XiuHan - Senki más...

Luhan már nem emlékszik pontosan, hogy élete melyik évszakának, melyik hónapjának, melyik napján fordult fel fenekestül, de az okot biztosra tudja, amiért azért máig sem rest minden este hálát adni, de persze, csak fejben, a vallások távol állnak tőle. Úgy véli, ha egyetlen szóval kellene léteznie hátralévő éveiben, a “köszönöm” mindenképpen elég lenne számára, elvégre, csak egy embernek szánná mindet, napi akár ezerszer is, mások meg már rég nem számítanak. Néha kevésnek érzi szókincsét, főleg, hogy hiába annyi idő, mióta ideköltözött, a koreai nyelvtudása még mindig nem az igazi.

Ahogy a régi, zajos, kissé zsúfolt busz egyik szélső üléséről unottan nézelődött kifelé, bármennyire is szerette volna, figyelmét nem kerülte el az őt vizslató lányok sokasága. Másoknak talán imponálna ez a fajta viselkedés irányába, ő azonban kifejezetten utálja, hogy nem tud úgy kimenni az utcára, hogy ne lenne, aki megbámulná. Világéletében azért csúfolták hímnemű társai, hogy biztosan meleg, pedig Luhan akkoriban még szilárdan heteronak vallotta magát, valahogy egyik kapcsolata sem volt túl derítő. Az állandó féltékenykedés, nyafogás és elvárások hamar kimerítették őt lelkileg és ez pár hónapnál sosem engedett többet az állítólagos vonzalmaknak, mik szörnyen gyorsan fakultak és halványultak a sötétségbe. Még modellnek is felkérték, de ő nem akar a sokaságnak sem megfelelni, sem tetszeni. Elég egyetlen ember, aki elfogadja őt úgy, ahogy van, nem érdekli senki más… Egy nehézkes sóhajt megeresztve tekintetét a kint elsuhanó utcákra szegezi, de fel sem fog semmit azokból, amik a szeme elé tárulnak, csupán a fülében dübörgő zenéhez igazítva kedélyét, töpreng a múlton.

Luhan lelke lágy és törékeny, amivel rengetegen játszottak már, ugyanis régen elég volt neki két szép szó, és máris azt hitte, szerelmes. Ebből komoly sérelmek születtek, melyeket a mai napig nem hevert ki, és egy óvatlan pillanatban a sebek újra felszakadhatnak, ám felnőtt fejjel könnyebben kontrollálja ezeket, így inkább megtartja magának a gondjait,  s mikor ráér, nekik szenteli a figyelmét.

Húsz éves korára azt gondolta, hogy a szerelem nem más, mint egy múló fellángolás, ami a kemény emberek térdre kényszerítését hivatott szolgálni, s ő minden volt, csak kemény nem. A szó szoros értelmében menekült előle és inkább csak vágyai kiélését helyezte előtérbe, ha már biztos kapcsolat úgysem jutott számára.

Egy nagyon csúnyán átivott éjszakát követően találkozott Minseokkal, ki egy árokból kaparta össze a nem épp öntudatában lévő fiút, nem törődve vele, hogy az már legalább három nyelven küldte el melegebb éghajlatra. Luhan nem tudja, mi vezérelte az idősebbet eme tettére, az meg még rejtélyesebb, hogy hogyan kötöttek ki a másik lakásán, de amint kijózanodott, csak egy lépés volt, hogy összebarátkozzanak, természetesen, egy rendesen átrókázott nap után. Luhan csak tanulmányai miatt tartózkodott az országban, így se rokon, se különösebb ismerős nem tudott volna segítségére lenni, mellesleg ő nem is vélte úgy, hogy szüksége lenne rá.

Az alacsony, erős kiállású, mindig mosolygós, határozott természetű Minseok kitüntetett figyelemmel ajándékozta a magára maradt srácot, kinek nem kicsit imponált a dolog, s csakhamar azt vette észre magán, hogy valami teljesen megváltozott a legjobb barátja iránt táplált érzelmeit illetően. Megijedt. Tetszett neki a gyengébbik fél szerepe, akire vigyáznak, és ez hamar saját maga ellen fordította őt. Nem akarta elveszíteni az idősebbet, így mélyen eltemette szívébe kis titkát, és hétpecsétes lakat alá zárva azt, élte mindennapjait a sóvárgás árnyékában. Még máig tisztán él benne a pillanat, mikor kiderült, szerelme nem egyirányú. Besokallt és a rettegés, miszerint ez is egy könnyen múló, fájdalmas emlék lesz csupán, egészen hazáig száműzte őt. Nem érdekelte az iskola és az egyre felfelé törekvő kezdetleges karrierje sem, csupán félt, hogy hiába minden újdonság, ez sem lesz különbb előző kapcsolataitól, s ezáltal végleg tönkre fog menni.

Egy szó nélkül lépett le, minden cuccát otthagyva, és csupán iratait magához véve, visszaköltözött szülőházába. Pontosan két hetet volt egyedül, ezalatt esélyt kapva rá, hogy számtalanszor megbánjon mindent, kezdve azzal, hogy még esélyt sem adott a dolognak, ezzel mindenképp lerombolva kettejük kapcsolatát. A második vasárnapon épp a fal felé fordulva, nyakig betakarózva hódolt legújabb hobbijának - tehát, nem csinált semmit -, mikor nyílt szobájának ajtaja. Nem szentelt neki nagyobb figyelmet, hisz t’án megint csak édesanyja jött be, hogy ismét megpróbálja kicsalni őt, azonban, mikor süppedt mellette a matrac, kíváncsian fordult hátra, hogy megtudakolja látogatója kilétét. Abban a pillanatban hagyta veszni összes kételyét és vetette magát társa nyakába, sírva könyörögve bocsánatáért, amit sosem kellett megvívnia, ő mégis szerette ily módon tisztázni magát.

Eleinte még benne volt a félelem, miszerint nem lesz hosszú életű kettejük románca, de az idő ezt cáfolni láttatta.

A kérdéses megállóba érve automatikusan mozdul, majd amint nyílik az ajtó, még egy utolsó pillantást vetve ülésére, miszerint tényleg nem felejtett ott semmit, érzelemmentesen távozik az öreg járműről. Luhan utál egyedül utazni. Nélküle… Minden percét átkozza, amit külön kell tölteniük, és ilyenkor senkinek érzi magát, mit még ő is nevetségesen nyálasnak talál, de nem tud mit kezdeni vele, ha egyszer tényleg így van…

Útközben betér egy gyorskajáldába, hogy párjának ételt vegyen, tudván, hogy bár már dél jócskán elmúlt, Minseok még nem ebédelt. Ilyenkor, ugyan, mi sem lenne kellemesebb, mint hazamenni és kipihenni az este elmulasztott időket, ő mégis a másik munkahelyére igyekszik, hogy megvárja azt a másfél órát, míg neki is le nem jár a műszakja, majd együtt mehessenek közös lakásukra.

- Megjöttem - nyit be habozás nélkül a kis helyiségbe, mely jelenleg meglehetősen letisztult és csendes.

- Lu-ge - csillannak fel a pultnál álló férfi szemei, miközben kiejti a fiatalabb számára úgy imádott becenevet és mosolyogva végigméri szerelmét. Luhan, bár egy hónappal fiatalabb, a kínai idősebbeknek járó megszólítás számára az otthon kényelmét és a játékos tiszteletet jelenti a másik irányából.

- Mit hoztál nekem? - szökell mellé Jongdae és kíváncsian bekukkant a világoskék szatyorba, mire egy gyengéd tockos éri.

- Kettőt találhatsz… - forgatja meg szemeit Luhan, és hozományát óvatosan leteszi szerelme elé.

- Egy angyal vagy - ajándékozza meg egy olyan mosollyal, mintha a világ legértékesebb dolgát rejtené az a kis doboz, melyet minden nap megkap. - Gyere enni - indul meg egy szélső asztalhoz, magával invitálva a fiatalabbat is, ki készségesen helyet foglal vele szemben. A kávézóban ugyan minden jelenleg bent tartózkodó tud kapcsolatukról, közös ebédjeik eleve olyan bensőségesek, hogy még egy idegen számára is gyanút keltenének, őket ez mégse zavarja egy fikarcnyit sem. - Mesélj, milyen volt a napod? - nyújtja felé a csomag pálcát, hogy kinyitva azt, ő egyen először, mint ahogy az lenni szokott. Luhan minden alkalommal elfogyasztja az étel egynegyedét, majd odaadja Minseoknak az evőeszközöket, ki pontosan tudván, hogy a másik még koránt sem lakott jól, megeszi a maradék felét és mondván, hogy neki ennyi bőven elég volt, visszaadja Luhannak. Ezek amolyan bevált szokásokká rögzültek, a csendes komunikációjukkal egybekötve.

- Fárasztó… Két vevő olyan balhét vágott ki az üzletben, hogy be kellett hívni a főnököt. Te, az a pasi kora reggel, álmosan, a világ legfélelmetesebb embere! - magyaráz szájában oldalra tuszkolt megrágatlan falatokkal, közben hevesen gesztikulálva.

- Soonál biztos nem félelmetesebb, mikor nincs elég váltópénz - fordít meg egy széket és foglal helyet körükben Jondae.

- Hallom ám! - szólal fel a kassza mögött figyelő személy, haragos tekintetét a kis társaságra vezetve.

- Mondom én…

- És, neked milyen napod volt? - irányítja vissza Luhan minden figyelmét párjára.

- Egész jó.

- Elmenjek?

- Bolond vagy - nevet fel, lopva egy szem krumplit a műanyag tálcáról.

Ahogy a vendégek beszállingóznak a hangulatos kávézóba, úgy marad egyedül Luhan, amit csak annyiból bán, hogy Minseok így távol van tőle, de mivel neki minden túl messzi, ami nem közvetlen vele van, csak csendesen figyeli a másik összes mozdulatát. Tekintetük olykor találkozik, egy-egy mosolyt kiváltva ezzel egymásból, de ennél több nem történik abban az időben, míg még az idősebb dolgozik. Luhan szeret itt lenni, s nem meglepő módon, kedvenc elfoglaltsága szerelmének figyelése, bár néha megesik, hogy némelyik épp szünetet tartó itt dolgozóval szóba elegyedik. Mióta együtt vannak, sokkal szociálisabb és nyíltabb lett, de csakis a másik társaságában. Egyedül nem ismerkedik.

- Még be kell ugranunk a kisközértbe. Mit főzzek mára? - áll mellé a teljesen útra kész Minseok, mire Luhan is összeszedi magát, hogy elindulhassanak.

- Mindegy - von vállat hetykén, és még mielőtt elhagyná a helyiséget, int a többieknek.

- Fáradt vagy? - vonja össze aggódva szemöldökeit, ahogy a közömbös srácot végigméri.

- Talán…

- “Talán” nem lehet fáradtnak lenni. Vagy igen, vagy nem - indul meg felé a keze, de még időben megembereli magát, hogy ne csináljon semmi olyat, ami másokban gyanút kelthet. Minseok pontosan tudja, hogy Luhant zavarják a megvető tekintetek és szólások, még ha ezt még szóba soha nem is fejezte ki. - Mondtam már, hogy neked Doktor Xiumin mindig féláron rendel - löki meg finoman a vállát, ezzel kizökkentve őt mély töprengéséből.

- Mi az, hogy csak féláron? - horkant fel tettetett sértettséggel. - És, mi van akkor, ha nem fizetek?

- Büntetés - húzza vigyorra ajkait az idősebb, már előre elmerengve azon, hogy vajon miféle megtorlásban kellene részesítenie párját, ami még mindkettőjüknek jól is eshet. Vagy csak a másiknak, számára ez lényegtelen.

- Óh, igen? Állok elébe!

- Helyes, mert úgyis nagy a kupi, így, míg te takarítasz, én elmegyek csajozni - kuncog fel, ám Luhan megtorpanására ő is megáll. Nem először viccelődik ezzel, máskor is előkerült már a téma, akár mélyebben is, de mikor a fiatalabbnak érzékeny időszaka van, képes a legapróbb dolgokat is magára venni. - Azt hiszem, még maradt valamennyi a tegnapiból, de ha nem, majd rendelünk - sétál vissza hozzá, és mélyen a szemébe nézve tudatja mindennemű szó és érintés nélkül a színtiszta érzéseit iránta. Luhant nehéz meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit egyszer a fejébe vert, de nagyon igyekszik nem balhézni felesleges dolgokon, ezért a legtöbb dolgot elengedi, nem is sejtve, hogy ezek fokozatosan felgyűlnek, mikből a jelenlegi állapotok születnek.

- Minden rendben - ereszti ki a bent tartott lélegzetet és egy gyenge mosolyt varázsolva magára, tovább indul.

A máskor megnyugtató csend most feszültségtől terhes, s bár mindkettejük nyelvét marják a szavak, a házig egy hang sem hangzik el, mi a vihar előtti csendet szolgálja. Nem szoktak veszekedni, ugyanis Minseok nem az a fajta, aki könnyedén felkapná a vizet, ha meg mégis, az többnyire jogos, így olyankor Luhan meghúzva magát kér bocsánatot, attól félve, hogy esetleg elveszíti. Az első két évben a kétely végig benne dolgozott, attól tartva, hogy mikor múlik el a szerelem és a feltétel nélküli vonzalom egymás iránt, ám a negyedik évbe lépve ezt száműzte elméje sötétebb zugaiból. Nem jártak el sose bulizni, de még inni sem. Nem volt rá se kedvük, se igényük. Az életük mások számára teljesen szürkének és átlagosnak tűnne, nekik azonban a megnyugtató kényelmet jelképezi. Minden nap ugyan az ismétlődik, de ők sose unnak bele, vagy legalábbis eddig még nem következett be egyik félről sem.

- Baozi - fordul felé Luhan, amint átlépték a küszöböt és Minseok már csak a megszólításból is tudja, hogy elmúlt a baj. - Bocsánat - fonódnak a másik vékonyka karjai köré, egy erős, érzelemteljes ölelésbe vonva őt.

- Én is sajnálom - viszonozza a gesztust és percekig csak így állnak a konyha kellős közepén, míg a vágy, hogy levetkőzzenek végre, beljebb nem tessékeli őket. Cipőiket lerúgva mennek a tágas hálószobába, hogy otthoni ruháikat magukra véve kuporodjanak az előszoba kanapéjára, egy kellemes, összebújós délután reményében. - Mit nézzünk? - helyezkedik el terpeszbe, közben a távirányítóért nyúlva, míg Luhan a combjára hajtva fejét, az idősebb hasa felé fordul.

- Bármit.

- Látom, nagyon érdekel - kuncog fel, a másik puha fürtjeibe vezetve ujjait.

- Xiumin… - billen hátára, hogy felnézhessen a csatornák közt vidáman váltogató párjára, ki nevét meghallva, azonnal Luhanra figyel. - Miért vittél át magadhoz engem azon a reggelen? - teszi fel a kérdést, ami már öt éve foglalkoztatja, de csak most érez elég bátorságot, hogy kimondja.

- Mert nem tudtad, hogy hol laksz… - húzza el száját, ahogy visszagondol arra a számára nem túl kellemes napra.

- És, miért nem hagytál csak egyszerűen ott? Vagy azóta miért nem hoztál még haza egyetlen idegen, részeg alakot sem?

- Tudtad, hogy pszichológia szakon kezdtem? - teszi fel a kérdést, pedig tisztában van vele, hogy ezt még nem említette egyszer sem.

- Nem.

- Ha a rózsaszín hajad nem lett volna elég indok, ami csak úgy kivirított a tájból, a késő őszi időjárás megadta a kezdő löketet, hogy ne hagyjalak halálra fagyni - kúszik egyik keze Luhan hasára, míg másik tovább cirógatja annak fejbőrét.

- Ennek mi köze ahhoz, hogy milyen szakon kezdtél?

- Elég problémát jelent az, ha valaki ilyen állapotba kerül. Az elején még csak a kíváncsiság hajtott, de később már tudtam, hogy minket nem ok nélkül sodort össze a sors - meséli egy halvány mosoly kíséretében.

- És miért szerettél belém? - erősködik tovább, hogy ha már elkezdte, ténylegesen a végére is járjon. Tudja, hogy párja készségesen válaszol bármilyen kérdésére, még akkor is, ha fájó pontra tapint vele, és épp emiatt olyan óvatos ilyen téren. Nem akarja őt bántani, hisz tisztában van vele, hogy az erős és mindig vidám külső mögött egy ugyanennyire törékeny belső lakozik, akit bár csak ritkán enged láttatni, amit nagy megtiszteltetésnek is tart, ettől még nem akar ártani neki. Minseok így is kellően levetkőzi álcáját, mikor kettesben vannak, azonban kinti arca sem nevezhető hazugságnak, tekintve, hogy ő tényleg ilyen és nem rest kimutatni az érzelmeit, csak inkább nem tesz senki terhére, ezzel vidám önmagát közvetítve az idegenek számára.

- Melyik közhelyes dumára vagy kíváncsi? Hogy szerintem más vagy, mint a többiek, vagy, hogy megtaláltam benned a hiányzó felemet? - szélesedik vigyora, ahogy Luhan szemeiben huncut fény csillan.

- Te csak ne turkálj bennem! Különben is… azt, hogy nálam tökéletesebb emberhez még nem volt szerencséd, így nem engedhetted meg magadnak, hogy elszalaszd az alkalmat - játssza a nagyképűt, ami náluk elég sűrűn elő szokott fordulni, de persze, csak a vicc kedvéért. Nincsenek túl mélyen komoly beszélgetéseik, igyekeznek mindketten elvenni az élét a poénjaikkal, ezzel is oldva a felesleges feszültséget.

- Legközelebb emlékeztetlek eme megszólalásodra - neveti el magát Minseok, minek egy gyengéd mellkastalálat az ára, de nem bánja, ennyi még bőven belefér. - Amúgy, pont ezért… mert ilyen hülye vagy.

- Chö, tudod ki a hülye…! - fordítja kifelé a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust, ám az idősebb finoman megragadva Luhan állát visszahúzza, hogy egészen közel hajolva, az ajkaira suttoghassa szavait.

- Mindketten, de legalább egymáséi… - hidalja át mondandója végeztével a köztük feszülő pár milliméternyi űrt, hogy ajkait a másik mézédes párnáira nyomva invitálja egy olyan csókba, ami akár meg is előzhette volna az elmúlt tíz perc kételyekkel megtelt beszélgetését, de mégsem tette, mert néha muszáj megszabadulniuk a magukkal cipelt, felesleges érzelmeiktől, hogy aztán még inkább tudják szeretni egymást.