Vortex - 8.rész

Ebéd után a fél órás pihenőre egy három órás filmet tervezett be. Nem mellesleg elég nyomasztót a történetéből ítélve, de Hongki szerint jót tesz majd nekem néhány ilyen elgondolkodtató, pszichológiai mű, ezért minden nap nézni fogunk egyet a kedvencei közül. A nappali - vagy mi - kanapéjára leülve én is követem őt, kivételesen most magamtól helyezkedve hozzá meglehetősen közel, és nem csupán azért, mert taplóság lett volna a másik oldalra húzódni. Azt hiszem, titkon remélem, hogy ezúttal is közeledni fog. 

Szokatlan még nekem ez az egész, ugyanis gyerekkoromban nem volt sok részem az érintkezés kellemes formájában. Ha otthon valaki hozzám ért, az verést jelentett. Persze nem püföltek engem éjjel-nappal, de ez akkor sem nevezhető még  a legjobb indulattal sem olyannak, mint Hongki gyengédsége. Ő tényleg figyel, még ha sokszor ezt ki is használva kedvem ellen tesz valamit. Gondolom ez a dolga. 

Most is látom, ahogy szeme sarkából engem les egy halvány, de annál sokatmondóbb mosollyal, majd ahogy kényelmesen elvackolja magát, átkarol és közelebb húz. Amolyan barátian. Gondolom - mert hát Seunghyun nem szokott ilyet csinálni. 

Azt hittem, valami tényleg nagyon mély sztori lesz, de még csak nem is igazán ember pszichológiáról szól, hanem egy sérült lóról, akiért mindent megtesznek, hogy újra a régi, baleset előtti állapotát visszanyerjék. Legalábbis én ezt veszem le az egészből, Hongki pedig nem kommentálja az eseményeket, csupán csendben figyel és hüvelykujjával engem cirógat. 

Nagyon megkönnyebbülök, amikor véget ér a film, és nem csak azért, mert kis híján bealudtam rajta, hanem azért is, mert már nem érzem a derekamat. Hogy kicsit magamhoz térjek, Hongki kitalálta, hogy takarítsunk, de én egy kóbor porszemet sem találtam eddig az egész házban, bár ettől függetlenül mindenben benne vagyok, ha úgy akarja. 

Majd az is kiderül, hogy takarítás alatt nem egészen azt érti, amit számomra jelent - ráadásul reggel, míg aludtam már felsöpört és felmosott mindenhol. A majdhogynem egész helyiséget beterítő könyvespolcok között akar rendet tenni, leporolni őket, témájuk szerint visszahelyezni eredeti állapotukba az elkószált példányokat. Így miután lepakolja szekrényenként a földre őket, mellettem guggolva nézi, melyik milyen és a kezembe adva nekem a kijelölt sorokba kell rakosgatnom őket. 

Ezzel elmegy az egész délután, amit nem is bánok, csak szörnyen kimerít, bár talán főleg szellemileg. De legalább utána bekapcsolja nekem az esti híreket, amiket úgy szeretek nézni, hogy ő közben tudjon valamit dolgozni mögöttem az íróasztalán pihenő laptopjával. És még a macska-szerű, nyomott orrú állat is előkerül, akivel eddig csak az ágyban volt szerencsém találkozni és még úgy is érzem, hogy megkedvelt, ugyanis összegömbölyödve mellém hajtja fejét álomra. Az mondjuk fix, hogy én hozzá nem érek, nagyon bizarrul néz ki. 

- Mi a baj? - pillant fel rám aggodalmas ábrádazattal a vacsorájából. 

- Semmi, csak nincs étvágyam - piszkálgatom a tányérban lévő, egyébként nagyon finom és jó illatú ételt. Olyan világvége hangulatom van, hogy mindjárt elsírom magam, pedig elég jó napom volt. 

- Hogy érzed magad? - tör elő pszichológus énje, amit nem túl gyakran enged szabadjára, ha itthon vagyunk, azon kívül persze, hogy a fél szeme mindig azon van, mikor mit csinálok éppen. 

- Nem valami jól… - ismerem be talán most először. 

- Szokott ilyen lenni? 

- Szokott. - Nincs kedvem beszélgetni, csak egyedül akarok valahol szenvedni magamnak. 

- És mit csinálsz, mikor előjön, majd mit csinálsz utána? 

- Semmit, majd elmúlik. - Rohamom lesz, kezdek pánikolni. 

Ahogy befejezzük - illetve inkább ő - az evést, elküld zuhanyozni, de utána már nem zargatom őt, egyenesen bevonulok a szobába, ahol történetesen nincs ott a már megszokott, fehér felmosórongy a párnán. A házban való jelenlétét leginkább a fürdőszobában elhelyezett macskaalom, illetve talán a konyhában lévő kétszer két pár kisállat tál egyike jelzi, az állat maga csak ritkán. 

Rosszul vagyok, úgy érzem, elnyel a sötét, hogy valaki, vagy valami figyel, alig kapok levegőt, félek. A fejemet ingatva próbálom kicsit nyugtatni magam, s bár szinte üres a fejem, egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Nincs múlt, nincs emlék, csak a most, csak az itt. Az a most, ahol teljes magányomban sem érzem magam egyedül és ez megrémiszt. Mintha nem is én uralnám a testemet, erőszakosan szorongatom az ujjaimat, csak arra koncentrálva, hogy elmeneküljek. Magamtól, magamból… 

A tehetetlenség megőrjít, s szép fokozatosan egyre több kényszercselekvést veszek fel. Melegem van, de lever a víz. Fulladok, Sírnék, de jelen helyzetemben ez lehetetlennek tűnik. Valami nagyon nincs rendben velem, pedig most tényleg nem történt semmi. 

- Jaejin? - Az ajtó halk súrlódása fülsüketítően vágja ketté az engem ölelő csöndet. - Alszol? - tér beljebb, bár biztosan hallja, hogy nem, csak választ vár. - Feloltom a villanyt - figyelmeztet, majd ténylegesen megteszi. Ahogy fáradt tekintetét rám emeli, egyből kimegy szemeiből az álom és hozzám siet. - Mi történt? - mászik fel hozzám az ágyba, de ahogy elém térdel süt róla a tehetetlenség. Bár tudnék beszélni, nem vagyok olyan hangulatomban, hogy meg is tegyemen. - Jaejin… - halkul el, s elkapva az egyik karom, a sajátjához hasonló helyzetbe ránt fel, hogy szorosan átölelhessen. - Nem mondod el, mi a baj? - próbál úgy lefogni, hogy abbahagyjak mindenféle mozgást, csak éppen nem sikerül. Nem megy. - Nem baj, ha nem, csak nyugodj meg - nyom egy puszit a trikóból kilógó vállamra, mire ledermedek. 

Néhány pillanatig próbálom rendbehozni a fejemben lévő káoszt, de nem megy, félek, így újra mocorogni kezdek, mire még egy puszi a válasz, közel azonos hatást elérve vele. Hongki - gondolom - érezve, hogy jó úton jár, egyre több és több puszival halmoz el, már nem csupán a vállamon, hanem az arcomon is, valamit susmogva közben, amit bár nem értek tisztán, rásegít, hogy végleg kimásszak ebből a szörnyű állapotból. 

Mikor már nem tart tőle, hogy megint kitör belőlem a pánik, elenged, leül, majd úgy húz újfent az ölelésébe, hogy kettőnket ringatva tovább nyugtatgasson engem. 

- Ez azért várható volt - jegyzi meg halkan. 

- Én nem vártam - válaszolok, fejemet az övének döntve. Eléggé kimerültem… 

- De tudtad előre. Miért nem jöttél át, ha baj van? 

- Nincs baj, nem tudom, mitől van ez, de nem történt semmi - súgom magam elé erőtlenül a szavakat. 

Nem szól semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy akár órákig tudná magyarázni, hogy mi van velem, még ha nekem fogalmam sincs róla. Ehelyett viszont csak simogat tovább, halkan valami dallamot dúdolva. 

Reggel egyedül ébredek, ami csak azért szomorú és meglepő, mert tisztán emlékszem, hogy az éjszaka Hongkival együtt feküdtünk le aludni és addig foglalkozott velem, míg el nem nyomott az álom - ami magamhoz képest meglehetősen korán volt, bár nem csoda a sok mászkálás, meg miegyéb után. Az viszont annál inkább, hogy ezúttal nem ébresztett, így, amint sikerül kicsit összeszednem magam, útnak indulok, hogy megtaláljam őt a nagy házban. 

- Papucs? - intézi hozzám a nap első kérdését a tűzhely előtt, a kezében lévő fakanalat felemelve. 

- Elfelejtettem - ismerem be kicsit elszégyellve magam, elvégre otthon nem hordok, nem is szeretem. 

- Van ott az ajtóban, bújj bele gyorsan - biccent fejével a bejárat felé, s én odabattyogva szófogadóan belelépek egy másik párba, majd vissza sétálok a serényen főző férfihoz. - Hogy aludtál? Jó későn keltél - néz fel a falon lévő órára és én tekintetét követve meglepően konstatálom, hogy már dél múlt. 

- Jól. 

- Mit álmodtál? 

- Nem tudom. Semmit. - Eddig bele sem gondoltam, hogy vele nem gyötörnek rémálmok, sokkal pihentetőbb az alvás. 

- Örülök - lép a hűtőhöz, hogy onnan kivéve egy üveg kancsót, a már pultra helyezett pohárba töltsön belőle a narancssárga lötyből, amit aztán elém rak az asztalon. - Igyál. 

- Köszönöm - fogadom el, nagyokat kortyolva a narancsléből. 

- Tudom, hogy még nem tudnál enni, de ne aggódj, nem mostanság lesz kész, úgyhogy üljél le szépen és beszélgessünk. Jajj, ne nézz ilyen riadtan, nem kifaggatni akarlak a titkaidról. - Nem néztem riadtan. Szerintem. - Van valami téma, ami érdekel? Bármi kérdés? 

- Hát, ha lehet, mesélsz magadról? 

- Már hogy ne lehetne? - nevet fel. - Miről szeretnél tudni? 

- Hát például, hogy hány éves vagy, hogy és miért lettél pszichológus, milyen a családod, mit szoktál csinálni, ha éppen nem dolgozol - sorolom azokat, amiken eddig többször is elgondolkodtam. 

- Ha ennyi minden érdekelt, miért nem tetted fel eddig a kérdéseid? - sandít rám vigyorogva, majd még megkeverve a lábosban lévő ételt, helyet foglal velem szemben. 

- Nem mertem. 

- Miért nem? - lepődik meg kissé, s mivel az asztalon lévő kezeimet nézi, ahogy birizgálom az ujjaimat, gyorsan lerakom azokat az ölembe, melyből az arcán átsuhanó grimasz elárulja, hogy messzemenő következtetéseket sikerült levonnia már csak ebből a kis semmis dologból is. 

- Hát mert te az orvosom vagy és az a dolgod, hogy megtudj rólam mindent, én meg csak a beteged, úgyhogy semmi közöm az életedhez. Vagy mi… - teszem még hozzá bizonytalanul a furcsálló tekintete láttán. 

- Kezdjük ott, hogy te nem csak a betegem vagy - nyomja meg a “csak” szócskát -, hanem a barátom is. És nem az a dolgom, hogy kifagassalak a létezésed minden percéről, hanem, hogy megtudjam, mi az oka annak, amiért te nem érzed jól magad és közösen változtatni tudjunk. Minden egyéb, ettől eltérő kérdést azért teszek fel, mert érdekelsz - mondja tőle szokatlan komolysággal. 

- Értem. - Kicsit olyan, mintha le lettem volna szidva. 

- Na de a kérdéseid - vidul fel újra. - Harminc éves vagyok. Úgy lettem pszichológus, hogy kijártam az ehhez szükséges iskolákat és elvégeztem a tanfolyamokat. - Végig zavaróan engem szuggerál, mint az óráinkon szokott. Ettől meg persze nem tudok ránézni, ezért minden mást vizsgálgatok a szememmel a konyhában. - Azért választottam ezt a szakmát, mert tizenévesen elég nagy trauma ért, mikor rájöttem, hogy én valójában a férfiakhoz vonzódom, amit tetézett, hogy a közvetlen családomon kívül senki nem fogadott jól. Hogy mindezt fel tudjam dolgozni, pszichológushoz jártam másfél évig. Egy nagyon kedves, nyugdíjas éveihez közel járó néni volt az, aki elvállalt engem, miközben már ketten is elutasítottak előtte. Mellette találtam meg önmagam és úgy éreztem, én is segíteni szeretnék az embereknek. - Mesélés közben a reakcióimat figyeli, amik nemigazán vannak. A konyhaszekrényeket elemzem. Valami dereng arról, hogy meleg, de erősen kétlem, miszerint mi társalogtunk volna akár csak hasonló témáról. - A családomat nagyon szeretem, elfogadóak minden téren és amikor lehetőségem van rá, meglátogatom őket. Szabadidőmben meg takarítok, olvasgatok, eljárok a haverokkal inni, illyenek. Te jössz, Jaejin. 

- Én, mit? - mutatok magamra meglepetten. - Tudod az egész életem. 

- Biztos van olyan is, amiről még nem tudok. 

- Biztos, de akkor arról én sem, mert nem jut eszembe semmi. Az emlékeim rettentő hiányosak az eddigi életemet illetően. 

- És tudod miért? 

- Tudom. Mert nem akartam emlékezni. Mert nagyon hosszú ideig a múltban éltem és egyszerűen ki akartam szakadni onnan, elfelejteni minden szart. 

- És utána jobb lett? - Máris nem olyan baráti ez a beszélgetés, mint amilyennek indult. 

- Igazából jobb. Már nem azért vagyok egy nagy rakás idióta, mert állandóan a régi dolgokon rágom magam, hanem azért, mert se múltam, se jövőm - vonok vállat amolyan “minden mindegy” módon. 

- Jaejin, miért jöttél pszichológushoz? - Van benne valami kellemes, mégis fura, hogy állandóan a nevemen szólít. Más nem is nagyon szokott rajta kívül. 

- Adni akartam mégegy esélyt az élethez. 

- Amit néhány napja el is dobtál… - Nem kérdés volt, mégis úgy érzem, mintha magyarázkodnom kellene. 

- Mert annyira rosszul éreztem magam és úgy gondoltam, nincs vesztenivalóm. 

- És most hogy érzed? 

- Most jó. - Itt. Veled. 

- Ennek igazán örülök. 

Amint kész az ebéd, úgy eszek, mint aki egy hete kaját sem látott. Hongki meg is jegyzi, még több ételt pakolva a tányéromra, de abból sem hagyok semennyit, hogy aztán fájlalhassam a hasamat. Mivel úgyis filmnézés jön, nem is baj, ki tudom pihenni. 

- De nézzed is - fúrja ujjait kusza tincseim közé, miközben fejemet a combján pihentetve fekszem a kanapén. Bár én nem akartam ráfeküdni, ő húzott oda, sokkal kényelmesebb, mint az előbb volt. 

- Nézem. 

Ezúttal egy jelentősen mélyrehatóbb filmet sikerült kiválasztania, ami egy kamaszlányról szól. Hogy mennyien bántják, amiért szegényebb körülmények között él és mi mindent el kell viselnie azért, hogy befogadják a közösségbe, ahova eredetileg nem akarna tartozni, de jobbnak hiszi, mint a magányt. A végére happy end, meg minden, de számomra mégis olyan keserű ízt hagy maga után. Sok elgondolkodtató részlet szerepelt benne. 

Kicsit emlékeztet azokra a lányokra, akik olyan csendesen visszahúzódtak szünetekben a terem védelmébe és egymás közt pusmogva beszélték meg a tanulnivalókat, vagy éppen egy jó könyvet. Minden olyat, ami az iskola “menőbb” rétegét egyáltalán nem érdekelte. Kifejezetten nem figyeltem rá soha, de őket is sokat piszkálták. Hol szóban, akár óra közben, hol a cuccaikat elvéve, nem ritkán tönkre is téve azt. És ilyen majdnem minden osztályban volt. Simán lehet, hogy ők is így élték ezt meg… 

Azt ember, mint társas lény, undorító egy faj. Szükségünk van a kapcsolatokra, mégis tönkretesszük egymást. Sokkal, de sokkal jobb lenne mindenki számára, ha alig fele ennyien lennénk ezen a bolygón. Vagy ha én nem lennék. Mármint ez nem lenne jó mindenki számára, mert mindenki nem ismer, sőt, éppen csak néhányan, de nekik talán. Már én sem igazán tudom. Nem is igazán jött ez fel bennem mostanában.

Vortex - 7.rész

Hallom, mintha valaki egy nagyon hosszú folyosó végén szólongatna engem, de látni semmit nem látok. Teljes a sötétség, egyedül a tompa hangok, amik nem engedik, hogy teljesen elnyeljen a nyugalom. Nem tudok mozdulni, nem tudok semmit csinálni, ezért csak figyelek, próbálva kitalálni, mi történik most. 

- Jaejin - szól immár sokkal közelebbről. - Jaejin, kelj fel! - csíp erősen az arcomba, mire fáradtan pislogni kezdek. - Ébredj már! - ránt meg ott, ahol eddig csipkedett, mi által fejem oldalra csuklik. - Csak hogy végre! - fújtat idegesen a hangjából kivéve legjobb barátom, a kép azonban még szörnyen homályos. - Komolyan nem hiszlek el, Lee Jaejin. - Az élénken narancssárga öltözete bántja a látásomat, ahogy ez a túlzott fény is, menekülni mégsem tudok tőle. - Úgy utállak! - üt indulatosan a vállamba, de nem tudok mozdulni, nem is nagyon érzek semmit. Nagyon álmos vagyok… - Egy pöcs vagy - áll fel hirtelen, talán még párat szipog is, majd kiviharzik a nemsokkal mögötte elhelyezkedő ajtón, hogy néhány pillanattal később kettedmagával térjen vissza. 

Felnyöszörgök, ahogy megkísérelem fejemet a másik oldalra fordítani, hátha nem kell akkor végighallgatnom azt, ami most jön, de semmim, egyáltalán semmim nem mozdul meg. Felsejlik, ahogy a keserű íz szétterül a számban, a mérhetetlen elkeseredettség és fájdalom következményeképpen, de, hogy utána mi történt, nem tudom. 

- Jaejin. - Hyung hangja karcos, rekedt, s ahogy leül elém, tisztán látom, mennyire megviselt a kinézete. A haja kócos, inge félregombolt, tekintete pedig egyszerre rémült és fáradt.

- Nekem mennem kell, így is biztos keresnek már, de ha végeztem, még visszanézek. Ha magához tért, verd el jól helyettem. Vagy várj, ne is. Majd jövök és… - morog, be nem fejezve a mondatot, s haragos távozását már csak az ajtó csapódása jelzi számunkra. 

Nem tudok megszólalni, nem is lenne mit mondanom, ahogy Hongki is inkább hallgat. Hogy ne lássam, mekkora csalódás vagyok számára, lehunyva a szememet figyelem egyenletes légzését, mely valami távoli gép csipogásával társul. A gyomrom fáj, a fejem zúg, a fertőtlenítő szaga pedig merőben eltér az otthoni megszokottól, ám nem vagyok olyan állapotban, hogy foglalkozzak vele. 

- Hogy érzi magát? - néz végig görnyedten ülő alakomon egy pillanatra a nővér, majd tekintetét visszavezetve a kezében lévő irattartóra, körmölni kezd. - Fáj valahol? 

- Nem, jól vagyok, csak egy kicsit szédülök. 

A mellettem lévő infúziós állványra akasztott tasakhoz sétál, megnyomkodja, valamit állít az alatta lévő műanyag cuccon, s egy utolsó, lekicsinylő pillantást vetve rám, egyedül hagy. 

Ahány ember, annyi fogadtatás. Rendszeresen jönnek, kérdeznek, de a szemében mindenkinek benne van, mit gondolnak rólam. Rólam, aki megpróbált öngyilkos lenni, míg nekik az élet megtartása a hivatásuk, még akkor is, ha azt az életet nem kéri a páciens. Számukra az élet kincs és most én vagyok a szar alak, amiért el akartam dobni magamtól. 

A főorvos - vagy ki - még azért meg is jegyezte, hogy állapotomról tájékoztatta a szakpszichológusomat, nem tudván, hogy ő még talán nála is többet tud amúgy. Legalábbis az állapotomról. 

Mióta felkeltem, nem csinálok mást, csak némán figyelem a körülöttem sündörgő, vagy éppen a folyosón lézengő embereket, hátamat a hideg falnak vetve. Az órák teltével sem tudom megunni, de mikor bejön valaki, hogy lekapcsolja az infúziómat, kivéve belőlem a tűt, megkérdezem, meddig szükséges maradnom. Mivel a választ nem tudja, küld más valakit, aki szerint nem ártana pár napot bent pihennem, ám saját felelősségre bármikor távozhatok. 

Egyértelmű, hogy nem látnak szívesen - bár, kit igen? -, de nem is akarnak egyhamar viszontlátni. Ettől függetlenül alá írom a papírt és szép lassan összekészülök a saját, nem túl sokrétegű cuccaimba, hogy ott folytathassam elcseszett életemet, ahol abbahagytam, csak kicsit más kimenetelt tervezve neki, nem feltétlen a következő rám váró időszakra. Valahol megnyugtat a tudat, hogy élek…

- Hova mész? - áll az ágy szélén ülő alakom elé orvosom, akivel így belegondolva, nagyjából most végeznénk a mai, keddi óránkkal. 

- Haza - egyenesedek ki kissé még bizonytalanul. 

- Nem hagyom, hogy ilyen állapotban vissza menj oda - fog a csuklómra, s minden további beszédet mellőzve, lerángat a recepcióig, nem zavartatva magát, amiért majdnem minden második méternél orra bukok. Bár fizetnék, ő közli a hölggyel, hogy egyébként az orvosom - mert ja, bolond vagyok, szükség is van rá - és megteszi helyettem. Feldúlt, mogorva, de legalább nem csapkod, mint ahogy én azt tenném a helyébe. Mármint nem engem, hanem úgy amúgy.

- Hova megyünk? - tudakolom meg halkan, mikor elfoglalja a vezetőülést. 

- Hozzám - bújik ki a kabátjából és dobja az ölembe. - Vedd fel. 

- De-

- Vedd fel! - utasít keményen és már nem is merek ellenkezni, így megteszem, hiába van meleg az autóban.

- Miért megyünk hozzád? 

- Mert nem akarom, hogy megint csinálj magaddal valamit és úgyis szabadságon vagyok az ünnepek miatt, tehát van időm veled foglalkozni - mondja teljes természetességgel, mely felvet bennem néhány kérdést, miknek talán pont itt az idejük tisztázódni. 

- Más betegeiddel is ilyen vagy? - teszem fel, igyekezve, hogy ne legyen semmi furcsa vagy esetleg kellemetlen a hangomban. 

- Nem. - A végén, mintha felvitte volna a hangsúlyt, ezzel írónikus kérdést csinálva ebből az egyébként nem túl kedves szócskából, de nem vagyok benne biztos. 

- Akkor velem miért? 

- Mert a barátom vagy - pillant rám úgy, mint aki azt mondaná, hogy; “hát ennek mi baja?”. 

- Én? - mutatok nyeszlett valómra, mint aki nem hiszi el. Mondjuk nem is. - Nem inkább Seunghyun? 

- Inkább kérdezek én - sóhajt egy mélyet gondterhelten - gondolom elege van belőlem. - Miért akartad megölni magad? - szegi nekem a rideg szavakat, újfent nem kertelve semmit. - És most először próbálj meg velem őszintének lenni - teszi még hozzá, kissé mellbe vágva vele. 

Sokszor úgy vélem, magammal sem vagyok az, de ettől függetlenül neki mindig igyekeztem az éppen akkori általam vélt igazat mondani, ami persze majdnem olyan változékony, akár a kedvem. 

- Mert úgy érzem, felesleges élnem. 

- Miért érzed úgy? 

- Miért ne érezném? - reflektálok cinikusan, majd mikor leesik, hogy ezt a hangnemet pont vele nem kéne megütnöm, javítom magam gyorsan. - Mert olyan szörnyen egyedül vagyok és nem tudom, mit csináljak. 

- Ott van anyukád, Seunghyun, itt vagyok én is. Miért lennél egyedül? 

- Mert mellettem mindenki éli a maga kis életét és őszintén nem hiányoznék senkinek, ha egy nap valóban megszűnnék létezni. 

- Ezt miből gondolod? Nekem például hiányoznál - lágyul el kicsit a hangja, tekintetét végig az úton tartva. - De akkor térjünk át arra, hogy honnan vannak a gyógyszereid - pillant rám felvont szemöldökökkel. - Nem mondod? És azt tudod, hogy benzodiazepin típusú pszichoaktív gyógyszerek hosszútávú nem megfelelő adagban való szedése idegileg, szellemileg és lelkileg is tönkre tesznek? Mivel megemeli az agyban található, úgy nevezett GABA neurotranszmitter szintjét, ami a szervezet természetes nyugtatója, nyugodtabbnak érzed magad tőle ugyan, de ahogy hozzászoksz, a szervezeted kevesebb GABA-t termel és ugyanazért az eredményért egyre nagyobb és nagyobb dózist kell bevinned. Ennek hirtelen megvonása nagyon súlyos következményekkel jár - magyaráz, jobb kezével hol hevesen gesztikulálva, hol a váltót használva. - Ezek után igazán megérdemelnél pár hét pihenőt a kórházban. Csoda, hogy ilyen jól vagy. Elég gyorsan felszívódik az a szar - húzza el a száját elégedetlenül. - Sosem leszek pszichiáter. 

Hongki teljesen más kerületben lakik, mint én. Még autóval is húsz perc odáig az út, ami gyalog gondolom lenne egy óra is - nem tudom. Ráadásul az sem segít valami jól a tájékozódásban, hogy egyre sötétebb van, nem mintha egyébként megjegyeztem volna múltkor az utat. Azt egyetlen, ami ismerős innen, az a nagy ház, ami előtt leparkol. 

Nem beszélünk sokat és nem feltétlen azért, mert bár nem értettem a gyógyszerekről való beszédéből szinte semmit, rosszul esett, hanem leginkább amiatt, hogy mekkora egy hülye vagyok. Ezt eddig is tudhatta volna… De az, ahogy egész vacsora alatt olyan parancsólóan néz, hogy inkább hányásig enném magam, kicsit megrémít. Múltkor már úgy éreztem, végre újra a régi jófej dilidoki, erre megint itt a szigorú énje. 

- Mosakodj meg, tettem ki tiszta ruhát a mosógépre - biccent fejével a lépcső felé, ezzel megmentve végre a kínos csendtől. 

Kellemetlen számomra ez az egész helyzet. Már megint. Az ő tusfürdőjét használni, az ő ruháit felvenni - ráadásul egy trikót adott, amit sosem vennék fel, most mégsem érzek választási lehetőséget - és tanácstalanul állni a fürdőszoba ajtóban, mert ő már elvonult a szobájába. Minket mindig arra neveltek otthon, hogy ne zavarjuk a szülőket, ha a szobájukba vannak. Be sem igazán mehettünk. 

Megemberelve magam osonok nagyon halkan a résnyire nyitott ajtóba, koszos ruháimat a fürdőben hagyván, majd már kopogásra emelem a kezemet, mikor a hangja beelőz. 

- Gyere be. - Benyitva a szobába, az ágyának végében ülve találom, honnan már kicsit derűsebben ugyan, de még elég nagy fájdalommal a szemében néz végig rajtam, amitől kissé azért zavarba érzem magam. - Miért feszengsz ennyire? Gyere ide - paskolja meg maga mellett a helyet. - Nem eszlek meg - jegyzi meg egy halvány mosollyal, ám a hangjában inkább csak a komorság érződik. 

- Tudom - foglalok helyet mellette. 

- Jaejin - sóhajt fel. Éreztem… - Ezek? - fog alkaromra, hogy felemelve azt, közelebbről megnézhesse a felkaromon és vállamon lévő hegeket. 

- Már régiek. 

- Annyira azért nem tűnnek annak - simít végig az egyiken mutatóujjával. - Ez itt például maximum is pár hetes. 

- De akkor még nem jártam hozzád - próbálok mentegetőzni, sikertelenül. 

- Elmegyek én is gyorsan letusolni - áll fel egy újabb lemondó sóhajt hallatva. - Ha van kedved beszélgetni, maradj itt, ha meg nincsen, a másik szobában megcsináltam neked az ágyat - vesz el a közeli kis szekrényről egy pakk ruhaneműt, s már távozik is. 

Tudom, hogy zavarbaejtő dolgokról akar beszélgetni, amikre nem szívesen válaszolok, de szeretnék még vele lenni egy kicsit. Egyébként is rettentő korán van az én órámhoz képest. Otthon ilyenkor szoktam még csak igazán feléledni. Legalábbis gondolom, mert a telefonom nincs nálam, az övéhez meg nem akarok nyúlni, hiába hagyta itt az ágyon. 

- Na mi van? - néz rám vigyorogva, mire feleszmélek, hogy rajta felejtettem bambulás közben a szemeimet. Vizes tincsei az arcába lógnak, ahogy a fején lévő törülközővel dörgöli őket, s bár nincs rajta semmi olyan, csupán egy egyszerű póló, valamint rövid nadrág, egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, annyira elgondolkodtam. 

- Semmi - pillantok el - egészen biztosan - vörös fejjel. 

- De, mondjad - áll közvetlen elém, hogy még véletlen se tudjak másfelé nézni. 

- Nincs mit mondanom. - Érzem, hogy dadogok. Vagy nem? Szerintem de… 

- Nincs? - lép egyet oldalra, hogy a falhoz tolt íróasztalnak a székére tegye a már nem kellő anyagot, majd újra vissza hozzám, hogy leguggolva engem kínozzon tovább kíváncsi szemeivel. - Nézz rám. - Megteszem. - Na, mi történt? - szélesedik vigyora. Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki aggódna, hogy tényleg történt bármi.

- Semmi. 

- Akkor mitől jöttél ennyire zavarba? Még csak meztelen sem vagyok - egyenesedik fel, hogy egyik kezét a térdemre simítva leüljön fullasztóan közel mellém. Miért ér hozzám?! - Az legyek? 

- Mi? Ne! 

- Annyira cuki vagy - nevet jóízűen, bár nem értem, hogy min, de talán nem is érdekel. 

- Nem vagyok - dünnyögöm a másik irányba. 

- “Nem vagyok” - másol le. - Pedig de. 

- Hyung, ne már. - Nincs hova menekülnöm, csapdában vagyok. 

- Jól van, na - karolja át a vállamat és húz magához még közelebb - már ha ez lehetséges. - Nem akarom, hogy mellettem kényelmetlenül érzed magad, Jaejin - teszi állát a fejem búbjára és kezdi simogatni a felkaromat. Végül is ennél kényelmetlenebb már aligha lehetne… - Most lesz néhány nyugodt napunk, amik alatt megmutatom neked, hogy igen is van miért élni. Mert az élni akarást nem egy érzés határozza meg, hanem egy döntés, vagy annak hiánya. 

- Pisilnem kell. - Igaz, hogy már elég régóta, de szerintem most jött el az ideje, hogy el is menjek, mert fullasztó ez a közelség, levegőt venni is alig merek. Hongki még nyírkos, hűvös bőre alatt az enyém szinte olvad, s az orrjárataimba kúszó meglehetősen férfias illata olyan dominanciát áraszt, ami megrémít. Mellette kisgyereknek érzem magam és úgy is kezel. 

- Akkor hajrá - kuncog fel, eltávolodva tőlem, hogy ki tudjak menni.

Az ajtóhoz sétálok, magamon érezve pszichológusom perzselő tekintetét, de az valahogy jobban leköt, hogy mikor bejött, kint leoltotta a villanyt, így teljes sötétség honol a folyosón. Fogalmam sincs, merre találom a kapcsolót, vagy egyáltalán a mosdót, ráadásul hallom, hogy valami neszel, így eléggé félek. Tanácstalanul hátra pillantok a még mindig az ágyon ülő Hongkira, ki ezt meglátva feláll és szelíd mosollyal az arcán hozzám sétál, hogy egy szó nélkül megfogva a kezemet, elinduljon velem kifelé. 

A lefekvés egyszerre áldás és átok. Örülök, hogy végre nem kell mellette szenvednem a túlzott közelségétől és rosszul is érzem magam, mert nagyon nehezen alszok el teljes sötétben és csöndben. Mondjuk ha még teljes csönd lenne… De a macska-szerű lény megint a fejem mellett van és vagy mosakszik, vagy fuldoklik, de bármelyik is, elég para. Az legalább segít valamennyit, hogy egész nappal fent voltam és még a gyógyszerek sem ürültek ki teljesen, így nem kell reggelig fordogolódnom. 

- Jaejin - simogat egy kéz, minek tulajdonosa a süppedés alapján leült mellém. - Ébresztő. 

- Mmm. 

- Reggel van, kezdődik a nap - járnak ujjai a hajamban, ami kicsit azért felkelésre ösztökél, azonban a tény, hogy biztos nagyon korán van még, marasztal. 

- Nekem délután kezdődik a nap - nyöszörögök, megpróbálva a fejemre húzni a takarót. 

- Mától nem - foszt meg egyetlen mozdulattal a védelmemtől, ami miatt kénytelen vagyok ténylegesen felkelni. Úgysem tudnék már visszaaludni… 

Mondhatok én bármit, látszólag nem sokat számít. Reggelizni kell, mert az a nap legfontosabb étkezése. Hát reggelizek. Nehezen ugyan, de magamba tuszkolom az ételt, mert az szerinte olyan nagyon fontos. Meg igazából a kedvét sem szeretném letörni azza, hogy mennyire reménytelen vagyok, mert a reggeli Hongki sokkal elevenebb, mint amire számítottam. Múltkor ehhez képest elég morcos volt, de az lehetett a munka miatt. 

- Elmegyünk vásárolni, mert alig van itthon valami - jelenti ki, pusztán, hogy tudassa velem a tényeket. Jó, menjünk… Most mit mondjak? - Gyere fel, keresek neked valami ruhát - indul meg a lépcsőhöz, én pedig némán követem be a szobájába, ahol egy nagy szekrény előtt megállva válogatni kezd. - Ez? - mutat felém egy világos, fogalmam sincs, milyen színű, kötött, hosszú ujjú felsőt. - Á, nem - teszi arrébb, hogy végül egy piros-fekete, garbós pulóvert adjon a kezembe, egy fekete vászonnadrág és fehér póló kíséretében. 

A kis csomagommal átballagok a macska szobájába, ahol aludni szoktam, még mielőtt előtte kellene átöltöznöm is, majd ott magamra véve a kapott, egyáltalán nem a stílusomhoz illő ruhákat, kint várom őt a folyosón. Nem is tudom, beszélhetek-e az esetemben stílusról, de mivel elég sokáig öltözködik, van időm rágódni ilyen semmis dolgokon. Mint a kinézetem, amivel sehogy nem vagyok megbékélve, ám ezekben a cuccokban kifejezetten fura a közérzetem. Nem illik hozzám. 

- Jól nézel ki - mér végig elismerően, miközben elhalad előttem, én meg fejemet lesütve követem őt. Kezdem úgy érezni, hogy ezt direkt csinálja. Nem, mintha lehetne véletlen szekálni valakit, de talán csak egy pszichológiai akármi, amit rajtam alkalmaz. De mivel nem tudom, másokkal hogy viselkedik, csak tippelni tudok. 

A reggeli után a kertbe kiengedett kutyát most beengedve távozunk, kettesben hagyva őket a nagy házban, hogy autóba szállva elinduljunk a boltba. Azt hittem, hogy csak a sarki közértbe ugrunk, vagy valami hasonlóba, de nem, egyből egy hatalmas szupermarket parkolójába vezetett az utunk, hosszú itt eltöltendő időt ígérve. 

Hongki bevásárlókocsit vesz magához, majd közösen bemegyünk a fűtött helyiségbe, hol rögtön vetkőzésbe is kezd - persze ésszerű keretek között. Sötét dzsekijét a kocsiba helyezi, a vékony sáljával együtt, majd megpróbálja tőlem is elkérni a kabátot - ami egyébként az övé -, de inkább nem venném le. S hogy biztos legyen a dolog, jön egy atyai kioktatás, mivel szerinte így kint meg fogok fázni, ám autóval megyünk haza is, így hát rajtam maradhatott. 

- Mit szoktál enni napközben? - keres a fűszeres soron valamit a tekintetével. 

- Chipset - közlöm kertelés nélkül az igazságot, mire fintorogva felém fordul. 

- Az nem valami tápláló, se nem túl egészséges. 

- Nekem bőven megfelel - vonok vállat, úgy őrizve a bevásárlókocsit, mintha attól félnék, hogy bárki ellopja. 

- És este mit eszel? 

- Chipset. - Már előre behúzom a nyakam, figyelve, ahogy újfent visszafordul felém. 

- Jaejin, a tested nem szemetes, bánj vele tisztelettel. 

- Oké. 

- Tudom, hogy hiába mondok bármit is - sóhajt, megtalálva azt, amit keresett, s tovább is megyünk. 

- Nem, én figyelek. 

- Nem a figyeléssel van a gond. 

- Meg is fogadom. - Legalábbis igyekszem, de nem mondanám, hogy valami jó vagyok az akaraterőm legyőzésében. 

- Igen? Akkor mosolyogj.  

- Miért? - vonom össze a szemöldökeimet egy pillanatra. 

- Mert, ha mosolyogsz, visszamosolyognak rád az emberek. Nézd csak - tekint előre, ahol egy csapat nevetgélő, középiskolás korú lány jön velünk szemben, s megejtve feléjük egy kedves mosolyt, nem is marad el a várt hatás. Talán még egy “istenem, de helyes” is elhangzik, ahogy vinnyogva elhaladnak mellettünk. 

- Hyung, neked nincs barátnőd? - teszem fel kissé félve még a kérdést, ami régóta foglalkoztat, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nekem szabad ilyet. 

- Nincs. Miért? 

- Hát hogy így flörtölsz másokkal. 

- Én? - kérdi nevetve. - Dehogy flörtölök. Csak bemutattam gyakorlatban azt, amit mondtam - fordul be a zöldség-gyümölcs részlegre, jól szórakozva előbbi állításomon, amit megcáfolni nem sikerült túl hitelesen. 

Amíg ő a kezeivel halomszám pakolja be a dolgokat a kocsiba, a szájával - persze, hát mi mással? - életmód tanácsokat osztogat. Nagyon igyekszem figyelni rá, de a sok ember, akik ellepték az üzletet, eme számomra igazán korai időpontban, eléggé nyomasztóak. Nem is értem. Nyakunkon az “ünnep”, nem lesz nyitva egy-két napig a bolt, mindenki világvégére készül. Látszólag még Hongki is, mert már szinte ömlenek ki a cuccok a kocsiból, mikor végre a pénztár felé vesszük az irányt. Egész végig úgy nyomulok rá, mintha tényleg a gyereke lennék. 

Nem is szeretem a gyerekeket… Hangosak, bajosak, állandó figyelmet igényelnek és mindenki olyan elnéző velük, mintha tényleg rajtuk múlna a világ hogyléte. Közben a szülők csesznek megnevelni őket, aztán vagy bünőzők, vagy lelkileg olyan selejtesek lesznek, mint én. 

Miközben a dolgokat a szalagra pakoljuk, Hongki telefonja megcsörren. Eddig azt hittem, valami relax zene a csengőhangja, de nem, még csak be sincs állítva semmilyen, ez az egyszerű gyári. 

- Megnéznéd kérlek, ki az? Itt van a zsebemben - tolja felém jobb oldalát, teli kezekkel. Kicsit vonakodva ugyan, de balommal felemelve a pulóvere alját, jobbommal kihalászom a zsebéből mobilját, hogy egy gyors pillantást vessek a kijelzőre, ahol nagy meglepetésemre legjobb barátom neve szerepel. 

- Seunghyun. 

- Felveszed? - enged ki engem előre, hogy elférve a szűk kis részen, eltávolodhassak a sok zajongó embertől. Fogadva a hívást a fülemhez emelem, de még beleszólni sincs időm, már hadarja is a panaszát. 

- Hyung, nem találom Jaejint. Nincs a kórházban, nem válaszol a hívásaimra, nincs otthon, nincs az anyjánál, egyszerűen olyan, mintha elnyelte volna a föld és fogalmam sincs, hol kereshetném még. Szerinted? Aggódok, hogy valami hatalmas baromságot csinált - zihál a készülékbe, mint aki eddig futott. 

- Kinézed belőlem? - nevetek fel viselkedésén, de mélyen belül nagyon is jól esik, hogy így aggódik értem. 

- Jae?

- Igen? 

- Miért van nálad Hongki mobilja? 

- Mert ő éppen fizet és nem ért rá felvenni. 

- Fizet? Hol vagytok? 

- Boltban. 

- És miért együtt, nálad meg miért nincsen telefon? - Hallom, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt, de a hadarása nem hagyott alább.

- Hát én sem tudom… 

- Na mindegy, akkor majd később beszélek vele is. Mikor mész haza? 

- Szerintem jövőhéten. Legalábbis azt mondta, hogy a szünetet nála töltöm. - Nem, mintha az én életem nem lenne eleve egy nagy szünet. 

- Érdekes. 

- Miért, másokkal nem ilyen? 

- Nem tudom, annyira azért nem ismerem. - Hát bíztató. Azt hittem nagy haverok, vagy valami olyasmi. 

Mire befejezzük Seunghyunnal lényegében Hongki kibeszélését, ő addigra végez a fizetéssel, úgyhogy megindulhatunk kifelé a hidegbe, hogy bepakoljuk a csomagtartóba a dolgokat. Jó, igaza volt, tényleg fázom, de ez a néhány perc nem a világ vége.

Mikor visszatérünk a házhoz, segítek behordani a halom cuccot, hogy aztán fáradtan leülve a konyhaasztalhoz figyelhessem, ahogy ebédet készít. Szerintem túl kevés idő telt el, mióta utoljára ettünk és legszívesebben csak aludnék, de elfogadom, hogy most normális ember módjára kell viselkednem, mert szerinte az sokat segít a hangulatomon. Szerintem viszont az egyetlen, ami segít, az az ő jelenléte, dehát ezt azért mégsem mondhatom, így csupán hallgatom, amiket mesél és válaszolgatok, ha esetleg kérdez valamit. 

Vortex - 6.rész

Nem tudok máshol aludni, mint otthon, a saját ágyamban, de még ott is nehézkesen. Legalább fél év volt, mire megszoktam a lakásomat és Seunghyunnál sem véletlen nem aludtam még soha, pedig őt azért elég régóta ismerem már. 

A kezein lévő tetoválásokat figyelem, miközben megágyaz számomra egy nagy, viszonylag letisztult szobában, már többedjére visszatéve a földre az apró állatot. Ez alatt a néhány óra alatt egész összebarátkoztunk, bár nem mondom, hogy nehéz dolgom volt. Egyébként meg nem kifejezetten vagyok oda az állatokért, de azt sem mondanám, hogy bajom van velük. Csak nem érdekelnek. 

- Na gyere, bújj be - emeli fel nekem a takarót, s néhány pillanat néma várakozás után, hogy ez ugye csak vicc akar lenni, belátom; nem, komolyak a szándékai, így hát befekszem a nekem megcsinált helyre. - Ha bármi lenne, a szomszéd szobában megtalálsz - fektet le mellém hosszában egy összegöngyölt, vékonyabb plédet, s jó alaposan betakargat. Meghat, hogy így figyel és gondol rám, azon kívül is, hogy pszichológusként erőssége a részletekben való jelentések megtalálása. - Jó éjszakát, Jaejin - simítja még hátra homlokomról a tincseimet és kifelé menet leoltva a villanyt behúzza az ajtót, ott hagyva engem zaklatott szívemmel és összekuszált gondolataimmal. 

A beszűrődő fények és hangok szép lassan alább hagynak, így kénytelen-kelletlen átölelem a plédet és befelé fordulva igyekszem csitítani a fejemben a hangokat.

Miért viselkedik velem így? Felnőtt férfi vagyok! Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik, de félek, hogy kezdem túl közel engedni magamhoz, aminek a végén úgyis én iszom meg a levét. Talán eddig fel sem tűnt, mennyire miatta vagyok olyan mostanság, amilyen. Hol jobb, hol rosszabb. Most éppen jobb, leszámítva a tegnapi tettem következményeivel, amik legalább segítenek most nem végigszenvedni az éjszakát, mert még mindig elég kába vagyok. 

Már éppen sikerülne elaludnom, mikor valami nagyon ijesztő zúgó, morgó hangot hallok meg közvetlenül a fejem mellől. Reszketve kapok a telefonomért, hogy felkapcsolva rajta a vakut, megnézzem, pontosan mi is lehet ez, mire egy nagy adag fehér szőrrel találom szembe magamat. A macskaszerű lény csukott szemmel ugyan, de a fejét tartva fekszik a párnán, közben dorombolva. Már, ha ezt annak lehet hívni. 

Az idegen illatok, a zúgó állat és eleve úgy minden eltörpül amellett, hogy én mennyire nagyon fáradt vagyok, ám küzdenem sincs értelme ellene, így csupán kényelmesen elhelyezkedve, gondolataim közt kedvenc dilidokimmal várom, hogy elérjen a megnyugvás. 

- Jaejin. - Valami lágyan simogatja az arcomat, nagyon óvatosan érintve a takaró alól kilátszó, érzékeny bőrt. - Jaejin. - Utálom, ha hozzám érnek. - Ébredj, készülődni kell. - Nekem? Hova? 

- Mmm - nyammogok párat, átfordulva a másik irányba, hátha akkor lesz még egy kis nyugtom, de az orromat csiklandozó, prémes szagú szőrt megérezvén rögtön felkapom a fejem. - Jesszus - nézem meredt szemekkel a hófehér macskát. 

- Szeret téged - nevet fel Hongki, mire tekintetem az ágy szélén ülő valójára téved. - Nem, igazából ez az ő ágya - teszi hozzá mosolyogva, teljesen útra kész felszerelésben. - Hogy érzed magad? 

- Jól. - Próbálom összerakni a részleteket, csak hogy az nehezebben megy, mint amire elsőre számítottam. 

- Lábaid? 

- Azok is. - Most, hogy eszembe juttatta, már érzem, hogy fájnak. 

- Akkor jó. Gyere, reggelizünk, aztán haza doblak, mert engem vár a munka - biggyeszti le alsó ajkait, szomorkás ábrázattal nézve rám. 

A lakásom kicsi és sivár. Ugyan csak a legfontosabb dolgokkal rendelkezik, semmi csecsebecse, vagy luxus, még így is felszereltebb nálam. Persze csak átvitt értelemben, de talán hasonlítunk is. Elvégre mindenkit tükröz a környezete, nem? Ugyan alig vannak cuccaim, azok is leginkább a szobám padlóján fellelhetőek, a káosz és én régi jóbarátok vagyunk. 

Amíg otthon éltem, anyu néhány naponta bejött a szobámba és összetakaríttatta velem a rendetlenséget, ha volt hozzá kedvem, ha nem. Általában nem. Itt meg nincs senki, aki megmondaná, mit tegyek, pedig én anélkül elveszett vagyok, még ha tudom is, mi lenne a helyes. Anyu ráadásul sosem volt itt, nálam, nem, mintha túlontúl messze költöztem volna, csak neki megvan a maga élete, amibe nem fér bele egy ekkora kitérő. 

A szüleim miatt igyekeztem annyira. Hogy más életet éljek, hogy még véletlen se legyen semmi hasonlóság köztünk, annyira utáltam őket. A rend, a tisztaság az fontos volt, de én? Számított bármikor is, hogy mi van velem? Nem akartam egy befásult robotként végezni, akinek munkából és annak fáradalmainak kipihenéséből áll az élete. Sokkal rosszabb lettem végül. Bár szó szerint elmenekültem otthonról, mert azt reméltem, ha kiszakadok abból a környezetből, lehetek én is normális, nem sok minden változott. 

Mai fejjel visszanézve, már látom, mennyi mindent kaptam gyerekként, ez azonban nem változtat a tényen, miszerint miattuk is tartok ott, ahol - és nem a jó részére gondolok. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élő emberek, de épp elég a saját nyomorom, nem akarok másokén is aggódni. 

Péntek reggel olyan vidáman kelek, amire talán az elmúlt egy évben nincs is példa. Az ágy szinte kidob magából, pedig titkon reméltem, hogy aludhatok jó sokáig, így viszont rengeteg időm van, míg indulnom kell. Ugyan nem vallom magam egy bunkó embernek, de olyan hangosra tekerem a tévén a hangerőt, amin kedvenc zenéimet tettem be, hogy még a szomszédok is kénytelen azt hallgatni. Legalább kulturálódnak kicsit. Vagy mi. 

Ha jó a kedvem, igyekszem vidám zenéket hallgatni, lehetőleg megtartva az állapotot, ami most sincs másként, s közben mászkálok, eszek, takarítok, majd elkezdek jó alaposan készülődni. A kötésemet ugyan kénytelen vagyok zuhanyzásnál levenni, amint kész vagyok, megpróbálom közel ugyanúgy visszatekerni. Bár nem szoktam foglalkozni a vágásokkal, semmivel nem kezelem le és semmit nem teszek rájuk, ezt Hongki csinálta, úgyhogy… Nem tudom, furán érzem magam. 

Igaz, hogy a nagy, bő pulóvereimben kényelmesebben érzem magamat, ezúttal valami kinézetre elfogadhatóbb látványt igyekszem varázsolni szétszórt valómra, kivételesen még a hajammal is kezdve valamit. Jobban akarok kinézni. Jobban akarok lenni… 

Hongki szórakozottan figyeli, ahogy kezeimmel hadonászva magyarázok, végre közvetlen mellőlem. Ugyan talpig fehérben van, szíve fölött a kis névtáblával, amin az áll, “Dr. Lee Hongki”, mely a kettőnk közti lényeges szakadékot hivatott jelezni - elvégre én a betege vagyok, ő pedig az orvosom - , ez sem tudja lombozni a kedvemet. Biztos megvan az oka, amiért ma így fest. 

- … és mikor láttuk, hogy közeledik felénk az őr, rögtön futni kezdtünk. Persze Seunghyunnál pont akkor nem volt biléta, a kódot meg nem tudta, ezért a házba nem jutottunk be, de akkor még fiatalok voltunk és frissek, bírtuk a futást - nevetek fel a jó emléken. - Nem, mintha most olyan öreg lennék, mondjuk annak érzem magam, állandóan fáj mindenem, akár egy nagypapinak. 

Nem igen szól közbe, nem kérdez vissza, bár lehet azért, mert én nem hagyok neki rá időt, nem mintha ez őt zavarná, magánszférámba férkőzve hallgatja a bugyutábbnál bugyutább meséimet. 

Egyik keze a térdemen pihen, mit ujjaim közé fogva megfordítok és a beszédet be nem szüntetve tenyerét, valamint éppen csak kicsit feltolva a világos textilt, csuklóját elemezni kezdem. Nagyon szeretem a tetoválásait, de idebent soha nem mutatja őket, amit valahol értek is, bennem meg azért nincs annyi mersz, hogy odáig toljam az anyagot, így hát be kell érnem ennyivel. Nem, mintha esélyt látnék rá, hogy rám szólna miatta, de na. Amúgy sem értem, miért piszkálom most, csupán jól esik. 

Az egy óra hipp-hipp tova száll, nekem meg muszáj mennem, mert rá vár a következő páciense, aki ilyenkor már kint szokott ülni. 

- Jaejin, jövőhéten szünetel a klinika, jönnek az ünnepek - nyitja ki nekem az ajtót búcsúzóul. 

- Máris? - esek kétségbe egy pillanatra, hiszen egyáltalán nem követem a naptárt, nincs is naptáram, nem is foglalkozom ilyesmikkel. 

- Tudod, hogy bármikor elérsz - mosolyog rám megértően, pedig ő ezt nem értheti, ebben biztos vagyok. 

- Tudom, de az más… 

- Majd beszélünk, jó? 

- Jó - szontyolodok el, majd lassú léptekkel megközelítem a lépcsőházat, hogy távozni tudjak. 

A helyzet az, hogy nem akarok hazamenni, mert akkor csak rossz kedvem lesz, amiért egyedül maradok, ezért hát telefonomat elővéve tárcsázni kezdek. 

- Szia. 

- Szia, mondjad. 

- Otthon vagy már? Átmehetek? 

- Aha, gyere csak. Egyébként baj van? 

- Nincs, csak unatkozom. 

Ugyan én nem keresem, Hongki minden nap felhív, szakítva rám időt - aminek örülök is, meg nem is - pedig most hétvégén hazament a szüleihez. Legalább már ennyit tudok róla. Hogy vannak szülei, jóban van velük és elég messze laknak. Sok mást nem igazán. Jó érzés hallani a hangját, de nekem nincs mondandóm, megint egyre rosszabbul vagyok, így viszont nem születnek valami nagy és érdekes beszélgetések, ami nem is baj, nem azért utazott el, hogy még ott is miattam aggódjon. Nem akarok a terhére lenni. 

Gyengébb pillanataimban olló után nézek, de végül egyszer sem csinálok semmit. Nincs értelme. Már semminek sincs… 

Végiggondolva az életemet, hogy mi az, amiért van akár egy hangyányi értelme is, nem találok semmit. Szenvedni születtem. Nem a világgal van a baj, hanem velem, és az a legnagyobb, hogy még én sem ismerem magamat. Mintha egy kiürült test lennék. Egyszerűen semmi sincs bennem, de még az a semmi is fáj, pedig nincs minek. 

Nem akarok újabb percet, újabb holnapot, újabb esélyben hinni, hogy aztán legyen mit megbánnom. Csak megbánásból állok. 

A hétvégét fekvéssel és vegetálással töltöm, győzködve magam egy olyan dologgal, amit már réges rég meg kellett volna tennem. A félelmem nem lett kisebb, ám a rémálmaim, melyek olyan világokat mutatnak be, ahol csak még több, még fájdalmasabb szenvedés fogad, ráébreszt, hogy nem a fájdalom, ami igazán megrémiszt, hanem az, hogy mi van, ha nem sikerül. Talán azért vagyok még életben, mert eddig nem is akartam, hogy sikerüljön… 

Ha nem eszek, nyűgös vagyok, ha nyűgös vagyok, meggondolatlan, ha meggondolatlan, kapkodok. Félek elaludni, s bár a szervezetemmel küzdünk egymás ellen, ez segít nekem feltenni az i-re a pontot. Már sehogy sem jó… 

Tartalék gyógyszereim a fürdőszobában rejlenek, ahova bizonytalan léptekkel térek be, hogy magamhoz vehessem a kis dobozt, amiből sokkal kevesebb hiányzik, mint amire számítottam. Még egyszer, utoljára a tükörbe nézek, tovább gyötrődve, ám kissé meglep, hogy még a vártnál is rosszabbul festek. Teljes szívemből utálom azt az alakot, ki rezignált tekintettel, gyűrött arccal, karikás szemekkel bámul rám vissza. Hova lett az az elszánt, törtető gyerek, aki egykor volt? Az a hazudni képes, még reménnyel teli tinédzser, kit körülvettek az emberek? És ki voltam én valójában? 

Az eső vigasztalhatatlanul ömlik, ösztökélve a korai sötétedésben dolgukra igyekvő embereket a sietésre. Bárcsak nekem is lenne hova sietni. 

Az ágy szélére ülve, közelebb húzom az üdítős palackot, majd kibontva a dobozt, az összes benne lévő bogyót elkezdem kinyomkodni magam mellé a takaróra. Igyekszem nem gondolni semmire, mielőtt újra visszavonulót fújnék, s szerencsére megy is, mert már előre lefoglal, milyen borzalmas íze lesz ennek a sok gyógyszernek. 

Ötösével dobom számba őket, minél több folyadékot küldve utánuk, ami tompíthatja a keserűséget. A vége felé egyedül az íze az, ami kissé eltántorít, mert nem sok értelme lenne, ha visszahánynám a már bevitt, elég komoly adagot, de nem adom fel. A szervezetem már így is jobban hozzá van ehhez a cucchoz szokva, mint kellene, félő, nem lenne elég. 

Mire sikerül mindet eltüntetnem, olyan szinten feszíti a hasamat a sok üdítő, hogy másra sem vagyok képes, csak kimerülten hátradőlök, ujjaim közé véve a telefonomat. Seunghyunnak ma éjszakai gyakorlata van, ami már biztosan elkezdődött, tehát csak reggel fogja látni azt a pár sort, amit gyorsan lepötyögök, amíg el nem kezd hatni a gyógyszer. 

Nincs erőm felmászni a párnámhoz, ezért csupán átölelve az egyik takarómat hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat a fáradtság, kicsit talán félve, hogy nem kelek fel többé.