a támadásra, kitartóan ellenáll, a lehető legtávolabb tartózkodva tőle.

- Szerintem is - érkezik egy vidám válasz valahonnan Chanyeol mögül, mire Kyungsoo rögtön megdermed, és kissé oldalra hajolva, hatalmasra nyílt szemekkel néz el a magas mellett. Chanyeol leengedve védelmét, válla fölött hátrapillant, s a látvány nem teszi boldoggá, ahogy Jongin és Taemin egymás szájára akadva vigyorognak egy darabig, majd kéz a kézben tovább haladnak.

- Soo… - kapja tekintetét a fiúra, tudván, hogy neki hatalmas fájdalom lehet ez most, de Chanyeolnak sejtése sincs róla, hogy Kyungsooban mi játszódik le jelenleg.

- Nincs baj - mosolyodik el egy vidámnak szánt gesztusként, görbülete mégis fokozatosan vált keserűbe és egy hirtelen mozdulattal hátrafordul, hogy rejteni tudja kiszökni vágyó könnyeit.

Do Kyungsoo sosem volt az a fajta, aki egykönnyen kimutatja az érzelmeit, ugyanis nem akar megbélyegezve élni gyengesége miatt. Világ életében csendben tűrte fájdalmait és egyedül nyelte a keserűséget, mely jelenleg is benne dolgozik, de neki nem számít, inkább mások hasznára szeretne válni, mintsem terhükre.

Úgy érzi, neki ez a sors adatott. Rendre összetöri mindenki, egyedül egyetlen emberben bízhat, ki most is mindent megtett, hogy neki ne kelljen szembesülnie ama ténnyel, melyet eddig is tudott, maximum nem akart belátni.

Továbbra is bírva büszke tartását, kifejezéstelen arccal tűri, hogy a sós cseppek végig szántsák lágy bőrét, de még arra sem tesz megjegyzést, hogy Chanyeol mögé lép és meleg tenyerei vállaira siklanak. Nem megy ennél se közelebb, se távolabb. Tisztában van vele, hogy mi történik, és hogy neki azt nem szabad látnia, mert azzal csak árt. Kyungsoo tovább fog tudni lépni, még ha időbe is telik, de ő ott lesz, hogy újra és újra összeszedje legjobb barátját, ki számára már inkább testvérét jelképezi, de ezt esze ágában sincs elmondani a fiatalabbnak, elvégre az fél a szoros kapcsolatoktól, pontosan emiatt. Nem akar több veszteséget…

XiuHan - Senki más...

Luhan már nem emlékszik pontosan, hogy élete melyik évszakának, melyik hónapjának, melyik napján fordult fel fenekestül, de az okot biztosra tudja, amiért azért máig sem rest minden este hálát adni, de persze, csak fejben, a vallások távol állnak tőle. Úgy véli, ha egyetlen szóval kellene léteznie hátralévő éveiben, a “köszönöm” mindenképpen elég lenne számára, elvégre, csak egy embernek szánná mindet, napi akár ezerszer is, mások meg már rég nem számítanak. Néha kevésnek érzi szókincsét, főleg, hogy hiába annyi idő, mióta ideköltözött, a koreai nyelvtudása még mindig nem az igazi.

Ahogy a régi, zajos, kissé zsúfolt busz egyik szélső üléséről unottan nézelődött kifelé, bármennyire is szerette volna, figyelmét nem kerülte el az őt vizslató lányok sokasága. Másoknak talán imponálna ez a fajta viselkedés irányába, ő azonban kifejezetten utálja, hogy nem tud úgy kimenni az utcára, hogy ne lenne, aki megbámulná. Világéletében azért csúfolták hímnemű társai, hogy biztosan meleg, pedig Luhan akkoriban még szilárdan heteronak vallotta magát, valahogy egyik kapcsolata sem volt túl derítő. Az állandó féltékenykedés, nyafogás és elvárások hamar kimerítették őt lelkileg és ez pár hónapnál sosem engedett többet az állítólagos vonzalmaknak, mik szörnyen gyorsan fakultak és halványultak a sötétségbe. Még modellnek is felkérték, de ő nem akar a sokaságnak sem megfelelni, sem tetszeni. Elég egyetlen ember, aki elfogadja őt úgy, ahogy van, nem érdekli senki más… Egy nehézkes sóhajt megeresztve tekintetét a kint elsuhanó utcákra szegezi, de fel sem fog semmit azokból, amik a szeme elé tárulnak, csupán a fülében dübörgő zenéhez igazítva kedélyét, töpreng a múlton.

Luhan lelke lágy és törékeny, amivel rengetegen játszottak már, ugyanis régen elég volt neki két szép szó, és máris azt hitte, szerelmes. Ebből komoly sérelmek születtek, melyeket a mai napig nem hevert ki, és egy óvatlan pillanatban a sebek újra felszakadhatnak, ám felnőtt fejjel könnyebben kontrollálja ezeket, így inkább megtartja magának a gondjait,  s mikor ráér, nekik szenteli a figyelmét.

Húsz éves korára azt gondolta, hogy a szerelem nem más, mint egy múló fellángolás, ami a kemény emberek térdre kényszerítését hivatott szolgálni, s ő minden volt, csak kemény nem. A szó szoros értelmében menekült előle és inkább csak vágyai kiélését helyezte előtérbe, ha már biztos kapcsolat úgysem jutott számára.

Egy nagyon csúnyán átivott éjszakát követően találkozott Minseokkal, ki egy árokból kaparta össze a nem épp öntudatában lévő fiút, nem törődve vele, hogy az már legalább három nyelven küldte el melegebb éghajlatra. Luhan nem tudja, mi vezérelte az idősebbet eme tettére, az meg még rejtélyesebb, hogy hogyan kötöttek ki a másik lakásán, de amint kijózanodott, csak egy lépés volt, hogy összebarátkozzanak, természetesen, egy rendesen átrókázott nap után. Luhan csak tanulmányai miatt tartózkodott az országban, így se rokon, se különösebb ismerős nem tudott volna segítségére lenni, mellesleg ő nem is vélte úgy, hogy szüksége lenne rá.

Az alacsony, erős kiállású, mindig mosolygós, határozott természetű Minseok kitüntetett figyelemmel ajándékozta a magára maradt srácot, kinek nem kicsit imponált a dolog, s csakhamar azt vette észre magán, hogy valami teljesen megváltozott a legjobb barátja iránt táplált érzelmeit illetően. Megijedt. Tetszett neki a gyengébbik fél szerepe, akire vigyáznak, és ez hamar saját maga ellen fordította őt. Nem akarta elveszíteni az idősebbet, így mélyen eltemette szívébe kis titkát, és hétpecsétes lakat alá zárva azt, élte mindennapjait a sóvárgás árnyékában. Még máig tisztán él benne a pillanat, mikor kiderült, szerelme nem egyirányú. Besokallt és a rettegés, miszerint ez is egy könnyen múló, fájdalmas emlék lesz csupán, egészen hazáig száműzte őt. Nem érdekelte az iskola és az egyre felfelé törekvő kezdetleges karrierje sem, csupán félt, hogy hiába minden újdonság, ez sem lesz különbb előző kapcsolataitól, s ezáltal végleg tönkre fog menni.

Egy szó nélkül lépett le, minden cuccát otthagyva, és csupán iratait magához véve, visszaköltözött szülőházába. Pontosan két hetet volt egyedül, ezalatt esélyt kapva rá, hogy számtalanszor megbánjon mindent, kezdve azzal, hogy még esélyt sem adott a dolognak, ezzel mindenképp lerombolva kettejük kapcsolatát. A második vasárnapon épp a fal felé fordulva, nyakig betakarózva hódolt legújabb hobbijának - tehát, nem csinált semmit -, mikor nyílt szobájának ajtaja. Nem szentelt neki nagyobb figyelmet, hisz t’án megint csak édesanyja jött be, hogy ismét megpróbálja kicsalni őt, azonban, mikor süppedt mellette a matrac, kíváncsian fordult hátra, hogy megtudakolja látogatója kilétét. Abban a pillanatban hagyta veszni összes kételyét és vetette magát társa nyakába, sírva könyörögve bocsánatáért, amit sosem kellett megvívnia, ő mégis szerette ily módon tisztázni magát.

Eleinte még benne volt a félelem, miszerint nem lesz hosszú életű kettejük románca, de az idő ezt cáfolni láttatta.

A kérdéses megállóba érve automatikusan mozdul, majd amint nyílik az ajtó, még egy utolsó pillantást vetve ülésére, miszerint tényleg nem felejtett ott semmit, érzelemmentesen távozik az öreg járműről. Luhan utál egyedül utazni. Nélküle… Minden percét átkozza, amit külön kell tölteniük, és ilyenkor senkinek érzi magát, mit még ő is nevetségesen nyálasnak talál, de nem tud mit kezdeni vele, ha egyszer tényleg így van…

Útközben betér egy gyorskajáldába, hogy párjának ételt vegyen, tudván, hogy bár már dél jócskán elmúlt, Minseok még nem ebédelt. Ilyenkor, ugyan, mi sem lenne kellemesebb, mint hazamenni és kipihenni az este elmulasztott időket, ő mégis a másik munkahelyére igyekszik, hogy megvárja azt a másfél órát, míg neki is le nem jár a műszakja, majd együtt mehessenek közös lakásukra.

- Megjöttem - nyit be habozás nélkül a kis helyiségbe, mely jelenleg meglehetősen letisztult és csendes.

- Lu-ge - csillannak fel a pultnál álló férfi szemei, miközben kiejti a fiatalabb számára úgy imádott becenevet és mosolyogva végigméri szerelmét. Luhan, bár egy hónappal fiatalabb, a kínai idősebbeknek járó megszólítás számára az otthon kényelmét és a játékos tiszteletet jelenti a másik irányából.

- Mit hoztál nekem? - szökell mellé Jongdae és kíváncsian bekukkant a világoskék szatyorba, mire egy gyengéd tockos éri.

- Kettőt találhatsz… - forgatja meg szemeit Luhan, és hozományát óvatosan leteszi szerelme elé.

- Egy angyal vagy - ajándékozza meg egy olyan mosollyal, mintha a világ legértékesebb dolgát rejtené az a kis doboz, melyet minden nap megkap. - Gyere enni - indul meg egy szélső asztalhoz, magával invitálva a fiatalabbat is, ki készségesen helyet foglal vele szemben. A kávézóban ugyan minden jelenleg bent tartózkodó tud kapcsolatukról, közös ebédjeik eleve olyan bensőségesek, hogy még egy idegen számára is gyanút keltenének, őket ez mégse zavarja egy fikarcnyit sem. - Mesélj, milyen volt a napod? - nyújtja felé a csomag pálcát, hogy kinyitva azt, ő egyen először, mint ahogy az lenni szokott. Luhan minden alkalommal elfogyasztja az étel egynegyedét, majd odaadja Minseoknak az evőeszközöket, ki pontosan tudván, hogy a másik még koránt sem lakott jól, megeszi a maradék felét és mondván, hogy neki ennyi bőven elég volt, visszaadja Luhannak. Ezek amolyan bevált szokásokká rögzültek, a csendes komunikációjukkal egybekötve.

- Fárasztó… Két vevő olyan balhét vágott ki az üzletben, hogy be kellett hívni a főnököt. Te, az a pasi kora reggel, álmosan, a világ legfélelmetesebb embere! - magyaráz szájában oldalra tuszkolt megrágatlan falatokkal, közben hevesen gesztikulálva.

- Soonál biztos nem félelmetesebb, mikor nincs elég váltópénz - fordít meg egy széket és foglal helyet körükben Jondae.

- Hallom ám! - szólal fel a kassza mögött figyelő személy, haragos tekintetét a kis társaságra vezetve.

- Mondom én…

- És, neked milyen napod volt? - irányítja vissza Luhan minden figyelmét párjára.

- Egész jó.

- Elmenjek?

- Bolond vagy - nevet fel, lopva egy szem krumplit a műanyag tálcáról.

Ahogy a vendégek beszállingóznak a hangulatos kávézóba, úgy marad egyedül Luhan, amit csak annyiból bán, hogy Minseok így távol van tőle, de mivel neki minden túl messzi, ami nem közvetlen vele van, csak csendesen figyeli a másik összes mozdulatát. Tekintetük olykor találkozik, egy-egy mosolyt kiváltva ezzel egymásból, de ennél több nem történik abban az időben, míg még az idősebb dolgozik. Luhan szeret itt lenni, s nem meglepő módon, kedvenc elfoglaltsága szerelmének figyelése, bár néha megesik, hogy némelyik épp szünetet tartó itt dolgozóval szóba elegyedik. Mióta együtt vannak, sokkal szociálisabb és nyíltabb lett, de csakis a másik társaságában. Egyedül nem ismerkedik.

- Még be kell ugranunk a kisközértbe. Mit főzzek mára? - áll mellé a teljesen útra kész Minseok, mire Luhan is összeszedi magát, hogy elindulhassanak.

- Mindegy - von vállat hetykén, és még mielőtt elhagyná a helyiséget, int a többieknek.

- Fáradt vagy? - vonja össze aggódva szemöldökeit, ahogy a közömbös srácot végigméri.

- Talán…

- “Talán” nem lehet fáradtnak lenni. Vagy igen, vagy nem - indul meg felé a keze, de még időben megembereli magát, hogy ne csináljon semmi olyat, ami másokban gyanút kelthet. Minseok pontosan tudja, hogy Luhant zavarják a megvető tekintetek és szólások, még ha ezt még szóba soha nem is fejezte ki. - Mondtam már, hogy neked Doktor Xiumin mindig féláron rendel - löki meg finoman a vállát, ezzel kizökkentve őt mély töprengéséből.

- Mi az, hogy csak féláron? - horkant fel tettetett sértettséggel. - És, mi van akkor, ha nem fizetek?

- Büntetés - húzza vigyorra ajkait az idősebb, már előre elmerengve azon, hogy vajon miféle megtorlásban kellene részesítenie párját, ami még mindkettőjüknek jól is eshet. Vagy csak a másiknak, számára ez lényegtelen.

- Óh, igen? Állok elébe!

- Helyes, mert úgyis nagy a kupi, így, míg te takarítasz, én elmegyek csajozni - kuncog fel, ám Luhan megtorpanására ő is megáll. Nem először viccelődik ezzel, máskor is előkerült már a téma, akár mélyebben is, de mikor a fiatalabbnak érzékeny időszaka van, képes a legapróbb dolgokat is magára venni. - Azt hiszem, még maradt valamennyi a tegnapiból, de ha nem, majd rendelünk - sétál vissza hozzá, és mélyen a szemébe nézve tudatja mindennemű szó és érintés nélkül a színtiszta érzéseit iránta. Luhant nehéz meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit egyszer a fejébe vert, de nagyon igyekszik nem balhézni felesleges dolgokon, ezért a legtöbb dolgot elengedi, nem is sejtve, hogy ezek fokozatosan felgyűlnek, mikből a jelenlegi állapotok születnek.

- Minden rendben - ereszti ki a bent tartott lélegzetet és egy gyenge mosolyt varázsolva magára, tovább indul.

A máskor megnyugtató csend most feszültségtől terhes, s bár mindkettejük nyelvét marják a szavak, a házig egy hang sem hangzik el, mi a vihar előtti csendet szolgálja. Nem szoktak veszekedni, ugyanis Minseok nem az a fajta, aki könnyedén felkapná a vizet, ha meg mégis, az többnyire jogos, így olyankor Luhan meghúzva magát kér bocsánatot, attól félve, hogy esetleg elveszíti. Az első két évben a kétely végig benne dolgozott, attól tartva, hogy mikor múlik el a szerelem és a feltétel nélküli vonzalom egymás iránt, ám a negyedik évbe lépve ezt száműzte elméje sötétebb zugaiból. Nem jártak el sose bulizni, de még inni sem. Nem volt rá se kedvük, se igényük. Az életük mások számára teljesen szürkének és átlagosnak tűnne, nekik azonban a megnyugtató kényelmet jelképezi. Minden nap ugyan az ismétlődik, de ők sose unnak bele, vagy legalábbis eddig még nem következett be egyik félről sem.

- Baozi - fordul felé Luhan, amint átlépték a küszöböt és Minseok már csak a megszólításból is tudja, hogy elmúlt a baj. - Bocsánat - fonódnak a másik vékonyka karjai köré, egy erős, érzelemteljes ölelésbe vonva őt.

- Én is sajnálom - viszonozza a gesztust és percekig csak így állnak a konyha kellős közepén, míg a vágy, hogy levetkőzzenek végre, beljebb nem tessékeli őket. Cipőiket lerúgva mennek a tágas hálószobába, hogy otthoni ruháikat magukra véve kuporodjanak az előszoba kanapéjára, egy kellemes, összebújós délután reményében. - Mit nézzünk? - helyezkedik el terpeszbe, közben a távirányítóért nyúlva, míg Luhan a combjára hajtva fejét, az idősebb hasa felé fordul.

- Bármit.

- Látom, nagyon érdekel - kuncog fel, a másik puha fürtjeibe vezetve ujjait.

- Xiumin… - billen hátára, hogy felnézhessen a csatornák közt vidáman váltogató párjára, ki nevét meghallva, azonnal Luhanra figyel. - Miért vittél át magadhoz engem azon a reggelen? - teszi fel a kérdést, ami már öt éve foglalkoztatja, de csak most érez elég bátorságot, hogy kimondja.

- Mert nem tudtad, hogy hol laksz… - húzza el száját, ahogy visszagondol arra a számára nem túl kellemes napra.

- És, miért nem hagytál csak egyszerűen ott? Vagy azóta miért nem hoztál még haza egyetlen idegen, részeg alakot sem?

- Tudtad, hogy pszichológia szakon kezdtem? - teszi fel a kérdést, pedig tisztában van vele, hogy ezt még nem említette egyszer sem.

- Nem.

- Ha a rózsaszín hajad nem lett volna elég indok, ami csak úgy kivirított a tájból, a késő őszi időjárás megadta a kezdő löketet, hogy ne hagyjalak halálra fagyni - kúszik egyik keze Luhan hasára, míg másik tovább cirógatja annak fejbőrét.

- Ennek mi köze ahhoz, hogy milyen szakon kezdtél?

- Elég problémát jelent az, ha valaki ilyen állapotba kerül. Az elején még csak a kíváncsiság hajtott, de később már tudtam, hogy minket nem ok nélkül sodort össze a sors - meséli egy halvány mosoly kíséretében.

- És miért szerettél belém? - erősködik tovább, hogy ha már elkezdte, ténylegesen a végére is járjon. Tudja, hogy párja készségesen válaszol bármilyen kérdésére, még akkor is, ha fájó pontra tapint vele, és épp emiatt olyan óvatos ilyen téren. Nem akarja őt bántani, hisz tisztában van vele, hogy az erős és mindig vidám külső mögött egy ugyanennyire törékeny belső lakozik, akit bár csak ritkán enged láttatni, amit nagy megtiszteltetésnek is tart, ettől még nem akar ártani neki. Minseok így is kellően levetkőzi álcáját, mikor kettesben vannak, azonban kinti arca sem nevezhető hazugságnak, tekintve, hogy ő tényleg ilyen és nem rest kimutatni az érzelmeit, csak inkább nem tesz senki terhére, ezzel vidám önmagát közvetítve az idegenek számára.

- Melyik közhelyes dumára vagy kíváncsi? Hogy szerintem más vagy, mint a többiek, vagy, hogy megtaláltam benned a hiányzó felemet? - szélesedik vigyora, ahogy Luhan szemeiben huncut fény csillan.

- Te csak ne turkálj bennem! Különben is… azt, hogy nálam tökéletesebb emberhez még nem volt szerencséd, így nem engedhetted meg magadnak, hogy elszalaszd az alkalmat - játssza a nagyképűt, ami náluk elég sűrűn elő szokott fordulni, de persze, csak a vicc kedvéért. Nincsenek túl mélyen komoly beszélgetéseik, igyekeznek mindketten elvenni az élét a poénjaikkal, ezzel is oldva a felesleges feszültséget.

- Legközelebb emlékeztetlek eme megszólalásodra - neveti el magát Minseok, minek egy gyengéd mellkastalálat az ára, de nem bánja, ennyi még bőven belefér. - Amúgy, pont ezért… mert ilyen hülye vagy.

- Chö, tudod ki a hülye…! - fordítja kifelé a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust, ám az idősebb finoman megragadva Luhan állát visszahúzza, hogy egészen közel hajolva, az ajkaira suttoghassa szavait.

- Mindketten, de legalább egymáséi… - hidalja át mondandója végeztével a köztük feszülő pár milliméternyi űrt, hogy ajkait a másik mézédes párnáira nyomva invitálja egy olyan csókba, ami akár meg is előzhette volna az elmúlt tíz perc kételyekkel megtelt beszélgetését, de mégsem tette, mert néha muszáj megszabadulniuk a magukkal cipelt, felesleges érzelmeiktől, hogy aztán még inkább tudják szeretni egymást.