BaekYeol - Új esély

Ugorj már, basszus! 

Már a sokadik percet taposom, ahogy a híd magas korlátjánál állva figyelem, miként tűnnek tova és válnak eggyé az enyészettel a leheletemből apró fehér pamacsokká lett képződmények. 

Rám is ez vár? Egy pillanat alatt semmivé leszek? 

Biztos nincs más lehetőség? Bármi…? 

Vékony, fekete pulóverem alá szökik a fagyos szél, s könnyed táncot járva távozik, bús borzongást hagyva maga után. Ha nem hezitáltam volna eddig, ha precízebb lettem volna évekkel ezelőtt, most nem kellene itt állnom rettegve, még nehezebbé vált szívvel. 

Csak egy mozdulat az egész, hahó! 

Már javában sötét van, mely megakadályoz abban, hogy lássam az alattam őrjöngő folyó mindent elnyelő heves sodrását, azonban számtalanszor szemeztem vele az elmúlt hetekben, s tökéletesen emlékszem félelmetkeltő mivoltára. Jobb így. Könnyebb… 

Nem fordulhatsz vissza. Ezúttal nem… 

Újra és újra átgondolom, hogy nincs e valami, ami maradásra késztetne, ami erőt adna, ami reményt nyújthatna egy boldogabb jövőt ígérve, de hiába, nem jut eszembe semmi. Komolyan nem látok más lehetőséget, mint eldobni ezt a fájdalmakkal és csalódással teli, túlontúl terhessé vált életet. 

De akkor mégis mért hezitálok?

A lábaim megremegnek, a szívem kalapál. Az ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítom a híd korlátját, lassan talán végre tényleg készen rá, hogy meghozzam az utolsó, mindenbizonnyal legjobb döntést az életemben. 

- Szép este ez a mai, nemde? - hozza rám a frászt valaki közvetlen mellőlem, kinek közeledtél észre sem vettem, annyira koncentráltam. Oldalra pillantva egy nálam valamivel magasabb srác kapaszkodik pontosan ugyan úgy a korlátba, ahogyan én és néz előrefelé kerek szemüvegén keresztül. Velem ellentétben ő rendesen fel van öltözve egy vastag kabátba, s nekem egészen eddig fel sem tűnt, mennyire nagyon reszketek a hidegtől. 

- Öhm… - erre mit lehet válaszolni? - De. 

Megúsztam! 

Mégsem ugorhatok le egy ember szeme láttára! Miért vagyok ettől ennyire megkönnyebbült…? 

- És mi járatban vagy itt, ilyen későn? - emeli rám nagy, kíváncsian csillogó szemeit, melyekből tisztán kivehető, miszerint ő pontosan tudja, mi járatban vagyok itt. 

- Csak gondolkodom - vallom be őszintén, a szívem mélyén valamicske örömmel, amiért hosszú idő óta először végre valaki hozzám szólt, érdeklődik felőlem, mégha nem is őszintén, elvégre nem ismerjük egymást, nem lehet fontos számára, mi van velem. 

- Az jó, mert az azt jelenti, hogy élsz - mosolyodik el, ám ebben a mosolyban nem túl sok vidámság van. - Ha nem élnél, már nem tudnál gondolkodni. 

- Tény. 

- Egyébként Park Chanyeol vagyok. Téged hogy hívnak? 

- Baekhyun. Byun Baekhyun - árulom el óvatos természetem ellenére habozás nélkül. Úgysem tud mit kezdeni vele. Úgyis elfelejti majd. 

- Ismerek errefelé egy nagyon szép parkot. Ott is lehet ám gondolkodni. Gyere, megmutatom - int maga felé, majd hátralépve kettőt vár, hogy én is mozduljak. 

- Késő este van - jegyzem meg eme fontos tényt, bármiféle rációt keresve abban, hogy miért akarna engem egy parkba vinni ilyenkor. Nincs jobb dolga? 

- Nyugi, nem akarlak elrabolni, megrontani, meg semmi ilyesmi - nevet fel szórakozottan, két hatalmas kezét meglóbálva maga előtt. 

Ha így is lenne, mit számítana már nekem? 

Chanyeol minden mozdulatából, mimikájából és szavából árad a pozitív életszemlélet, ami egy olyan elérhetetlen vágy számomra, amely kifejezetten vonzza a kíváncsi énemet. 

- Oké - vonok vállat és zsebembe dugva átfagyott ujjaimat, követni kezdem őt. - Te egyébként mit csinálsz erre, ilyenkor? 

- Itt lakom szemben - mutat egy tizenemeletes házra a folyó mellett. - És láttam egy fiút, aki úgy tűnt, képes lenne eldobni az életét, ezzel megfosztva magát egy nagyszerű lehetőségtől. 

- Mi lenne az a nagyszerű lehetőség? 

- Hogy a barátom legyen. 

Baekhyun x Hongki - Hyung

- Baek, huszonkettes szoba - nyújt át a recepciós srác az éppen csak megérkezett fiatal orvos számára egy irattartót, mit Baekhyun oda sem pillantva elvesz, s sietősebbre véve lépteit folytatja az útját az öltözőbe, mert már megint késésben van. 

- Jó kis esti műszaknak nézünk elébe - igazgatja magán a fehér köppenyt, már-már rutinszerűen véve az irányt az imént kiadott számú kórterem felé. 

A pszichiátriai osztály zöld falai között a csend, mint olyan, egy nemlétező vágyálom, melynek tizenórás hiánya végtelenül ki tudja meríteni az ott dolgozó embereket, ám a feszültség legkisebb jele sem megengedett; tűrni kell. Innen vagy elbocsátanak, vagy ágyat biztosítanak. Míg valaki megpróbál A-ból B-be eljutni, legalább négyen mennek oda hozzá kérdéseikkel, történeteikkel, összefüggésben nem lévő, vagy éppen érthetetlen beszédükkel, megpróbálván kivívva maguknak a kizárólagos figyelmet. A már-már családias környezetté összenőtt csapat számára mindig nehézséget jelent egy új páciens befogadása, s rendszerint azok lázadnak fel leginkább, akiknek a kedvenc ápolójuk gondozása alá kerül a friss beteg.

Baekhyunnak nincsenek ilyen gondjai. Mint nemrég végzett pszichiáter teszi szükséges gyakorlati éveit a kórházban, mielőtt saját klinikába kezdhetne, így meg sem próbál közelebb kerülni senkihez innen, hiszen nem tervez hosszú távon maradni. 

Benyitva a huszonkettes szobába, az ágy felé sem pillantva maga elé emeli a lapot és hangosan felolvassa;

- Háromszáznegyvenhetes beteg, Lee Hongki. - A név láttán felkapja a fejét, majd a páciensre néz, hogy valóban az e az, akire gondol. 

A férfi görnyedten, feszült tartásban ül az ágy szélén, éppen csak a tekintetét szegve Baekhyunra, aki ettől most először kezdi elveszteni higgadt magaviseletét, ám mielőtt teljesen szétszóródna, folytatja az olvasást. 

- Testisértés, emberölési kísérlet, vagyontárgy rongálása. Beszámíthatatlan elmeállapota miatt három év felfüggesztett börtönbütetés és pszichiátriai zártosztályban való kezelés, satöbbi, satöbbi, satöbbi… - sóhajt, leeresztve a lapot. 

A helyiség egyetlen kis sárgán világító lámpájának szegényes fénye alatt szinte érezni lehet a levegőben szikrázó elfojtott indulatokat. A csukott ajtón át beszűrődő hangos társalgás, s a hatodik emeleti ablakból nyíló kilátás a sötétbe burkolt városra megszűnik létezni körülöttük; csak ők, ketten vannak jelen. 

- Tényleg ő az - nevet kínosan, közben felpillantva az órára. 

Baekhyun a középiskolát nehéz szívvel és kételyekkel teli kezdte, félve attól, ha beismeri magának az érzéseit, valóban igazak lesznek és csakhamar közutálat tárgyává válik. Ezen a legkevésbé sem segített a mindig mosolygós és mindenkivel könnyen barátkozó végzős srác, aki állandóan az elsősök körül lebzselt, de hogy miért, arra nemigen tudott ésszerű magyarázatot adni. 

Sosem felejti el, mikor egy kora téli délelőtt egy nevetséges vita miatt elfutván zihált az iskola épületének sarkában, minden megmaradt erejét abba ölve, hogy ne sírja el magát, mikor egy üveg vizet nyújtó kéz került a látóterébe. Felpillantva pedig Lee Hongkival, a mindig vidám végzős sráccal találta szemben magát, aki néhány kedves szó és a víz átadása után már ment is tovább a dolgára, ám mindez örökre nyomot hagyott az akkor még érzéseit uralni képtelen Baekhyunban. Talán akkor vált biztossá. Ezután mindig köszönt neki Hongki és bár többé nem esett komolyabb szóváltás köztük, Baekhyun állandó csodálattal figyelte a srácot minden alkalommal, míg el nem ballagott hatalmas bánatára. Se előtte, sem pedig utána nem érzett így senki iránt. 

Lee Hongki az évek múltával nem változott túl sokat - legalábbis külsőre -, csupán férfiasodott, ami Baekhyun szerint kifejezetten az előnyére van, ám ez a tekintet és ez a rideg, szinte már üres arc nem hasonlít a végzős srácra. 

De akkor mégis miért érez így éppen…? 

- Hyung - szólal meg most először, ezzel visszarántva Baekhyunt a jelenbe. 

- Tessék? 

- A hyungod vagyok - mélyeszti fölényesen íriszeit Baekhyun szemeibe, aki erre hirtelen nem is tudja, mit reagálhatna. - És nem vagyok őrült, csupán normális egy őrült világban. 

- Mint itt mindenki - vonja össze a szemöldökét, valahol mélyen megkönnyebbülve, amiért látszólag nem ismerte fel őt. Miért ismerné? Neki mindenbizonnyal semmit nem jelentett… 

- Azért kerültem ide, hogy elkerüljem a börtönt egy olyan dolog miatt, amihez lényegében semmi közöm - nyílik meg a Baekhyun számára már megszokott “nem én voltam” szöveggel. 

- A tagadás nem visz előrébb, Lee Hongki-shi. Engedd, hogy segítsek, mert más esélyed nincsen innen kijutni - emeli újfent maga elé a róla szóló leírást, hogy tüzetesen átolvashassa az idekerülésének körülményeit. 

A férfi felállva Baekhyunhoz lép és kikapva a kezéből az irattartót, egy egyszerű mozdulattal a háta mögötti ágyra hajítja, ezzel kivívva orvosának minden figyelmét. 

- Nem hiszel nekem? - néz fenyegetően a vele egymagas Baekhyunra. 

- Nem - közli könnyedén, megpróbálva leplezni félelmét. 

Az iskolai évei alatt megtanulta az önvédelem számos formáját, ahogyan azt is, mik egy esetleges támadásra utaló jelek, de őt sokkal inkább az egyén kiléte feszélyezi, mintsem a viselkedése, ezzel egészen más mederbe sodorva a gondolatait, mint ahol lenniük kéne. 

Hongki a karját előre lendítve Baekhyun zsebébe nyúl, ki mindezt mozdulatlanul tűrve figyeli, s magához véve a mobilját, megnyomja a feloldó gombját. 

- Aranyos - jegyzi meg gúnyosan a corgi kutya képének láttán, majd mivel úgysem tudja a kódot, az irattartó után küldi a készüléket. 

- Ettől most mi lett jobb? - kérdi türelmesen, pedig pontosan tudja, mi volt ezzel a célja; a segítséghívásnak lehetőségének megszüntetése. 

- Csak kíváncsi vagyok - vigyorodik el. 

Talán tényleg őrült. 

- Én is. Mi- - kezdene bele a kérdéseibe Baekhyun, hogy minél előbb lezárhassa a vele való konzultációt, mert már kezd nagyon kellemetlen lenni és még sokan várják odakint, ám Hongki elkapja a jobb karját és a szemközti falhoz préseli őt. - Engedj el - kéri nyugodt hangnemben, míg fejben a lehetőségeit fontolgatja. A zsebében felejtette a névtábláját, aminek éles szélei tökéletesek fegyvernek, de talán egy jól irányzott ütés is megteszi, ha úgy hozza a sors, hogy szükség lesz rá. - Lee Hongki-shi, engedj el, kérlek. 

- Hyung! - kapja el a másik karját is és mindkettőt a falhoz szorítja. 

Baekhyun nagyot nyel, mely Hongki figyelmét sem kerüli el, s egy pillanatra a torkára nézve elmosolyodik. 

- Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni, de nem hagysz más választást - sóhajt lemondóan, s már emelné a lábát, hogy kikeveredjen valahogyan ebből a nevetséges helyzetből, amibe hagyta magát belevinni, mikor Hongki előre hajolva méginkább a magánszférájába mászik. 

- Rúgj meg - bámul tág pupillákkal Baekhyun szemeibe centikre tőle. - Ígérem, nem foglak bántani. 

Baekhyunban benne reked a levegő - egyszerűen túl közel van. A másik fizikai állapotát figyelembe véve, ebből a helyzetből jól már csak akkor kerülhet ki, ha enged neki, vagy valahogyan sikerül segítséget hívnia, ami a kinti zajt tekintetbe véve nem opció. 

- Engedj el, hyung - süti le a szemeit, észrevétlen megadva magát, mire Hongki elengedi a kezeit és egy fél lépést tesz hátra. 

- Alig várom a közös munkát, Baekhyun - fordul el tőle, hogy visszasétálhasson az ágyához.