Ebéd után a fél órás pihenőre egy három órás filmet tervezett be. Nem mellesleg elég nyomasztót a történetéből ítélve, de Hongki szerint jót tesz majd nekem néhány ilyen elgondolkodtató, pszichológiai mű, ezért minden nap nézni fogunk egyet a kedvencei közül. A nappali - vagy mi - kanapéjára leülve én is követem őt, kivételesen most magamtól helyezkedve hozzá meglehetősen közel, és nem csupán azért, mert taplóság lett volna a másik oldalra húzódni. Azt hiszem, titkon remélem, hogy ezúttal is közeledni fog.
Szokatlan még nekem ez az egész, ugyanis gyerekkoromban nem volt sok részem az érintkezés kellemes formájában. Ha otthon valaki hozzám ért, az verést jelentett. Persze nem püföltek engem éjjel-nappal, de ez akkor sem nevezhető még a legjobb indulattal sem olyannak, mint Hongki gyengédsége. Ő tényleg figyel, még ha sokszor ezt ki is használva kedvem ellen tesz valamit. Gondolom ez a dolga.
Most is látom, ahogy szeme sarkából engem les egy halvány, de annál sokatmondóbb mosollyal, majd ahogy kényelmesen elvackolja magát, átkarol és közelebb húz. Amolyan barátian. Gondolom - mert hát Seunghyun nem szokott ilyet csinálni.
Azt hittem, valami tényleg nagyon mély sztori lesz, de még csak nem is igazán ember pszichológiáról szól, hanem egy sérült lóról, akiért mindent megtesznek, hogy újra a régi, baleset előtti állapotát visszanyerjék. Legalábbis én ezt veszem le az egészből, Hongki pedig nem kommentálja az eseményeket, csupán csendben figyel és hüvelykujjával engem cirógat.
Nagyon megkönnyebbülök, amikor véget ér a film, és nem csak azért, mert kis híján bealudtam rajta, hanem azért is, mert már nem érzem a derekamat. Hogy kicsit magamhoz térjek, Hongki kitalálta, hogy takarítsunk, de én egy kóbor porszemet sem találtam eddig az egész házban, bár ettől függetlenül mindenben benne vagyok, ha úgy akarja.
Majd az is kiderül, hogy takarítás alatt nem egészen azt érti, amit számomra jelent - ráadásul reggel, míg aludtam már felsöpört és felmosott mindenhol. A majdhogynem egész helyiséget beterítő könyvespolcok között akar rendet tenni, leporolni őket, témájuk szerint visszahelyezni eredeti állapotukba az elkószált példányokat. Így miután lepakolja szekrényenként a földre őket, mellettem guggolva nézi, melyik milyen és a kezembe adva nekem a kijelölt sorokba kell rakosgatnom őket.
Ezzel elmegy az egész délután, amit nem is bánok, csak szörnyen kimerít, bár talán főleg szellemileg. De legalább utána bekapcsolja nekem az esti híreket, amiket úgy szeretek nézni, hogy ő közben tudjon valamit dolgozni mögöttem az íróasztalán pihenő laptopjával. És még a macska-szerű, nyomott orrú állat is előkerül, akivel eddig csak az ágyban volt szerencsém találkozni és még úgy is érzem, hogy megkedvelt, ugyanis összegömbölyödve mellém hajtja fejét álomra. Az mondjuk fix, hogy én hozzá nem érek, nagyon bizarrul néz ki.
- Mi a baj? - pillant fel rám aggodalmas ábrádazattal a vacsorájából.
- Semmi, csak nincs étvágyam - piszkálgatom a tányérban lévő, egyébként nagyon finom és jó illatú ételt. Olyan világvége hangulatom van, hogy mindjárt elsírom magam, pedig elég jó napom volt.
- Hogy érzed magad? - tör elő pszichológus énje, amit nem túl gyakran enged szabadjára, ha itthon vagyunk, azon kívül persze, hogy a fél szeme mindig azon van, mikor mit csinálok éppen.
- Nem valami jól… - ismerem be talán most először.
- Szokott ilyen lenni?
- Szokott. - Nincs kedvem beszélgetni, csak egyedül akarok valahol szenvedni magamnak.
- És mit csinálsz, mikor előjön, majd mit csinálsz utána?
- Semmit, majd elmúlik. - Rohamom lesz, kezdek pánikolni.
Ahogy befejezzük - illetve inkább ő - az evést, elküld zuhanyozni, de utána már nem zargatom őt, egyenesen bevonulok a szobába, ahol történetesen nincs ott a már megszokott, fehér felmosórongy a párnán. A házban való jelenlétét leginkább a fürdőszobában elhelyezett macskaalom, illetve talán a konyhában lévő kétszer két pár kisállat tál egyike jelzi, az állat maga csak ritkán.
Rosszul vagyok, úgy érzem, elnyel a sötét, hogy valaki, vagy valami figyel, alig kapok levegőt, félek. A fejemet ingatva próbálom kicsit nyugtatni magam, s bár szinte üres a fejem, egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Nincs múlt, nincs emlék, csak a most, csak az itt. Az a most, ahol teljes magányomban sem érzem magam egyedül és ez megrémiszt. Mintha nem is én uralnám a testemet, erőszakosan szorongatom az ujjaimat, csak arra koncentrálva, hogy elmeneküljek. Magamtól, magamból…
A tehetetlenség megőrjít, s szép fokozatosan egyre több kényszercselekvést veszek fel. Melegem van, de lever a víz. Fulladok, Sírnék, de jelen helyzetemben ez lehetetlennek tűnik. Valami nagyon nincs rendben velem, pedig most tényleg nem történt semmi.
- Jaejin? - Az ajtó halk súrlódása fülsüketítően vágja ketté az engem ölelő csöndet. - Alszol? - tér beljebb, bár biztosan hallja, hogy nem, csak választ vár. - Feloltom a villanyt - figyelmeztet, majd ténylegesen megteszi. Ahogy fáradt tekintetét rám emeli, egyből kimegy szemeiből az álom és hozzám siet. - Mi történt? - mászik fel hozzám az ágyba, de ahogy elém térdel süt róla a tehetetlenség. Bár tudnék beszélni, nem vagyok olyan hangulatomban, hogy meg is tegyemen. - Jaejin… - halkul el, s elkapva az egyik karom, a sajátjához hasonló helyzetbe ránt fel, hogy szorosan átölelhessen. - Nem mondod el, mi a baj? - próbál úgy lefogni, hogy abbahagyjak mindenféle mozgást, csak éppen nem sikerül. Nem megy. - Nem baj, ha nem, csak nyugodj meg - nyom egy puszit a trikóból kilógó vállamra, mire ledermedek.
Néhány pillanatig próbálom rendbehozni a fejemben lévő káoszt, de nem megy, félek, így újra mocorogni kezdek, mire még egy puszi a válasz, közel azonos hatást elérve vele. Hongki - gondolom - érezve, hogy jó úton jár, egyre több és több puszival halmoz el, már nem csupán a vállamon, hanem az arcomon is, valamit susmogva közben, amit bár nem értek tisztán, rásegít, hogy végleg kimásszak ebből a szörnyű állapotból.
Mikor már nem tart tőle, hogy megint kitör belőlem a pánik, elenged, leül, majd úgy húz újfent az ölelésébe, hogy kettőnket ringatva tovább nyugtatgasson engem.
- Ez azért várható volt - jegyzi meg halkan.
- Én nem vártam - válaszolok, fejemet az övének döntve. Eléggé kimerültem…
- De tudtad előre. Miért nem jöttél át, ha baj van?
- Nincs baj, nem tudom, mitől van ez, de nem történt semmi - súgom magam elé erőtlenül a szavakat.
Nem szól semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy akár órákig tudná magyarázni, hogy mi van velem, még ha nekem fogalmam sincs róla. Ehelyett viszont csak simogat tovább, halkan valami dallamot dúdolva.
Reggel egyedül ébredek, ami csak azért szomorú és meglepő, mert tisztán emlékszem, hogy az éjszaka Hongkival együtt feküdtünk le aludni és addig foglalkozott velem, míg el nem nyomott az álom - ami magamhoz képest meglehetősen korán volt, bár nem csoda a sok mászkálás, meg miegyéb után. Az viszont annál inkább, hogy ezúttal nem ébresztett, így, amint sikerül kicsit összeszednem magam, útnak indulok, hogy megtaláljam őt a nagy házban.
- Papucs? - intézi hozzám a nap első kérdését a tűzhely előtt, a kezében lévő fakanalat felemelve.
- Elfelejtettem - ismerem be kicsit elszégyellve magam, elvégre otthon nem hordok, nem is szeretem.
- Van ott az ajtóban, bújj bele gyorsan - biccent fejével a bejárat felé, s én odabattyogva szófogadóan belelépek egy másik párba, majd vissza sétálok a serényen főző férfihoz. - Hogy aludtál? Jó későn keltél - néz fel a falon lévő órára és én tekintetét követve meglepően konstatálom, hogy már dél múlt.
- Jól.
- Mit álmodtál?
- Nem tudom. Semmit. - Eddig bele sem gondoltam, hogy vele nem gyötörnek rémálmok, sokkal pihentetőbb az alvás.
- Örülök - lép a hűtőhöz, hogy onnan kivéve egy üveg kancsót, a már pultra helyezett pohárba töltsön belőle a narancssárga lötyből, amit aztán elém rak az asztalon. - Igyál.
- Köszönöm - fogadom el, nagyokat kortyolva a narancsléből.
- Tudom, hogy még nem tudnál enni, de ne aggódj, nem mostanság lesz kész, úgyhogy üljél le szépen és beszélgessünk. Jajj, ne nézz ilyen riadtan, nem kifaggatni akarlak a titkaidról. - Nem néztem riadtan. Szerintem. - Van valami téma, ami érdekel? Bármi kérdés?
- Hát, ha lehet, mesélsz magadról?
- Már hogy ne lehetne? - nevet fel. - Miről szeretnél tudni?
- Hát például, hogy hány éves vagy, hogy és miért lettél pszichológus, milyen a családod, mit szoktál csinálni, ha éppen nem dolgozol - sorolom azokat, amiken eddig többször is elgondolkodtam.
- Ha ennyi minden érdekelt, miért nem tetted fel eddig a kérdéseid? - sandít rám vigyorogva, majd még megkeverve a lábosban lévő ételt, helyet foglal velem szemben.
- Nem mertem.
- Miért nem? - lepődik meg kissé, s mivel az asztalon lévő kezeimet nézi, ahogy birizgálom az ujjaimat, gyorsan lerakom azokat az ölembe, melyből az arcán átsuhanó grimasz elárulja, hogy messzemenő következtetéseket sikerült levonnia már csak ebből a kis semmis dologból is.
- Hát mert te az orvosom vagy és az a dolgod, hogy megtudj rólam mindent, én meg csak a beteged, úgyhogy semmi közöm az életedhez. Vagy mi… - teszem még hozzá bizonytalanul a furcsálló tekintete láttán.
- Kezdjük ott, hogy te nem csak a betegem vagy - nyomja meg a “csak” szócskát -, hanem a barátom is. És nem az a dolgom, hogy kifagassalak a létezésed minden percéről, hanem, hogy megtudjam, mi az oka annak, amiért te nem érzed jól magad és közösen változtatni tudjunk. Minden egyéb, ettől eltérő kérdést azért teszek fel, mert érdekelsz - mondja tőle szokatlan komolysággal.
- Értem. - Kicsit olyan, mintha le lettem volna szidva.
- Na de a kérdéseid - vidul fel újra. - Harminc éves vagyok. Úgy lettem pszichológus, hogy kijártam az ehhez szükséges iskolákat és elvégeztem a tanfolyamokat. - Végig zavaróan engem szuggerál, mint az óráinkon szokott. Ettől meg persze nem tudok ránézni, ezért minden mást vizsgálgatok a szememmel a konyhában. - Azért választottam ezt a szakmát, mert tizenévesen elég nagy trauma ért, mikor rájöttem, hogy én valójában a férfiakhoz vonzódom, amit tetézett, hogy a közvetlen családomon kívül senki nem fogadott jól. Hogy mindezt fel tudjam dolgozni, pszichológushoz jártam másfél évig. Egy nagyon kedves, nyugdíjas éveihez közel járó néni volt az, aki elvállalt engem, miközben már ketten is elutasítottak előtte. Mellette találtam meg önmagam és úgy éreztem, én is segíteni szeretnék az embereknek. - Mesélés közben a reakcióimat figyeli, amik nemigazán vannak. A konyhaszekrényeket elemzem. Valami dereng arról, hogy meleg, de erősen kétlem, miszerint mi társalogtunk volna akár csak hasonló témáról. - A családomat nagyon szeretem, elfogadóak minden téren és amikor lehetőségem van rá, meglátogatom őket. Szabadidőmben meg takarítok, olvasgatok, eljárok a haverokkal inni, illyenek. Te jössz, Jaejin.
- Én, mit? - mutatok magamra meglepetten. - Tudod az egész életem.
- Biztos van olyan is, amiről még nem tudok.
- Biztos, de akkor arról én sem, mert nem jut eszembe semmi. Az emlékeim rettentő hiányosak az eddigi életemet illetően.
- És tudod miért?
- Tudom. Mert nem akartam emlékezni. Mert nagyon hosszú ideig a múltban éltem és egyszerűen ki akartam szakadni onnan, elfelejteni minden szart.
- És utána jobb lett? - Máris nem olyan baráti ez a beszélgetés, mint amilyennek indult.
- Igazából jobb. Már nem azért vagyok egy nagy rakás idióta, mert állandóan a régi dolgokon rágom magam, hanem azért, mert se múltam, se jövőm - vonok vállat amolyan “minden mindegy” módon.
- Jaejin, miért jöttél pszichológushoz? - Van benne valami kellemes, mégis fura, hogy állandóan a nevemen szólít. Más nem is nagyon szokott rajta kívül.
- Adni akartam mégegy esélyt az élethez.
- Amit néhány napja el is dobtál… - Nem kérdés volt, mégis úgy érzem, mintha magyarázkodnom kellene.
- Mert annyira rosszul éreztem magam és úgy gondoltam, nincs vesztenivalóm.
- És most hogy érzed?
- Most jó. - Itt. Veled.
- Ennek igazán örülök.
Amint kész az ebéd, úgy eszek, mint aki egy hete kaját sem látott. Hongki meg is jegyzi, még több ételt pakolva a tányéromra, de abból sem hagyok semennyit, hogy aztán fájlalhassam a hasamat. Mivel úgyis filmnézés jön, nem is baj, ki tudom pihenni.
- De nézzed is - fúrja ujjait kusza tincseim közé, miközben fejemet a combján pihentetve fekszem a kanapén. Bár én nem akartam ráfeküdni, ő húzott oda, sokkal kényelmesebb, mint az előbb volt.
- Nézem.
Ezúttal egy jelentősen mélyrehatóbb filmet sikerült kiválasztania, ami egy kamaszlányról szól. Hogy mennyien bántják, amiért szegényebb körülmények között él és mi mindent el kell viselnie azért, hogy befogadják a közösségbe, ahova eredetileg nem akarna tartozni, de jobbnak hiszi, mint a magányt. A végére happy end, meg minden, de számomra mégis olyan keserű ízt hagy maga után. Sok elgondolkodtató részlet szerepelt benne.
Kicsit emlékeztet azokra a lányokra, akik olyan csendesen visszahúzódtak szünetekben a terem védelmébe és egymás közt pusmogva beszélték meg a tanulnivalókat, vagy éppen egy jó könyvet. Minden olyat, ami az iskola “menőbb” rétegét egyáltalán nem érdekelte. Kifejezetten nem figyeltem rá soha, de őket is sokat piszkálták. Hol szóban, akár óra közben, hol a cuccaikat elvéve, nem ritkán tönkre is téve azt. És ilyen majdnem minden osztályban volt. Simán lehet, hogy ők is így élték ezt meg…
Azt ember, mint társas lény, undorító egy faj. Szükségünk van a kapcsolatokra, mégis tönkretesszük egymást. Sokkal, de sokkal jobb lenne mindenki számára, ha alig fele ennyien lennénk ezen a bolygón. Vagy ha én nem lennék. Mármint ez nem lenne jó mindenki számára, mert mindenki nem ismer, sőt, éppen csak néhányan, de nekik talán. Már én sem igazán tudom. Nem is igazán jött ez fel bennem mostanában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése