Ugorj már, basszus!
Már a sokadik percet taposom, ahogy a híd magas korlátjánál állva figyelem, miként tűnnek tova és válnak eggyé az enyészettel a leheletemből apró fehér pamacsokká lett képződmények.
Rám is ez vár? Egy pillanat alatt semmivé leszek?
Biztos nincs más lehetőség? Bármi…?
Vékony, fekete pulóverem alá szökik a fagyos szél, s könnyed táncot járva távozik, bús borzongást hagyva maga után. Ha nem hezitáltam volna eddig, ha precízebb lettem volna évekkel ezelőtt, most nem kellene itt állnom rettegve, még nehezebbé vált szívvel.
Csak egy mozdulat az egész, hahó!
Már javában sötét van, mely megakadályoz abban, hogy lássam az alattam őrjöngő folyó mindent elnyelő heves sodrását, azonban számtalanszor szemeztem vele az elmúlt hetekben, s tökéletesen emlékszem félelmetkeltő mivoltára. Jobb így. Könnyebb…
Nem fordulhatsz vissza. Ezúttal nem…
Újra és újra átgondolom, hogy nincs e valami, ami maradásra késztetne, ami erőt adna, ami reményt nyújthatna egy boldogabb jövőt ígérve, de hiába, nem jut eszembe semmi. Komolyan nem látok más lehetőséget, mint eldobni ezt a fájdalmakkal és csalódással teli, túlontúl terhessé vált életet.
De akkor mégis mért hezitálok?
A lábaim megremegnek, a szívem kalapál. Az ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítom a híd korlátját, lassan talán végre tényleg készen rá, hogy meghozzam az utolsó, mindenbizonnyal legjobb döntést az életemben.
- Szép este ez a mai, nemde? - hozza rám a frászt valaki közvetlen mellőlem, kinek közeledtél észre sem vettem, annyira koncentráltam. Oldalra pillantva egy nálam valamivel magasabb srác kapaszkodik pontosan ugyan úgy a korlátba, ahogyan én és néz előrefelé kerek szemüvegén keresztül. Velem ellentétben ő rendesen fel van öltözve egy vastag kabátba, s nekem egészen eddig fel sem tűnt, mennyire nagyon reszketek a hidegtől.
- Öhm… - erre mit lehet válaszolni? - De.
Megúsztam!
Mégsem ugorhatok le egy ember szeme láttára! Miért vagyok ettől ennyire megkönnyebbült…?
- És mi járatban vagy itt, ilyen későn? - emeli rám nagy, kíváncsian csillogó szemeit, melyekből tisztán kivehető, miszerint ő pontosan tudja, mi járatban vagyok itt.
- Csak gondolkodom - vallom be őszintén, a szívem mélyén valamicske örömmel, amiért hosszú idő óta először végre valaki hozzám szólt, érdeklődik felőlem, mégha nem is őszintén, elvégre nem ismerjük egymást, nem lehet fontos számára, mi van velem.
- Az jó, mert az azt jelenti, hogy élsz - mosolyodik el, ám ebben a mosolyban nem túl sok vidámság van. - Ha nem élnél, már nem tudnál gondolkodni.
- Tény.
- Egyébként Park Chanyeol vagyok. Téged hogy hívnak?
- Baekhyun. Byun Baekhyun - árulom el óvatos természetem ellenére habozás nélkül. Úgysem tud mit kezdeni vele. Úgyis elfelejti majd.
- Ismerek errefelé egy nagyon szép parkot. Ott is lehet ám gondolkodni. Gyere, megmutatom - int maga felé, majd hátralépve kettőt vár, hogy én is mozduljak.
- Késő este van - jegyzem meg eme fontos tényt, bármiféle rációt keresve abban, hogy miért akarna engem egy parkba vinni ilyenkor. Nincs jobb dolga?
- Nyugi, nem akarlak elrabolni, megrontani, meg semmi ilyesmi - nevet fel szórakozottan, két hatalmas kezét meglóbálva maga előtt.
Ha így is lenne, mit számítana már nekem?
Chanyeol minden mozdulatából, mimikájából és szavából árad a pozitív életszemlélet, ami egy olyan elérhetetlen vágy számomra, amely kifejezetten vonzza a kíváncsi énemet.
- Oké - vonok vállat és zsebembe dugva átfagyott ujjaimat, követni kezdem őt. - Te egyébként mit csinálsz erre, ilyenkor?
- Itt lakom szemben - mutat egy tizenemeletes házra a folyó mellett. - És láttam egy fiút, aki úgy tűnt, képes lenne eldobni az életét, ezzel megfosztva magát egy nagyszerű lehetőségtől.
- Mi lenne az a nagyszerű lehetőség?
- Hogy a barátom legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése