- Bejöhetek? - helyezi át testsúlyát másik lábára és oldalra biccentett fejjel, kifürkészhetetetlen tekintettel végig mér. A szívem a torkomban dobog és hirtelen még beszélni is elfelejtek. Beengedjem? Az eszem azt súgja, hogy csukjam be az ajtót és feküdjek le, mert valami tényleg nincs rendben a fejemmel… Fokozatosan tudatosul bennem jelenléte, míg ő türelmesen vár, hogy a felismerés utol érjen, miszerint a világon mindent elrontottam. Mi ilyenkor helyes? Kitől kérjek segítséget? Senkim nem maradt…
- Gyere - krákogom rekedtesen, ki tudja mikor szólalva meg először hosszú idők óta, s eltávolodva kissé, kitárom az ajtót. Kabátját kimérten leveszi, majd az előszobai, falra szerelt fogasra helyezi, közben kibújva cipőjéből, mint aki haza tért. Lényegében így is van.
- Beszélnünk kell - fordul felém jelentőségteljesen. Szemeimet könnyek marják, még mindig nehezen hiszem ezt el és arcának minden szegletét alaposan megvizsgálom, hogy örökre az emlékezetembe véshessem őt.
- Tudom - ismerem be, bár legszívesebben elkerülném. Kellemetlen és kényelmetlen.
- Az semmit nem old meg, ha befeszülsz - tesz egy lépést irányomba és mindkét kezével vállamra fogva, még a szuszt is belém folytja. - Hova lett az a magabiztos és szeretetteljes vezető, aki kész volt bármit megtenni a csapatáért? Joonmyun, ne hagyd el önmagam…
- Már késő - lehelem magam elé.
- Sosem késő - fordul el és a kanapéra ülve, hatalmas mosollyal az arcán megveregeti a maga mellett lévő helyet, célozva ezzel, hogy telepedjek mellé. Óvatosan közelítem meg, olyan vagyunk mint két idegen. Arcáról semmit nem tudok leolvasni, sokat mondó tekintete már rég a múlté. Boldognak tetteti magát, pedig ebben a helyzetben lehetetlen annak lenni.
- Miért…? - bukik ki belőlem az őszinte kíváncsiság. Még tisztán él bennem, ahogy aznap este itt veszekedtem a többiekkel, hogy had halljam már a híreket, mert hogy ők közben csökönyösen közbe vágtak mindennek. Azt hittem ők a gyerekesek, pedig valójában én vagyok az… - Miért hagytál itt minket… engem? - nem tudok rá nézni, ilyen közelről nem megy.
- Az a helyzet, hogy bár sosem mondtam és igyekeztem rejteni is, de mint kiderült, biszex vagyok - mondja ki nyíltan, olyan hanglejtéssel, mintha csak egy egyszerű dolgot vitatnánk meg jelenleg. - Szerettelek, épp ezért kerültelek, azonban mikor Luhan kilépett, össze törtem. A legjobb barátomat vesztettem el és megpróbáltam a munkába feledkezni, de nem ment. Jöttek a családi gondok, majd a hívás, hogy a nevelőapámat börtönbe zárták. Már egy ideje a levegőben volt az ígérete, de én mindvégig reménykedtem… Akkor aztán mindennek vége volt és mikor kijöttél hozzám, már nem érdekelt semmi. Fel akartam adni, ezt, minket, mindent. Aznap este kétség kívül kihasználtalak és nem tudtam volna többé így a szemed elé állni, ezért inkább a menekülést választottam.
Meghökkenve hallgatom a történetét, s egyre jobban azon kattog az eszem, hogy mennyire elszúrtam. Önmagát hibáztatja az én hülyeségem miatt, ráadásul ő is látta kárát. Zsong a fejem, nem tudom mi tévő legyek. Túl sok ez most így nekem egy év után.
- És most miért jöttél vissza… ide? A többiek nem laknak itt - próbálok határozott lenni, de hangom folyamatosan megcsuklik.
- Tudom, hogy nem. Beszéltem velük.
- Jajj, ne - nyögöm, bele gondolva, hogy ők mind hogyan nézték végig, ahogy szét esem.
- Nincs miért aggódnod. Nem választottak új leadert, tehát a poszt csak rád vár - bazsalyog bíztatóan, látszólag is tiszta szívből kívánva, hogy elfogadjam.
- Nem lehet. Nem megyek vissza. Szégyent hoztam a csapatra, botrányosan viselkedtem velük és a rajongókkal szemben is.
- Tényleg, az miért volt? Hogy jutottál el idáig?
- Csak elmondták ezt is…
- El, de tőled szeretném tudni az igazságot, mert pontos okokat ők sem tudtak mondani.
- Mert szerettelek. Szerelmes lettem beléd Minseok és amikor elmentél, ott vége volt mindennek. Kerestelek, vártalak és közbe egyre mélyebre merültem az önostorozásba. Megpróbáltam felállni, össze szedni magam, de nem ment, és végül ott hagytam az egészet - vallom be halkan, lehajtott fejjel.
- És most? Most hogy érzed, szeretsz még?
- Ez már nem számít hyung…
- Dehogynem. Nagyon is számít!
- És mégis miért?
- Mert én szeretlek és ha törik, ha szakad, el fogom érni, hogy vissza gyere, mert neked rajtunk kívül nincs más - már épp mondanék valamit, de nem várja meg. - Ne is tagadd, csak nézz körül, meg magadra. Vissza térünk mindketten és…
- … minden megy tovább, ahogy eddig…
- Nem. Nehéz is lenne ezek után. Tehát, szeretsz még?
- El nem tudom mondani mennyire - dünnyögöm a levegőbe, mire hirtelen súly nehezedik rám és Minseok szinte a hátamra mászva dönt előre a kanapén.
- Akkor mindent rendbe fogunk hozni!
- Bár ilyen könnyen menne.
- Ilyen könnyen fog menni, meglásd. Most viszont irány zuhanyozni, mert pocsékul festessz - száll le rólam és tol előre, mitől kénytelen vagyok felállni.
- Miért ne… hagyjuk. Mindjárt jövök - adom meg magam és bevonulok a fürdőszobába.
Furcsa, hogy úgy viselkedik, mintha sosem ment volna el, sőt… ennyire közvetlen nem volt előtte sem, s talán ez az, ami ezt a levakarhatatlan vigyort az arcomra szegezte. A forró víz alá állva, nem tudok másra gondolni, mint Minseokra. Már hogy is tudnék?! Egy éve nyom nélkül eltűnt, itthagyott és annyira megváltozott, mégis ugyan olyan. Ez hogy lehetséges? Mi történt vele és miért nem merem megkérdezni? Talán, mert semmi közöm hozzá.
Hónapokig kerestem, csak rá vártam, majd feladtam, menekültem, erre megjelenik. És most mi lesz? Nem állhatok csak úgy vissza, mindennemű magyarázat nélkül. Ha a srácokkal meg is tudnám beszélni, a fanokkal mi lesz? Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a cég vissza fogad minket. Vagy legalábbis engem, hisz amiket műveltem, talán hallani sem akarnak rólam többet.
Természetesen mindennél jobban velük szeretnék lenni, mert hiányoznak, nekem tényleg a csapat jelentett mindent, de az sem elhanyagolható, hogy elárultam őket. Bevallom, eléggé félek.
Tudnám magam ennél is jobban utálni? Miket műveltem?! Úristen, hát én nem vagyok normális! Mindent úgy elrontottam, ahogy az csak lehetséges. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek…
- Joonmyun - össze rezzenek a közvetlen mellőlem érkező hangtól, s ködös tekintetem rá emelve, fogaim összekoccannak. Nagyon hideg van. A melegvíz körülbelül csak a testem felét éri, amitől szörnyen fázok. - Miért sírsz? - biccenti oldalra a fejét, ahogy a kabin előtt állva, engem méreget. Szörnyen zavarban vagyok ettől!
- Csak a víz - hazudom, elég feltűnően, ugyanis a vállamnál feljebb még nem jártam, de őszintén, eddig észre sem vettem, hogy sírnék. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem tudom, hisz egyértelmű, de na, férfi vagyok, mások előtt eszem ágában sincs!
- Ja, értem, csak a víz - mosolyodik el, mit nem tudok hova tenni, a következő pillanatban pedig kikapja kezemből a zuhanyrózsát és egyenesen az arcomba irányítja, mi elől prüszkölve próbálok kitérni. Szenvedésemet látván, viszonylag hamar megkegyelmez, s vissza csúsztatja ujjaim közé az irányítást. - Igazad volt, tényleg a víz - kuncog, alaposan szemügyre véve engem. - Siess, mert meg fogsz fázni és ne törd a fejed hülyeségeken. Ha valamit nem tudsz, vagy nem vagy biztos benne, kérdezz. Öt perced van, vagy vissza jövök - közli teljesen komoly hangnemben, majd hátat fordítva nekem, távozik a helyiségből.
Ez meg mégis mi volt?! Esküszöm, nem tudok kiigazodni rajta.
Mielőtt beváltaná az ígéretét, sebesen letusolok és mivel ruhát egyáltalán nem hoztam be, nagyjából átdörgölve a testemet, a derekamra kötöm a fehér anyagot. Kiosonok a gőzfedte fürdőből és saját szobámba slisszolva, a szekrényemet kezdem túrni.
- Tudsz nekem is adni valami rövidet? Ha nem gond, maradnék - újabb sokk! Minseok az ajtófélfának támaszkodva lesi minden mozdulatomat, felettébb szórakozott kifejezéssel.
- Gyere, válassz - invitálom be, magamnak kikapva egy sötét, hosszú melegítőt és egy kék, mintás pólót. Nagyon új még nekem ez a helyzet, egyáltalán nem tudom, hogy mit szabad és mit nem. Basszus, évekig együtt éltünk, mit parázok ennyire?!
- Woow, ezt el nem tudod hinni mennyit kerestem - újong fel, én meg felé kapva fejemet, meglátom kezei közt az egyik régi atlétájat.
- Francba - nyögök fel, teljesen elvörösödve. - Nem tudom hogy került hozzám, biztos egyszer mosásnál a cuccaimba keveredett - hazudom csuklóból, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon átlátszó. Mindig is imádott ilyen ujjatlan vackokba flangálni, de valójában ő felejtette nálunk, így nem minősül lopásnak.
- Igen, biztos - ereszt meg felém egy ezer wattos vigyort, s nem habozik tovább, lekapva felsőjét, át is cseréli. Azonnal elfordulok, mert bár rajtam még annyi sincs, kényelmetlen ez az egész, így jobb tennivaló után nézek.
- Én addig kint megágyazok magamnak a kanapén - slisszolok át a másik szobába, hogy első sorba fel tudjak végre öltözni, de a terveim nem is lennének igazán az enyémek, ha minden simán menne.
- Joonmyun, nem gondolod, hogy egyedül hagysz egész estére ebben az idegen lakásban?
- Netán félsz? - húzom magamra nadrágomat a törülköző takarásában, hogy ledobhassam végre már.
- Ha azt mondom, hogy igen, alszol velem?
- Hyung én nem tudom… - veszem fel pólómat is.
- Azt mondtad szeretsz, nem? Akkor mi akadálya?
- Így akarsz vissza térni a csapatba? Mi lesz a többiekkel?
- Mi lenne? Szerinted mi lennénk az egyetlen páros?
- Tessék? - érzem, hogy állam már szinte a földet súrolja, le kell ülnöm, mielőtt mond valami olyat még, amitől nem tudnám megtartani magam.
- Tényleg nem vetted észre, hogy mi folyik ott? Bár, ha így van, inkább nem lövöm le a srácok kapcsolatát, de azért ez meglepett.
- Téged lepett meg? És én akkor…?
- Jó, nyugi. Látod, így már nincs is gond velünk.
- Nem tudom hyung - simítok tarkómra, ő azonban azt a karomat elkapva, behurcol, útközben végig lenyomva mindenhol a villanyt és rálök az ágyra. Hihetetlen erő van ebben az alacsony férfiban, mondjuk az én ellenkezésem is minimális, de azért kicsit meglepett. Lassan mellém mászik és átölelve engem, ránk húzza a takarót.
- Joonmyun, nincsen semmi baj. Pihenj nyugodtan, vigyázok rád.
- Nem kell rám vigyázni - dünnyögöm, csökönyösen ragaszkodva férfiúi mivoltomhoz. Na meg, mitől féljek a saját ágyamban?
- Tudom, hogy sokat vártál rám… - kezdi halkan és érzem, itt még koránt sincs vége a dolognak. - Mérhetetlenül sajnálom, de többé nem fog megtörténni. Szükséged volt rám, de én nem voltam sehol, ám már itt vagyok, nem kell aggódnod semmi miatt - fonja szorosabbra karjait. - Nem szabadulsz meg tőlem - puszil homlokomra. - Nagyon sokat gondolkodtam rajta és pont ezért vagyok benne ilyen biztos. Nem érdekel már semmi, feladtam az egészet, csak, hogy megpróbáljam veled. Össze voltam zavarodva, féltem, rettegtem, menekültem, de végül elhatároztam magam… Hiányoztál.
- Te is nekem - ismerem be, mert ugyebár így van.
Az álmok nehezen értek utol, mégsem én voltam az, aki később aludt el. Minseok mindvégig simogatta a hátam és mesélt arról, hogy miket csinált ebben az egy évben. Nem volt benne semmi vidám, vagy boldog történet, mégis mindvégig mosolygott.
Reggel felkelve az üres ágy fogad. Idegesen nézek körbe, bármi jelet keresve arra, hogy az egész nem csak egy álom volt, de minden pontosan olyan, mint lenni szokott. A szennyesem a sarokban hever, a szekrényajtó nyitva van, a takaró gyűrötten a karjaim közt, én meg megint össze török a hirtelen jött reményre.
Sokáig kerültem az alvást, menekültem az álmaim elől, pontosan az ilyen esetek miatt. Megint azt hittem, hogy már jól vagyok és megint én sérültem meg. Úgy utálom ezt! A könnyeim minden haragom ellenére indulnak útnak, s én nem bírom tovább, muszáj felkelnem és valami nyugtatót szereznem, mert bele őrülök.
Hirtelen és kissé erőszakosan mászok le matracomról, hogy kimenjek keresni pár bogyót, ám a konyha küszöbön megtorpanok.
- Nem hittem volna, hogy a tegnapinál is tudsz rosszabbul festeni - néz rám az asztalnál, oldalra biccentett fejjel. Nagyot nyelve pislogok párat és tovább haladok az előszobába. Komolyan kell az a gyógyszer! A tévé melletti polcról leveszem a dobozt, ami már majdnem üres, de a benne lévő három darab mostra pont elég lesz, azonban mielőtt kinyithatnám, kikapják a kezemből. - Úgy látszik megint beszélgetünk kell - dobja el jó messzire, de nekem ez még mindig sok, tehát inkább a fürdőbe megyek. - Az semmit nem old meg, ha bezárkózol - jön be ő is. Végül vissza ballagok a szobámba, elterülök az ágyon és hangosan felnevetek a történések abszurdságán. - Lehet rád férne egy jó pszichológus is - ül le mellém.
- Ez kedves - szipogom, próbálkozva megszabadulni a könnyeimtől.
- Na öltözz, indulunk - lapogatja meg a térdemet.
- Hova? - nézek utána rémültem. Most komolyan pszichológushoz akar vinni?!
- Fodrászhoz.
- Tessék?!
- Kicsit rendbe szedünk téged, aztán este megyünk a srácokhoz - bújik a szekrényembe, hogy aztán darabonként vágjon hozzám egy egész öltözetet. - Milyen színt szeretnél? Felőlem lehet megint szőke is, csak ez így már inkább felemás, nem mellesleg, elég tragikus…
- Lilát.
- Jó, odáig van időd eldönteni - sóhajt fel és magamra hagy, míg öltözködöm.
Tehát ezúttal mégsem álom volt. De ha megint felébredek úgy, hogy minden csak az én képzeletem volt, nem tudom mit csinálok már. Ugyan még nem hiszem, hogy készen állnék a többiek szeme elé állni, de még mindig jobb, mintha itt ülnék és nem tennék semmit, mert lépnem kell a céljaimért. Minseok tegnap rávilágított, hogy nekem tényleg ők voltak a családom és nélkülük semmim nem maradt.
A hófehér autóba beszállva, furcsa érzés jár körbe. Nem tudom mikor mozdultam ki utoljára, de jó végre valódi fényt látni és friss levegőt szívni.
- Azt hiszem, barnát szeretnék - merengek el kifelé.
- Az jó, mert én is. Unom a feketét - ereszti el a váltót egy pillanatra, hogy megfogja egy sötét tincsét. - A zöldön is gondolkodtam, de az még túl merész lenne.
- Mint egy bogár, nagy szemekkel - jegyzem meg vigyorogva.
- Ya, nem is! - bokszol nevetve a vállamba,
Egy eldugott kis szalonba megyünk, minél inkább kerülve a feltűnést. Már jártunk itt párszor, így nem idegen a hely, na meg akárkire nem is bíznánk magunkat, így ilyen szempontból nincs baj. Alig két óra alatt végeznek velünk, honnan a ruha vásárlás a cél, majd haza ebédelni, közben több mély beszélgetést megejtve, körülbelül ugyan azokról, amikről eddig.
- Nem lesz baj - lapogatja meg a vállamat, arra várva, hogy én kopogjak be. Mi kell hozzá, hogy megutáljon valaki? Szerintem bőven elég, hogy cserben hagytam, megaláztam és bántottam őket, ha még csak szavakban és tettekben is. Félek a kudarctól, a megvetéstől, attól, hogy a családom végül kitaszít. Nyomtalanul telnek a percek, ahogy próbálom össze szedni a gondolataimat, de nem történik semmi, csak állunk. Minseok nem siettet, nem türelmetlenkedik, csak ujjait némán az enyémekbe fűzve vár, hogy rendezzem magam. Mivel lassan negyed órája nem jutok dűlőre, egy bátor pillanatomban bekopogok, mielőtt még hátra táncolhatnék.
- Megyek! - kiált ki egy hang és csakhamar nyílik is ajtó, mire egy elkerekedett szemű Chanyeol fagy le a küszöbön. Már épp intenék, kezemet kihúzva Minseok ujjai közül, mire ő a nyakamba vetődik és olyan hévvel ölel, hogy levegőt se tudok venni.
- Ki az, Yeol? - botorkál ki Yixing, álmosan dörzsölgetve arcát. - Hyung - szalad fel szemöldöke, Minseok láttán. - Yeol, te kinek bömbölsz? - kerüli ki az óriást, hogy méginkább meglepődve, ő is a földbe gyökerezzen.
- Bent megvárlak - kerül ki minket hyung és lazán egyedül hagy engem egy nálam jóval nagyobb sráccal, aki épp rajtam csimpaszkodik.
- Chan, hol vagy már?! - kiált ki Baek, s már reménykedek, hogy megszabadít tőle.
- Az előbb ment ki - hallom meg Jongint is.
- Hyung - ér ki a vörös hajkoronával megáldott Baekhyun és egy rántással szedi le rólam Chanyeolt, hogy aztán fülénél fogva vonszolja be.
- Gyere be - invitál beljebb Yixing és letelepedünk a nappaliba, hol a többiek a kanapéra kuporodva figyelik kettőnket.
- Hyung, mi volt ez az egész? - von kérdőre Jongdae, teljesen jogosan. Kihúzott háttal, merev testtartással mér engem végig, tekintetében szín tiszta érdeklődéssel, mégis valamiért az ő reakciójától félek a legjobban. Rengeteget próbált segíteni nekem, hogy talpra álljak és nem voltam éppen kedves vele akkoriban.
- Én… - ennél több megint nem futja, fogalmam sincs hol kezdjem. Szerencsére Minseok a segítségemre siet és elkezd ő beszélni, helyettem.
- Az előtt a nap előtt, mikor kiléptem, lefeküdtünk Joonmyunnal - mutat rám, mire a kis szobában érezhetően megfagy a levegő. Hát ez igazán… szuper. - Tudom, hogy ez most így sok volt nektek, de nem akarok hazudni, én szerelmes voltam belé az elejétől fogva, de ugye ezt titkolni kellett a ti és saját érdekemben, elvégre lehetetlennek tűnt az egész.
- Hyung, te meleg vagy? - emeli fel a kezét Jongin, mintha csak valami tanórán lennénk.
- Mondhatjuk úgy is - mosolyodik el.
- Miért, ezt hogy máshogy lehet hívni? - bukik előre Baekhyun, gondolom a túlzott odafigyelés miatt.
- Mert te mi vagy? - vigyorog rá mellőle Chanyeol, de nem lennék a helyébe, ugyanis olyan öklöst kapott a gyomrába, hogy csak úgy nyekkent.
- Buzi, homokos, ferde… - sorolja az eddig csöndben vizslató maknae. - Ha csak nem biszex.
- De - bólint. - De most, hogy megtárgyaltuk az én nemi identitásomat, jöhet-
- Én nem mondok semmit - vág közbe Baek.
- Senki nem is kérdezett - inti csendre Yixing a mellette ficánkoló fiút.
- Én bevallom őszintén - áll fel Jongdae. - Hogy végig tudtuk és biztos volt a viselkedésed oka, de mi nem tudtunk volna ezen segíteni. Ugyan úgy nem értük el hyungot, ahogy te sem, pedig kerestük. Mindannyian… - sétál egészen közel hozzám. - Egy pillanatig sem okoltunk téged semmiért, mindvégig jó vezetőnk voltál és tudjuk, hogy ezután is az leszel - ölel át lágyan, mit eleinte mélységes csend követ, majd viszonozom és finoman átkarolom vékony testét. Pár pillanatig így marad, aztán meglapogatva lapockámat, hátrébb lép. - Akkor ti most együtt vagytok? - ugrál kettőn közt tekintete. Vörösödre fordítom el a fejem, erre már tényleg nem vagyok képes…
- Igen - vágja rá mosolyogva Minseok. Nem is ő lenne…
- Csókot! - szólal fel Sehun.
- Tessék? - pillantok a fellelkesült fiatalra.
- Ha jártok, ráadásul le is feküdtetek már, nem lehet olyan nagy dolog - somolyog szemérmetlenül.
- Remélem ti nem lesztek olyan hangosak, mert így sem aludtam két napja - dől teljesen hátra Jongin és panaszosan felnyögve nyújtózik egyet.
- Jó titeket újra látni - kunkorodik fel szám széle, s tudom, hamarosan vissza tér a rend közénk, valami egészen új dologgal fűszerezve.
- Csókot, csókot, csókot! - kiált fel Baekhyun, pedig már kezdtem örülni, hogy túllendültünk ezen.
- Csak a kölykök kedvéért - fordul felém Minseok, jól láthatóan mérhetetlenül boldogan.
- Igen apa~ - nyekereg Chanyeol is. Istenem, ez olyan ciki!
Kifújva a bent melengetett levegőt, felé fordulok és egy bizonytalan lépést követően, engedem hogy közel hajolva hozzám, mézédes ajkait az enyémekhez nyomja. Kezei csípőmön állapodnak meg és hüvelykujjával nyugtatóan simogat, míg egy lágy puszit hint számra, hogy aztán elválva tőlem, szeretetteljesen megöleljen.
- Ewww, sok lesz a nyáladzás - panaszkodik Sehun. - Mivel ezt így mind tisztáztuk… ki főz ma? Már éhen halok - áll fel és indul meg kifelé a helyiségből.
- Te voltál legrégebben, így tied a pálya - megy utána Yixing.
- Szerintem pedig Minseok hyung volt legutoljára! - próbál kibúvót keresni a munka alól. Minden olyan, mint volt…
- Akkor ma nincs vacsora - nevet fel Baekhyun, célozva az idősebb örök hadi lábon állására a konyhával szemben.
- Sajnálom Joonmyun hyung, de akkor te maradtál - mered rám tettetett sajnálattal a maknae és már el is tűnik egy ajtó mögött.
- Tényleg nem változott semmi - ingatom fejemet rosszallóan és elmosolyodva, megragadom párom kezét, hogy együtt szenvedjünk meg a vacsorával, főleg, mert még egyikünk sem ismeri a helyet. Jó lesz, már előre érzem…
Vége~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése