- Én nem szoktam reggel ébren lenni - nyúlkálok a sötétben, hogy megtaláljam a mobilomat. Tíz óra lesz.
Szinte látom, hogy mondaná, mennyire nagyban hozzátesz az állapotomhoz az éjszakáim és nappalaim felcserélése, ám végül nem teszi.
- És mit ennél szívesen?
- Ilyenkor még nem tudnék enni.
- Én viszont igen, úgyhogy öltözz, lemegyünk.
- Porfíriás vagyok - teszek egy gyenge kísérletet, mire grimaszba szaladnak vonásai. Egy ideig gondolkodik, talán szavaim értelmét keresi, majd rosszallóan megrázva a fejét felsóhajt. Komolyan, annyit sóhajtozik, hogy már kezdek aggódni, nincs e valami szervi problémája.
- Na gyerünk - engedi el a kezemet, hogy meglapogathassa a hátamat.
Ugyan nem kultiválom az ötletét, cselekvésre bírva magam kelek fel, hogy gyorsan beleugorva a pizsamanadrágomba felnyomjam a villanyt, míg összeszedek a szekrényből valami elfogadható és tiszta szettet, majd távozok is a fürdőbe leöblíteni magamról az elmúlt néhány nap mocskát. Mivel javarészt itthon döglök, nem viszem túlzásba a tisztálkodást.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mi van, ha netán benyit, elvégre az eddigi tapasztalataim alapján szerintem van okom az aggodalomra, de végül némi bizalmat szavazva neki, levetkőzöm. Nem szoktam sokat időzni a víz alatt, most azonban különösen sietek, így talán öt percen belül kész is vagyok nagyjából.
Nem akarok mellette annyira gányul kinézni, ezzel is égetve őt, ami jelenlétemmel már eleve kiküszöbölhetetlen. A tükör viszont nem a barátom, még véletlen sem nézek bele, míg mosom a fogaimat és a hajamat is csak a szokásos módon állítom be, nem mintha ezzel sok mindent lehetne kezdeni.
A liftbe belépve már érzem, hogy hibát követek el, s a sarokba húzódva átkozom magam, amiért mégsem mentem lépcsőn. Hongki ugyan nagyon lazán viselkedik, a járása könnyed, a hangulata derűs, nekem elég csupán ittlétének ténye, hogy feszélyezve érezzem magam. No nem ezért, mert bánnám, sőt, nagyon is jó érzés, de nem tudom, hogyan kéne viselkednem a közelében.
Ahogy kilépünk a kapun, minden olyan világos, olyan… Más. Nyoma sincs az őszi komorságnak, a lepusztult hangulatnak, hiába a hűvös, kissé szeles idő. A világ változik és ebben a pillanatban igazán úgy érzem, hogy ideje felvennem ezzel a változékonysággal a lépést.
Tekintetemet nem túl feltűnően végigvezetve a mellettem ráérősen sétáló Hongkin, valami furcsát érzek rajta is. Sötétbarna bőrdzseki alá rejtett fehér, kötött pulóvere és világoskék farmere kinézetre sokkal orvosibbá teszi - van ilyen szó? -, mint ahogyan a rendelőben szokott lenni. Ettől függetlenül nem egy agykúrkász alkat.
- Tudsz főzni? - zökkent ki néma mélázásomból, s bár a kérdés nem nehéz, mégis el kell gondolkodnom a válaszomon, hisz tudom, hiába csomagolja ártatlanságba, életemet meghatározó adatokat vár.
- Nagyon egyszerű dolgokat tudok, de egyébként nem igazán - ismerem be, fejben lúzernek elkönyvelve magam. Újra.
- És milyen ételeket szeretsz? - mosolyog rám az üzletsortól eltérő irányba indulva. Erre is találhatunk boltot, csak sokkal drágább, kevesebb választékkal, így hát én még nem sűrűn jártam a környék ezen részén.
- Nem igazán szeretek enni, de majdnem bármit elfogyasztok, ami elém kerül.
- Miért nem? - pillant most először rám érdeklődve.
Még sosem beszéltem erről senkinek.
- Rosszul érzem magam tőle, ha tele a gyomrom. Nem fizikailag, inkább lelkileg fáj.
- Értem - tudja le ennyivel, pedig én már éppen készültem rá, hogy minden apró szavamra visszakérdez. - Így nehéz lesz háromszáz kilósra felhízlalni téged - jön nekem, egy aprót lökve rajtam, mire kis híján felborulok. Kikészít ez az ember…
- Hát így igen - suhan át halvány mosoly az ajkaimon, mi az ő figyelmét sem kerüli el, folytatja a csipkelődést.
- Pedig talán te is szerepelhetnél akkor a műsoraidban.
- De én nézni szeretném, nem átélni.
- Ezen hozzáállásodon biztosan változtatni fogunk.
- Akkor sem leszek háromszáz kiló…
Mire leesik, hova is tartunk valójában, késő tiltakoznom. A piac; a rettegett piac, ahol ilyentájt legalább négyszer annyian vannak, mint a boltokban, s olyan a hangzavar, hogy értelmes ember nem pazarolja a hangszálait és energiáját ilyen közegben beszélgetésre. Kár, hogy nem ismerek értelmes embereket, vagy csupán én nem vagyok tisztában a szó jelentésével.
- Beszélsz nyelvet? - kapja el a vállamat és karol át, mikor már összehúzva kezdem úgy érezni, hogy elveszek a tömegben. Nem csak hogy Hongki, rengeteg más ember is hozzám ér; szinte láthatatlan vagyok, ami ebben az esetben nem éppen kellemes.
- Az anyanyelvemet is rosszul… - motyogom a levegőbe, ő azonban még így is hallja.
Szerintem a verbális kommunikáció csak lehetőség a félreértések megszületésére. Egyszer az egyik dilidoki mondta, hogy az emberek eleve sokkal nagyobb százalékban nonverbális kommunikáció útján társalognak, ők meg aztán különösen azt figyelik. Ez persze nem jelenti azt, hogy becsaphatatlanok. Nekem sokszor sikerült már.
- Mit ebédeljünk? - kérdi kedvesen, szemeivel az asztalok közt pásztázva. Őt egyáltalán nem zavarja ez a nagy tömeg, bár nem csoda, engem is állandóan fogdos, pedig alig vagyok különb a többi idegennél.
- Nem tudom.
- Mihez lenne kedved?
- Őszintén? S-
- A semmin kívül.
- Hyung, nem tudom - nyögök kétségbeesetten, mert nem tudnék mit mondani, rosszul érzem itt magam.
- Akkor bízd csak rám.
A lelkesedése töretlen. Mindent megkóstol és a számhoz dug, de én elutasítom, nem mintha nem érdekelne, csak olyan cikinek érzem. Leginkább előtte. Az árusokkal elbeszélget - végig szorosan tartva engem - és úgy mozog itt, mintha ide járna minden szombaton.
Talán a környéken lakik. Elvégre az, hogy én nem emlékszem rá, nem jelenti azt, hogy ne láthattam volna, de még csak erre sincs szükség. Nemhogy nem láttam az összes környékbelit eddig még, sokszor magamat sem tudnám megismerni, mikor véletlen szembetalálkozom a tükörképemmel.
- Mit ennél? - mutat végig a piac melletti felállított standokon, miknek jelenlétét az erős illatok és szagok miatt nehéz lett volna nem észrevenni vásárlás közben. Már éppen szóra nyitnám a számat, mikor inkább leint. - Hagyjuk, választok helyetted is.
Míg ő elmegy valami ételt szerezni, engem a csomagjaival egy asztalnál hagy. A végére nem tudom eldönteni, hogy a feszült várakozás, vagy a kíváncsi tekintete a rosszabb, de megemberelve magam eltüntetem az egész ételt, ha már költött rá és nem hagyja, hogy kifizessem.
- Büszke vagyok rád - karol át újra, egy kezében tartva azokat a kifejezetten nehéz szatyrokat.
Eddig talán még soha, senki nem mondta nekem ezt. Jó érzés, mégis rosszul érint. Mi van velem?
Amíg ő főz, én az asztalnál ülve figyelek és válaszolok az érdektelenebbnél érdektelenebb kérdéseire. Nem olyan dolgokról beszélünk, amivel ő munkája során előrébb jutna általam, de nem is baj, hogy nem kell figyelnem rá, mikor mit mondok. Seunghyunról és a hülyeségeiről különösen szívesen mesélek, amiket ő mosolyogva hallgat, néha-néha elcsodálkozva rajta. Ezek miatt biztosan ki fogok kapni tőle, de jelenleg nem tud érdekelni.
Ugyan nagyon meghat és szörnyen megtisztelő, hogy pont ő, az agykúrkászom ételt készít nekem, de bárhogy igyekszem, képtelen vagyok megenni az egész adagot, amit elém rak. Ám mikor állna neki mosogatni, gyorsan átveszem a dolgokat és megcsinálom én - még ha ez nem is jellemző rám.
Hongki mellett csak úgy repül az idő, állandóan jár a szája, a kérdéseiből sem fogy ki, s ezért is ér olyan váratlanul, mikor kezd besötétedni. Bármennyire is szeretném, hogy örökre tartson ez a nap, sajnos az lehetetlen.
Ahogy egyedül hagy, még a megszokottnál is magányosabbnak érzem magam, itt maradva a millió kérdésemmel, amit nem mertem feltenni neki. Még mindig nem tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá, valószínűleg vele ellentétben nekem nincs közöm a magánéletéhez, így hát megtartottam mindet.
Levetkőzöm, lehúzom a redőnyt, majd eldőlve az ágyban bekapcsolom a tévét, ami azóta is le van némítva, eszembe juttatva vele az éjszaka történteket. Nem is olyan rég még itt feküdt…
Az agyamra fogok menni. Talán mégis barátokat kéne szereznem, akikkel meg tudom vitatni az unalmas, semmitmondó gondjaimat, mint mondjuk jelenleg azt, mennyire egyedül vagyok. Elterelnék a figyelmem, meg ilyenek. Ehhez meg még találkozni sem kell, írogatni bőven elég.
Ahogy jobbról balra, majd balról jobbra szenvedem magam, kezd valami tragikomédiává alakulni az életem. Fáradt vagyok, rettentő fáradt, de az agyam dolgozik.
Néha elgondolkodom rajta, hogy mégis hogyan jutottam idáig. A genetika képes erre? Már születésem előtt eldőlt volna, hogy nem lesz belőlem senki? Egyértelműen gyenge vagyok, alkalmatlan mindenre és ahányszor egy kicsit is veszélyben érzem magam, begubózódom. Nem tudok szólni, nem tudok mozogni. Félek másoktól, félek a véleményüktől, félek magamtól.
Naponta rengeteg ember hal meg. Többnyire olyanok, akik élni akartak. Akiknek volt miért, vagy kiért. Akik megérdemelték volna, hogy tovább éljenek. Én meg itt vagyok és utálom a létezésem minden pillanatát. Ha tehetném, ha lenne rá mód, cserélnék egy ilyen emberrel.
Egyik nap jobb, másik nap rosszabb. Ha alszom, rémálmok gyötörnek, ha ébren vagyok, a saját képzeletem. S amikor megszólal a telefonom, valahol a kettő között vegetálok, szinte könyörögve a változásért, ami csakhamar meg is történik.
Mielőtt kinyomnám, gyorsan megnézem, ki keres, ám ahogy meglátom a nevet, összeszorul a torkom. Neki csak nem mondhatok nemet, így egy reszketeg sóhajjal a fülemhez emelem.
- Haló?
- Jaejin, szia. - Mi oka van mosolyogni, mikor engem hív? - Mesélj, mit csináltál ma? - Nem akarom elrontani a kedvét, a színészkedés meg elég jól megy, főleg, ha nem bámul közben senki.
- Szia, hyung. Mondd csak, drága a telefonos óra? - nevetek erőtlenül, de ez még magamnak is gyengének tűnik. Úgysem lát, úgysem tudja…
- A válaszodtól függ.
- Mászkáltam, takarítottam, meg ilyenek. - Mi erre a jó válasz? Még az ágyból sem keltem ki.
- Lassan sötétedik, ugye otthon vagy?
- Persze, már itthon. Nem szoktam este lent mászkálni, ha nem muszáj.
- Mikor értél haza?
- Talán egy órája…? Nem tudom pontosan - ülök fel, némi színt erőltetve a hangomba.
- Jaejin - mondja ki lassan és mélyen a nevemet. - Este tíz van, a nap már négy órája lement.
- Ömm. - Mit is mondhatnék? Csőbe húzott, ez van, én meg hülye vagyok.
- És akkor most mondd el az igazat is. Mit csináltál ma?
- Semmit. Egész nap feküdtem.
- És mit ettél?
- Semmit.
- Nem leszünk így jóban…
Nem emlékszem, hogy én valaha is jóban akartam volna lenni bármelyik orvosommal, és az idejét sem érzem elérkezettnek, pedig tagadhatatlanul így van. Nem akartam neki csalódást okozni.
Másnap reggel keltem fel, kényszerítve magam a normális élet egy apró részletéhez. De nem jutottam előrébb, az ébrenlét még nem jelent hasznos dolgot. Ettem, arrébb rugdostam az útból a földön lévő dolgok halmazát és tévéztem. Sokat tévéztem.
Minden este felhív, én pedig minden este elmondom neki, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, de ne aggódjon, nem fogom megölni magam, mert még ahhoz sincs kedvem.
Nagyon vártam a szerdát. Látni akartam, ahogy előttem mosolyog, hallani a gyenge poénjait és megválaszolni a bugyuta kérdéseit. Ám most, szerda reggel úgy érzem, ha meg is mozdulok, az azért lesz, hogy kiugorjak az ablakon. Átpörgetem, mi történhetett, amiért ennyire elmondhatatlanul pocsékul érzem magam, de hiába, az összes napom pont ugyanolyan. Az egyetlen jó bennük, mikor felhív az agyturkászom, vagy netán a legjobb barátom, hogy elmesélje, neki mennyivel jobb élete van, mint nekem. És mindez kinek a hibája? Természetesen az enyém…
Ha valamikor, most tényleg szívesen lemondtam volna az órát, de annak az esélye, hogy akkor átjön és ott lát engem egy rakás szemétnek, túl nagy. Talán addig, míg nem kezdődik, össze tudom szedni magam annyira, hogy ne égjek be nagyon az alatt a hatvan perc alatt.
- Jaejin, fáradj be - nyitja ki nekem az ajtót a megszokott mosolyával, én pedig a fejemet lehajtva battyogok el előtte, igyekezvén takarni a könnyeimet. - Mesélj, hogy érzed magad? - A székben előre fordulva, mereven az asztal lapján lévő barázdákat nézem, félve, ha megszólalok, csúnya dolog fog történni. A szemem sarkából észlelem, ahogy leül mellém és kíváncsian vizslat. - Jaejin? - ér felkaromhoz, mire, mintha bomba robbant volna, felzokogok. - Mi a baj? - kérdi, mikor felé fordulva apróra összehúzom magam. Nem mondok semmit, csupán a térdein pihenő kezeit nézem, amikkel úgy markolássza a vékony farmer anyagot, mintha csak el akarná tépni azt. Ideges. Talán ő is belefáradt már a pesztrálásomba és hamarosan lead. - Mit érzel? - tesz még egy kísérletet, hogy szóra bírjon, miközben minden bizonnyal a reakcióimat elemzi, amik szerintem ugyan nincsenek, de nem tudhatom, ő mit lát. - Aish - sóhajt fel gondterhelten, majd felállva a székéből, átöleli a fejemet és a mellkasához húz. A sírásom csak erősödik, miközben a felsőjébe markolva fúrom arcomat a puha anyagba, hogy ne lássa, mennyire összetörtem.
Nem sokat sikerül beszélgetnünk az órán, kedvem sincs, meg mondandóm sem akad, neki meg mintha elfogytak volna a kérdései, úgy ül egész végig túlontúl közel hozzám. A végére annyit sikerült elérnem a kis hisztimmel, hogy átírta az órarendünket és minden szerda helyett minden kedden és pénteken fogunk találkozni, illetve haza visz. Lehet tényleg jobb lett volna otthon maradnom…
- Nem fázol? - indítja be a motort, de nekem még mindig nem sikerült felfognom, hogy van autója. Persze, logikus, miért is ne lehetne, de én eddig egyszerűen nem gondoltam ebbe bele.
- Nem. - De.
- És szólni fogsz, ha fázol?
- Igen. - Nem.
Az utat egy szó nélkül tesszük meg. Feszültnek tűnik és mivel nekem is van szemem, látom, ahogy idegesen markolássza a kormányt és néha-néha rám pillant, majd mindegyik után egy alig észrevehető sóhajt ereszt.
- Ülj már le!
- Ülök.
- Nem neked szólt.
- Csak én vagyok itt.
- Hagyj már - húzza el a száját, tovább folytatva a fel-alá járkálást.
Néha tényleg nem tudom eldönteni, melyikünknek lenne nagyobb szüksége szakszerű segítségre. Legalább szórakoztató.
- Nehéz napod volt? - követem tekintetemmel, ahogy közelebb sétál és lehuppan az ágyamra.
- Büdös vagy - ráncolja az orrát, ahogy hátradőlve felnéz rám.
- Én is szeretlek.
- Hahh - nevet erőltetetten, de nem tudom, min. Olyan, akár egy skizofrén, de szerintem csak az zavarta meg a normális bioritmusában, hogy szirénát hallva kipillantott az ablakon, elfelejtve, hogy a tizenharmadikon vagyunk és ő bizony tériszonyos.
- És~ - nyújtom el, minden érdeklődésemet belesűrítve ebbe az egyetlen kérdésbe. - minek köszönhetem, hogy meglátogattál?
- Megijedtem, hogy még a végén te leszel az első fekete esetem, ezért átjöttem megnézni, hogy lelkileg rendben vagy e. - Már megszoktam, hogy nem értem Seunghyunt, ám még azért próbálok úgy tenni, mint akinek fogalma van róla, hogy mit beszél, még véletlen sem rákérdezve semmi olyanra, amiből egy órás unalmas mesedélután következhetne.
- És rendben vagyok?
- Eléggé. - Jó tudni…
- De mondd, mi, vagy ki ijesztett meg?
- Nem játszhatok mások állásával.
- Gondoltam.
- De tényleg büdös van - ül fel hirtelen, a frászt hozva rám ezzel. Zsizseg a segge, nem tud nyugton maradni.
- Szerintem csak túl közel van a szád az orrodhoz - dőlök hátra, ujjaim közé véve a mobilomat.
Nem szeretem, mikor bárki felkelt, mert utána úgysem tudok visszaaludni, de mikor este meghallom csörögni a telefonom, úgy nyúlok érte, mint aki mindvégig erre várt. Erre vártam? Hát lehet. Miután tegnap olyan hűvösen váltunk el - legalábbis az ő részéről -, nem tudom kiverni a fejemből.
De nem Hongki az…
- Mit akarsz? - fekszem vissza csüggedten.
- Ennyire ne örülj nekem - nevet bele, bár némi sértettséget vélek felfedezni a hangjában. - Csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy.
- Mondd meg te, hogy vagyok? Te vagy a profi - húzom fel a nyakamig a takarót, készen rá, hogy akár beszélgetés közben vissza aludjak. Amire ugye semmi esély.
- Gondolom pár óra alatt nem sok változott.
- Akkor miért hívtál? - Kezd gyanússá válni, de talán csak azért vagyok ilyen harapós, mert felkeltett.
- Őszintén?
- Inkább hazudj, kérlek…
Mivel az agyturkász főni átrendezte a találkáink számát, szerda után ma, pénteken is mennem kell, de legalább most egész tűrhető a hangulatom. Nincs sírhatnékom, nem vagyok különösebben letört, bár túl boldog sem. Csak olyan semmilyen.
A vidám, derűs Hongki helyett viszont egy erőltetett mosolyú Hongki fogad, aki most először kerüli meg az asztalt, hogy a gépe mögött helyet foglalva kezdjen hivatalos hangsúlyban hivatalos kérdéseket feltenni, amik hallgatása közben folyamatosan hümmög és gépel. Akár csak egy átlagos pszichológus. Nem néz rám, s már meg sem próbálja játszani a jókedvűt, csak komoran pötyög, tekintetével a monitoron látott dolgok között ugrálva.
Nem hittem volna, hogy ezt fogom gondolni, de hiányzik a közelsége. Hogy itt üljön és a képembe mászva faggason semmitmondó dolgokról, őszintén figyelve a szavaimra. Persze mindenkinek lehet rossz napja, de tudom, érzem, hogy több van emögött. Nem a nappal van baja, hanem velem.
- Köszönöm, hogy eljöttél, kedden találkozunk - enged ki az ajtón, majd mikor elég távol érek, rögtön be is rántja, olyan erővel, hogy visszhangzik a csapódás.
- Hát jó - dugom be a füleimet és indulok meg hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése