NBin - Pride

Nem tudom biztosan, hogy mikor is kezdődött, ám jobban félek tőle, minthogy ez komolyabban érdekelhessen. Aggasztanak az újonnan keletkezett érzéseim, vágyaim, gondolataim. Gúsba kötnek, kisemmiznek, majd védtelenül magamra hagynak egy olyan személy iránt táplált vonzalmam miatti lelkiismeretemmel, melyről ő maga nem is tud, tehát nem kellene, hogy ilyen mélyen zavarjon a dolog. De mégis zavar. Mert nem helyes, mert megalázó, mert sebezhetővé tesz. Utálok minden pillanatot, amit azzal töltök, hogy róla ábrándozok, mégis folyton azon kapom magam, ahogyan a telefonomon is az ő képeit lesem, youtube-on a fancam videóit keresem és figyelem, ahogy magabiztosságával és kisugárzásával mindenki mást háttérbe szorítva teszi csupán azt, akár mi, mégis sokkal többnek hat. Számtalan éve már, hogy megismertem, de akkor miért pont most?!

A próba közel negyed órája véget ért, minek köszönhetően Wonshik már az oldalsó kanapén igyekszik túlhorkolni az egyébként sem éppen halknak mondható zenét, míg Hyuk mellettem pihegve figyeli Jaehwan és Hakyeon végeláthatatlan gyakorlását. Maximalisták. És, hogy Taekwoon merre van? Fogalmam sincs, ő eltűnt abban a pillanatban, hogy befejeztük az utolsó számot is.

Fárasztó napunk volt; Már korán reggel meg kellett jelennünk egy tévéműsorban, honnan ruhapróbára, orvosi rutin vizsgálatra, majd énekórára vezetett az utunk. Kora délután fellépés, négytől forgatás, s végül nyolctól tizenegyig próba. Ennek ellenére Hakyeon teljes lendülettel viszi a koreográfiát, egyáltalán nem engedve láttatni fáradtságának nyomait. Jobb keze az álla alatt ökölben, mikrofont imitálva, tekintete szilárdan tükörbéli énjére szegezve, és a mozgása alapján simán elkönyvelhetném nőnek, bár kecsességének a lány bandákban sem lenne párja, azonban a szemeiben ott van minden, amit az ellenkező nem képtelen lenne képviseltetni. A legfélelmetesebb Hakyeon egész lényében, hogy ő pontosan tudatában van az adottságainak, melyet nem is rest időnként hangoztatni irányunkba. Aki nem ismeri őt, beképzeltnek és lenézőnek hiheti, amit ha nem is tudnék cáfolni, rengeteg olyan tulajdonságot sorolnék hozzá, ami eltörpül a már meglehetősen nagy egoja mellett.

Hiába a hajtás, a kimerültség és a tény, miszerint felállni sem lennék képes innen egyedül, a szívem versenyt fut, s élve felemészt engem. Valami elromlott bennem, elgyengültem, tönkrementem, és hiába keresem ennek a gyökerét, egyáltalán nem lelem. Meg akarok szabadulni az érzéstől, mégis vonz…

Önmagam marcangolásából egy lágy fuvallat és a vállamhoz nyomódó társam ránt ki, aki nem más, mint Hakyeon, ahogyan fáradtam mellém vetődött. Nem szól, nem kérdez, csupán sokatmondóan néz, én azonban nem tudom mit szeretne, míg ki nem veszi az ujjaim közül a vizesüvegem, hogy a szemem láttára igyon belőle, hagyva, hogy véletlen rajtafelejtett tekintetemmel alaposan megfigyeljem ezt a hétköznapi, mégis a pulzusomnak ártó műveletet. Elmosolyodik. Élvezi, ha a középpontban lehet, ez minden. Tán tetszik is neki az ámulat, amit kiváltott belőlem, de minden bizonnyal csak a hirtelen akciójának tudja be, ugyanis másnak nem lenne sok értelme.

Hiába helytelen, csinálom. Minél inkább tiltom magamnak, annál jobban akarom, de ha legalább ellen tudnék állni… Elalvásig róla bújom a képeket, majd reggel, rögtön ébredés után a konyhába igyekszem, azt várva, hogy mikor fog ő is felbukkanni végre. Minden nap egyre feszélyezettebb vagyok a közelében, amire az is rá tesz, hogy egyre furcsábban viselkedik velem, majdhogynem szándékosan keresve a határaimat minden apró érintéssel és titokzatos pillantással. De ugyan miért tenné? Lehet eddig is pont ugyanígy viselkedett, csak én nem vettem észre. Szeretném ezt hinni…

A hajnali indulás megvisel, olyankor semmiben sem vagyok biztos. Eltettem a mobilom? Van rajtam nadrág? Vigyek pulcsit, ha hűvös lenne?

A gondolataim természetesen ilyenkor sem hagynak nyugtot, de amilyen lassú még az agyam, könnyebb elterelni az alvás kecsegtető lehetőségével, miközben elfoglalom a leghátsó sorban, a jobb oldali ablak felőli ülést. Füleimet bedugva, fejemet a hideg üvegnek döntöm, s szemeimet lehunyva adom át magam a fáradtságnak, egészen, amíg meg nem érzem Hakyeon jellegzetes illatát, aki ezúttal nem a megszokott helyét, hanem a mellettem lévőt választotta, fogalmam sincs, mi célból. Nem szentelek neki nagyobb figyelmet. Nem akarok… Összébb húzom magam és rendezve az óvatlanságom miatt megszaporázott légzésem, bárányokra, rétre és minden hasonló dologra koncentrálok, ami elérheti, hogy aludni tudjak. Ez szépen megy egészen addig, mikoris Hakyeon keze a térdemre csúszik. Nem nyitom ki a szemeim, talán csak véletlen, ám hiába várok, nemhogy nem húzza el, feljebb vándorol. Az elölről beáramló reggeli levegő eddig hűtött, most mégis lever a víz, izzadok. Nincs az a pénz, amiért megmozdulnék, úgyhogy inkább játszom az alvót, miközben Hakyeon ujjai lassacskán illetlen helyre tévednek. Egyszerre Menny és Pokol, ahogy tenyere a combomon megállapodik, köztes állapotban hagyva engem a menekvés és a megadás lehetőségével.

Sűrűn eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha elmondanám neki? Attól egyáltalán nem félek, hogy kiutálna, megsértődne, undorodna tőlem. Sőt, biztosan örülne, elvégre ő Hakyeon, aki a világon mindenki szeretetéért küzd, legyen az bármilyen indíttatású. Ellenben, a tény, miszerint majdnem biztos, hogy nem viszonozná, összetörne, s magamat ismervén ez jócskán kevés lenne a róla való lemondáshoz.

Hosszú hetekig keresem a megoldást, tépázom megsebzett önbecsülésemet és kerülöm azt az embert, akit büntetlennek híve nézek, mikor senki más nem lát, míg végül döntésre jutok. Végső elkeseredésemben kénytelen vagyok belátni, hogy ha nem cselekszem, biztosan nem fog változni semmi, mert az idő alatt nemhogy csökkent volna, csak nőtt a rajongásom, aminek megszüntetése felé semmi más út nem vezethet, mint a reményeim porrá zúzása.

Napokig keresem az alkalmat, tervezgetem a vesztem, ásom a sírom, de mindhiába, az összes lehetőség elérkeztével, találok valami kifogást, hogy miért nem jó pont az a pillanat. Szinte rendszerűen borulok ki egy kisfilm forgatása kellős közepén, majd az első szünet alkalmával követem ki a kis udvarra Hakyeont, immár fortyogó dühvel, képletesen kidobva minden eddig fejbe vésett tervemet, amin azt állt, hogy mégis miképpen fogok neki vallani. Természetesen magamra vagyok mérges, amiért engedtem idáig fajulni a dolgokat, de sokkal könnyebb, ha rá irányítom ezt a megterhelően hatalmas ellenszenvet.

- Hyung! - kapom el a vállát a kis elkerített részre kiérvén, hogy egy határozott rántással magam felé fordítsam, mit ő készségesen meg is tesz, kíváncsian fürkészve közben engem. - Én férfi vagyok, tudod?! - közlöm tényszerűen, mérhetetlen felháborodottsággal és határozottsággal a hangomban, mi fokozatosan hagyja el bizonytalan lényemet. - Én… én… férfi vagyok... - motyogom immár a végére. Nem vagyok rá képes, ez egy borzalmas ötlet volt.

Hakyeon szemöldökei összefutnak értetlensége jeléül, majd egy ijesztően sokat sejtő mosoly terül el ajkain, s végül sosem látott komolysággal csúsztatja kezeit a zsebébe és hajol előre hozzám, súlypontját a másik lábára helyezve. Nem mond semmit, csupán a szemeimet nézi, mintha keresne valamit, míg le nem sütöm a tekintetem a nyomás miatt.

- Az egyetlen gát, a te fene nagy büszkeséged, Hongbin...

VKook - Abyss

Taehyung pov.

Olykor megesik, hogy az ember mérhetetlen rossz hangulatban ébred, mely talán egy már elfeledett álom maradványa, netán rosszul aludt, vagy egyéb tényezők közrejátszása lévén. Nos, nálam ez meglehetősen gyakori, a mai mégis más…

Egyedül keltem, s bár már emlékkép nem maradt bennem, az érzés, ami rendszeres vendégem, jelenleg nagyobb teher, mint az elmúlt hetekben bármikor. Ugyan nem egyedi, mindig áll egy másik dolog is a háttérben, ami miatt ennyire képes legyűrni engem. Ennek ellenére majdhogynem mosolyogva kelek ki az ágyból, s lépdelek még kissé kómásan az ablakhoz, hogy elhúzva a függönyt, megszemlélhessem a kinti, borús, sötét környezetet. Az ősz már javában tart, ám csak ritkán méltóztatja megmutatni teljes pompáját, egyébként meglehetősen nyárias az időjárás mostanság.

A két rétegnyi üvegen keresztül is kitartóan beszökő hűvös levegő illata őrá emlékeztet, elvéve minden eddigi örömömet. A szívem tudja, érzi, hogy boldognak kellene lennie, hiszen van rá oka, most mégis legyűr a fájdalom egy olyan kapcsolat miatt, melynek én vetettem véget. Eszméletlenül hiányzik a mosolya, a kedvessége, az érintése, az ölelése, ám nem csak ebből áll egy ember. Rengeteg olyan dolga is volt, ami egyáltalán nem hiányzik, de ilyenkor persze nem ezek kerülnek előtérbe, én viszont végig tisztában vagyok vele, hogy ez volt a helyes döntés anno.

A hideg idő megérkezte rengeteg emléket idéz fel, mikor együtt mászkáltunk kint a lehulló falevelek közt, mikor éjszaka dideregve róttuk a környéket, vagy, mikor fázósan összebujtunk egy kellemes alvás reményében.

Visszaengedve a vékony textilt szakítom el tekintetem a sivár udvarról, majd egy mély sóhajtást követően elindulok a konyhába. Én sosem reggelizek. Ilyen korán még nincs kész a gyomrom bármit is befogadni, a testem meg főleg, hogy el is készítse, de vannak ételek, amiket bármikor képes vagyok elfogyasztani. Melegszendvics. Egy sima kis szendvics, amit én nem szoktam elkészíteni magamnak, mert túl sok macera, de ő minden reggel - meg bármikor, mikor kértem - csinált nekem, így hogy is ne kötném pont hozzá? Ha már lúd, legyen kövér, nem menekülök az érzéseim elől, amik több, mint egy éve kergetnek. Örökké nem megy… Olykor meg kell állni, és hagyni, hogy utolérjenek, máskülönben megöl a bánat.

Utálom a csöndet. Illetve, nem is ez a legjobb szó rá. Félek tőle. Félek a gondolataimtól, a magánytól, a sebezhetőségtől, ami ilyenkor jellemez engem, így telefonomon zenét nyomva teszem az asztalra, hogy nekiláthassak a dolgoknak.

Elsőre bedugom a kis sütőt, hogy melegedjen, pedig a miénk új, annak nem kell idő, de náluk megszokottá vált, tehát követve az ismertet cselekszem.

A kenyér vágás nem az erősségem. Talán ez is közrejátszik benne, hogy én nem csinálok szendvicset. Semmilyet. Ahogy a kést belévezetem, már előre felsejlik a gyanúm, majd nem kell sokat várni, míg elkezd törni és szakadni, hogy még véletlen se lehessen normális szelet belőle. Ez kivételesen nem az én hibám, ami szörnyen felidegesít, de elnyomva az érzést folytatom a következővel, mely hasonlóan károsra sikerül, tovább korbácsolva ingerülten fájdalmas érzéseimet.

Hagyma vágás közben megcsúszik a kés, a sajttal sem bírok el. Ma ritka szerencsétlen vagyok… Idekint nyitva az egyik felső ablak, honnan éppen nem tud annyi levegő beáramlani, hogy kihűtse a helyiséget, de az ősz és a hideg jellegzetesen csípős illata felháborgatja amúgy sem nyugodt lényemet. A zene ismerős, pedig mikor kijött ez a szám, már nem voltunk együtt, de akkor miért erről is ő jut eszembe?! Miért nem tudok túllépni, és miért kísért minden nap?! Az elmúlt hetekben fakult az emléke, békén hagytak a hozzá köthető érzések, azt hiszem, megtaláltam az igazit, és most mégis miatta állok a sírás szélén, amit már rég megtettem volna, ha nem lennék titkon ily’ büszke.

Amint kész a szendvicsem, sikeresen megégetem vele az ujjam, de ez még nem tántorít el tőle, bár már nincs sok hozzá. A cérna nyúlik, végül a kezemből kiesett majonézes flakontól szakad el, minek ráadásul a teteje is eltörik, feltéve vele az i-re a pontot.

A hűtő ajtaját idegből visszaküldve dőlök neki, esélyt sem adva a kinyíláshoz, s szép lassan lecsúszva a földre engedek utat feltörni vágyó könnyeimnek. Még most sem sírok… zokogok. Az fájdalom, a tehetetlenség, a magam iránt érzett gyűlöletem, mind egyszerre szakadnak fel bennem és törnek napvilágra, utolsó erőmből ordításra késztetve elgyengült lényemet.

Hiánya ellenére, ugyan gyötör még az emléke, de sosem akarnék visszatérni abba az időbe, sosem akarnám visszakapni őt. A vége felé rosszabb volt, mint most.

Hallom, hogy nyílik az ajtó, a kulcs csörömpölve földet ér, s az újonnan érkezett csak visszalöki a helyére, majd végül útközben az előszoba parkettájára dobva táskáját ront be a konyhába.

- Tae - koppannak Jungkook térdei mellettem a kövön, és hezitálás nélkül a ölelésébe vonva húz magához. - Tae, mi a baj? - kérdi riadtan, de nekem nincs annyi lélekjelenlétem, hogy válaszolni tudjak, ráadásul nem is lenne mit. Tud rólam mindent, ismeri a múltamat, mégsem lehetek akkora görény, hogy elmondjam, miszerint az exem miatt borultam ki, akivel már nagyon rég nem találkoztam, miközben ő itt van nekem. Boldog vagyok, tényleg. Imádom Kookot, de azt hiszem, kell még nekem egy kevés idő, hogy feldolgozzam azt a több évet, amit vele töltöttem. - Jimin, igaz? - súgja szomorúan, mire egy tompa bólintás a válaszom.

Nem mond és nem kérdez mást, csupán előrébb tuszkolva testem mászik a hűtő és a hátam közé, hogy mellkasára vonva engem öleljen és simogasson. Tisztában van vele, hogy az a legnagyobb segítség ilyenkor, ha mellettem van, míg én is azzal, hogy bár nem mutatja jelét, de neki is fáj ez az egész. Ennek ellenére vigyáz rám, megnyugtat és végül mosolyogva csinál az enyémnél mérföldekkel jobb melegszendvicset, amit aztán nekem ad, s ő elvéve az én kihűlt, ronda művemet, visszarángat a szobába, hogy a reggeli után összebújva lustálkodjuk végig a napot a tévé előtt, mélyre száműzve a reggel történteket.

Nem értem őt

Megszeppenten ülök az ágyon és némán figyelem, ahogy ő fel-alá járkálva, hol zavaros cselekedeteit kommentálja nekem, hol csupán magának beszél, míg pakolászik, öltözködik, teszi a dolgát. Nem értem őt, de tán nem is akarom. Amilyen bonyolult lány, épp oly egyszerű, ám sokszor problémásabb megfejteni, mint hinném.

Nincs mondandóm, ehhez nem is tudnék mit hozzáfűzni - mint esetek többségében semmihez -, azonban szükségét sem érzem, kitölti ő a csöndet. Időnként rám pillant, talán a reakciómat, vagy választ vár, de csakhamar rájön, hogy tőlem olyat nem nagyon kap; különösképp rossz vagyok az érzelmek kimutatásában. Ennek ellenére ritka ijesztő, ahogy egy adott mozdulatsorban megrekedve néz engem hosszú másodpercekig, majd mintha mi sem történt volna, folytatja a pakolást, csakúgy, mint a beszédet.

Csöndes figyelemmel kísérve cselekedeteit merengek innen aprónak sejlő, mégis nálam magasabb valóján, teljes lényemmel őrá koncentrálva. Noha még mindig nem sikerült felfognom tettei pontos okát, tetszik a látvány.

Idegen a hely, idegen a helyzet, s bár én közel sem vagyok ennyire nyugodt társaságban, nem merek semmit tenni, amivel esetleg ellenszenvet válthatnék ki belőle. Ha ő ezt nem is tartja túl valószínű lehetőségnek, ez bennem egy örök gát, ami szép fokozatosan omlik le, amint minden bizonyossá válik. Természetesen szorongok, túl nagyok az elvárásaim magammal szemben, és minél inkább próbálok emberien viselkedni, annál frusztrálóbb vagyok mások számára.

- Mehetünk? - terem előttem a semmiből, s esküszöm, én figyeltem, csak végül nem sikerült annyira osztatlanul, mint amennyire szerettem volna, ezzel elérhetővé téve a meglepésemet.

- Persze - állok fel, végre kinyújtva elgémberedett lábaimat, majd szép lassan követem őt ki a házból.

- Nincs valami jó idő, úgyhogy túl messzire nem megyünk - zárja be az ajtót, kissé összébb húzva magát a hideg hatására.

- Oké. - Igen, pont ekkora terjedelmű válaszra telik tőlem. Elmesélném, hogy mennyire szeretem ezt a borongós időt, hogy milyen idióta történetek kötnek egy-egy zuhés naphoz, vagy, hogy miket vált ki belőlem a felázott szántóföld illata, mint városi gyerekből, de mi van, ha nem érdekli? Meg azért mégiscsak elég abszurd lenne nekiállni ezekről papolni…

Látszólag nem zavarja a szűkszavúságom, megtartva a lendületet beszél hozzám a barátairól, a helyről, a családjáról. Kényelmetlen a helyzet, aggaszt, hogy mit gondolhat így rólam, de minden tőlem telhetőt bevetve igyekszem kapcsolódni, hogy valamiféle normálisnak tűnő társalgásba kezdhessünk.

Igazából tudja mit érzek, elmondtam, ahogyan azt is, hogy ettől semmi nem változik, jó nekem minden úgy, ahogy eddig is volt, nincs semmiféle kötelezettsége emiatt, s csak remélni merem, hogy nem teher számára. Na jó, az elmondtam erős lenne, szemtől szembe én alkalmatlan vagyok minden kicsit is komolyabb dolog közlésére, de írásban bármi megy. Komolyan, ezért már díjat érdemelnék… Vajon miért foglalkozik velem? Miért szán rám időt? Miért ilyen kedves mindezek ellenére is? Óvatosságra int minden olyan jel, amit egyszer - bár, inkább már többször - megéltem és rossz vége lett. Ez az egyik oka, amiért maximum hallgató közönségnek vagyok alkalmas. A másik meg az, hogy tényleg nem szeretném beégetni magam, ami abban a pillanatban sikerülni szokott, ahogy kinyitom a számat.

Ha nem lennénk mindketten lányok, még mindig ott a kinézetem, amitől én is viszolygok, na meg a hozzá társuló borzalmas személyiségem, mely a még több rossz hatására alakult ki, egy olyan ént megalkotva, amin a legtöbb ember csak áttapos. Ezt is megértem. Na jó, én mindent megértek, annyira magam ellen vagyok.

- Mondd-

- Mondom - töri meg a hirtelen jött elszántságom.

- Ne vágj közbe - jegyzem meg vigyorogva, pedig már közel sem vagyok benne biztos, hogy akarok én bármit is a tudtára adni.

- Én nem vágok semmit - mutatja fel a két kezét, bizonyosságot adva azok ürességéről, de én csak szemforgatva felsóhajtok. - Na, ne légy ilyen - jön közelebb séta közben, s nekem már csak annyi is elég zavarba jövetelemhez, hogy hozzá ér a karja az enyémhez. Legalább hat réteg van köztünk, de nem baj… - Imádlak - közli könnyedén, csöppet sem diszkréten kinevetve engem, mitől nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Nem ez volt az első eset, sőt… mégis a szívem a torkomban dobog.

- Én is téged - préselem ki fogaim közt, imádkozva, hogy ne lássa, ahogyan porig égek odabent.

- Mit szerettél volna, mit mondjak? - terel vissza az előbbi témához, ám már egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy fel merjem hozni.

- Semmit…

- Ne hazudj - vádol meg játékosan, majd mint akinek eszébe jut, hogy saját csapdába lépett, előre megadó arcot vág, már várva a válaszomat.

- Én nem te vagyok - nevetek fel, valójában csöppet sem élvezve ezt az általam teremtett kínos légkört, bár remélem, hogy csak számomra az.

- De még mindig nem tudom mit mondjak - köti az ebet a karóhoz, de minél jobban próbálja kiszedni belőlem, annál kevésbé sikeres. Valamit mégiscsak ki kellene találnom, hogy eloszlassam a kíváncsiságát, de stresszhelyzetben blokkol az agyam, semmi értelmessel nem tudnék előhozakodni.

- Csak az érdekelt, hogy merre van a sulid - vonok vállat könnyelműen, noha igen távol áll ez most tőlem. Ennél gázabbul már ki sem jöhetnék belőle…

- Ja, arra - mutat hátrafelé.

- Oh, értem.

A beállt csend szinte megszilárdul és testet ölt köztünk, ahogy a keskeny földutat róva haladunk előre. Ő gondolkodik, én nézelődök, s már azt hinném, hogy kifogyott a mondandóból, mikor újra megszólal.

- Rád van írva, hogy min töröd a fejed - bök vállon, magára terelve minden figyelmem.

- Rám ugyan nem - tiltakozok zsigerből, minden jókedvemet a hangsúlyba fektetve.

- Pedig de.

- Akkor mi?

- Inkább hagyjuk - fordul a másik irányba, de még pont elkapom zavart tekintetét, ami valljuk be, jó érzéssel tölt el.

- Ha ilyen rossz dolgok vannak rám írva, akkor jobb, ha elkezdek aggódni - jegyzem meg szórakozottan, mire ő váratlanul elém lép, ezzel megállásra késztetve, de ekkor már késő, majdhogynem neki mentem, ám ez csöppet sem zavarja, egyszerűen csak átölel.

- Hülye vagy - fúrja arcát a nyakamba, valószínűleg nem is sejtve, hogy én menten meghalok.

- Tudom - nyögöm ki, s ugyan soha nem vörösödöm el, de most biztos vagyok benne, hogy a fejem olyan, akár egy túlérett paradicsom. Még jó, hogy nem látja.

- Sosem veszel komolyan - közli kissé sértetten, ugyanakkor hasonlóan zavarban lehet, mint én, ezzel egyre abszurdabbá téve a helyzetet.

- Miért? - karolom át nagyon óvatosan. Amennyire szeretem, annyira nem is értem őt.

- Mert én tényleg imádlak…

TaeJin - Only With You 2/2

A következő napokban Taehyung rengeteg vizsgálaton esik át, mik során kiderülnek a régebben szerzett sérülései megszámlálhatatlan sokasága, de ugyanakkor, ahogy szedi össze magát, egyre nyitottabb a külvilág irányába, mi leginkább a napi több órát mellette lévő Seokjinnek köszönhető. Hívtak hozzá pszichológust, majd pszichiátert is, de a férfin kívül senkivel nem hajlandó kommunikálni, nagyon maximum a társaságában.

Két hét intenzív kórházi ápolást követően Taehyungot egy segítő intézetben helyezik el, hol fokozatosan megtanulhatja a nyelvet, és vele együtt minden alap dolgot, amit az elmúlt tizennyolc éve alatt nem sikerült elsajátítania. Az ápolók megdöbbenésére kifejezetten befogadóképes, gyorsan halad, lelkileg mégsincs rendben, akárhogy próbálkoznak.

Ahogy az idő nyárba fordul, úgy akad Seokjinnek egyre több és több ideje Taehyung látogatására. Maga sem tudja, miért ragaszkodik annyira a fiúhoz, mellesleg többször felvetették ötletnek, hogy mi lenne, ha végleg búcsút mondana neki, hiszen több eséllyel válhatna akkor végre függetlenné is, azonban az egy hetes látogatás megvonás lényeges romlást eredményezett Taehyung értékeit illetően. Kommunikál, próbálgatja a nyelvet, a megszólításokat, elmondja mit szeretne, de nem mutat érdeklődést a többi bentlakó, vagy netán ápolók irányába. Egyedül olvas, magol, nézelődik, vagy csak magában gondolkodik.

Taehyungot állandó kétségek gyötrik, túl sok az inger, nem mer bízni senkiben a barátján kívül. Egyre több érzelmet ismer, azonban minél erősebben süt a Nap, annál lesújtóbb sötétséget hagy maga után, amivel egyedül képtelen megbírkózni.

De… lett célja. A fiú, aki eddig egyik napról a másikra élt, most vár, hisz, remél és küzd azért, hogy kikerüljön az egyébként felettébb kellemes helyről és követhesse Seokjint. Seokjint, ki jelenleg a világot jelenti neki. Seokjin már Taehyung világa. Ha meglátja, a szíve hevesen ver, legyen bármilyen fáradt, éhes, kimerült, mindig mosolyt csal az arcára és minden pillanatban érezni szeretné őt, mely ellen egyáltalán nem szokása tiltakoznia a másik félnek. Emiatt képes beszélni a tanárokkal, s erőlteti túl magát szabad perceiben, hogy tudjon olvasni, írni, számolni.

Július egy kellemesen hűvös kora délutánján, Seokjin a szokásos látogatására jön, mikor meglátja Taehyungot a nyitott szobájának ajtaja előtt olvasni valamilyen könyvet az ölében. Közel sem biztos benne, hogy felfog belőle bármit, ám szája mozgása arról ad bizonyosságot, hogy némileg mégiscsak érti, így, mivel semmiképpen sem szándékozik megzavarni, csendesen mellé osonva guggol le, hogy belekukkanthasson az irományba.

Taehyung, aki egyébként mindig képes annyira elmélyülten koncentrálni, hogy akár bombát is robbanthatnának mellette, nem venné észre, most meghallva az újonnan jött neszezését, alig egy pillanatra fordul Seokjin felé, majd már dobva is el a könyvet mászik rá, ki ettől hátra borulva nevet, míg a fiatalabb az ölébe kuporodik.

- Hyung! - karolja át a nyakát, két férfihoz nem illően dörgölőzvén a másikhoz. - Hiányoztál - Talán ez volt az első és azóta is legfontosabb szó, mely megmaradt benne.

- Te is nekem - simogatja meg kócos kobakját.

Seokjin pontosan tudja, miszerint kettejük kapcsolata egyáltalán nem normális, ám az elején csak Taehyung gyermeki mivoltát tartotta szem előtt, mi mára már átcsapott valami egészen másba. Helytelen érzéseket vált ki belőle a fiatalabb minden érintése és szava, de úgy véli, míg csupán a fejében élnek ezek, addig nem árthat vele senkinek.

- Lemegyünk sétálni? Kéne venni pár új cuccot is neked - kérdi, sokadjára átvállalva magára Taehyung ellátását, amit ugyan áll az intézet, ő szívesen árasztja el feleslegesnél feleslegesebb göncökkel, hiába nem kifejezetten fér bele anyagi keretébe. A fiú reakciói minden pénzt megérnek számára.

- Mi?

- Séta… Bolt…

- Jó! - pattan fel az öléből, hogy gyorsan átöltözzön, természetesen Seokjin előtt, aki újabban egyáltalán nem képes azt végignézni, hiába öltött már emberi formát a fiatalabb.

Taehyung imád a szabadban lenni, az embereket, de főleg az állatokat - mint kutyák, macskák, madarak - figyelni, ami miatt többnyire igen lassan haladnak, de az idősebb már megszokta, egyáltalán nem bánja. Ellenben azzal, hogy gyakran megnézik a fiút a szokatlan viselkedése végett, s nem ritka, hogy be is szólnak neki, melyet Seokjin nehezen tűr szó nélkül.

Minden hónappal egyre távolabb jutnak, míg végül egy esős szeptemberi napon, a hosszú sétába torkollott levegőzés végén, Seokjin felviszi a lakására a fiút, hogy ne ilyen időben kelljen visszamenniük az intézetbe. Kicsúszott a kezéből az irányítás és Taehyung, akaratán kívül került élete középpontjába, immár szerves részét képezve annak. És hogy bánja-e? Nem, egy kicsit sem. Már átlendült a csalódástól való félelmen, és kizárólag a másik érdekeit tartja szem előtt, elvonatkoztatva a saját vágyaitól.

Az idő követhetetlen sebességgel halad el felettük, súlyos nyomokat hagyva maga után. Seokjin tudja, hogy minden próbálkozása ellenére sem lesz soha teljesen egészséges fiú Taehyungból, de ezt leszámítva nagyon büszke rá, hogy mennyit fejlődött, szinte a nulláról. Ugyan vannak alkalmak, mikor a frászt hozza rá szokatlan megnyilvánulásaival, ám azok is csak szorosabbá teszi köztük azt a bizonyos kapcsot, melyet mindenki lát, mégsem tesz szóvá.

- Hyung, tudod mi az a szerelem? - vált hirtelen témát az eddig új könyvéről mesélő Taehyung, aki az állatok jellemzőit sorolta. Letéve az öléből a plüss pingvint, a világ legőszintébb tekintetével mered fel az ágyon ücsörgő férfira, hogy minden tudását összeszedve oszthassa meg vele legújabb, titokban megszerzett információját. - A szerelem az, mikor két ember lelkileg és testileg is nagyon szeretik egymást. Jobban, mint a barátok, vagy a rokonok. Erre különféle kifejezésmódok vannak, mint az ölelés, a puszi, a csók és a s-

- Jó, jó, elég volt, megértettem! - pattan fel, hogy befoghassa Taehyung száját, mielőtt valami felettébb zavarbaejtőt talál mondani. Az arca körülbelül egy érett eper színére hasonlít, míg erkölcse mélyen belül agonizál a képzeletében felötlő lehetőségek láttán.

- Hyung - tolja kicsit lejjebb az ajkait betapasztó tenyért, hogy szóhoz jusson. - Szerelmes vagyok beléd - jelenti ki teljes határozottsággal, Seokjin pulzusát az égig száműzve ezzel. Természetesen nem érkezik rá válasz, a férfi csupán sokkosan guggol, de ötlete sincs erre mit válaszolhatna. Egy értelmileg sérült fiú, aki rajta kívül még nem került közelebbi kapcsolatba senkivel, mégis mennyire lehetne megbízható ilyen téren? A túlzott ragaszkodás az nem szerelem… - Jin hyung. Megcsókolhatlak?

- Mi? - szeppen meg a kérdés hallatán.

- Megcsókolhatlak? - ismétli meg fesztelenül, igéző szemekkel figyelve Seokjint.

- Ne haragudj, Tae, de most el kell mennem - ugrik fel, elengedve őt, s még mielőtt lehetősége lenne bármit reagálni, felkapja a táskáját és elhagyja a szobát, magára hagyva a ledöbbent fiút, ki úgy érzi, hogy valami nagyon rossz dolgot tett, amiért az idősebb ilyen gyorsan távozott.

Seokjin tisztában van vele, miszerint az egyik legrosszabb dolgot választotta ezzel, amit tehetett, ám hirtelen semmi értelmes ötlet nem jutott eszébe. Előbb, vagy utóbb úgyis visszatér a téma, addig legalább tud gondolkodni rajta, hogy miként magyarázza el.

Ám pechére az sokkal inkább előbb, már rögtön a következő alkalommal, de inkább csak ignorálja, meghazudtolva vele felnőtt létét. Ő nem képes bevallani, csupán telnek a napok, s nem jut sehova az érzéseivel kapcsolatban. Gyáván megfutamodik, míg a fiatalabb kitartóan bizonygatja az igazát, egyre hevesebb és követelőzőbb érintésekkel, szavakkal.

Majd végül elérkezik Seokjin tűréshatárának a vége; túl jószívű ahhoz, hogy az örökkévalóságig hagyja Taehyungot szenvedni, miközben ő pontosan ugyanúgy érez iránta. Fél, aggódik, de hamarosan egy éve, hogy hazahozták a fiút, ami idő alatt példaértékű fejlődést ért el, úgyhogy titkon bízik benne, miszerint elég érett már az érzelmei felismeréséhez is. Ha mégsem így lenne, legalább tisztázódik kettejük között ez a kifejezetten kényes téma.

Taehyung éppen az ebédlőben ül egy külön asztalnál, lelkesen fogyasztva az ételét, miközben az ablakból lesi a nagy pelyhekben hulló havat, mikor megérkezik Seokjin, feltűnésmentesen helyet foglalva előtte.

- Hyung! Szeretlek! - fogadja rögtön vallomásával, egy hatalmas és annál őszintébb mosoly kíséretében.

- Szia - köszön neki vidáman, közelebb hajolva hozzá az asztal kopottas, fa felületén, hogy a tálcájára lásson. - Mi finomat eszel?

- Van puding. Neked adom - emeli fel a kis dobozt, hogy Seokjin elé tegye a rajta pihenő kanál társaságában.

- Nem kérem, köszönöm, edd csak meg - adná vissza, ám Taehyung a kezét kinyújtva tiltakozik.

- Nem! A tiéd, én amúgy sem szeretem a vaníliásat - hazudja egy huncut vigyorral.

- Köszönöm - fogadja el inkább, pontosan tudva, hogy Taehyung még a falat is megenné, ha vaníliából lenne, azonban érzékenyen hat rá, elvégre egy sokat éhezett fiú adta neki az egyik kedvenc édességét, ami mellé mélybarna szemei gyönyörű ragyogása csak hab a tortán.

Onnantól, hogy Seokjin megérkezett, a normális étkezés kudarcra volt ítélve. Taehyung gyorsan befalta az előtte lévő, egyébként nem kis mennyiségű ételt, majd állát a tenyerébe támasztva, már-már ijesztően szerelmes pillantásokkal figyelte, ahogy az idősebb elfogyasztja a pudingját, tudat alatt ezzel őt is igyekvésre ösztökélve.

Felérve a szobába, Seokjin elhatározása megszilárdult, már csupán várnia kellet az elmaradhatatlanra, mely az ajtó csukódásának másodpercében utól is érte őt.

- Hyuuuung - dönti hevessége végett az ágyra Taehyung a férfit, s az ölébe mászva foglalja el becses helyét. - Szeretlek! - hajol fölé, hogy az elterült társa arcába mondhassa.

- Én is téged, TaeTae - támaszkodik meg kezein, hogy fel tudjon ülni, most először viszonozva a fiú vallomását, mi meg is lepi őt.

- Engem? - húzódik hátrébb a combjain, megilletődötten mutatva saját magára.

- Téged bizony - kúszik mosoly ajkaira az aranyos reakció láttán.

- Akkor megcsókolhatlak, hyung?

- Puszit adhatsz - kuncog a fiú telhetetlenségén, nem is sejtve, hogy a múltkor négy felsorolt lehetőség közül miért pont ezt választotta.

- Hova? - kérdi energikusan, Seokjin lábain ugrálva az izgalomtól.

- Ahova szeretnél - tesz egy igen merész ajánlatot, mire Taehyung leugrik róla. - Miért állsz fel?

- Hogy jól csináljam - helyezkedik közvetlen elé, s előre hajolva, két tenyerével megtámaszkodik Seokjin combjain, majd lassan, de magabiztosan hajol annak ajkaira, hogy egy hosszú, lágy puszit nyomjon rájuk.

Taehyung eddigi tizenkilec évének legboldogabb pillanatát éli, míg a férfi elveszve ebben az érzéseihez képest felettébb apró gesztusban, megkapaszkodik az ágy szélében, hogy biztosan tartani tudja magát, mielőtt szervezete felmondaná a szolgálatot.

Nem több néhány röpke másodpercnél, mégis sorsdöntő mindkettejük számára. Ezek után Taehyungot le sem lehet imádkozni Seokjinről, egészen az indulása percéig, mikor eddig sosem tapasztalt érzelmek törnek felszínre benne, könnyek formájában. Az idősebbet lesokkolja a váratlan fordulat, hiszen már látta őt megtörten, betegen, elhagyottan és a lehető legrosszabb állapotban, mégsem sírt soha.

- TaeTae, ne csináld, hát nem örökre megyek el - öleli magához olyan szorosan, amennyire csak tudja. - Holnap visszajövök, de már késő van, aludnod kell.

- Nem akarok aludni. Veled akarok lenni, hyung! - tiltakozik, arcát Seokjin felsőjébe dörgölve.

- Figyelj csak - fog vállaira, hogy hátrébb tolva a szemébe nézhessen. - Holnap szombat, már kora reggel itt leszek és azt játszunk, amit te szeretnél - törölgeti a sós cseppeket, némi megnyugvásra lelve Taehyung tekintetében.

- Akkor aludj itt - erősködik dacosan, miközben eddig minden tiltakozás nélkül tűrte, mikor a férfinak mennie kellett.

- Nem lehet, én nem itt lakom.

- De…!

- Nincsen semmi de. Legyél jó fiú, fogadj szót az ápolóknak és feküdj le időben - nyom hosszan csókot a homlokára, majd megsimogatva a karját, távozik, mielőtt újabb ellenállásba ütközne, mely talán képes lenne őt megtörni.

- Jin, várj meg! - éri be loholva a földszinten az intézmény egyik dolgozója.

- Sungkyu hyung, szia - fordul a futás miatt kimerült férfi irányába, csupán most felfogva, hogy valószínűleg a fél épületen keresztül kergette, csak ő ezt nem hallotta. - Mi járatban?

- Jin, nem akarod hazavinni a srácot? Úgyis tőled kapta a vezetéknevét, mindig itt vagy, ráadásul tőled többet tanulna. Nem érzi itt jól magát…

- Hazavinni?

- Eleve ráköltöd minden pénzed, ha meg nem dolgozol, itt lebzselsz. Beszélek a főnököddel, akár kaphat valami raktári, fizikai munkát, hogy egész nap felügyelni tudj rá - unszolja Sungkyu, a két fiatalabb érdekeit, de főleg barátjáét szem előtt tartva, aki az utóbbi időkben drasztikus változáson ment keresztül Taehyung miatt.

- Nem is tudom… - hezitál, elvégre ez nem egy kis döntés.

- Gondold át, aztán majd beszélünk - lapogatja meg a vállát, tovább loholva a következő feladatait intézni, amik így az estéhez közeledvén sem akarnak fogyni.

Seokjin tisztában van vele, miszerint ez nem maradhat így örökre, de vajon Taehyung is szeretné ezt? Kétség kívül szüksége van a fiúra, a szeretetére és minden vágya vele lenni, de lehet ennyire önző? Ez nem kihasználás? Számára a fiatalabb már a világ, tőle függ minden téren, amit már sosem tudna semmissé tenni.

Kétségtelenül a feje tetejére állt az élete, mióta részt vett azon a bizonyos mentőexpedíción még a Pennhurstban, ám nála jobban senki nem ismeri Taehyungot és rajta kívül nem is bízik senkiben. Valószínűleg még évekig nem lenne olyan állapotban, hogy innen saját lábon kikerülhessen, pedig már így is több időt töltött itt, mint amennyit kellene.

Az éjszakát forgolódással és töménytelen mennyiségű gondolkodással tölti, azt latolgatva, hogy mennyire tudná kezelni egyedül a helyzetet. Már közel azonos nyelven beszélnek, mellesleg egy meglehetősen nyugodt, a történtekhez képest végtelen pozitív emberről van szó, ugyanakkor ő mégsem képes olyan profi ellátást biztosítani, mint odabent.

Végül reggelre megszületik a döntés, amely egy: határozott talán. Nos… lényegében semmire nem jutott. Jobbnak látja Taehyungot megkérdezni, mielőtt túlságosan belelovalná magát a dologba, elvégre lehet, hogy ő egyáltalán nem szeretne hozzá költözni. Illetve, Seokjin csak ezzel nyugtatja magát, hiszen erre az esély nincs egy egész százalék.

- IGEN! Igen, igen, igen, igen, igen, igen - ugrálja körbe kicsattanó örömmel, egyértelműen a férfi tudtára adva a válaszát, mely ellen már Seokjin sem tudna tiltakozni.

- Kezdj el pakolni, addig én elmegyek elrendezni a papírokat - simít a felcsigázott fiú kócos tincseibe.

Minseokot rögtön értesítvén újságolja el neki a nagy hírt, kit eléggé meglep a döntés, azonban minden téren a fiúk segítségére szeretne lenni, ezzel hatalmas terhet levéve Seokjin válláról, főleg a lekiismeretét illetően. Aggódott, hogy netán ő nem tartja jó ötletnek, de amire Minseok rábólint, abban hiba nem lehet.

Taehyung minden Seokjintől kapott holmiját belerámolta a bőröndökbe, s az otthon által birtokolt cuccait szépen elrendezve nyilvánította késznek magát, hogy minél előbb elhagyhassa a helyet. Szerette, mérföldekkel jobb is volt, mint a Pennhurst, de a kín, mely a férfi távollétében marta őt, nem engedte kiélvezni az épület, és az őt segítő személyek kényelmét.

Habár Pennsylvaniát elhagyni méretesebb távolság volt, számára még is ez a negyed óra taxizás jelenti a nagy utazást, amit legjobb barátja, megmentője és egyben szerelme lakásáig tesznek. Seokjinen kívül az akcióban részt vett többi ember is látogatta néha, meg sűrűn járt vizsgálatokra a lelki- és elmeállapota felmérése miatt, tehát unatkozni nem sok ideje maradt a tanulás mellett, de azoknak csak egy kicsiny része kapott helyet szelektív memóriájában, az azelőttiek pedig egyáltalán nem.

Soha nem mesélt az elmegyógyintézetben ért atrocitásairól, rengeteg - főleg - testi sérelméről, honnan elmaradhatatlan fogai és egyéb csontja ki, valamint eltörése, illetve megerőszakolása, plusz kábítószerek és drogok egész tárházának beléadagolása, de ismeri Seokjint, ez neki jobban fájna, mint amennyire önmagának fájt. Nem érdekli már a múlt, továbblépett a sok borzalmon, és kizárólag előre hajlandó nézni, hogy leküzdje a még fennmaradt akadályait, egy normális, hétköznapi élet reményében, természetesen Seokjinnel.

- Kicsit szűkösen leszünk, de majd megoldjuk - teszi le a bejárat mellé a csomagokat a házigazda, száját elhúzván körbepillantva a lakásban.

- Nekem bárhol jó, ahol te is ott vagy, hyung - motyogja, illedelmesen kibújva a cipőjéből és a kabátjából, miket utána a helyére tesz.

- Ne mondd ezt, mert még a végén beléd szeretek - jegyzi meg vicceskedve, miközben ő is kibújik a feleslegessé vált ruháiból.

- Miért, most nem szeretsz? - vált megszeppent arckifejezésre Taehyung, remegő kézzel magára mutatva.

- Jaj, dehogynem, csak vicceltem - lép gyorsan hozzá, hogy a karjaiba zárva mentse a menthetőt. - Nagyon szeretlek, TaeTae - ölelgeti ki belőle a levegőt is, szeretete jeléül.

- Tehát szeretsz?

- De még mennyire - nyom egy puszit a homlokára, majd elengedi, hogy nekiláthasson a fiú cuccainak kipakolásának és elrendezésének.

- Engem? - követi őt mindenhova, kiélvezve Seokjin odaadó gondoskodását.

- Nem, a szomszéd nénit - forgatja meg a szemeit cinikusan, mire meghallja, hogy eddig hűen utána loholó párja lemaradt.

- Én… azt hittem… - hüppög megtört hangon, könnyes szemekkel nézve Seokjinre, kinek szüksége van néhány pillanatra, hogy felfogja mit is történt valójában.

- Téged, hát persze, hogy téged - siet hozzá újfent ölelésébe vonva, s lassan kezdi megtanulni, hogy ez közel sem a legjobb módja zavara leplezésére, ugyanis a fiú még nem érti a szarkazmust.

- Tehát engem? - hajol el, hatalmas mosollyal hazudtolva meg az előbb még feltörni készülő sírását.

- Téged… - sóhajt, eleresztve, hogy még a mai nap befejezhesse a pakolást.

- Tényleg engem? - megy utána árnyékként, kicsattanó örömmel bizonygatásra várva, hogy tényleg el merje hinni, miszerint ez mind vele történik.

- Tényleg téged.

- De tényleg tényleg?

- Tae…

- Igen? - ölt ártatlan ábrázatot, pedig érzi ám annak a bizonyos húrnak a feszülését.

- Tényleg szeretlek. Nagyon - mondja ki, íriszeit a fiatalabbra szegezve, majd az ágyra dobva az egyik bőröndöt, elkezd kirámolni belőle.

- Akkor sose hagyj el, jó?

- Sose nem foglak - próbál hasonlóan fogalmaznia, pedig sejti, hogy Taehyung direkt húzza az agyát, bár annyira nem is bánja.

- Sose nem?

- Soha.

- Soha, soha, soha? - hajol a látóterébe, hogy lehetőleg csak őrá figyeljen, pedig pont az ő holmiajival van elfoglalva. Annyira boldog, hogy egyszerűen nem tudja lekötni magát, muszáj valamit csinálni, s az a valami hogyan is lenne jobb imádott hyungja nyúzásánál?

- Még meggondolom…

- Mi…?

- Jaj, Taehyung, ne haragudj, soha nem foglak elhagyni és nagyon szeretlek - köt ki a fiú megint Seokjin ölelésében, bár minden bizonnyal nem utoljára a nap folyamán.