Szokásos helyemre lekuporodva, most még az eddigieknél is keményebbnek érzem a linóleum padló kényelmetlen szilárdságát. Mondjuk megtehetném, hogy felülök egy padra, de fél óra után olyan szinten fáj tőle a hátam és a nyakam, hogy egyáltalán nem éri meg, így inkább a földet választom. A falnak dőlve húzom fel térdeimet és kinyújtott karjaimat megtámasztva rajtuk, érdeklődve nézem, ahogy Yixing átöltözés nélkül a géphez lép és keresni kezdi rajta a számot, amire gyakorolni szeretne. Meggörnyed hátán még az anyagon is átütnek csigolyái vonalai, térdei kissé be vannak rogyasztva, s szabad kezével a combján dobol, míg rá nem lel a zenére, mit benyomva hangosít feljebb, ám közel sem akkora mértékűre, mint az eddigi próbákon, mikor csak mi ketten voltunk.
Nem ismerem a számot, de hangjából rögtön rájövök, hogy ez az ő sajátja. Érdeklődve hallgatom a gyönyörű dallamot, próbálom felfogni a szöveget és egyszerre őt is nézni, de ez így lehetetlen, főleg, mert a kínaim nem elég jó hozzá, hogy rögtön fordítsak, na meg ugye elvonja a koncentrációmat a látványa.
Lassan, érzékien mozog, végig magát figyelve a tükörben, mégis néha úgy érzem, hogy engem néz, ami kissé zavarba hoz. Félek, hogy kiülnek arcomra az érzelmeim, de nem tudom nem őt nézni. Tekintetem ajkaira téved, mik a szöveget tátogják, s pillantásunk össze akad, ő meg egy olyan mosolyt villant felém, amitől biztos vagyok, hogy teljesen elvörösödtem.
- Édes, csak mondd el őszintén… Azt akarod, hogy homlokon csókoljalak… Azt akarod, hogy kézen csókoljalak… Ne ébresszelek fel álmaidból, hogy ne csak nappal mutathasd meg az érzékeny természetedet… A tehetetlenséged és ridegséged mind tele vannak vágyakkal és remegéssel… Magányosság egyesül a jellel, mivel ujjaink összekapcsolódnak… A szerelem ilyen nevetséges, azt is tudom mikor hazudsz… - lélegzetvisszafojtva hallgatom, ahogy tánc közben beszél, s halálra rémülök, hogy lebuktam, hogy szándékosan kínoz és már kezdek elégni szégyenemben, mikor végre megértem, hogy csupán a szöveget fordítja nekem, de már csak az a kérdés, hogy miért? Bár erre is egyszerű a válasz. Figyelmes.
Ő már csak ilyen, ami nem feltétlen rossz, csak néha akaratlanul is sóvárgásba űz vele.
Mozgása idegen az eddigiekhez képest. Olyan élvezettel és precizitással táncol, amit talán még sosem láttam tőle.
- Remélem nem baj - kapom fel fejem a hangjára, s már csak azt látom, hogy inge utolsó gombjait bújtatja ki, majd hanyagul a földre dobja. - Melegem van...
Hát már nekem is. Újra hátat fordít nekem és folytatja, bekapcsolódva a számba. Szótlanul figyelem, ahogy hátizmain mozog vékony, hibátlan, hófehér bőre. Vállai szélesek, karjai erősek, dereka vékony, mégis férfias. Ahogy kicsit arrébb megy közvetlen előlem, a tükörből tökéletes rálátásom nyílik kidolgozott hasára is, melyen úgy sorakoznak a kockák, akár egy sakktáblán. Egyszerűen nem tudom elszakítani róla a tekintetem.
Fel sem tűnik, hogy lélegzetem száma megszaporodott és amint megérzem, hogy tagom rettenetesen feszül, még inkább össze húzom magam, hogy még véletlen se láthassa mekkora benyomást gyakorolt rám. Mi van velem? Már máskor is láttam így, ráadásul szinte mindenkit a csapatból. Miért? Miért érzem ezt? Nem vagyok hülye, pontosan tudom mi van most bennem, de miért pont vele, aki nem mellesleg férfi? Nem szabadna, hisz csapat társak vagyunk, együtt élünk, együtt dolgozunk és ennek semmi értelme! Szerintem kezd valami az agyamra menni, vagy nem tudom. Ha megtudná, tuti megutálna, amit meg is értenék, mert én kezdem utálni magam.
- Min gondolkodsz ennyire? - csapódik forró levegő a fülemnek, mire ijedtembe a eldőlök.
- Lay - hebegem zavartan, a mellettem mosolyogva guggoló felé.
- Miért hívsz Laynek? - biccenti oldalra a fejét, nem kicsit zavarbahozóan végig mérve engem.
- Ne haragudj… - kerülöm pillantását. - Hyung.
- Nem azért kérdeztem, csak általában az igazi nevemen szólítasz - huppan le mellém és vissza húz függőlegesbe, túlontúl közel ülve hozzám. Csupasz válla érinti az enyémet, ő pedig olyan lelki békével figyel engem a tükörből, hogy biztos vagyok, ez az egész csak engem érint meg.
- Nem tudom - válaszolok egy kis idő után, noha már fogalmam sincs, hogy mi is volt a kérdés.
- És akkor… min gondolkodtál?
- Semmin - igyekszem nem túl feltűnően viselkedni, de bármit teszek az nem jó. Ha rá nézek, lebuktathatom magam, ha nem… akkor is. El akarok menekülni.
- Olyan nincs. Mindenki gondolkodik valamin - erősködik, mint aki tudna a fejembe olvasni, vagy legalábbis sejti, hogy vele kapcsolatos a dolog. - Baj van, Jogdae? - hajol egészen közel hozzám, mire kényszeredetten nyelek egyet.
- Nincsen, jól vagyok - fordulok el.
- De hisz te lángolsz! - simul tenyere homlokomra, én meg siralmamban felnyögök.
- Tényleg jól vagyok! - állok fel, mert még egy perc mellette és megfulladok. - Talán kissé fáradt vagyok, vagy nem tudom, de tényleg… minden rendben - halkulok el, a földet fixírozva.
Miután sikerült emberi időben haza tévedni, jó fél órát ácsorgok a zuhany alatt és végül mint aki végig dolgozta az egész napot, fáradtan vetődöm az ágyba, még a vacsorát is kihagyva.
Olyan, mintha egy falba épített, szobátlan ajtón kopogtatnék, pontosan tudva, hogy úgyse megyek vele semmire, de azért csinálom, mert… mert miért ne? Ilyen az én szerencsém, felesleges bármi értelmesre számítanom.
Ezután igyekeztem vele minél kevesebbet együtt lenni, hogy ne sodorjam magamat felesleges bajba. A próbáin nem vettem teljes mértékig részt. Ugyan az elejétől ott voltam, ha időm engedte, de csak kint, majd néha bementem, s megint ki, akár egy őrült. Mindegy, mert az is vagyok. Azonban én minél inkább menekülök, ő annál inkább tapad, teljesen természetesnek véve egymás közelségét, hisz eddig az is volt.
- Hova mész? - néz rám fáradtan terpeszkedve a kanapéról.
- Énekre - felelem közömbösen, végig Joonmyun hyung hátát figyelve.
- Várjatok, én is jövök - áll fel és kezd neki a készülődésnek. Nem szólok semmit, hisz minek? Valószínűleg táncolni jön be, így legalább tudok is róla.
A kocsiba esélyt sem adva a közeledésre, előre ültem hyung mellé, de őt ez újfent nem rendítette meg, végig a két ülésnek támaszkodva hajolt közénk és beszélgetett a leaderrel. Már alig vártam a percet, hogy megálljon, majd megköszöntem a fuvart és már mentem is felfelé… Yixinggel a nyomomban.
- Hányadikra? - kérdem, mielőtt megnyomnám az én emeletem.
- Ahova te.
- Miért? - állok meg a mozdulatba.
- Jöttem megnézni téged. Illetve meghallgatni - hajol egészen közel, hogy ő nyomhassa meg a négyes számot. - Ha már te is mindig ott vagy, mikor én gyakorlok, érdekel, hogy milyen vagy te - támaszkodik a lift falának, egy félmosollyal mustrálva engem.
- Szoktad hallani közös órán.
- Te meg szoktál látni. Tehát akkor… miért is jársz be hozzám, ha még csak nem is táncolni?
Vesztettem. Tudom, hogy tudja, erre nincs is ésszerű magyarázat. De tényleg amúgy. Miért is? Az elején mindenképp azért, hogy ne legyen egyedül, hisz annyira magányosnak tűnt. Majd, mert féltettem. És most? Mindezek mellett még a vitathatatlan vágy is ott van, hogy többet láthassam őt.
Válasz nélkül lépem át az emelet küszöbét és sétálok célirányosan a leghátsó előtti terembe, mielőtt tovább feszegethetnénk a témát, amit nagyon remélek, hogy többé nem kerül fel.
- Jó napot - hajolok meg mélyen az idősödő nő előtt és rögtön a zongora mellé megyek.
- Szia Jongdae. Ohh, Yixing, jó látni. Hogy érzed magad? - siklik tekintete az újonnan érkezőre.
- Jól, köszönöm. És ön, hogy van? - áll mellém, hogy még véletlen se tudjak kellően távol kerülni tőle. Talán mégis csak el kellene mondanom és nem kínozna tovább, bár lehet többé nem is jönne a közelembe.
- Jól vagyok, csak ezek a hirtelen időjárás változások kissé megnehezítik a mozgást - panaszolja el egy fájdalmas grimasz kíséretében. - Miért jöttél? Tudtommal ma csak Jongdaeval van órám, később meg Baekhyunnal, de te egyáltalán nem szerepelsz a listámon.
- Akadt egy kis időm és gondoltam megnézem hogyan fejlődik - karolja át a vállamat, mire minden izmom megfeszül. Szemeimet lehunyva próbálom kontrolálni érzelmeimet, eléggé kevés sikerrel.
- Beszállsz?
- Ha nem zavarok - érzem, hogy felém fordul, így megrázva fejemet jelzem neki, hogy nyugodtan… miért is ne, már így is alig állok, de oké.
Életem egyik legkínosabb énekóráját tudhatom a hátam mögött, min annyit rontottam, amennyit eddig még sosem sikerült hatvan perc leforgása alatt. Yixing természetesen jól szerepelt és én azt hittem elolvadok a hangjától, míg az enyém olyan volt, akár egy macskáé, kit épp ébren kasztrálnak. Igazán kellemes…
- Gyalog megyek haza, úgyhogy, ha nem haragszol… - húzom magamra kapucnim, igazítom meg arcomon a maszkot és bár kissé borús az idő, a biztonság kedvéért még egy napszemüveget is felveszek.
- Nem gond, jót tesz egy kis levegőzés - csatlakozik a “ne-egy-légtérbe-menjünk-haza-yixinggel” hadművelethez, mit per pillanat átnevezek “jongdaenél-szerencsétlenebb-ember-aligha-akad”-nak. Istenem, kérlek, könyörgöm, ha valami vétettem, azt mondd el, mert így sosem fogok rájönni.
Csendben, feszengve sétálok, minél gyorsabban, majd kecsesen berontva az ajtón, lerángatom felsőmet és megint a szobámba kötök ki.
Három hétig játsszuk ezt, míg nálam már csordulásig telik a pohár és igen közel kerülök életem egyik legkínosabb vallásához. De félek. Félek, hogy elveszítem a barátságát és ha kitudódik többiekét is. Talán még ki is raknának a bandából és onnantól nem marad semmim. Szörnyen tanácstalan vagyok, de ezt nem tudom senkivel megbeszélni, hisz ki fogadna könnyen egy ilyen tényt? Hiába próbálom magammal elhitetni, hogy az érzéseim nem valósak, hogy csak szeretet hiányom van, nem megy, mert az idő mind ezt látszik igazolni. Kívülről akár a jó barátok, egymást kísérgetjük mindenhova, de belül teljesen más a helyzet. Talán úgy érzi, hogy viszonozni kell a tetteimet, pedig egyáltalán nincs így, ezért ha mást nem is, ezt mindenképp tudatom vele.
Egyedül vagyok az egész házban, mégis a besötétített szobámba kuksolok. Még csak álmosnak sem mondanám magam, egyszerűen csak nincs kedvem semmihez. Mindenki dolgozik, nekem sem ártana, de míg elméletbe már hatszor elmentem táncot próbálni - mert jelenleg nagyon nem ártana -, gyakorlatba csak a hátamra fordultam. Zilált vagyok, kapkodok, többen megjegyezték már, hogy valami nincs rendben. Minden végtagom úgy fáj, mintha ma már csináltam volna bármit is, de hiába lassan tizenegy, még csak fel sem keltem hivatalosan. Csak késő délután lesz dolgom, azonban mégse tervezem semmittevéssel eltölteni addig az értékes időt, csak még nem állok készen megmozdulni.
Az ajtó halk nyitódására össze rándulok, végül nem szentelve neki nagyobb figyelmet, a fejemre húzom a párnámat a hirtelen jött fény miatt, amit a lámpa feloltása követ. Ahogy a matrac besüpped mellettem, azért már kezd kissé zavarni, de lélekben felkészítem magam, hogy mégis mehetek mindjárt dolgozni.
- Meddig szándékozol még menekülni előlem? - szólal meg, ezzel rögtön a plafonig ugrasztva pulzusomat.
- Én nem is… - suttogom, bár igazából csak az nem veszi észre, aki vak.
- Ó, dehogynem - kihallatszik, hogy mosolyog, ezért lehúzva menedékemet, megnézem, hogy mi olyan vicces. Bár ne tettem volna… Ez a látvány valami elképesztő! - Minden nap vártam, hogy oda gyere és elmond végre, de nem következett be soha. Minden nap próbáltam közeledni, de te annál távolabb kerültél tőlem. Hiányzol Jongdae - fúrja elkomolyodott tekintetét az enyémbe. - Soha nem találkoztam még előtted ennyire odaadó, kedves, jószándékú, mégis ennyire őrült emberrel - kuncog fel kissé. - Az elején csak figyeltem, ahogy próbálod tartani az ütemtervemet, mellette pedig a sajátodat is vinni, majd minden napot átvészelni két-három óra alvásokkal. Akkor aggódtam, hogy azért csinálod, mert gyanakodsz arra, amit irántad érzek. A végletekig feszítettem a húrt, hogy még esélyt se adjak a dolgok kiderítésére, de mint kiderült, a te szervezeted edzettebb az enyémnél…
- Nem értelek - vonom össze szemöldököm, alkaromra feltámaszkodva, hogy úgy figyelhessem tovább.
- Gyengeségemben már nem tudtam tovább fent tartani az álarcom és úgy tűnt, kezded viszonozni a dolgot, aztán egyszer csak felvetted a nyúlcipőt és eltávolodtál. Gondoltam csak időre van szükséged, hisz ez természetes, de hiába, egyre kínosabb ez az egész.
- Még mindig nem értelek - hebegem zavartan, míg agyam próbálja feldolgozni ezt a rengeteg információt.
- Eláruljak egy titkot? - hajol fülemhez. Remegve bólintok, várva mondandóját. - Tetszel nekem - súgja olyan érzékien, hogy belebizsereg az egész testem.
- Nem - vetem magam a másik irányba párnáim közé, felrángatva takarómat, hogy elbújjak alá.
- Ezt aztán reakció - nevet fel. Igaza van, ennél gyerekesebben aligha cselekedhettem volna, de már mindegy, nem? Icipicire húzom magam ízlelgetve szavait. El sem hiszem, hogy komolyan kimondta! Vajon mióta…? Állítása szerint már azelőtt, hogy bejártam a táncaira, de akkor én még nem éreztem semmit.
Az egész napos munkám egy nagy katyvasz lett. Sokszor azt sem tudtam merre áll a fejem, s bár előtte sosem, már kifejezetten jellemembe itta magát a szétszórtság, amivel együtt járt a félelem is. Meg akartam felelni. Meg akartam felelni a rajongóknak, a bandának, Yixingnek, de legfőképpen saját magamnak. Mert míg én nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, addig senki más sem lehet, ám minél inkább próbálkozom, annál jobban elveszek. Úgy neveltek, így abban a hitben nőttem fel, hogy ha oda teszem magam, bármi sikerülhet, csak igazán akarni kell. Rengeteg akadály gördült elém az évek során, de mivel én tényleg, nagyon akartam, így leküzdöttem mindet. És most? Akarom még? Nem tudom és ez igazán bánt. Nem tudom, hogy megéri e folytatni, hogy tényleg jó nekem ez az egész. Elbizonytalanodtam.
Csendes a dorm, mindenki alszik már, csak egy egy halk ajtó nyikorgás hallatszik, ahogy valaki kimegy a mosdóba, majd vissza. Béke és nyugalom van, főleg, mert nem is igazán emlékszem a napom nagy részére. Nem volt fontos, nem maradt meg. Egyetlen dolog bosszant csak. Nem tudok aludni. Nem jön álom a szememre, pedig érzem a fáradtságot, az is múlik az idővel együtt. Észre sem veszem és már hajnal van. Minden csontom fáj, sehogy sem kényelmes, az összes pózt végig próbáltam. Nem szoktam pazarolni az időt, mindig csinálok valami hasznosat, ha épp ráérek és most bár határozottan ez a helyzet, nincs kedvem semmihez.
Öt óra tájékán már soknak érzem a fekvést, valamit csinálnom kell. Halkan kelek ki átmelegedett ágyamból és hagyom el a szobát, hogy létezésemet meghazudtoló lengeséggel osonjak le az emeletről. Az uticélom a konyha, mit hamar el is érek. Itt már bátran olthatom fel a villanyt, a fény nem ér fel a hálókig, ha vigyázok, zavarni sem fogok senkit. Nem tudom mi cél vezérelt ide, csak azt érzem, hogy valami megint nincs rendben. Jobban mondva: semmi sincs rendben. A hangulatom a napok teltével egyre lejjebb van és nem tudok kikászálódni a gödörből. Sírhatnékom van, mégsem jön és talán jobb is, mert felesleges lenne.
A szekrényhez lépek, honnan elbirtoklom a kávét és már nyitnám ki, de az üveg teteje nem szándékozik megadni magát. Tekerem mindenhogy, megtörlöm a kezemet próbálom ronggyal is, de semmi. Jobb ötlet nem lévén balommal mellkasomhoz szorítom, ujjaimmal pedig megpróbálom lefeszegetni a kupakját, minek az lett a vége, hogy kicsúszik és a por nagyja a világos, hideg kövön landol. Elkönyvelve magamban, miszerint igencsak jól kezdődik a napom, felkaparom ami még menthető a többit meg össze söpörve a kukába száműzöm. Már nem is kívánom…
Szétnézek a hűtőbe, hátha akad valami, amit szívesen ennék, s végül négy tojás mellett döntve, neki állok rántottát készíteni. Rosszul esik ez az egyedüllét, törődésre van szükségem, de hát mit tehetnék? Menjek oda valamelyik hyunghoz, hogy társaságom legyen? Főleg ilyenkor… Nem, ráadásul nem is olyasfajtára, mert bár barátok, szinte egy család vagyunk, a viszonyunk elég hideg. Nehéz is lenne egyszerre nyolc emberrel annyira bensőséges viszonyt ápolni. Ehhez még kapcsolódik a honvágy, így elővéve egy rakat fűszert, megpróbálom olyan ízűre varázsolni ahogyan édesanyám készített fiatalabb koromban. Ahogy a tojás a serpenyőbe landol, az étvágyam nyom nélkül tűnik el, de már nincs mit tenni, ha elkezdtem befejezem. Eddig sem voltam valami éhes… Egy fakanalat eltulajdonítva piszkálom, hogy ne égjen le, mikor meghallom a lépcső nyikorgását. Valakit felkeltettem. Nem baj, legalább lesz ki megegye, persze, csak miután rendesen kaptam a fejemre, ugyanis ma tíz után kezdünk, így is fél kettőre értünk haza.
- Jongdae? - fordul be a konyhába nagyokat pislogva felém Yixing. - Miért nem alszol? - fűzi össze ujjait feje fölött és nyújtózik egyet. Tekintetem a trikóból kivillanó hasára siklik, s onnan le csak egy boxer fedte lábára, majd végül zavartan pillantok félre.
- Nem vagyok álmos - felelem az első eszembe jutó indokot és elzárom a gázt.
- Dehogynem - mosolyodik el halványan. - Csak hülyeségeken töröd azt a kis okos fejed, ahelyett, hogy néha pihennél is.
- Miből gondolod? - vonom össze szemöldököm, még mindig kerülve a szemkontaktus minden lehetőségét. A szívem hevesen ver, hirtelen szörnyen melegem lett és a semmitől érzem magam zavarban.
- Mert figyelek rád Jongdae és látom, hogy nem vagy jól - lép egészen közel hozzám. - Gyere, majd én segítek kikapcsolni - simít végig karomon, majd ujjai csuklóm köré fonódnak és elkezd kifelé húzni, útközben lenyomva a villanyt.
- Hé, mit akarsz? - fékezek le, de ő sokkal erősebb nálam, így nem okoz gondot neki így is haladni, hiába az a minimális ellenállásom.
- Félsz tőlem? - néz rám válla felett.
- Kéne? - igyekszem megtartani hideg természetem, pedig semmivel nem szolgált rá, sőt, régebben nevetve küldtem volna el ilyenek miatt a búsba.
- Nem. Csendben, mert hyung alszik - nyit be szobájába, mit Minseok hyung halk horkolása jár át.
- Engem miért…? - suttogom magam elé, igyekezve nem elesni semmiben, míg az ágyához vonszol.
- Mondtam, hogy segítek - ültet le, míg ő még valamit kutat. Kezébe fogva a keresett tárgyat, csak körvonalait látom, ahogy mögém mászik és hátát a falnak vetve nyújtja ki lábait. - Na gyere - paskolja meg a combját, mit nem tudok mire vélni, így nem is mozdulok. - Ne csináld már, tényleg nem bántalak - hajol előre és hónom alá nyúlva felhúz magához, akár egy gyereket, majd elfektet háttal a hasán, fejemet a mellkasára nyomva. - Mit szeretnél nézni? - emeli elénk a telefonját, minek fénye először bántóan erős, de gyorsan le is veszi azt. Nem válaszolok, furcsa nekem ez az egész és nem is tudnék most bármilyen filmre koncentrálni. - Akkor majd én választok - kezd el pötyögni és hamar megtalálva a keresett dolgot, el is indít egy rajzfilmet.
Nem igazán érdekelt és tényleg fáradt voltam egy kicsit, így Yixing egyenletes légzését számlálva csakhamar tényleg elnyomott az állom.
Nyekeregve térek magamhoz és nyújtózkodva keresem telefonomat, ám mikor jobb kezem lecsúszik az ágyról, rossz előérzetre hivatkozva kinyitom a szemem, elvégre ott a falnak kéne lennie. Bele telik pár perce, mire látok is valamit, majd még néhányba, mire felfogom, hogy hol vagyok. Már bőven nappal van és a rengeteg fény nem túl bíztató, arról nem is beszélve, hogy egyedül vagyok. Karjaimmal megtámasztva magam próbálok felkelni, egyenlőre sikertelenül, ugyanis nyekkenve esek vissza a matracra.
- Pihenj még - a hangra kis híján leborulok, majd másik oldalra fordítva a fejem, szembe találom magam Yixing lábaival, ahogy törökülésbe olvas valamit mellettem. Ez még inkább felkelésre ösztönöz, így ezúttal némileg több sikerrel felülök.
- Hyung? - tekintek az üres ágy felé.
- Azt mondta cuki vagy - mosolyog rám huncutul, mire kínomba felnyögök. Mit is vártam Minnie hyungtól?
- Nem az a lényeg! Hol van?
- Forgatnak… - temetkezik vissza könyvébe.
- Mi?! - pattanok ki. - De miért?! - indulnék meg öltözködni, azonban Yixing letéve olvasmányát, elkapja a karom és egyszerűen csak vissza ránt.
- Nyugodj meg kicsit. Azt mondtam nekik, hogy nem érzed jól magad, ezért ma nem mész sehová - fúrja meleg íriszeit az enyémekbe.
- De miért?
- Mert nem érzed jól magad…
- Pedig nincsen semmi bajom! - teszek újabb kísérletet a felkelésre, ám ezúttal teljesen hátra dönt és felettem, fejem mellett kétoldalt megtámaszkodva néz mélyen a szemembe.
- Jongdae… Kinek hazudsz? Nekem, vagy magadnak?
- Én… - ennyire futotta, fogalmam sincs mit mondhatnék erre. Igaza van abban, hogy nem vagyok teljesen jól, de fizikailag nincs gondom. Kicsit fogytam, fáradékonyabb lettem, de semmi olyan, amiért ne tudnám folytatni a munkámat.
- Hallgatlak - vonja fel fél szemöldökét és olyan kifejezéssel mélyed tekintetembe, hogy biztosra vehetem, ő jobban ismeri a gondolataimat, mint én magam…
- Valószínűleg magamnak - motyogom megtörten.
- És miért menekülsz előlem? - hajol olyan közel, hogy lehelete az arcomnak csapódik. - Miért jó őrlődni és szenvedni, mikor melletted vagyok? Ne félj, csak engedd el magad - halkul el teljesen és ajkai az enyémre simulnak. Nem vesz el és nem kér, nem ad és nem parancsol, csupán lehetőséget nyújt, amivel vagy élek, vagy nem. A mi kapcsolatunk végig erről szólt. Ott voltunk egymásnak, ha kellett, ugyan akkor mégis a tartózkodás árnyalta be kettőnk viszonyát, amire most minden esély megvan, hogy lebontsuk, én mégis hezitálok még. - Semmi baj - súgja párnáimra és épp húzódna el, de tarkóját megragadva húzom magamra és minden eddig bent tartott érzésem szabadjára engedve, hevesen megcsókolom. Nem ijed meg, nem hezitál, ugyan ezzel a lendülettel viszonozza, immár teljesen rám ereszkedve. A teste felperzsel, ahogy minden izomzata nekem feszül, s nem hiszem, hogy már sokáig tudnám türtőztetni magam, de mivel lépni sem mernék, így igazán gond nincs, továbbra is csak magamnak őrlődök.
A napok teltével úgy tűnik egyedül én nem tudom hányadán állunk Yixinggel, ő teljesen tisztában van mindennel. Ugyan úgy követ, segít, én is ott vagyok vele, ha tudok, s szemeiben bár ott a várakozás, nem siettet.
A táncteremben megint üvölt a zene, nekem meg már kezd fájni tőle a fejem, de nem szólok semmit, csak csendesen figyelem, ahogy gyakorolja a lépéseit. Most nem akadt meg egy számnál, sorra veszi az összeset, amit eddig tanultunk és ugyan hiba nélkül viszi a legtöbbet, akkor is csinálja, mert neki ez az élete. És nekem? Én miért rajongok ilyen mértékben? Mondhatnám, hogy az éneklésért, de nincs így. Azt csak szeretem. Azt hiszem maga a banda jelent nekem mindent és hogy nekik elég jó legyek. Yixing elég erős, hogy a maga útját járja és azt tegyen, ami számára jó, de én inkább megbújok, csak álmodozva róla, hogy egyszer kitörhetek a saját vágyaim érdekében. Így könnyebb…
- Jongdae - vet rám árnyékot a fölém magasodó alak. Minden néma, s nekem fel sem tűnt… Fejemet felemelve meredek melegbarna szemeibe és ártatlan tekintetet varázsolva magamra, várom, hogy mit szeretne. - Gyakorolj velem.
- Miért?
- Mert miért ne? - mosolyog rám kedvesen és kezet nyújt, mit elfogadva, hagyom, hogy felsegítsen. Felsőmet megigazítva követem őt vissza a géphez, hol előregörnyedve válogat a számok közt, majd benyomva a legújabbat, elhátrál a tükrökhöz. - Gyere - int maga felé.
Bár tudom a koreográfiát, lépéseim esetlenek és majdnem minden másodikat elrontom, minek következtében egyszer kecsesen neki is ütközök Yixingnek, min ő jót mosolyogva folytatja tovább. Tudom a helyem, tudom mikor hol kell lennem, de ha most a többiek itt lennének, tuti letaroltam volna már minimum hármójukat. Mondjuk ha itt lennének, nem érezném magam ilyen kényelmetlenül.
- Aish, nem jó! - dobom el magam a kemény földön és hátamra vetődve fújom ki magam, beletörődve, hogy ez ma már nem fog nekem sikerülni.
- És tudod miért? - guggol le a fejem mellé és szórakozottan mered rám.
- Mert béna vagyok…
- Azért, mert rejtegeted önmagad - bök a szívemre, mit nem tudok mire vélni, így folytatja. - Táncolj azért, mert szeretnél, mert élvezed, mert jó érzés, vagy fogadd el, hogy jól nézek ki és szívesebben néznél engem, mint hogy megmozdulj - húzza huncut féloldalas mosolyra ajkait, ezzel teljesen megszüntetve a légkör komolyságát.
- Ya! - ülök fel és lököm meg a vállát, mire fenékre érkezik.
- Bele találtam, ugye? - pimasz ábrázata egy pillanatra sem rezdül, úgy vizslat engem, mintha a fejemből olvasná ki a választ.
- És ha igen, akkor mi van? - fonom mellkasom elé karjaimat.
- Ismerd be - támaszkodik négykézlábra és egészen közel mászik hozzám.
- Nincs mit beismernem, te úgyis jobban tudod - állom a tekintetét.
- Bizonytalan leszek, ha nem mondod ki - biggyeszti le alsó ajkát, mire egy egészen apró másodpercre meg is sajnálom, így majdnem, de tényleg csak majdnem, engedek kérésének.
- Ugyan már - görbül fel ajkam íve.
- Komolyan - húzódik el és sértődötten mellém telepszik.
- Mit szeretnél, mit mondjak? - fordulok felé.
- Amire most gondolsz - néz szolidan a szemembe, s most én látom tisztán, hogy mégis milyen heves érzelmek kavarognak Yixing bensőjében. Szerintem ő is fél.
- Hogy kínai a lesz a vacsi és már úgy hiányzott, hogy alig várom - ecsetelem boldogan, elvégre tényleg ezt ígérte hyung.
- Bolond vagy - ütközik alkarja vállaimmal és leránt a földre, hogy mellém fekve simítsa tenyerét arcomra és hüvelykujjával simogatva egy lágy puszit nyom ajkaimra. - Szeretlek - ejti ki halkan, de magabiztosan, mire szívem kihagy egy ütemet, majd vérnyomásom a magasba szökve válik egyenetlenné légzésem.
- Én is téged… - sütöm le tekintetem.
- Dae - siklik mutatója állam alá, hogy feljebb emelve azt, mindenképp magáévá tudja figyelmemet. - Csak légy önmagad, jó? - Bólintok. - Tehát akkor min gondolkodsz? … Nem érdekel mi lesz a vacsora.
- Szerintem Minseok hyungnak elege van már belőlem, annyit lógok a nyakán, mióta többet vagyunk együtt.
- Óh, atyám, meg tudom érteni - fújtat elégedetlenül.
- Ya, én ne-
- Inkább fogd be - nyomja párnáit az enyémeknek és az eddigieknél sokkal hevesebb és érzelmekkel telibb csókkal jutalmaz meg, feledtetve velem minden kételyemet.
Vége~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése