TaeJin - Fékevesztett vágy

Éppen csak csapódik a szoba lazán felszerelt ajtaja, minek következtében még az azt tartó zsanérok is felsírnak, mikor Jin egész lénye a matracba préselődik, hála a fölé magasodó és ajkait rendületlen ostromló Taehyungnak, ki levegőt sem szívesen hagy kapni az idősebbnek, miközben a nemrég érkezésük okán még rajta ékeskedő kabátját rángatja le róla, immár sokkal kevesebb sikerrel, mintha alig fél perce tette volna. A szoba súlyos csendjét cuppogásuk és olykor morranásokkal fűszerezett türelmetlen zihálásuk töri meg, átitatva mindent vonzódásuk hangjával, mi sokkal több egyszerű testi vágynál, jelenleg mégis ezen van a fő hangsúly, leküzdve minden egyéb érzelmi tényezőt.

Amint a - Taehyung számára - legzavaróbb felsőrész kellően messze kerül tőlük, térdét az idősebb lábai közé nyomva kéri szó nélkül azok szétnyitására, majd mikor ez megtörténik, közéjük férkőzve ereszkedik Jin testére, hogy mindkét kezét éjfekete fürtjeibe vezetve csókolhassa, minden porcikájával csakis őrá figyelve. Természetesen, társa sem tétlenkedik, s úgyszintén megszabadítva vékony bőrdzsekijétől, egyelőre még ruhán keresztül ismerkedik Taehyung szálkás alakjával, mintha csak az eszébe akarná vésni a fiú egész lényét.

Az éjszaka már jócskán rájuk ereszkedett, minek köszönhetően egyedül az utcáról beszűrődő halvány fény ad számukra segítséget, ám ők még ezt sem gondolják szükségesnek, teljesen átadták magukat az érzéseknek, nem kell hozzá látniuk.

- Hyung - engedi lejjebb rekedtesen mélyre hangját Taehyung, tudván, hogy az idősebb mennyire odavan ezért, közben ködös íriszeivel fürkészve társa kitágult pupilláit. - Mássz feljebb - búgja kivörösödött ajkaira, ám hiába került ezúttal Jin az alárendelt fél szerepébe, nem adja olyan könnyen magát.

- Itt miért nem jó? - terül el magabiztos mosoly az arcán, mit a fiatalabb semmilyen formában nem óhajt viszonozni.

- Nekem megfelel - vonja fel fölényesen szemöldökeit, elvégre, ő csupán Jin számára szerette volna kényelmesebbé tenni, kedve azonban nincs leállni a kötözködésének.

- Nekem is…

- Örülök - leheli a fülébe, s egy gyöngéd csókot nyom rá.

Taehyung ismeri szerelme minden gyengepontját, mit nem is rest kihasználni, és apró, nyálas puszikkal kezd el barangolni hófehér nyakán, miközben kezeivel pulóverének cipzárját igyekszik lehúzni, inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Csupán a lábaival nem tudja elég biztosra tartani magát, mi miatt olykor a kelleténél jobban előre billen, így jobbját mindig az ágyra téve akadályozza a kicsiny kocsi akadálymentes lecsúszását, elvégre az anyag ráncaiban rendre megakad. Mozdulatai egyre kapkodóbban, s észre sem veszi, de már fogait bevetve feszegeti Jin határait, míg végül sikerül széthúznia a felsőt, mit aztán a pólójával együtt rángat le róla, hogy a szoba egy magányos sarkába száműzhesse.

- Minden, ami jó bennem, az te vagy, hyung - nyújtja ki karjait, hogy alaposan végignézhessen az idősebb fedetlen felsőtestén, melynek világossága szinte kirí a sötét térből.

- Nem is vagyok benned, TaeTae - biccenti oldal a fejét, szórakozottan figyelve Taehyungot.

- Ma nem is leszel - mászik lábaival Jin csípőjéhez, hogy egy laza mozdulattal helyet foglalhasson ölén feltűnően kidudorodó nadrágján, mire ő rögtön reagálva már nyúl is a fiú felsőjének aljához, hogy némi segítség árán lehúzhassa róla, majd a derekára fogjon.

- Biztos? - kérdi incselkedve, és erősebben magához nyomja a fiatalabb alfelét.

- De még mennyire - dől előre, s kulcscsontját célbavéve folytatja felfedező útját ott, ahol abbahagyta.

Taehyung a legtöbb helyzetben csendes, visszahúzódó, és általában szótfogad a hyungjának, azonban ezek semmi esetre sem vonatkoznak a hálószobai tevékenységekre, mi ellen eddig még nem volt ellenvetése az idősebbnek, sőt, kifejezetten élvezi párja dominánsabb oldalát.

Ahogy halad egyre lejjebb, kénytelen ezt egész testével csinálni, míg végül lábai földet nem érnek, miközben Jin halvány kockáit körülírva csókolgatja. Kezei oldalán vándorolnak, érzékeny pontjait cirógatva, mellyel elérni látszik célját, ahogy az idősebb légzése folyamatosan vált szaporábbra.

- Tae - szólítja meg végül, mikor már farmerja övpántjánál tart.

- Igen? - pillant fel, bármi érdemlegeset várva, pedig tudja jól, tőle hiába.

- Emlékszel arra, amit a múltkor meséltem? - kérdezi kimérten, minden erejével azon léve, hogy elfojtsa feltörni vágyó mosolyát.

- Nem - forgatja meg a szemeit, kigombolva a nadrágot, mielőtt az idősebb folytatni óhajtaná a minden bizonnyal jelenleg felesleges szónoklatát.

- Tudod, amikor a-

- Hyung, csönd - nyúl be váratlanul, bokszeren keresztül rámarkolva Jin legnemesebb és immár kőkeményen lüktető szervére, mivel sikerül is elérnie a kívánt hatást.

Elégedetten konstatálva a beállt csendet ereszkedik térdeivel a puha szőnyeggel fedett parkettára, a feleslegesnek vélt anyagok kétoldalát megfogva, hogy aztán óvatosan és őrjítően lassan lehúzhassa azokat gazdájukról, megfosztva minden őt fedő textiltől. Taehyung imádja szerelme kiszolgáltatott látványát, Jin pedig imádja, hogy párja rendszeresen elidőzik az ő nézésével, egyedül csupán az időzítéssel vannak gondjai, ami ellen örömmel emel hangot - ha nem is a legjobb módon.

- Kezd lenőni a hajad. Mikor mész fodrászhoz? - támaszkodik fel alkarjaira, hogy jobban láthassa a lábai közt térdelő fiút, ki szemérmetlenül mustrálja dicséretre méltó méretét. Mondjuk, ő szokta is dicsérni, ha már Taehyung nem hajlandó…

- Jövőhéten - válaszolja, elfeledkezve az adott helyzetről.

- Elkísérjelek? - tesz még egy kísérletet, hátha ettől feleszmél végre, de ahogy a fiatalabb ismeri minden számára idegesítő, vagy éppen imádott szokását, ezzel felettébb kiszámíthatóvá téve őt, addig Jin is tisztában van vele, miszerint a lehetetlennel próbálkozik.

- Aha.

- Igazad van, TaeTae, gyönyörű vagyok, de kezdek fázni…

- Oh - pillant fel rá, elővéve a “bocsánatkérő” tekintetét, majd időközben sarkaira eresztett fenekét felemelve onnan hajol bal csípőcsontjához, hogy apró csókokkal ellepve ingerelje az egyébként sem túl türelmes férfit.

Lábára áttérve veti be nyelvét és nyalogatja, szívogatja, minél közelebb az idősebb nemességéhez, még véletlen sem hozzáérve. Belső combjához elérve hagy maga után piros foltokat, kiélvezve Jin már jól hallható szenvedését, minek biztosan meg lesz ára, és minimum háromszorosan fogja visszakapni, ám ez ebben a pillanatban semmit nem számít neki, csupán kiélvezi kivételes fölényét.

- Taehyung - szűköl, kijjebb csúszva az ágy peremére, abban bízva, hogy ezzel cselekvésre bírja a párját.

- Tessék? - távolodik el tőle, ezúttal ő kihasználva az időhúzás lehetőségét.

- Csináld már! - ül fel indulatosan, ez azonban hamar szertefoszlik a fiatalabb kérdésétől, ami hiába nem bonyolult, mégsem olyan gátlástalan, mint amilyennek mutatni szeretné magát.

- Jó, de mit?

Mélységes csend, ez minden, amivel Jin jelenleg szolgálni tud válasz gyanánt. Ugyan ő az idősebb, és bár esetek többségében a szókimondóbb is, pontos óhajának kimondását sértőnek találja mind saját maga, mint kedvese számára, így csupán könyörgő szemekkel vizslatja őt, hangtalanul rávezetve vágyának tárgyára, hiába tudja a fiatalabb szándékát.

- Ezt szeretnéd? - simítja végig férfiassága alját egész tenyerével, ezzel hasfalához nyomva azt. - Vagy ezt? - markol rá keményen, csúcsát a maga irányába vezetve, s végtelen lassan hajol oda, tekintetét el nem szakítva Jinétől, hogy lehúzva makkjáról a bőrt, finoman ráleheljen. - Netán ezt? - kapja be a végét, ajkait tagja legpuhább része köré zárva.

- Taeh~ - hunyja le félig a szemeit, eltátott szájjal figyelve a történéseket.

Taehyung még egy kicsit élvezve a sikerét marad csak a csúcsánál, megízlelve az idősebb feltörő előváladékát, majd mindennemű figyelmeztetést mellőzve engedi torkára, egy nagyobb nyögést kicsikarva ezzel szerelméből. Kezével elengedi nemességét, és helyette a combjaira fog, míg erőseket szív rajta, elérve, hogy Jin ujjai barna fürtjeibe nyugalmat lelve vegyék át az irányítást, mit Taehyung készségesen és annál nagyobb örömmel enged. Bár sosem vallaná be, imádja, hogy milyen reakciókat tud kiváltani az idősebből, erre azonban szükség sincs, hiszen Jin szentül hisz benne, miszerint, elég csak ránéznie bárkire, és az már hasonlóan érez, mint ő most. Párja sokszor viccel is vele, hogy a szótárban valahol az önimádat és a beképzeltség közt található ő maga, de ezzel egyelőre még nem sikerült harcba szállnia.

- Annyirah… jó vhagy - markol tincseibe, kissé megkínozva Taehyung fejbőrét, ki ezt szótlanul tűrve teszi a dolgát.

A fiatalabb minden tudását és tapasztalatát bevetve nyalogatja, szopogatja, kellően sok nyálat engedve rá ahhoz, hogy már a saját térdén is folyjon, olykor egy durvább mozzanatnál erősebben rámarkolva Jin lábára, ki értve a célzásból visszább veszi a maga által diktált tempót.

Ugyan az idősebb nem tervezett szólni róla, de Taehyung érzi izmai egyre sűrűbb feszüléséből, valamint, hallja zilált hörgéséből tűrőképessége végét, így még mielőtt a szájába élvezhetne, elhúzódik, megszüntetve minden testi kontaktot párjával.

- Olyan gonosz vagy~ - nyavalyog lebiggyesztett alsó ajakkal pár szusszanatnyi másodperc után, mit Taehyung ártatlan arcot vágva, mellkasát vakargatván néz mérhetetlen természetességgel, holott ő is jócskán szűkös helyzetben van már.

- Igen?

- Gyere ide - inti magához, mire a fiú feltápászkodva a földről, ráérősen Jin elé áll. Az idősebbnek több sem kell, elkapva Taehyung derekát fordít helyzetükön, és ezúttal ő passzírozza kedvesét a matracba, csak éppen jelentősen durvábban, mint ahogy azt a másik tette. - Ugye tudod, hogy büntetést érdemelsz? - magasodik fölé, magabiztos félmosollyal ostromolva társa mérhetetlen nyugalmát, ami ugyan csupán kívülről igaz, de eléggé megtörhetetlennek látszik.

- Nem számít semmi, amíg velem maradsz.

És itt dőlt meg Jin büntetés terve. Tekintetébe meghatottság költözik, a vágyai hirtelen háttérbe szorulnak.

- Hogy lehetsz ilyen végtelenül aranyos?

- Összekeversz magaddal, hyung - válaszolja a fiatalabb, teljesen komolyan gondolva.

- A~, TaeTae - ereszti el magát, teljes súlyával a másikra érkezve, ki ezt megérezvén egy nagyot nyekken fájdalmában. - Ma nincs szex, reggelig ölelgetni foglak - túrja be alá a karjait, hogy ténylegesen megtehesse.

- Komolyan? - húzza fel a térdét, ezzel combját Jin még mindig merev tagjához feszítve, miközben érzékien végigsimít fedetlen hátán.

- Jó, meggondoltam magam - támaszkodik vissza.

- Ez gyors volt - kuncog fel az idősebb határozatlanságán.

- Ne nevess, kapni fogsz - vonja össze szemöldökeit, mire Taehyung azonnal eltüntet minden örömére utaló emóciót az arcáról, magában folytatva a szórakozást.

Jin a fiú lábát lenyomva hajol ajkaira, hogy egy heves, követelődző csókba vonja, miközben kigombolja a nadrágját, majd jobbjával a tarkójára fogva ülteti fel, hogy még véletlen se váljanak el, míg megszabadítja a zavaró anyagoktól, s ezt követően visszadöntve őt nyomja merevedését Taehyungéhoz.

A fiatalabb váratlanul rátörő kétségbeesettsége miatt párja felkarjaiba markol, kapaszkodót keresve benne, ha már nem hagyja elhúzódni, hogy mondhasson valamit. Nem tudja tartani vele a tempót, és az elméje is túl ködös már a józan gondolkodáshoz, úgyhogy csak hagyja magát sodródni az árral, meg sem próbálva kitalálni hogyan fogja újfent visszaszerezni az irányítást.

- Ahnyih - dönti homlokát szerelme homlokának, ám mondandóját félbeszakítva vár, hogy csillapodjon a légszomja, és csak utána kezd újra beszédbe. - Amikor én annyi idős voltam, mint te, a-

- Hyung, miért most mesélsz nekem az őskorról? - tesz fel egy ártatlan köntösbe burkolt, meglehetősen pimasz kérdést, még ezt az alkalmat is kihasználva társának piszkálására.

- Adok én neked mindjárt olyan őskort! - csap a vállára, de azért neki is ott bujkál a mosoly a szája szegletében, erősen lebukásra késztetve őt. - Inkább nem is mondok semmit! - tervezi ezzel megtorolni Taehyung szemtelenségét.

- Helyes - terül el önfeledt vigyor az arcán, s kihasználva Jin figyelmetlenségét, a csípője köré fonja a lábait, valamint az oldalára tapasztja a tenyerét, hogy egy könnyed, de annál határozottabb mozdulattal döntse fel, majd még mielőtt magához térhetne, átveszi méltó helyét, fölötte.

Jin homlokráncolva igyekszik beletörődni vesztébe, és már szóra nyitná a száját, ám végül jobbnak látja csöndben maradni, mielőtt az amúgy békés természetű kedvese, valami számára kedvezőtlent akarna csinálni.

Taehyung tétlenkedés nélkül csúszik lejjebb, hogy a már lankadásnak indult tagot felélessze, ezúttal is a szájába engedve azt. Ujjait köré kulcsolva mozgatja fejével azonos tempóban, szabad kezével pedig párja hasát simogatja, ki éppen a takarót markolgatva szuszogok mélyeket az érzés hatására. Képtelen nem nézni, ahogy a másik rajta munkálkodik, mit a fiatalabb kihasználva tart vele végig szemkontaktust. Mikor már elég keménynek gondolja, átveszi a baljába és oldalra helyezkedik, hogy fel tudja húzni Jin lábát, majd benyálazva az ujjait, mutatóját a bejáratának feszíti.

Ugyan az első még nem szokott fájni, amint elkezd behatolni, az idősebb már panaszosan nyöszörög, fejét hátra ejtve, ezzel jelezvén, hogy elvesztette minden érdeklődését a dolog iránt. Taehyungot, bár bántja a dolog, megszokta, ez csak hiszti, tehát ennek tudatában társítja a másodikat, tovább ingerelve szerelme nemességét, hogy kicsit enyhíteni tudja a kellemetlen érzést, s egy kis idő elteltével beveti harmadik ujját is. Kitartóan küzd, míg el nem éri, hogy Jin keserves nyögéseit az élvezetéé vegyék át, és csak ezt követően húzódik ki belőle.

- Ide adnád a síkosítót? - törli alkarjába a száját, és a szekrény felé nyújtózik, ahonnan Jin előhalássza a kért dolgot, hogy a tenyerébe adhassa.

Amint Taehyung visszaül a sarkaira, egy jó fél méter magasságból csorgatja a tartása által biztosított makkjára a hűvös anyagot, áhítattal nézve annak folyását, aminek, mint az várható volt, egy része a hüvelykujján landol. Amit nem tudott magán eligazgatni, azt nemes egyszerűséggel Jinbe keni, majd lábai közé térdelve nyomja elég mélyre a csípőjét, hogy merevedése csúcsát a férfi bejáratához igazíthassa.

Egy utolsó pillantást lopva megbizonyosodik párja készenlétéről, s lassan, kimérten elkezd előre nyomulni, reagálva az idősebb minden rezdülésére, aminek ugyan minimum a fele megjátszott kínlódás, ő mégis szörnyen igyekszik a lehető legfájdalommentesebben csinálni.

- Jól vagyok, ne aggódj - préseli ki szorosan összezárt állkapcsán, olyan drámai hangnemben, mintha éppen a hátrahagyásáról lenne szó, amivel megmentheti Taehyung a saját életét.

- Akkor is aggódok, ha jól vagy - ereszti el eddig tartott tagját, hogy előre hajolva nyomhasson csókot szerelme ajkaira, ezúton vigasztalva, amíg tövig nem ér benne. - Sajnálom - emelkedik fel, időt adva Jinnek, hogy szokja a méretét.

- Én meg akkor köszönöm - karolja át a nyakát, próbálva ellazítva az izmait, hogy Taehyungnak és neki is könnyebb legyen.

- Hyung, ne csináld, még a végén beléd szeretek - varázsol halovány mosoly az arcára, minden erejével azon léve, hogy terelje kicsit a figyelmét a fájdalomról, miközben ő is jócskán megszenved érte.

- Hiába… már van valakim.

- A szeretetemet nem érdekli.

- Ne is - hajol fel hozzá egy puszira, jelezvén kedvesének, miszerint folytathatja.

Taehyung először nagyon lassan húzódik ki, majdhogynem teljesen, s nyomul vissza, majd ezt ugyanilyen tempóban megismétli párszor, mígnem elég biztos nem lesz benne, hogy az idősebb kellően felkészült már. Karjai mellett támaszkodva áll ellen a késztetésnek, hogy lehunyja a szemeit, végig Jin gyönyörű és egyben kipirosodott arcát figyelve, egyre csak átadva magát az élvezetnek. A nehezén túlvannak, ám ez nem indok a fiú aggodalmának elűzéséhez, ugyanis neki az elsődleges célja párjának jót okozni, hiszen az a kulcsa saját élvezetéhez is. Az elején volt, hogy Jin elsírta magát, ami miatt igazán bizonytalan lett, de azt az időszakot szerencsére hamar elhagyták, az emlékek mégsem tűnnek el nyom nélkül.

Taehyung addig-addig helyezkedik, míg végül megtalálja az idősebb gyönyörközpontját, melyről hangosabb nyüszítése ad bizonyosságot, ezzel egy megkönnyebbült sóhajt kicsalva a fiúból. Innentől felengedve ad bele mindent, hogy kellően ki tudja elégíteni magukat, ami Jin esetében kicsit nehezebb, de sosem panaszkodna ilyesmi miatt.

Ahogy a két izmos test egymásnak feszülve hajszolja az élvezetet, megtelik a szoba szabadjára engedett vágyaik hangjával, utat sem engedve a mások által esetleg áhított csendre. Taehyung, hogy megakadályozza a csapattagok megzavarását, csókba folytja szerelme a kelleténél jelentősen hangosabb nyögéseit, amit ő ugyan élvez, a többiek már valószínűleg kevésbé.

- Felkelted… a srácokat -  pihegi Jin ajkaira.

- Srácokh? Mhilyen srácok?

- Gonosz vagy - nyom még egy puszit a szájára, mielőtt felemelkedne, ugyanis abban a testhelyzetben már se nem volt kényelmes, se nem bírta a gerince a felegyenesedetthez képest kifejezetten lassú tempót, mit ezúttal tovább tud fokozni. - Ahh, Jin - harapja be alsó ajkát, hamarosan saját türőhatárának a végéhez érve.

Hogy ne élvezzen el párja előtt, ujjait figyelemért ágaskodó nemessége köré kulcsolva segít rá, a hangok alapján meglehetősen hatásos módon.

- Thaeh, énh… Ahhh… El fogokh… - nyöszörgi, hevesen szorongatva maga alatt a paplant. Taehyung megmaradt erejét beleadva lök mélyebbeket, kissé már koordinálatlanul húzva Jin férfiasságán a bőrt, miközben szabad kezével a csípőjét markolja, talán valamivel erősebben a kellemesnél, ám ezt jelenleg szerelme nem érzi rossznak. - Taeeeh~ - feszül ívbe a férfi háta, ahogy élvezetének nyomát a fiatalabb markába ereszti, ki a rászoruló izmok miatt még az utolsó pillanatban sikeresen kihúzódik belőle.

- Ahh, Jiiin~ - engedi meleg ondóját az alattalévő hasfalára, szabad kezével még az utolsó cseppeket kitornázva magából.

- Töröld le, töröld le, töröld le!

- Mindjárt… - szuszog kimerülten, s jelenleg még a szekrényen pihenő zsebkendőkig elnézni is fárasztó, ám szerencséjére nem kell értük mennie, Jin egy maroknyit merő kedvességből hozzávág.

- Most!

- Igenis - csóválja a fejét, kikotorva az izzadsága által szemébe tapad tincseket. - Képzelem milyen hiszti lett volna, ha beléd-

- Khm!

- Csinálom - szabadítja meg elsőnek őt tettük nyomától, és csak azután magát, hogy végre fáradtan bedőlhessen szerelme mellé, ki minden figyelmét rá szenteli, amint végez saját teste tisztogatásával. - Nem kéne elme-

- Nem.

- Jó, szerintem sem - mosolyodik el fáradtan. - Holnap nagyon ki fogunk kapni - sóhajt, megszerezve a paplant, hogy betakarózhassanak, és lerugdossa a véletlen fennmaradt ruhadarabokat.

- Én nem, a legidősebb vagyok, a hyungjuknak nem mernek beszólni - öleli át a fiatalabbat, kényelmesen elhelyezkedve az alváshoz.

- Dehát te hangoskodtál!

- Jó éjszakát - hunyja le a szemeit, jót mosolyogva kedvese kiakadásán.

Taehyung beletörődve a sorsába húzza el a száját, lassan rájőve, hogy bármi legyen, csak őt fogják elővenni miatta, amit ugyan nem bán, hiszen Jinről van szó, de egy kis együttérzést tudna értékelni.

- Szeretlek - szólal meg váratlanul, az előbbiekhez képest sokkal higgadtabban és valóban őszintén, ezzel máris jobbkedvre derítve Taehyungot.

- Én is téged - bújik hozzá boldogan, egyáltalán nem aggódva a reggel miatt, elvégre, ha úgy lenne, minden reggel szívesen állna a banda elé kikapni…

TaeGuk - Reményvesztett fény

Egy időben azt gondoltam, hogy a szüleim elvesztése tőlem is elvette az életet, ám most, a halál küszöbén be kell látnom, hogy a legrosszabb, ami történt velem, az csak a kicsinyes képzeletemben létezett.

Az autóbalesetet követően egy intézetben kötöttem ki, ám, mivel már majdnem nagykorú voltam, csak fél évet kellett bent lennem, onnantól meg némi segítséggel könnyen önállóvá tudtam válni. Magas végzettség híján kevésbé jól fizető, sokszor megerőltető, és igen alacsony rangban találtam munkát, miből éppen csak fent tudtam tartani az egyszobás albérletemet, valamint magamat, mégis volt életem…

Ez két napja szűnt meg, mikor otthon a konyhában villanykörtét cseréltem, ám a szék megingott alattam, és esés közben bevertem a fejem az asztalba, mire az agyamba vérzés keletkezett egy részen és kómába estem. Onnantól minden elsötétült, és míg be nem értünk a kórházba, nem is emlékszem semmire, így csupán az ápolók beszélgetéséből tudtam meg, hogy a szomszédom észlelte a zajt, ő hívta rám a mentőket.

A tudat, hogy nem mozdulhatok, a testem nem reagál, de mégis mindent észlelek, ami körülöttem történik, olyan, mintha önmagam börtöne lennék. Mint már említettem, nincs senkim… Nem hittem volna, hogy ez befolyásoló tényező lenne, azonban teltház van, miből következik, hogy én négy héten belül vagy adok bármiféle életjelet, vagy az orvosok lemondanak rólam.

A szobában rajtam kívül egy Himchan nevű férfi is helyet kapott, kihez napi kétszer jön látogatóba egy haverja, azonban, mivel este kiengedik, valaki más fogja átvenni az ágyát, ami azért tölt el végtelen szomorúsággal, mert a kettejük mély kapcsolatát igazoló beszélgetéseik hallgatása eddig lekötötte minden figyelmem, és nem csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha netán nem kelek fel?

- Elnézést - hallom meg a nemrégiben érkezett férfi hangját az eddig pakolástól zajos kórteremben, mi minden bizonnyal az újonnan belépett személynek szólt. - Ő kicsoda?

- Kim Taehyung - ejti ki lassan a nő, azonban ez az információ kint van a fekhelyem végében elhelyezett papíron is, így ebből következtethető, hogy a férfi nem erre volt kíváncsi.

- Miért került be? - kérdez tovább, és lépteiből vélve talán közelebb is jött hozzánk.

- Elesett a lakásában. - Tisztán érezhető, hogy az ápolónak nincs ínyére a társalgás, de azért engem érdekel, hogy ilyesmikről beszélhet egyáltalán idegeneknek?

- És miért nem látni bent nála senkit?

- Nincsenek hozzátartozói - veti oda még utoljára, és elvégezve a dolgát, már csak az ajtó csukódása jelez távozása felől.

- Chan, szerinted, mennyi idős?

- Huszonkét éves, viszont menjünk, mert már kezd fájni az oldalam.

- Oké, azokat viszem én - emel fel pár dolgot, s pár pillanat után már el is tűnnek.

Himchan jó szobatárs volt, vagy legalábbis se nem túl zajos, se nem túl halk. Sokat telefonált, olykor mások is jártak bent nála, de ezek számomra mind kellemes élmények voltak. És most? Kaptam egy másik kómába esett, idős hölgyet, ki egy műtét során fellépett fertőzés miatt került vegetatív állapotba, ezzel végleg némaságba taszítva a közöttünk húzódó légkört.

Egyáltalán nem esik szó idebent időről, napszakról, vagy egyéb olyan dologról, ami azt tudatná, hogy ugyan, mégis, hány óra van, ennek ellenére én percre pontosan tudom, csak fogalmam sincs, honnan és miért. Ennek is köszönhető mély meglepettségem, mikor másnap délután a megszokáshoz híven érkezik be az éppen telefonáló férfi, aki egészen eddig Himchant látogatta, ám mivel őt kiengedték, ötletem sincs, mit keres itt.

- Szia - reccsen meg hozzám viszonylag közel valami, miből egy székre asszociálnék, de így, hogy semmit nem látok, nehéz kikövetkeztetni.

Az illető, név szerint Bang Yongguk, egy rövid bemutatkozást követően mesélni kezdett. Eleinte csak a kinti világról, hogy milyen az idő, hány fok van, mi történt mostanság a környéken és ehhez hasonló, mások számára érdektelen, nekem viszont lényeges dolgokról. Felfoghatatlan tűnt, mi készteti egy idegen emberhez bejönni, de úgy gondoltam, hogy csak unatkozik, esetleg dolga van később, és útba esett a kórház, ám másnapi, s harmadnapi felbukkanása nem erről tanúskodott.

Yongguk szép lassan rendszeres jelenség lett mellettem, és egyre szívesebben mesélt magáról, a múltjáról, a családjáról, valamint a barátairól. Nem tudja, hogy hallom-e, még néha abban is kételkedik, hogy érdekel-e egyáltalán, amit mond, ennek ellenére mégis kitartóan maradt, szánva magányos mivoltomat.

Délután négy körül, munka után érkezett, és hét magaslatában távozott, végigbeszélve ezt az időszakot. Mély tónusa egyszerre kellemes és megnyugtató, ám nevetése semmihez nem fogható. Alapvetően egy vidám, kedves ember, kinek ugyan megvannak a maga gondjai, igyekszik mindenkinek segíteni, mi mit sem bizonyít jobban, hogy bejár hozzám.

- Taehyung - lép be, már előre mosolyogva, tisztán kihallható jókedvvel, minek eredetét hamarosan tudtomra is adja. - Felfelé jövet találkoztam az orvosoddal, és mondta, hogy némi javulást láttak az adataidon - ül le a szokásos helyére. Nem kicsit hökkent meg, hogy tulajdonképpen én váltottam ki örömét, ám sokkal inkább tölt el melegséggel, minthogy a megdöbbentő tényre koncentrálhassak. - Hidd el, minden rendben lesz - érzek meg valami újat és idegent a kézfejemen. Pár pillanatig találgatok, hogy mi lehet az, azonban, mikor ujjait az enyémek alá hajlítja, egyértelművé válik számomra, a testem mégsem reagál… - Képzeld, Jae végre összejött azzal a nagyképű kölyökkel, akit a múltkor mondtam, hogy a pályán ismert meg, és egészen idáig tepert is érte. Már nagyon ideje volt, nem bírtam volna még két napot elviselni a nyavalygásával, hogy neki mennyire tetszik, meg ez és az, csak nem mer lépni, mert mi van, ha a srác esetleg hetero? Szerintem, ha valaki megragadja a fantáziádat, meg főleg a szívedet, akkor egy próbát mindenképp megér, maximum visszautasít, de ez nem feltétlen törvényszerű, tehát nem szabad meghúzódni.

Az érintések sűrűsödtek, a szavak azonban ezzel arányosan csökkentek. Talán már nem volt annyi mondanivalója, vagy csak jobban vágyott a csendre, miközben vagy a kezemet fogta, vagy a karomat simogatta. Ugyan ésszerű indokot nem találtam rá, de teljesen szükségtelen, elvégre én nagyon is élvezem. Három éve, hogy senki nem fordult felém akkora szeretettel, mint ez az idegen srác, mégis félelemmel tölt el, mikor azt latolgatom, hogy számomra mit jelentenek a dolgok.

Három hét is eltelik, míg biztosra nem merem állítani, hogy kiismertem Yonggukot. Mikor egy ápoló van bent, ő eltávolodik és csendesen figyel, olykor még ki is megy, az orvosokkal azonban sokkal közvetlenebb. Érdeklődik felőlem, s ha kicsit ügyetlenül is, de próbál beszélgetni. Mikor a nénihez jönnek be, igyekszik kerülni ennek a lehetőségét, mintha egyszerűen nem akarna másokkal társalogni. Velem könnyen megy, hamar megnyílt, az idegenektől mégis óckodik.

- Az értékeid visszaestek - ereszt meg egy fáradt sóhajt, minden szavával erőteljes aggodalmát tudatva irányomba. - Mi baj, Tae? Történt valami, amíg nem voltam veled, vagy már nem akarsz itt lenni? - De még mennyire, hogy akarok… - Küzdj, csak még egy kicsit. Bírd ki, ha másért nem, a kedvemért - simít a fülem mögé egy tincset. - Soha többé nem kell egyedül lenned, csak kérlek, könyörgöm, Taehyung… - ereszkedik lejjebb hangszíne. - Három napot adtak neked, vagy lekapcsolnak a gépekről. Lehet, hülyeségnek hangzik, elvégre nem beszélsz, nem mozogsz, és ha valamilyen csoda folytán hallasz is, lehet, egyáltalán nem bírsz engem, de én megkedveltelek - csúsztatja kezét a tenyerem alá, hogy ujjait az enyémekbe fonva szorítson rá egy kicsit. Sírhatnékom van, amiért nem tudom viszonozni, amiért nem tudom elmondani, hogy téved, de főleg, mert nem tudok sírni. Egyedül a keserű fájdalom van nekem, mi az idő teltével csak nő, ám ha én nem bízok a felébredésemben, Yongguk hite mit sem ér. Ha ő nem lenne, egész biztos feladtam volna, de jobban meg akarom ismerni, és nézetét beváltva elé állni, mi jelenleg három napon múlik. Hetvenkét órám van, máskülönben meghalok. - Légy erős, jó? - nyikordul a szék, s mellettem süpped a matrac, mire megérzem ajkait zárulni a homlokomon egy pár másodpercig tartó mélyreszántó csók erejéig.

Yongguk másnap nem jött be hozzám meglátogatni. Mivel ilyen még nem fordult elő, a legrosszabbra tudtam csak gondolni, és minden sejtem epekedve várta a pillanatot, mikor újra meghallhatom őt. Ez éjfélig mégsem következett be…

Talán tévedtem, és mégis lemondott rólam? Ez sokkal jobb lenne számomra, minthogy vele történjen valami rossz. Bármi megeshet, míg én ebben a rohadt ágyban fekszem, magatehetetlenül, kiszolgáltatottan. A saját halálom már annyira nem is rémiszt meg, mint az, hogy ő nem jött, ám nélküle mégis sokkal inkább érzem holtnak magam, mintha ez ténylegesen bekövetkezett volna.

Másnap négykor életem egyik legnehezebb óráját átélve fülelek alaposan, még a kint elhaladó emberek apró neszeire is kitartóan figyelve, de csupán a néha-néha átsétáló ápolókon kívül nem hallok mást. A szüleim halála óta nem kötődtem ennyire senkihez, elsősorban, mert nem akartam még egyszer átélni azt a kínt, mint mikor bejelentették, hogy az általam legjobban szeretett emberek nem léteznek többé. Magamnak ástam a gödröt, és a legnehezebb pillanatban jött kimenteni, így persze, hogy ilyen szinten ragaszkodom hozzá.

Héthez közeledvén az ajtónyitódás ráz ki gondolataim közül, ám egy apró sóhaj elárulja, hogy az orvosomhoz van “szerencsém”. Csalódottan felszusszanva szorítom össze ökleimet, de nem érzek magamban elég erőt ennél többre.

- Taehyung - nyúl a szemhéjamhoz a férfi és felhúzva azt, íriszeimbe világít, mit kelletlenül fogadva igyekszem elfordítani a fejem. - Hála az égnek - mosolyodik el fáradtan, valamit ügyködve a körülöttem lévő gépeken. - Üdv újra köztünk. Rögtön szólok egy nővérnek, felvisszük kivizsgálni. Hogy érzi magát? - traktál kérdésével, mit egyenlőre felfogni is nehéz, főleg, mert nem érdekel. Csak egy dolog számít, és az pont nem az én hogylétem.

- Yongguk? - pislogok nagyokat krákogva, és halkan kierőszakolva a szavakat, bízva benne, hogy az orvos, tudja kiről beszélek, valamint, hogy járt-e itt mostanság.

- Sajnálom…

TaeSuk - Egy görbe este

- Az a srác volt! - mutat kissé ingatagon, ám annál nagyobb magabiztossággal a háta mögé Jongsuk.

- Ő egy járőr tiszt - sóhajt fáradtan a rendőr, már nagyon unva a csapat kikérdezését, minek alig a fele van beszédképes állapotban.

- Ja, hoppá - vigyorodik el, pár centivel arrébb mozdítva a kezét. - Az! - bök ezúttal a magában ácsorgó Taekwoonra, aki amint észreveszi, hogy az idősebb megvádolta, szemöldökét összehúzva mered Jongsukra. - Jó, tudja mit?! Én voltam! - áll fel nagy hirtelen, még a székét is felborítva. - De csak mert Chanyeol kényszerített - emeli meg hangját valami keservesféle vékonysággal, de ideje sincs folytatni a színjátékot, az említett rögtön védekezésbe kezd, tőle alig három székkel távolabb.

- Ez nem igaz! - egyenesedik ki, két tenyerét az asztalra csapva.

- Miről van szó? - nézelődik bambán Taehyung, egyelőre még fel sem fogva, hogy tulajdonképpen hol is vannak jelen pillanatban.

- Uram, le kell tölteniük a három óra zárkát három órányi kikérdezés után is? - tér a lassan a haját tépő férfihoz egy munkatársa, kezében valamilyen papírt szorongatva.

- Isten ments, én ezt nem bírom fél órát sem tovább!

Lassan hajnali négyhez közeledvén, a csapat azon része, amelyik netán még némileg józan, fáradtan kullog, illuminált társát támogatva, hogy mielőbb beeshessenek Jongsuk házába, ugyanis ő lakik a legközelebb, és bizony már mindenki aludni szeretne - már aki nem aludt be eddig.

Koraőszhöz méltón enyhén hűvös, mondhatni kellemes idő van, tiszta, felhőtlen éggel, melyet csupán az utcai lámpák fénye takar előlük. Ugyan senki nem mer - vagy tud - felnézni, nehogy visszaköszönjön az éjszaka folyamán bevitt alkohol mennyiség, kétségtelenül Telihold honol a nagy kékségen, kísérve őket útjukon. A hangulat jelentősen megcsappant, csupán két tagnak szakadatlan a jókedve, ráadásul teljesen érthetetlen módon, hiszen mindketten rakománnyal vannak felpakolva.

- Verseny? - ajánlkozik Chanyeolnak Jongsuk, hátán feljebb dobva Taehyungot, mielőtt leesne róla.

- Minseok kinyír, ha felkel - pillant a rajta szundító fiúra, aki jelenlegi ártatlan kinézete ellenére tényleg képes lenne a fiatalabbnak menni.

- Ne ess el - ránt vállat egy félmosoly kíséretében, ám elindulni sincs ideje, máris elkapja a társa lábait fogó karját Hyungwon.

- Tényleg rossz ötlet - jelenti ki komoran, szabad kezével Jinhwant segítve a haladásban.

- Én játszom! - borul előre az alacsony fiú, s már éppen találkozna is a kemény betonnal, ha Taekwonnak nem lennének kellően éles reflexei.

- Ünneprontók vagytok! - hisztizik, kirángatva magát két társa szorításából. - Otthon találkozunk - szegi fel az állát, kifejezetten spiccesen megindulva előre, aminek az első pár méteren belül egy jókora esés a vége. - Jól vagyok! - áll fel azonnal, és tovább halad. A legközelebbi sarokig még legalább ötször komolyabb kapcsolatot köt a talajjal, miben Hyungwon legszívesebben megállítaná, de Taekwoon marasztalja őt, hadd élje ki magát a másik. - Tigris! - vonyít fel végül Jinhwan, a frászt hozva minden közelben tartózkodó egyénre, majd azzal a lendülettel átöleli az első szembejövő villanyoszlopot.

- Tigris? - pislog körbe Jongsuk, keresve az említett állatot, de végül csupán egy elfutó macskát sikerül megpillantania. - Amúgy… - kezd újra beszédbe, mit a többiek egyre nehezebben tolerálnak, már nem is bízva benne, hogy valami értelmeset mond. Jongsuknak van egy sajátos humora, amihez tartozik bohókás mivoltja, s a kettő együtt kész katasztrófa az idősebbek számára. - Hol van Daehyun? - pillant körbe a társaságon, ami egyértelműen nem tartalmazza az említett személyt.

- Ez most komoly?! - ocsúdik fel a két nálánál lényegesen józanabb, ugyanakkor visszafogottabb fiú helyett Jinhwan. - Nagyon bénák vagytok! - ordít, továbbra is az oszlopot ölelgetve, így őt kihagyva a kupaktanácsból gyűlnek össze, megvitatni a továbbiakat.

- A rendőrségen még megvolt? - kérdi fáradtan, a homlokát masszírozva Taekwoon.

- Itt vagyok… - motyogja álmatag hangon Taehyung.

- Szerintem nem.

- Felhívom, azzal előrébb leszünk - túr a zsebébe Hyungwon, választ sem várva a többiektől.

- Kim Daehyun nem az az ember, aki csak úgy felveszi, ha hívják - jegyzi meg Chanyeol, ezzel minden értetlen szempárt magára vonzva, kivéve Hyungwonét.

- Akkor nincs gond, ugyanis nem Kim - tárcsázza a számot, kissé eltávolodva tőlük, hogy jobban halljon.

- Akkor melyik Daehyun? Nem ilyen kicsi, fekete hajú, ak-

- Nem. Inkább megyek és levakarom Jinhwant arról a póznáról, mert már túlságosan összemelegedtek - sóhajt Taekwoon, otthagyva a csapat maradékát.

- Hyung, leszakadnak a kezeim - találja be ezúttal Jongsukot a magas, közelebb araszolva hozzá pár lépéssel.

- Nekem nem - vizslatja szeme sarkából az alvó Taehyungot, magában sokadjára megfogadva, miszerint vigyázni fog rá.

Miután sikerül Daehyun pontos fellelhető helyét bemérni, mindenki nagy bánatára vissza kell fordulni és a címen megadott bolt keresésébe kezdeni, ezzel is hosszabbítva a már rég nem kellemes estét.

Az eddig szórakozott maradt egyének szép lassan lecsendesülnek, legfeljebb egy-egy fiú panaszkodásától hangos az egyébként kihalt környék, ezzel idegesítve a többieket, akik igyekeznek nem venni róla tudomást. Legszívesebben Jongsuk is panaszkodna, ám bőven lefoglalja annak a tudata, hogy az általában mindig határozottan önálló, makacs és kiismerhetetlen Taehyung az ő hátán alszik, az ő nyakába szuszog, valamint őrá bízta testi épségét az éjszaka folyamán.

“- Hyung, hyung, hyung - bukdácsol keserves szólangatás közepette Taehyung, immár közel negyed órája keresve hyungját, aki eddig minimum három emberrel kevert össze, ha nem többet. A hely zsúfolt, a zene hangos, neki meg már a túl sokadik pohárnyi ital pihen a kezében, amit menet közben le is passzol Jinhwannak, hogy kezdjen vele ő valamit. - Hyung… - esik egyre inkább kétségbe.

- Kit keresel? - kapja el a menet közben mellette elhaladó fiatalabb felkarját Jongsuk.

- Hyung! - öleli meg azon nyomban, a jelenleg tőle telhető legerősebben. - Uhmg - nyög fel, ugyanazzal a lendülettel el is engedve Jongsukot, mint ahogy belekapaszkodott.

- Gyere, menjünk a mosdóba - fogja meg Taehyung csuklóját, aki eme állapotában sokkal inkább hasonlít egy hatéves forma gyerekre, mint egy felnőtt férfira. Jongsuk ezt az énjét is kedveli…

- Miért? - botladozik utána, hatalmas szemekkel vizslatva őt.

- Hogy lehetőleg ne kint hányj - mondja higgadtan, a fiatalabb tempójához igazodván lavírozva az emberek közt.

Amint sikerül eljutni a kívánt helyiségig, egy fülkébe vezényeli, s magukra csukva az ajtót guggol a szinte azonnal a vécé fölé görnyedő fiúhoz, nyugtatgatóan simogatva a hátát, mást ugyanis nem tehet már érte.

Bő fél óra szenvedést követően Taehyung újfent érzi magát elég jól ahhoz, hogy folytassa a bulit, ám végül kilépve az emberek közé meggondolja magát és az utca felé veszi az irányt, sokkal jobb ötletet találva a megterhelő sétálás helyett.

- Hyung, vigyél~ - kapaszkodik Jongsuk nyakába, teljes súllyal előre rántva őt…”

Míg oda nem érnek, mindenki több különböző módon vet véget fejben a társuk, így meglehetősen rövid életének, amin a találkozás pillanata csak ront, Daehyun esélyeit nézve.

- Hoztam még piát - mutatja fel őket egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Jinhwant választom! - stoppolja le Hyungwon az alacsonyabbat, körbe is nézve, hogy ő vajon merre lehet, ezzel Taekwoonra hagyva a megtalált srácot. - Aki… Már megint - sóhajt, egy újabb póznához ragadván találva a fiút, s megindul leszedni róla.

- Oszlop~! - vonyít olyan hangerővel, ami egy konkrét ébresztést foglal magában a közeli lakosság számára, melyet a szemközti ház egyik lakója nem is rest tudtukra adni, közel sem szép modorral elküldve őket melegebb éghajlatra.

Mire hazaérnek, már mindenkinek minden baja van, kezdve azzal, hogy igencsak kivilágosodott, jelezvén, miszerint egy egész este elment a semmire, ők pedig ritka rosszul vannak - Daehyun kivételével.

- Van két szoba lent és egy szoba, az enyémen kívül, fent. Lehet választani - int Jongsuk a házat egyébként már jól ismert csapatnak, leküzdve az utolsó akadályt, mely a békés pihenésig vezet. Hallva a többiek heves szóváltását, gyorsabbra veszi a tempót, ami bár lépcsőn, plusz hatvan kilóval, enyhén ittas állapotban nem a legegyszerűbb, de végül sikerül megúsznia a következő világháború kiváltó okául szolgáló kezdetének végighallgatását. Amint a szobájába is szerencsésen bejut, a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel az ágyra ül és elengedve társát, egyszerűen csak hagyja a matracra esni őt, megkönnyebbülten felsóhajtva az érzéstől.

Pár röpke percig szuszog, előre kipihenve a pihenés fáradalmait, majd végül nagy nehezen összekaparja magát és nekiáll vetkőzni, a közeli fotelba dobálva minden feleslegessé vált ruhadarabját. Ugyan még behallatszik néhány eltévedt hangfoszlány, a ház szép lassan lecsendesül, megadva mindenkinek a neki kijáró nyugalmat.

Jongsuk egy szál bokszerben támolyog az ágy elé, erősen törve a fejét, hogy ugyan mégis mit csináljon Taehyunggal, aki semmiféle életjelet nem mutat, csupán fekszik úgy, ahogyan oda lett téve. Tény, hogy mindketten fiúk, az is tény, hogy emellé melegek - bár csak Jongsukról tudják a többiek -, ám talán ezek nehezítik leginkább a további lépések kitalálásának menetét.

- Bocsi - ereszt meg egy lesajnáló félmosolyt, és szép lassan elkezdi kihámozni a fiatalabbat is ruháiból. Először csak a pulóverétől, illetve a pólójától szabadítja meg, mi többnyire gond nélkül sikerül, elkerülve a felébresztését, azonban a nadrágjánál megakadva gondolja át újra, s végül lesz-ami-lesz alapon azt is lehúzza róla, a cipőjével együtt.

Sikerülvén mindent előkészíteni az alváshoz, felmászik a matracra, kirángatja a kába fiú alól a takarót, följebb tuszkolja őt, hogy ne lógjanak le a lábai, és betakarva magukat hajtja álomra a fejét, próbálva megfeledkezni teste egész fájdalmáról, amit a közel három órás cipekedés okozott.

- MI AZ ISTEN?! - vágódik ki az ajtó, valamikor a délután folyamán, s egy igencsak lesokkolt Jinhwan trappol be rajta, ezzel rögtön felébresztve Taehyungot, ki bár próbálna felülni, de a belé kapaszkodó Jongsuk ezt ellehetetleníti számára. - MÉRT NINCS RAJTAM RUHA?! - ordít továbbra is, végigmutatva majdhogynem teljesen fedetlen testén.

- Hyung - nyúl hátra, hogy megfogva a másik vállát, óvatosan megrázza, hátha magához tér. - Hyung, én nem tudom mi történt.

- Jól van, aludj - öleli át a lábaival is, még inkább béklyóba zárva Taehyungot, s pár jóleső nyammogást követően, figyelmen kívül hagyja a toporzékoló fiút.

- DE É- - folytatná a hangoskodást, ha nem jelenne meg mellette egy ijesztő tekintetű Taekwoon, ki szavak nélkül képes mindenkit szebb helyre küldeni, meglehetősen hatásos módon.

- Megtennéd, hogy nem kiabálsz? - kérdi halkan és kimérten, ezzel még Taehyungra is a frászt hozva, aki csupán némán figyeli az eseményeket.

- Öhm… - mutogat, hevesen gesztikulálva mellé, ám még mielőtt bármi értelmes kijöhetne a száján, sebtében kereket old, megúszva egy közelgő katasztrófát.

- Sziasztok - húzza be maga után az ajtót Taekwoon, egyedül hagyva a két srácot.

- Hyung, melegem van és… - harapja el a mondat végét, pontosan még nem tudva, hogy biztosan ki akarja-e mondani, amit gondol.

- Nekem nincs - simul még jobban a hátához, negédesen elmosolyodva Taehyung jól érezhető zavarán.

- De így kényelmetlen - próbálkozik tovább, szép lassan elérve, hogy Jongsuk teljesen magához térjen, ami nem feltétlen a legjobb döntés a fiatalabbra nézve.

- Akkor helyezkedj el, ahogy neked kényelmes - emeli fel a karját és a lábát, majd amint Taehyung arrébb mocorogja magát, közelebb húzódik és újfent rátelepszik.

- Hyung~

- Nem emlékszel? - szélesedik vigyora, a beszűrődő délutáni Napfényben figyelve társa vonásait.

- Mire? - pillant Jongsukra, ám megbánva tettét vezeti vissza tekintetét a plafonra, igyekezvén szabályozni a másik túlzott közelsége miatt kuszává vált légzését.

- Hogy igent mondtál nekem - görbülnek le szája végei, tettetett szomorúságot imitálva.

- De mire?

- Hogy jársz velem… - hazudik szemrebbenés nélkül, kifejezetten jól eljátszva a szerepét, pedig már igencsak visszakívánkozik a vigyorgás.

- Tényleg?

Taehyung józanon - szerinte - meglehetősen jól titkolta, miszerint nem közömbös számára az idősebb, ám sajnos simán képes kinézni részeg énjéből, hogy bevallja az érzéseit, melyeket lassan egy éve képes volt magában tartani. Ugyan máskor is ittak már együtt, gondolta, ha eddig szerencsésen elkerülte saját maga leégetését, ezúttal is sikerülni fog.

- Nem, de én örülnék neki - mosolyog pimaszul az arcába, nagy szemekkel meredve rá. - Elpirultál - jegyzi meg szórakozottan, megadva a kegyelemdöfést Taehyung számára. - Csak nem tetszene az ajánlat?

- Hyung…

- Kezdhetjük elölről is, akár - ereszti el, hogy hátrébb húzódva feltámaszkodhasson, honnan jobban látja őt. - Taehyung, járnál velem? - kérdi kissé hivatalosan, ám közel sem komolyan gondolva, és mivel nem vár rá választ, hosszasan kinyújtózkodik, visszaszerzi a takarója elvándorolt felét, s térne újra nyugovóra, ha társa ebben nem akadályozná meg.

- Hyung, legalább hallgass meg! - tűnik el róla hirtelen a paplan.

- Hallgatlak - fordul felé ásítva.

- Én tényleg szeretném…

- Tényleg tényleg? - ül fel hirtelen, meglepetten nézve Taehyungra.

- A legténylegebben - feleli halkan, felhúzva az arcáig védelmet nyújtó takaróját, ami bizony hamar le is kerül onnan, ahogy Jongsuk rávetve magát húzza el az útból. - Ugh, ennyire még nem vagyok jól~

- Ezt még kibírod - hajol lassan ajkaira, s egy lágy, könnyed csókba invitálja őt, mi az idősebb irányításával fokozatosan vált át követelődzőbe. Ujjait világosbarna tincsibe túrva masszírozza fejbőrét, minél inkább kiélvezve a helyzetet, ám csakhamar kénytelen elhajolni, érezvén, hogy Taehyungnak kezd kellemetlen lenni a levegőhiány. - Ha tudnád mióta vártam erre - huppan mellé, elégedetten szuszogva, majd immár büntetlenül öleli át a még kábán pislogó fiút.

- Tudom…