- Na, kész vagy? - néz rám ádáz mosollyal, kezében egy ollóval, amitől az összkép kifejezetten pszichopatának hat, gyermeteg arca mégsem enged félni tőle.
- Késznek születtem - húzom ki magam magabiztosan.
- Akkor csüccs - biccent fejével a fotel felé.
- Állva is jó…
- Oké, de én szóltam - von vállat hetykén és közelebb lép, mivel arányosan én hátrébb. Lehet mégsem vagyok még annyira kész… - Sehun, ne menekülj már! Kihívhatom az orvost is, ha az jobban tetszik, de hidd el, ő nem lesz ilyen kíméletes veled - csattogtatja meg vágóeszközét nyomatékosítás gyanánt. Köszi Lu, nagyon meggyőztél… - Ha ennyire fáj még, akkor rajta hagyom, de a három napot növeljük - fordul meg, hangjába jól érezhetően incselkedve, ollóját a válla felett tartva, én pedig gondolkodás nélkül kapom azt ki és ledobva a pólómat, neki esek a kötések levágásának. - Olyan hülye vagy - csap vállon, ezzel egyidőben kigáncsolva. Olyat esek, hogy csak nyekkenni van erőm a padlót érést követően, s még azt sem tudom mikor vette ki a kezemből azt a vackot. - Ha ennyire menekülni akarsz tőlem, csak mond azt, és mehetsz is - ül csípőmre, és ábrázatáról olvasható a csalódottság. Eddig hiába kértem őket, nem engedtek el, most meg mégis felajánlja?
- Még ma elvisellek - bukik ki a számon, mivel azt érem el, hogy a kelleténél jóval nagyobb hévvel essen kötéseim leszedésének.
- Ezt inkább nekem kéne mondanom!
- Hát mondd - ficegek kicsit, mert elég kényelmetlen, hogy nyomja a lapockámat a hideg parketta, meg a seggemet is bevertem esés közben. Luhan kezei megremegnek, és jóval óvatosabban lát a munkának, mégis sikerül kissé megkarcolni, ám nem teszem szóvá, annyira nem érdekel.
- Így nem fog menni… - közli kissé nyersen, mégis olyan… furán.
- Hogy? - emelem fel kicsit csípőmet, hogy szabad kezemmel alá nyúlva meg tudjam nyomkodni a fájó pontot.
- Sehun, ne már! - rántja le rólam egybe a gézt, mire feljajjdulok.
- Mi bajod van?! - ülök fel, ezzel egyenesen szembe találva magam a kissé megszeppent sráccal, s rögtön leesik a gond forrása. - Ohh - ámulok el fél pillanatra, majd kezeimmel hátul megtámaszkodva, felnyomom ágyékom.
- Sehun, ne - rogy meg kissé, kezéből letéve az ollót, mielőtt egyikőnket leszúrná.
- Miért, nem jó? - ismétlem meg az előbbi mozdulatot, mire hangosan felszusszan. - Na látod - terül el egy győzelemittas vigyor ajkamon, s lustán bámészkodni kezdek a szobába, tudatva vele, hogy egyáltalán nem érdekel már a dolog.
- Te most szórakozol velem?! - csattan fel haragosan.
- Eszem ágában sincs…
- Tényleg nem tanultál semmi jómodort, hogy hogyan kell bánni az idősebbekkel - morogja durcásan, én meg elnevetem magam. Komolyan, mit vétettem?
- Hát, akkor taníts hyung - búgom kihívóan hatalmas, mélybarna íriszeibe mélyedve. Istenem, ez a szempár lesz a halálom! Úgy csillog, hogy az valami hihetetlen. Fogalmam sincs mit, művelek, és mire vállalkozok, de míg ezt látom, azt hiszem egyáltalán nem érdekelnek a következmények. Egyelőre úgyse nagyon van még mit megbánnom, nem követtem el annyi szart az életemben, hogy jót szórakozhassak rajtuk vénséges koromban.
- Pimasz vagy - cicceg és még mielőtt bármit reagálhatnék, keze a tarkómra siklik, selymes párnáit pedig követelőzően nyomja enyémeknek. Nem kertel vágyait illetően, ahogy nyelve számba siklik, lök egyet csípőjével, s most rajtam van az élvezet sora, minek bármennyire is próbálok, nem tudok nem hangot adni. Ahogy ujjai lesiklanak fedetlen hátamra, kellemes bizsergés fut végig gerincemen és minden maradék józan eszemet magam mögött hagyva, erősen markolok derekára és mozgatom magamon, mibe már mindketten felhördülünk.
- Öhm - üti meg fülem valahonnan mellőlünk egy bizonytalan köhintés. - Zavarok? - kérdi félve Minseok, s egyik keze tarkójára siklik, mit zavartan simogatni kezd. Úgy válok el Luhantól, mintha megrázott volna, de ugyan, teljesen lehetetlen, hisz mégiscsak az ölemben ül, hol jelenleg egy jókora merevedés is szerepet kapott.
- Nem, dehogy - gesztikulálok hevesen, de látszólag Lut annyira nem érdekli a dolog, mint minket.
- Ja - böki oda haragosan.
- Csak mondani akartam, hogy holnap nagygyűlés, és döntünk a két oldal helyzetéről - szedi össze magát, és érdeklődve vizsgál minket, minek hatására érzem, hogy teljesen elvörösödik a fejem. - Elmenjek?
- Nem ke-
- Igen, húzz el - biccent az ajtó felé, én meg jobbnak látom a menekvést, mert is mindjárt megint vita tört ki, én meg nagyon nem szeretem a feszültséget. - Sehun, már megint mi bajod? - fújtat rám, mikor kicsit megemelve őt, kimászok alóla.
- Nekem? Öhm, nekem, hát öhm semmi - állok fel, látványosan leporolva magam.
- Én szóltam - kuncog fel Minseok és elfordulva, ő is menekülőre veszi.
- Kussolsz! - repül még felé egy párna, mi hátának vágódva puffan a földön.
Mivel nincs rajtam sokminden, ráadásul gondok vannak odalent és még mocskosnak is érzem magam, elslisszolok a fürdőbe, mielőtt Luhan észreveszi nagy mérgelődésében, hogy leléptem. Nem mintha nem hallaná, vagy érezné, mikor, hol és mit csinálok, de az ugye mellékes…
Ledobálva magamról a feleslegessé vált kölcsön kapott alsó ruházatot, óvatos léptekkel állok be a zuhanykabinba, és húzom magamra az ajtaját, hogy ne menjen ki majd a víz. Gyűröttnek és tanácstalannak érzem magam, a fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, de egyiket sem tudom elkapni, hogy bármi értelmeset kihozzak belőlük.
Sosem voltam még ilyen helyzetben, és túl könnyen feloldódtam ahhoz képest, hogy idegenekről van szó. Vajon még nevezhetem azoknak őket? Mellettük élünk évek óta… voltak valaha egyáltalán idegenek számunkra? A titok nyitja, amit oly’ régóta kerestünk, és amiről csaj halvány sejtésünk volt, most itt van előttem, és engem, az ellenségét ápolja. Mi van, ha ez csapda? Ha mégsem mehetek haza? Ha itt tartanak, felhasználnak, legyilkolnak? De akkor miért engedték, hogy velük menjek a harcra? Ott bármikor esélyem lett volna menekülni, bár a messze jutás már kétséges.
Ahogy megnyitom a meleg vizet, fél testemet beborítja a forróság. Imádom ezt a hőmérsékletet. Inni, enni, érezni, magaménak tudni. A nyarat már egy fokkal kevésbé viselem, az annyira nem az én asztalom, ilyen téren inkább a tél. A nagy bundám amúgy sem enged fázni, míg nyáron ha leborotválnának is megsülnék, bár kinézném belőlük. Annyiszor tettek már nekem keresztbe, hogy fél napomba telne megszámolni és még így sem emlékezhetek mindre, de tán ettől is olyan erős a mi kötelékünk. Nem tudom mi lesz, ha ha-
Az ajtó halk nyitódása ránt vissza gondolatmenetemből. Eddig fel sem tűnt, hogy fázok, ám libabőrös jobbomon végignézve, rájövök, hogy arrébb kéne másznom, azonban helyette csak figyelek. Idebent csak tompán, de érzem az illatát. Luhan az. Nem láthat az átpárásodott üveg miatt, de ő is biztosan tudja, hogy itt vagyok.
Ahogy hátamat megcsapja a hideg, teljesen megmerevedek. A hűvösséget a testéből áradó hő váltja fel, s amint behúzza a kabin ajtaját, nekem feszülve ölel át.
- Lu? - kérdezem az egyértelműt. Nem válaszol, csak kezével lejjebb araszolva könnyedén megtalálja még félig izgalmi állapotban lévő hímtagomat és hezitálás nélkül fonja köré hosszú, vékony ujjait, mire felnyögök. Ekkora intenzitásra álmomban sem gondoltam egy egyszerű érintés miatt. Csuklója megrándul, csak éppen hogy, de nekem már az elég, hogy kikészítsen. Előbbi didergésemet mintha elvágták volna, pulzusom az egekbe szökik, és a halk zihálásom apró felhőpamacsként hagy engem el. Lassú, kínzó mozgásba kezd, míg ajkai két lapockám közt záródnak és gerincem mentén puszilgatva gyorsít az iramon. Már öntudaton kívül kapaszkodom meg elöl a csempébe, de elmém legmélyén még mindig ott a félsz, ami miatt erősen csökken az akció sikeressége.
Nem jó, amit teszünk. Árulás mindkét fél részéről, ami viszont még több kérdést von maga után, az Minseok viselkedése. Tudja mi folyik köztünk, nem egyszer adott már erre utaló jelet, mégsem próbálta megállítani egyikőnket sem. Sőt… mintha inkább bátorítana. Mi haszna lehet neki belőle? Már most jól érzem saját, valamint Luhan feromon szagát, a többiek száz százalék, hogy észre fogják venni, ha most nem állunk le.
- Sehun - hajszol még gyorsabban, így ha akarnék se tudnék válaszolni. - Ne gondolkodj - mondja két csók közt, mikkel hátamat lepi be. - Ne állj ellen… te is akarod - leheli olyan halkan, amit egyszerűen csak elnyomna a víz zubogása, én mégis tisztán értem.
Hát ezaz. Hogy én sem tudom mit akarok. A vágy fokozatosan ütközik ki rajtam, így valójában mindegy is, mert kifejezetten nem teszek ellene semmit, tehát alul fogok maradni egy olyan harcban, amiben részt sem veszek.
Ahogy másik keze a combomba markol, és úgy simul teljes egészében nekem, feladom minden eddigi kételyem, és magam mögé nyúlva fogok karjára, hogy előre ránthassam. Hatalmas szemekkel felnéz rám, én meg folyékony csokoládé íriszeit nézve érzem, vesztettem… Elvesztem az irányítást. Lehajolva egy hosszú, gyengéd csókot nyomok homlokára, s már nekem fáj, hogy ennyi érzelmet viszek bele, de nem tudok mit tenni. El akarok menni most. Elmenekülni előle, ez elől az egész elől, de nem tudom hogy tehetném.
Karjai derekamra fonódnak és kismacskaként simul ölelésembe, ezzel elvágva ellenállásom utolsó vékonyka szálát is. Megadom magam, elég volt, nem tudok tovább hadakozni. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekel mi lesz ebből, nem érdekel mennyire fogok megsérülni, itt és most kell nekem. Nem számít mennyire fáj, a kisujjam mozdítása nélkül kényszerített térdre és láncolt magához. Csak egy dologban reménykedhetek…
Puha szája újra megtalálja bőrömet, csak most történetesen a vállamat. Édesen ízlelgeti az érzékeny felületet, míg én végig mérem mezítelen hátát. A látványa valami elképesztő. Egy hiba, vágás, vagy folt sincs rajta, fehér és selymes. Nem bírom ki és nem is akarom, hogy ne érjek hozzá, így ujjaimmal oldalán játszom és simogatom, mikre egyre feltörő sóhajai adnak bátorságot. Ajkai kulcscsontomra vándorolnak és itt telik be nekem a pohár. Álla alá nyúlva rántom fel a fejét és vonom vad, követelődző csókba, mit rögtön viszonoz is. Hevességemben a hűvös, kemény csempének nyomom, ezzel teljesen behúzva a forró víz alá, mire mindketten összerezzenünk, ám hamar túllendülve rajta nyúlok feneke alá és emelem fel. Lábai derekam köré vonódnak, ágaskodó nemessége pedig hasfalamnak feszül, meg-meg rándulva nyelvjátékunk közben.
Levegőért küzdve húzódunk el, de csak alig fél centimétert. Ujjai vizes hajamba siklanak, és tincseimet tépázva lök egyet a csípőjével, utalva a folytatásra való igényét. Egyik kezemmel eleresztem és gyorsan benyálazva ujjaimat, tenyeremet bal farpofájára simítom, egyre beljebb és beljebb bandukolva, míg meg nem találom bejáratát. Nyakába harapva hagyok nyomot rajta, és szívom erősen, mire keze megfeszül és még inkább magához nyom. Egy elégedett morranással tudatom, hogy tetszik a hevessége, majd kertelés nélkül nyomom be első ujjamat, utána közvetlen a másodikkal. Fájdalmas szűkölése kissé elbizonytalanít, ezért megállva tevékenykedésemben, feltekintek rá.
- Csak csináld - leheli, arcát az enyémnek dörgölve. Erősebben szorítom magamhoz és úgy párosítom a harmadikat is, hogy mozogni kezdjek benne.
- Sajnálom - puszilok fülébe.
- Ne légy hülye - csimpaszkodik vállaimba, ezzel némileg levéve a terhet egyetlen tartó karomról, ami így is rohadtul fáj, mert a sebnek bizony még nyoma van, ha nem is olyan vészes, mint eddig.
- Már késő - kuncogok fel és kihúzódva belőle, kő kemény hímtagomra markolok, hogy oda vezethessem. - Készen állsz?
- Ezt mintha ma már én kérdeztem volna - görbül huncut mosolyra szája.
- És én nem álltam készen…
- De én viszont igen, úgyhogy gyerünk! - közli ellent mondást nem tűrő hangon, mire meg is kezdem a benyomulást. Végig arca apró rezdüléseit figyelem, ahogy centiméterről centiméterre fogad magába a forróság, mihez képest a csapból folyó víz akár jég hidegnek is elmegy.
Ugyan egy hang nélkül tűrte, hogy tövig elmerüljek, én mégis várok fél percet, mielőtt mozogni kezdenék, hogy engedjem szokni méretemet. Már két kézzel tartva őt lökök egy kisebbet, mit követ a következő, és az azutáni. Fogaimat összeszorítva próbálom csökkenteni nyögéseimet, kifejezetten kevés sikerrel, mi Luhannak is feltűnik.
- Csakh enghedd ki - bújik vállamba, azonban a kedvesség helyett a nyakamba harap, mire felmordulok.
- És hyung? - nyelek nagyot. Direkt nem mondtam ki a nevét, hülyén hatna most…
- Merh... szhetinthed ezht nem halljha?
Mivel igaza van, nem is zavartatom tovább magam. Csak aztán majd, hogy nézek a szemébe… Fokozatosan gyorsítva a tempón hajszolom magunkat a gyönyör felé, melyet először Lu ér el, majd még két lökés után én is követem. Némi utómozgást követően húzódok ki belőle és ülök le a zuhanytálcára, háttal az ölembe húzva őt. Fájdalmasan szisszen, ahogy lábaimra ér és helyezkedik, míg én karjaimat tornázom ki és csak álljuk a ránk zubogó vizet. Pihengve hátát mellkasomnak dönti, s én nyakába csókolva hajtom le a fejem, együtt pihenve vele, míg keze újabb hadjáratba nem kezd hasamon.
- Nem - kapom el a kóbor végtagot és tolom távolabb.
- De miért? - veti hátra buksiját, szemeit az enyémbe mélyesztve.
- Mert nem.
- Megbántad?
- Nem mondtam.
- De gondoltad.
- Elég volt. Lu, ne nézz így rám, mert még megtalállak erőszakolni - tápászkodok fel vele együtt, hogy neki lássak a tényleges tusolásnak.
- Nem bánom - mondja vidáman, én meg inkább csak hátat fordítva neki nyúlok a tusfürdőért, mire egy haragos ütés a válasza. Gyorsan bedörgölöm magam mindenhol a mézszerű illatú anyaggal, aztán visszafordulok hozzá.
- Hajolj le!
- Mi? Miért? - válik kissé rémültté, ami rögtön elárulja, hogy bizony a megerőszakolósdit sem gondolta komolyan.
- Hogy kipucoljalak - nyúlok fel a zuhanyfejért.
- Meg tudom oldani - venné el, de nem engedem.
- Nem kérdeztem. Na gyerünk! - utasítom, mit nagy meglepetésemre meg is tesz és egy szó nélkül tűr mindent. Ez nem rá vall…
Amit befejeztem a kettőnk fürdetését, kiszálltunk megszárítkozni, hogy aztán elvonulhassunk aludni.
Bármennyire is kifárasztott a menet, nekem valamiért sehogy sem jön álom a szememre. A nekem háttal szuszogó fiú tincseivel játssza figyelem meg jól arca összes vonását, mintha csak ezzel akarnám örökre az emlékezetembe zárni, holott tudom jól, hogy inkább felednem kellene. Tényleg nem bántam meg, ami szintén ostobaság a részemről, de nem érdekel.
A reggel kellemetlenül korán eljön, főleg, ha azt vesszük, hogy már fél egy is elmúlt. Meglepően könnyűnek és energikusnak érzem magam, ami egyáltalán nem szokott rám vallani, azzal a bűzzel együtt, amit magamból ontok kielégültségem jeléül. Persze, ezt lehetne arra fogni, hogy magamnak csináltam, ha nem párosulna hozzá Luhan jellegzetes pézsma illata. Asszem ezt nagyon elcsesztem…
- Ébresztő - puszilok a hatalmas takarókupacra magam mellett.
- Hagyj - morogja fészkelődve, de én kíméletlenül lerántom a puha paplant. - Sehun! - csattan fel hangosabban, lendületesen felém fordulva. Egy ideig csak meredten néz, majd tekintete meglágyul unott képpel felülve kezdi ropogtatni a nyakát. - Csinálok kaját, mielőtt megyünk - mászik le az ágyról, jól láttatva pucér fenekét. Kellő lassúsággal hajol le az egyik fiókhoz, honnan két alsót kihúz és az egyiket hozzám vágja, míg a másikat magára veszi.
- Megyünk? Te hova jössz?
- Elkísérlek - nyújtózik ki. Elmerengve figyelem, ahogy vékony bőre csontjainak feszül, mit egy önelégült félmosollyal díjaz.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - aggatom magamra a kapott boxert, hogy én is kikelhessek.
- Ez van - von vállat és felvesz még egy pólót is, s távozik. Kilépve az ajtón, megcsap a világosság, amit hunyorogva állok egészen ki a konyháig, mert ott már elviselhetetlen a fény. Lehuppanva egy székre csukott szemmel relaxálok, míg valami koppanását nem hallom magam előtt, pedig meg vagyok róla győződve, hogy Luhan mögöttem áll a tűzhelynél. A kávé erőteljes illatára pilláimat felnyitva egy mosolygós Minseok körvonalait vélem felfedezni.
- Jó reggelt - köszönök, tenyereimet a kapott bögre köré fonva.
- Neked is - foglal helyet mellettem és sokat sejtető pillantással méreget minket.
- Hagyd már abba! - mordul rá Luhan, mire ő feltett kezekkel hőköl hátrébb.
- De mit? - kérdi ártatlanul.
- Ezt a vigyorgást. Felbasz. Nem kell mondanod, tudom, tudom, mindent tudok!
- Még mindig sajnállak - intézi nekem szavait, amiket még mindig nem tudok hova tenni. - Én viszont megyek, akad még dolgom. Lu-ge, ne felejtsd, amit mondtam, te pedig… - mutat rám, és feláll. Közelebb lépve hajol le, hogy egy baráti ölelésbe vonjon. - Vigyázz magadra.
- Baozi! - hallom a csattanást és rázkódásából ítélve, pont most rúgta meg valahol, mire elenged.
- Vigyázz kérlek erre a hülyére is - borzolja össze a magasabb haját, s mielőtt az mégegy csapást mérhetne rá, elsiet.
Mindig melegséggel tölt el kettejük kapcsolata. Külső szemmel is jól láthatóan imádják egymást, ami főleg kötözködésükben mutatkozik meg, de persze vannak érzelmesebb pillanataik is. Eddig úgy el akartam menni, de most miért fáj ennyire? Miért érzem, hogy maradni akarok, mikor otthon vár a családom?
Nem nagyon volt étvágyam, de így is le bírtam küzdeni az étel felét. Még mindig nem az együttlétet bánom, bár az sokat rátett ennek a nehézségére. Mi ez a borzalmas érzés, ami belülről mar? Jelenleg mindennél jobban utálom magamat, és félek, hogy mi fog rám várni.
- Nagyon bedepiztél - pöcköl homlokon Luhan. - Kész vagy?
- Szerinted nem fognak hülyének nézni két alsógatyás srácot, ahogy átszaladnak az úton? - vázolom fel először eszembe jutó, és legegyszerűbb kételyemet.
- Már megszokták… - szemeim elkerekednek, mire nevetni kezd. - Csak vicceltem, te bolond. Ez nem egy túl forgalmas környék, pár pillanat az egész.
- Oké - állok fel és csatlakozva hozzá várom, hogy kinyissa az ajtót, min kilépve türelmetlenül várom, hogy be is zárja. Ugyan a fagynak már nyoma sincs, mégis rettentő hideg van, így amint kattan a zár, és eldugta a kulcsot, olyan sprintet levágunk, hogy majdhogynem fel is melegedek közben. Kellően beérve a fák közé, ledobom az alsót és azonnal változok.
Sérülésem találatok helyei még eléggé kellemetlenül szúrnak, de már egész elviselhető, így amint rendesen meg bírok maradni a mancsaimon, tekintettem Luhant keresem. Ugyan nem kell sokáig kutatnom, de a látvány teljesen letaglóz. A termetes, böszme vadállat helyett egy pöttyös popós, elég aranyos hatású szarvas fogad, ami a maga nemében mégis veszélyes. Füleit hátracsapva fújtat egyet, s mint valami sértődött díva, peckes léptekkel megindul befelé. Ez a dög vagy tud a gondolataimban olvasni, vagy rám van írva, hogy lecukiztam Ő tökéletességét.
Összeszedve magam mélyesztem karmaim a talajba és elrugaszkodva, pillanatok alatt lehagyom az andalgó jószágot, aki ugyan ennyi idő alatt be is ér engem. Véve a kihívást, mindent beleadva futok, erőnek erélyével kapkodva lábaimat a cél irányába, folyamatosan kikerülve, vagy átugorva egy egy ágat. A legnagyobb bajom, hogy ő könnyedén tartja a tempómat, sőt, szerintem ha akarna, túl is menne rajtam, de nem teszi. Nagy rohanásomban azonban feltűnik, hogy nincs mellettem, így hirtelen lefékezve fordulok vissza, honnan lecövekelve néz engem.
Elé ügetve állok kétlábra, hogy felérjem a fejét és szaglászom, míg hátra nem lök. Nem akarok menni… Eddig a határig jött, innen már csak négy kilométer a házunk, ami egyszerre tűnik most szörnyen messzinek és közelinek is. Mellső lábai közé bújva nézek fel rá, mire ő lehajol és megnyalja a fejem tetejét. Undorodva kaparászom a nyálas részt és dőlök a szegényes talajzatra hemperegni, hátha ő is játszik velem, de nem tesz semmit.
Tehát ennyi volt. Legalább azt reméltem, hogy egy kicsit letört lesz, vagy valami, de nem, ennyi voltam és innen véget is ért az ismerettségünk. Úgy tudtam, hogy meg fogok sérülni! Baszki, annyira biztos voltam benne!
Füleim lehajtva, farkamat felcsapva eredek tovább utamon, hátra sem nézve, félve a további fájdalomtól. Nem értem a szarvasok nyelvét, fogalmam sincs, mi, mit jelent nála, de biztos vagyok benne, hogy körülbelül leszarja, hogy mi van velem. Dacosan hagyom magam mögött a métereket egészen az utolsó fáig.
Mintha mi sem történt volna… Chanyeol megint a folyosót mossa a nyitott ajtónál, mögötte pedig Kai és Baek bunyózik. Annyira hiányoztak már. Vajon képesek lesznek feledtetni velem Luhant? Nagyon remélem…
Még egy utolsó mély lélegzetet veszek, s kilépve rejtekemből egyenesen feléjük sétálok…
