Hallom, mintha valaki egy nagyon hosszú folyosó végén szólongatna engem, de látni semmit nem látok. Teljes a sötétség, egyedül a tompa hangok, amik nem engedik, hogy teljesen elnyeljen a nyugalom. Nem tudok mozdulni, nem tudok semmit csinálni, ezért csak figyelek, próbálva kitalálni, mi történik most.
- Jaejin - szól immár sokkal közelebbről. - Jaejin, kelj fel! - csíp erősen az arcomba, mire fáradtan pislogni kezdek. - Ébredj már! - ránt meg ott, ahol eddig csipkedett, mi által fejem oldalra csuklik. - Csak hogy végre! - fújtat idegesen a hangjából kivéve legjobb barátom, a kép azonban még szörnyen homályos. - Komolyan nem hiszlek el, Lee Jaejin. - Az élénken narancssárga öltözete bántja a látásomat, ahogy ez a túlzott fény is, menekülni mégsem tudok tőle. - Úgy utállak! - üt indulatosan a vállamba, de nem tudok mozdulni, nem is nagyon érzek semmit. Nagyon álmos vagyok… - Egy pöcs vagy - áll fel hirtelen, talán még párat szipog is, majd kiviharzik a nemsokkal mögötte elhelyezkedő ajtón, hogy néhány pillanattal később kettedmagával térjen vissza.
Felnyöszörgök, ahogy megkísérelem fejemet a másik oldalra fordítani, hátha nem kell akkor végighallgatnom azt, ami most jön, de semmim, egyáltalán semmim nem mozdul meg. Felsejlik, ahogy a keserű íz szétterül a számban, a mérhetetlen elkeseredettség és fájdalom következményeképpen, de, hogy utána mi történt, nem tudom.
- Jaejin. - Hyung hangja karcos, rekedt, s ahogy leül elém, tisztán látom, mennyire megviselt a kinézete. A haja kócos, inge félregombolt, tekintete pedig egyszerre rémült és fáradt.
- Nekem mennem kell, így is biztos keresnek már, de ha végeztem, még visszanézek. Ha magához tért, verd el jól helyettem. Vagy várj, ne is. Majd jövök és… - morog, be nem fejezve a mondatot, s haragos távozását már csak az ajtó csapódása jelzi számunkra.
Nem tudok megszólalni, nem is lenne mit mondanom, ahogy Hongki is inkább hallgat. Hogy ne lássam, mekkora csalódás vagyok számára, lehunyva a szememet figyelem egyenletes légzését, mely valami távoli gép csipogásával társul. A gyomrom fáj, a fejem zúg, a fertőtlenítő szaga pedig merőben eltér az otthoni megszokottól, ám nem vagyok olyan állapotban, hogy foglalkozzak vele.
- Hogy érzi magát? - néz végig görnyedten ülő alakomon egy pillanatra a nővér, majd tekintetét visszavezetve a kezében lévő irattartóra, körmölni kezd. - Fáj valahol?
- Nem, jól vagyok, csak egy kicsit szédülök.
A mellettem lévő infúziós állványra akasztott tasakhoz sétál, megnyomkodja, valamit állít az alatta lévő műanyag cuccon, s egy utolsó, lekicsinylő pillantást vetve rám, egyedül hagy.
Ahány ember, annyi fogadtatás. Rendszeresen jönnek, kérdeznek, de a szemében mindenkinek benne van, mit gondolnak rólam. Rólam, aki megpróbált öngyilkos lenni, míg nekik az élet megtartása a hivatásuk, még akkor is, ha azt az életet nem kéri a páciens. Számukra az élet kincs és most én vagyok a szar alak, amiért el akartam dobni magamtól.
A főorvos - vagy ki - még azért meg is jegyezte, hogy állapotomról tájékoztatta a szakpszichológusomat, nem tudván, hogy ő még talán nála is többet tud amúgy. Legalábbis az állapotomról.
Mióta felkeltem, nem csinálok mást, csak némán figyelem a körülöttem sündörgő, vagy éppen a folyosón lézengő embereket, hátamat a hideg falnak vetve. Az órák teltével sem tudom megunni, de mikor bejön valaki, hogy lekapcsolja az infúziómat, kivéve belőlem a tűt, megkérdezem, meddig szükséges maradnom. Mivel a választ nem tudja, küld más valakit, aki szerint nem ártana pár napot bent pihennem, ám saját felelősségre bármikor távozhatok.
Egyértelmű, hogy nem látnak szívesen - bár, kit igen? -, de nem is akarnak egyhamar viszontlátni. Ettől függetlenül alá írom a papírt és szép lassan összekészülök a saját, nem túl sokrétegű cuccaimba, hogy ott folytathassam elcseszett életemet, ahol abbahagytam, csak kicsit más kimenetelt tervezve neki, nem feltétlen a következő rám váró időszakra. Valahol megnyugtat a tudat, hogy élek…
- Hova mész? - áll az ágy szélén ülő alakom elé orvosom, akivel így belegondolva, nagyjából most végeznénk a mai, keddi óránkkal.
- Haza - egyenesedek ki kissé még bizonytalanul.
- Nem hagyom, hogy ilyen állapotban vissza menj oda - fog a csuklómra, s minden további beszédet mellőzve, lerángat a recepcióig, nem zavartatva magát, amiért majdnem minden második méternél orra bukok. Bár fizetnék, ő közli a hölggyel, hogy egyébként az orvosom - mert ja, bolond vagyok, szükség is van rá - és megteszi helyettem. Feldúlt, mogorva, de legalább nem csapkod, mint ahogy én azt tenném a helyébe. Mármint nem engem, hanem úgy amúgy.
- Hova megyünk? - tudakolom meg halkan, mikor elfoglalja a vezetőülést.
- Hozzám - bújik ki a kabátjából és dobja az ölembe. - Vedd fel.
- De-
- Vedd fel! - utasít keményen és már nem is merek ellenkezni, így megteszem, hiába van meleg az autóban.
- Miért megyünk hozzád?
- Mert nem akarom, hogy megint csinálj magaddal valamit és úgyis szabadságon vagyok az ünnepek miatt, tehát van időm veled foglalkozni - mondja teljes természetességgel, mely felvet bennem néhány kérdést, miknek talán pont itt az idejük tisztázódni.
- Más betegeiddel is ilyen vagy? - teszem fel, igyekezve, hogy ne legyen semmi furcsa vagy esetleg kellemetlen a hangomban.
- Nem. - A végén, mintha felvitte volna a hangsúlyt, ezzel írónikus kérdést csinálva ebből az egyébként nem túl kedves szócskából, de nem vagyok benne biztos.
- Akkor velem miért?
- Mert a barátom vagy - pillant rám úgy, mint aki azt mondaná, hogy; “hát ennek mi baja?”.
- Én? - mutatok nyeszlett valómra, mint aki nem hiszi el. Mondjuk nem is. - Nem inkább Seunghyun?
- Inkább kérdezek én - sóhajt egy mélyet gondterhelten - gondolom elege van belőlem. - Miért akartad megölni magad? - szegi nekem a rideg szavakat, újfent nem kertelve semmit. - És most először próbálj meg velem őszintének lenni - teszi még hozzá, kissé mellbe vágva vele.
Sokszor úgy vélem, magammal sem vagyok az, de ettől függetlenül neki mindig igyekeztem az éppen akkori általam vélt igazat mondani, ami persze majdnem olyan változékony, akár a kedvem.
- Mert úgy érzem, felesleges élnem.
- Miért érzed úgy?
- Miért ne érezném? - reflektálok cinikusan, majd mikor leesik, hogy ezt a hangnemet pont vele nem kéne megütnöm, javítom magam gyorsan. - Mert olyan szörnyen egyedül vagyok és nem tudom, mit csináljak.
- Ott van anyukád, Seunghyun, itt vagyok én is. Miért lennél egyedül?
- Mert mellettem mindenki éli a maga kis életét és őszintén nem hiányoznék senkinek, ha egy nap valóban megszűnnék létezni.
- Ezt miből gondolod? Nekem például hiányoznál - lágyul el kicsit a hangja, tekintetét végig az úton tartva. - De akkor térjünk át arra, hogy honnan vannak a gyógyszereid - pillant rám felvont szemöldökökkel. - Nem mondod? És azt tudod, hogy benzodiazepin típusú pszichoaktív gyógyszerek hosszútávú nem megfelelő adagban való szedése idegileg, szellemileg és lelkileg is tönkre tesznek? Mivel megemeli az agyban található, úgy nevezett GABA neurotranszmitter szintjét, ami a szervezet természetes nyugtatója, nyugodtabbnak érzed magad tőle ugyan, de ahogy hozzászoksz, a szervezeted kevesebb GABA-t termel és ugyanazért az eredményért egyre nagyobb és nagyobb dózist kell bevinned. Ennek hirtelen megvonása nagyon súlyos következményekkel jár - magyaráz, jobb kezével hol hevesen gesztikulálva, hol a váltót használva. - Ezek után igazán megérdemelnél pár hét pihenőt a kórházban. Csoda, hogy ilyen jól vagy. Elég gyorsan felszívódik az a szar - húzza el a száját elégedetlenül. - Sosem leszek pszichiáter.
Hongki teljesen más kerületben lakik, mint én. Még autóval is húsz perc odáig az út, ami gyalog gondolom lenne egy óra is - nem tudom. Ráadásul az sem segít valami jól a tájékozódásban, hogy egyre sötétebb van, nem mintha egyébként megjegyeztem volna múltkor az utat. Azt egyetlen, ami ismerős innen, az a nagy ház, ami előtt leparkol.
Nem beszélünk sokat és nem feltétlen azért, mert bár nem értettem a gyógyszerekről való beszédéből szinte semmit, rosszul esett, hanem leginkább amiatt, hogy mekkora egy hülye vagyok. Ezt eddig is tudhatta volna… De az, ahogy egész vacsora alatt olyan parancsólóan néz, hogy inkább hányásig enném magam, kicsit megrémít. Múltkor már úgy éreztem, végre újra a régi jófej dilidoki, erre megint itt a szigorú énje.
- Mosakodj meg, tettem ki tiszta ruhát a mosógépre - biccent fejével a lépcső felé, ezzel megmentve végre a kínos csendtől.
Kellemetlen számomra ez az egész helyzet. Már megint. Az ő tusfürdőjét használni, az ő ruháit felvenni - ráadásul egy trikót adott, amit sosem vennék fel, most mégsem érzek választási lehetőséget - és tanácstalanul állni a fürdőszoba ajtóban, mert ő már elvonult a szobájába. Minket mindig arra neveltek otthon, hogy ne zavarjuk a szülőket, ha a szobájukba vannak. Be sem igazán mehettünk.
Megemberelve magam osonok nagyon halkan a résnyire nyitott ajtóba, koszos ruháimat a fürdőben hagyván, majd már kopogásra emelem a kezemet, mikor a hangja beelőz.
- Gyere be. - Benyitva a szobába, az ágyának végében ülve találom, honnan már kicsit derűsebben ugyan, de még elég nagy fájdalommal a szemében néz végig rajtam, amitől kissé azért zavarba érzem magam. - Miért feszengsz ennyire? Gyere ide - paskolja meg maga mellett a helyet. - Nem eszlek meg - jegyzi meg egy halvány mosollyal, ám a hangjában inkább csak a komorság érződik.
- Tudom - foglalok helyet mellette.
- Jaejin - sóhajt fel. Éreztem… - Ezek? - fog alkaromra, hogy felemelve azt, közelebbről megnézhesse a felkaromon és vállamon lévő hegeket.
- Már régiek.
- Annyira azért nem tűnnek annak - simít végig az egyiken mutatóujjával. - Ez itt például maximum is pár hetes.
- De akkor még nem jártam hozzád - próbálok mentegetőzni, sikertelenül.
- Elmegyek én is gyorsan letusolni - áll fel egy újabb lemondó sóhajt hallatva. - Ha van kedved beszélgetni, maradj itt, ha meg nincsen, a másik szobában megcsináltam neked az ágyat - vesz el a közeli kis szekrényről egy pakk ruhaneműt, s már távozik is.
Tudom, hogy zavarbaejtő dolgokról akar beszélgetni, amikre nem szívesen válaszolok, de szeretnék még vele lenni egy kicsit. Egyébként is rettentő korán van az én órámhoz képest. Otthon ilyenkor szoktam még csak igazán feléledni. Legalábbis gondolom, mert a telefonom nincs nálam, az övéhez meg nem akarok nyúlni, hiába hagyta itt az ágyon.
- Na mi van? - néz rám vigyorogva, mire feleszmélek, hogy rajta felejtettem bambulás közben a szemeimet. Vizes tincsei az arcába lógnak, ahogy a fején lévő törülközővel dörgöli őket, s bár nincs rajta semmi olyan, csupán egy egyszerű póló, valamint rövid nadrág, egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira elgondolkodtam.
- Semmi - pillantok el - egészen biztosan - vörös fejjel.
- De, mondjad - áll közvetlen elém, hogy még véletlen se tudjak másfelé nézni.
- Nincs mit mondanom. - Érzem, hogy dadogok. Vagy nem? Szerintem de…
- Nincs? - lép egyet oldalra, hogy a falhoz tolt íróasztalnak a székére tegye a már nem kellő anyagot, majd újra vissza hozzám, hogy leguggolva engem kínozzon tovább kíváncsi szemeivel. - Nézz rám. - Megteszem. - Na, mi történt? - szélesedik vigyora. Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki aggódna, hogy tényleg történt bármi.
- Semmi.
- Akkor mitől jöttél ennyire zavarba? Még csak meztelen sem vagyok - egyenesedik fel, hogy egyik kezét a térdemre simítva leüljön fullasztóan közel mellém. Miért ér hozzám?! - Az legyek?
- Mi? Ne!
- Annyira cuki vagy - nevet jóízűen, bár nem értem, hogy min, de talán nem is érdekel.
- Nem vagyok - dünnyögöm a másik irányba.
- “Nem vagyok” - másol le. - Pedig de.
- Hyung, ne már. - Nincs hova menekülnöm, csapdában vagyok.
- Jól van, na - karolja át a vállamat és húz magához még közelebb - már ha ez lehetséges. - Nem akarom, hogy mellettem kényelmetlenül érzed magad, Jaejin - teszi állát a fejem búbjára és kezdi simogatni a felkaromat. Végül is ennél kényelmetlenebb már aligha lehetne… - Most lesz néhány nyugodt napunk, amik alatt megmutatom neked, hogy igen is van miért élni. Mert az élni akarást nem egy érzés határozza meg, hanem egy döntés, vagy annak hiánya.
- Pisilnem kell. - Igaz, hogy már elég régóta, de szerintem most jött el az ideje, hogy el is menjek, mert fullasztó ez a közelség, levegőt venni is alig merek. Hongki még nyírkos, hűvös bőre alatt az enyém szinte olvad, s az orrjárataimba kúszó meglehetősen férfias illata olyan dominanciát áraszt, ami megrémít. Mellette kisgyereknek érzem magam és úgy is kezel.
- Akkor hajrá - kuncog fel, eltávolodva tőlem, hogy ki tudjak menni.
Az ajtóhoz sétálok, magamon érezve pszichológusom perzselő tekintetét, de az valahogy jobban leköt, hogy mikor bejött, kint leoltotta a villanyt, így teljes sötétség honol a folyosón. Fogalmam sincs, merre találom a kapcsolót, vagy egyáltalán a mosdót, ráadásul hallom, hogy valami neszel, így eléggé félek. Tanácstalanul hátra pillantok a még mindig az ágyon ülő Hongkira, ki ezt meglátva feláll és szelíd mosollyal az arcán hozzám sétál, hogy egy szó nélkül megfogva a kezemet, elinduljon velem kifelé.
A lefekvés egyszerre áldás és átok. Örülök, hogy végre nem kell mellette szenvednem a túlzott közelségétől és rosszul is érzem magam, mert nagyon nehezen alszok el teljes sötétben és csöndben. Mondjuk ha még teljes csönd lenne… De a macska-szerű lény megint a fejem mellett van és vagy mosakszik, vagy fuldoklik, de bármelyik is, elég para. Az legalább segít valamennyit, hogy egész nappal fent voltam és még a gyógyszerek sem ürültek ki teljesen, így nem kell reggelig fordogolódnom.
- Jaejin - simogat egy kéz, minek tulajdonosa a süppedés alapján leült mellém. - Ébresztő.
- Mmm.
- Reggel van, kezdődik a nap - járnak ujjai a hajamban, ami kicsit azért felkelésre ösztökél, azonban a tény, hogy biztos nagyon korán van még, marasztal.
- Nekem délután kezdődik a nap - nyöszörögök, megpróbálva a fejemre húzni a takarót.
- Mától nem - foszt meg egyetlen mozdulattal a védelmemtől, ami miatt kénytelen vagyok ténylegesen felkelni. Úgysem tudnék már visszaaludni…
Mondhatok én bármit, látszólag nem sokat számít. Reggelizni kell, mert az a nap legfontosabb étkezése. Hát reggelizek. Nehezen ugyan, de magamba tuszkolom az ételt, mert az szerinte olyan nagyon fontos. Meg igazából a kedvét sem szeretném letörni azza, hogy mennyire reménytelen vagyok, mert a reggeli Hongki sokkal elevenebb, mint amire számítottam. Múltkor ehhez képest elég morcos volt, de az lehetett a munka miatt.
- Elmegyünk vásárolni, mert alig van itthon valami - jelenti ki, pusztán, hogy tudassa velem a tényeket. Jó, menjünk… Most mit mondjak? - Gyere fel, keresek neked valami ruhát - indul meg a lépcsőhöz, én pedig némán követem be a szobájába, ahol egy nagy szekrény előtt megállva válogatni kezd. - Ez? - mutat felém egy világos, fogalmam sincs, milyen színű, kötött, hosszú ujjú felsőt. - Á, nem - teszi arrébb, hogy végül egy piros-fekete, garbós pulóvert adjon a kezembe, egy fekete vászonnadrág és fehér póló kíséretében.
A kis csomagommal átballagok a macska szobájába, ahol aludni szoktam, még mielőtt előtte kellene átöltöznöm is, majd ott magamra véve a kapott, egyáltalán nem a stílusomhoz illő ruhákat, kint várom őt a folyosón. Nem is tudom, beszélhetek-e az esetemben stílusról, de mivel elég sokáig öltözködik, van időm rágódni ilyen semmis dolgokon. Mint a kinézetem, amivel sehogy nem vagyok megbékélve, ám ezekben a cuccokban kifejezetten fura a közérzetem. Nem illik hozzám.
- Jól nézel ki - mér végig elismerően, miközben elhalad előttem, én meg fejemet lesütve követem őt. Kezdem úgy érezni, hogy ezt direkt csinálja. Nem, mintha lehetne véletlen szekálni valakit, de talán csak egy pszichológiai akármi, amit rajtam alkalmaz. De mivel nem tudom, másokkal hogy viselkedik, csak tippelni tudok.
A reggeli után a kertbe kiengedett kutyát most beengedve távozunk, kettesben hagyva őket a nagy házban, hogy autóba szállva elinduljunk a boltba. Azt hittem, hogy csak a sarki közértbe ugrunk, vagy valami hasonlóba, de nem, egyből egy hatalmas szupermarket parkolójába vezetett az utunk, hosszú itt eltöltendő időt ígérve.
Hongki bevásárlókocsit vesz magához, majd közösen bemegyünk a fűtött helyiségbe, hol rögtön vetkőzésbe is kezd - persze ésszerű keretek között. Sötét dzsekijét a kocsiba helyezi, a vékony sáljával együtt, majd megpróbálja tőlem is elkérni a kabátot - ami egyébként az övé -, de inkább nem venném le. S hogy biztos legyen a dolog, jön egy atyai kioktatás, mivel szerinte így kint meg fogok fázni, ám autóval megyünk haza is, így hát rajtam maradhatott.
- Mit szoktál enni napközben? - keres a fűszeres soron valamit a tekintetével.
- Chipset - közlöm kertelés nélkül az igazságot, mire fintorogva felém fordul.
- Az nem valami tápláló, se nem túl egészséges.
- Nekem bőven megfelel - vonok vállat, úgy őrizve a bevásárlókocsit, mintha attól félnék, hogy bárki ellopja.
- És este mit eszel?
- Chipset. - Már előre behúzom a nyakam, figyelve, ahogy újfent visszafordul felém.
- Jaejin, a tested nem szemetes, bánj vele tisztelettel.
- Oké.
- Tudom, hogy hiába mondok bármit is - sóhajt, megtalálva azt, amit keresett, s tovább is megyünk.
- Nem, én figyelek.
- Nem a figyeléssel van a gond.
- Meg is fogadom. - Legalábbis igyekszem, de nem mondanám, hogy valami jó vagyok az akaraterőm legyőzésében.
- Igen? Akkor mosolyogj.
- Miért? - vonom össze a szemöldökeimet egy pillanatra.
- Mert, ha mosolyogsz, visszamosolyognak rád az emberek. Nézd csak - tekint előre, ahol egy csapat nevetgélő, középiskolás korú lány jön velünk szemben, s megejtve feléjük egy kedves mosolyt, nem is marad el a várt hatás. Talán még egy “istenem, de helyes” is elhangzik, ahogy vinnyogva elhaladnak mellettünk.
- Hyung, neked nincs barátnőd? - teszem fel kissé félve még a kérdést, ami régóta foglalkoztat, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nekem szabad ilyet.
- Nincs. Miért?
- Hát hogy így flörtölsz másokkal.
- Én? - kérdi nevetve. - Dehogy flörtölök. Csak bemutattam gyakorlatban azt, amit mondtam - fordul be a zöldség-gyümölcs részlegre, jól szórakozva előbbi állításomon, amit megcáfolni nem sikerült túl hitelesen.
Amíg ő a kezeivel halomszám pakolja be a dolgokat a kocsiba, a szájával - persze, hát mi mással? - életmód tanácsokat osztogat. Nagyon igyekszem figyelni rá, de a sok ember, akik ellepték az üzletet, eme számomra igazán korai időpontban, eléggé nyomasztóak. Nem is értem. Nyakunkon az “ünnep”, nem lesz nyitva egy-két napig a bolt, mindenki világvégére készül. Látszólag még Hongki is, mert már szinte ömlenek ki a cuccok a kocsiból, mikor végre a pénztár felé vesszük az irányt. Egész végig úgy nyomulok rá, mintha tényleg a gyereke lennék.
Nem is szeretem a gyerekeket… Hangosak, bajosak, állandó figyelmet igényelnek és mindenki olyan elnéző velük, mintha tényleg rajtuk múlna a világ hogyléte. Közben a szülők csesznek megnevelni őket, aztán vagy bünőzők, vagy lelkileg olyan selejtesek lesznek, mint én.
Miközben a dolgokat a szalagra pakoljuk, Hongki telefonja megcsörren. Eddig azt hittem, valami relax zene a csengőhangja, de nem, még csak be sincs állítva semmilyen, ez az egyszerű gyári.
- Megnéznéd kérlek, ki az? Itt van a zsebemben - tolja felém jobb oldalát, teli kezekkel. Kicsit vonakodva ugyan, de balommal felemelve a pulóvere alját, jobbommal kihalászom a zsebéből mobilját, hogy egy gyors pillantást vessek a kijelzőre, ahol nagy meglepetésemre legjobb barátom neve szerepel.
- Seunghyun.
- Felveszed? - enged ki engem előre, hogy elférve a szűk kis részen, eltávolodhassak a sok zajongó embertől. Fogadva a hívást a fülemhez emelem, de még beleszólni sincs időm, már hadarja is a panaszát.
- Hyung, nem találom Jaejint. Nincs a kórházban, nem válaszol a hívásaimra, nincs otthon, nincs az anyjánál, egyszerűen olyan, mintha elnyelte volna a föld és fogalmam sincs, hol kereshetném még. Szerinted? Aggódok, hogy valami hatalmas baromságot csinált - zihál a készülékbe, mint aki eddig futott.
- Kinézed belőlem? - nevetek fel viselkedésén, de mélyen belül nagyon is jól esik, hogy így aggódik értem.
- Jae?
- Igen?
- Miért van nálad Hongki mobilja?
- Mert ő éppen fizet és nem ért rá felvenni.
- Fizet? Hol vagytok?
- Boltban.
- És miért együtt, nálad meg miért nincsen telefon? - Hallom, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt, de a hadarása nem hagyott alább.
- Hát én sem tudom…
- Na mindegy, akkor majd később beszélek vele is. Mikor mész haza?
- Szerintem jövőhéten. Legalábbis azt mondta, hogy a szünetet nála töltöm. - Nem, mintha az én életem nem lenne eleve egy nagy szünet.
- Érdekes.
- Miért, másokkal nem ilyen?
- Nem tudom, annyira azért nem ismerem. - Hát bíztató. Azt hittem nagy haverok, vagy valami olyasmi.
Mire befejezzük Seunghyunnal lényegében Hongki kibeszélését, ő addigra végez a fizetéssel, úgyhogy megindulhatunk kifelé a hidegbe, hogy bepakoljuk a csomagtartóba a dolgokat. Jó, igaza volt, tényleg fázom, de ez a néhány perc nem a világ vége.
Mikor visszatérünk a házhoz, segítek behordani a halom cuccot, hogy aztán fáradtan leülve a konyhaasztalhoz figyelhessem, ahogy ebédet készít. Szerintem túl kevés idő telt el, mióta utoljára ettünk és legszívesebben csak aludnék, de elfogadom, hogy most normális ember módjára kell viselkednem, mert szerinte az sokat segít a hangulatomon. Szerintem viszont az egyetlen, ami segít, az az ő jelenléte, dehát ezt azért mégsem mondhatom, így csupán hallgatom, amiket mesél és válaszolgatok, ha esetleg kérdez valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése