TaeJin - Only With You 2/2

A következő napokban Taehyung rengeteg vizsgálaton esik át, mik során kiderülnek a régebben szerzett sérülései megszámlálhatatlan sokasága, de ugyanakkor, ahogy szedi össze magát, egyre nyitottabb a külvilág irányába, mi leginkább a napi több órát mellette lévő Seokjinnek köszönhető. Hívtak hozzá pszichológust, majd pszichiátert is, de a férfin kívül senkivel nem hajlandó kommunikálni, nagyon maximum a társaságában.

Két hét intenzív kórházi ápolást követően Taehyungot egy segítő intézetben helyezik el, hol fokozatosan megtanulhatja a nyelvet, és vele együtt minden alap dolgot, amit az elmúlt tizennyolc éve alatt nem sikerült elsajátítania. Az ápolók megdöbbenésére kifejezetten befogadóképes, gyorsan halad, lelkileg mégsincs rendben, akárhogy próbálkoznak.

Ahogy az idő nyárba fordul, úgy akad Seokjinnek egyre több és több ideje Taehyung látogatására. Maga sem tudja, miért ragaszkodik annyira a fiúhoz, mellesleg többször felvetették ötletnek, hogy mi lenne, ha végleg búcsút mondana neki, hiszen több eséllyel válhatna akkor végre függetlenné is, azonban az egy hetes látogatás megvonás lényeges romlást eredményezett Taehyung értékeit illetően. Kommunikál, próbálgatja a nyelvet, a megszólításokat, elmondja mit szeretne, de nem mutat érdeklődést a többi bentlakó, vagy netán ápolók irányába. Egyedül olvas, magol, nézelődik, vagy csak magában gondolkodik.

Taehyungot állandó kétségek gyötrik, túl sok az inger, nem mer bízni senkiben a barátján kívül. Egyre több érzelmet ismer, azonban minél erősebben süt a Nap, annál lesújtóbb sötétséget hagy maga után, amivel egyedül képtelen megbírkózni.

De… lett célja. A fiú, aki eddig egyik napról a másikra élt, most vár, hisz, remél és küzd azért, hogy kikerüljön az egyébként felettébb kellemes helyről és követhesse Seokjint. Seokjint, ki jelenleg a világot jelenti neki. Seokjin már Taehyung világa. Ha meglátja, a szíve hevesen ver, legyen bármilyen fáradt, éhes, kimerült, mindig mosolyt csal az arcára és minden pillanatban érezni szeretné őt, mely ellen egyáltalán nem szokása tiltakoznia a másik félnek. Emiatt képes beszélni a tanárokkal, s erőlteti túl magát szabad perceiben, hogy tudjon olvasni, írni, számolni.

Július egy kellemesen hűvös kora délutánján, Seokjin a szokásos látogatására jön, mikor meglátja Taehyungot a nyitott szobájának ajtaja előtt olvasni valamilyen könyvet az ölében. Közel sem biztos benne, hogy felfog belőle bármit, ám szája mozgása arról ad bizonyosságot, hogy némileg mégiscsak érti, így, mivel semmiképpen sem szándékozik megzavarni, csendesen mellé osonva guggol le, hogy belekukkanthasson az irományba.

Taehyung, aki egyébként mindig képes annyira elmélyülten koncentrálni, hogy akár bombát is robbanthatnának mellette, nem venné észre, most meghallva az újonnan jött neszezését, alig egy pillanatra fordul Seokjin felé, majd már dobva is el a könyvet mászik rá, ki ettől hátra borulva nevet, míg a fiatalabb az ölébe kuporodik.

- Hyung! - karolja át a nyakát, két férfihoz nem illően dörgölőzvén a másikhoz. - Hiányoztál - Talán ez volt az első és azóta is legfontosabb szó, mely megmaradt benne.

- Te is nekem - simogatja meg kócos kobakját.

Seokjin pontosan tudja, miszerint kettejük kapcsolata egyáltalán nem normális, ám az elején csak Taehyung gyermeki mivoltát tartotta szem előtt, mi mára már átcsapott valami egészen másba. Helytelen érzéseket vált ki belőle a fiatalabb minden érintése és szava, de úgy véli, míg csupán a fejében élnek ezek, addig nem árthat vele senkinek.

- Lemegyünk sétálni? Kéne venni pár új cuccot is neked - kérdi, sokadjára átvállalva magára Taehyung ellátását, amit ugyan áll az intézet, ő szívesen árasztja el feleslegesnél feleslegesebb göncökkel, hiába nem kifejezetten fér bele anyagi keretébe. A fiú reakciói minden pénzt megérnek számára.

- Mi?

- Séta… Bolt…

- Jó! - pattan fel az öléből, hogy gyorsan átöltözzön, természetesen Seokjin előtt, aki újabban egyáltalán nem képes azt végignézni, hiába öltött már emberi formát a fiatalabb.

Taehyung imád a szabadban lenni, az embereket, de főleg az állatokat - mint kutyák, macskák, madarak - figyelni, ami miatt többnyire igen lassan haladnak, de az idősebb már megszokta, egyáltalán nem bánja. Ellenben azzal, hogy gyakran megnézik a fiút a szokatlan viselkedése végett, s nem ritka, hogy be is szólnak neki, melyet Seokjin nehezen tűr szó nélkül.

Minden hónappal egyre távolabb jutnak, míg végül egy esős szeptemberi napon, a hosszú sétába torkollott levegőzés végén, Seokjin felviszi a lakására a fiút, hogy ne ilyen időben kelljen visszamenniük az intézetbe. Kicsúszott a kezéből az irányítás és Taehyung, akaratán kívül került élete középpontjába, immár szerves részét képezve annak. És hogy bánja-e? Nem, egy kicsit sem. Már átlendült a csalódástól való félelmen, és kizárólag a másik érdekeit tartja szem előtt, elvonatkoztatva a saját vágyaitól.

Az idő követhetetlen sebességgel halad el felettük, súlyos nyomokat hagyva maga után. Seokjin tudja, hogy minden próbálkozása ellenére sem lesz soha teljesen egészséges fiú Taehyungból, de ezt leszámítva nagyon büszke rá, hogy mennyit fejlődött, szinte a nulláról. Ugyan vannak alkalmak, mikor a frászt hozza rá szokatlan megnyilvánulásaival, ám azok is csak szorosabbá teszi köztük azt a bizonyos kapcsot, melyet mindenki lát, mégsem tesz szóvá.

- Hyung, tudod mi az a szerelem? - vált hirtelen témát az eddig új könyvéről mesélő Taehyung, aki az állatok jellemzőit sorolta. Letéve az öléből a plüss pingvint, a világ legőszintébb tekintetével mered fel az ágyon ücsörgő férfira, hogy minden tudását összeszedve oszthassa meg vele legújabb, titokban megszerzett információját. - A szerelem az, mikor két ember lelkileg és testileg is nagyon szeretik egymást. Jobban, mint a barátok, vagy a rokonok. Erre különféle kifejezésmódok vannak, mint az ölelés, a puszi, a csók és a s-

- Jó, jó, elég volt, megértettem! - pattan fel, hogy befoghassa Taehyung száját, mielőtt valami felettébb zavarbaejtőt talál mondani. Az arca körülbelül egy érett eper színére hasonlít, míg erkölcse mélyen belül agonizál a képzeletében felötlő lehetőségek láttán.

- Hyung - tolja kicsit lejjebb az ajkait betapasztó tenyért, hogy szóhoz jusson. - Szerelmes vagyok beléd - jelenti ki teljes határozottsággal, Seokjin pulzusát az égig száműzve ezzel. Természetesen nem érkezik rá válasz, a férfi csupán sokkosan guggol, de ötlete sincs erre mit válaszolhatna. Egy értelmileg sérült fiú, aki rajta kívül még nem került közelebbi kapcsolatba senkivel, mégis mennyire lehetne megbízható ilyen téren? A túlzott ragaszkodás az nem szerelem… - Jin hyung. Megcsókolhatlak?

- Mi? - szeppen meg a kérdés hallatán.

- Megcsókolhatlak? - ismétli meg fesztelenül, igéző szemekkel figyelve Seokjint.

- Ne haragudj, Tae, de most el kell mennem - ugrik fel, elengedve őt, s még mielőtt lehetősége lenne bármit reagálni, felkapja a táskáját és elhagyja a szobát, magára hagyva a ledöbbent fiút, ki úgy érzi, hogy valami nagyon rossz dolgot tett, amiért az idősebb ilyen gyorsan távozott.

Seokjin tisztában van vele, miszerint az egyik legrosszabb dolgot választotta ezzel, amit tehetett, ám hirtelen semmi értelmes ötlet nem jutott eszébe. Előbb, vagy utóbb úgyis visszatér a téma, addig legalább tud gondolkodni rajta, hogy miként magyarázza el.

Ám pechére az sokkal inkább előbb, már rögtön a következő alkalommal, de inkább csak ignorálja, meghazudtolva vele felnőtt létét. Ő nem képes bevallani, csupán telnek a napok, s nem jut sehova az érzéseivel kapcsolatban. Gyáván megfutamodik, míg a fiatalabb kitartóan bizonygatja az igazát, egyre hevesebb és követelőzőbb érintésekkel, szavakkal.

Majd végül elérkezik Seokjin tűréshatárának a vége; túl jószívű ahhoz, hogy az örökkévalóságig hagyja Taehyungot szenvedni, miközben ő pontosan ugyanúgy érez iránta. Fél, aggódik, de hamarosan egy éve, hogy hazahozták a fiút, ami idő alatt példaértékű fejlődést ért el, úgyhogy titkon bízik benne, miszerint elég érett már az érzelmei felismeréséhez is. Ha mégsem így lenne, legalább tisztázódik kettejük között ez a kifejezetten kényes téma.

Taehyung éppen az ebédlőben ül egy külön asztalnál, lelkesen fogyasztva az ételét, miközben az ablakból lesi a nagy pelyhekben hulló havat, mikor megérkezik Seokjin, feltűnésmentesen helyet foglalva előtte.

- Hyung! Szeretlek! - fogadja rögtön vallomásával, egy hatalmas és annál őszintébb mosoly kíséretében.

- Szia - köszön neki vidáman, közelebb hajolva hozzá az asztal kopottas, fa felületén, hogy a tálcájára lásson. - Mi finomat eszel?

- Van puding. Neked adom - emeli fel a kis dobozt, hogy Seokjin elé tegye a rajta pihenő kanál társaságában.

- Nem kérem, köszönöm, edd csak meg - adná vissza, ám Taehyung a kezét kinyújtva tiltakozik.

- Nem! A tiéd, én amúgy sem szeretem a vaníliásat - hazudja egy huncut vigyorral.

- Köszönöm - fogadja el inkább, pontosan tudva, hogy Taehyung még a falat is megenné, ha vaníliából lenne, azonban érzékenyen hat rá, elvégre egy sokat éhezett fiú adta neki az egyik kedvenc édességét, ami mellé mélybarna szemei gyönyörű ragyogása csak hab a tortán.

Onnantól, hogy Seokjin megérkezett, a normális étkezés kudarcra volt ítélve. Taehyung gyorsan befalta az előtte lévő, egyébként nem kis mennyiségű ételt, majd állát a tenyerébe támasztva, már-már ijesztően szerelmes pillantásokkal figyelte, ahogy az idősebb elfogyasztja a pudingját, tudat alatt ezzel őt is igyekvésre ösztökélve.

Felérve a szobába, Seokjin elhatározása megszilárdult, már csupán várnia kellet az elmaradhatatlanra, mely az ajtó csukódásának másodpercében utól is érte őt.

- Hyuuuung - dönti hevessége végett az ágyra Taehyung a férfit, s az ölébe mászva foglalja el becses helyét. - Szeretlek! - hajol fölé, hogy az elterült társa arcába mondhassa.

- Én is téged, TaeTae - támaszkodik meg kezein, hogy fel tudjon ülni, most először viszonozva a fiú vallomását, mi meg is lepi őt.

- Engem? - húzódik hátrébb a combjain, megilletődötten mutatva saját magára.

- Téged bizony - kúszik mosoly ajkaira az aranyos reakció láttán.

- Akkor megcsókolhatlak, hyung?

- Puszit adhatsz - kuncog a fiú telhetetlenségén, nem is sejtve, hogy a múltkor négy felsorolt lehetőség közül miért pont ezt választotta.

- Hova? - kérdi energikusan, Seokjin lábain ugrálva az izgalomtól.

- Ahova szeretnél - tesz egy igen merész ajánlatot, mire Taehyung leugrik róla. - Miért állsz fel?

- Hogy jól csináljam - helyezkedik közvetlen elé, s előre hajolva, két tenyerével megtámaszkodik Seokjin combjain, majd lassan, de magabiztosan hajol annak ajkaira, hogy egy hosszú, lágy puszit nyomjon rájuk.

Taehyung eddigi tizenkilec évének legboldogabb pillanatát éli, míg a férfi elveszve ebben az érzéseihez képest felettébb apró gesztusban, megkapaszkodik az ágy szélében, hogy biztosan tartani tudja magát, mielőtt szervezete felmondaná a szolgálatot.

Nem több néhány röpke másodpercnél, mégis sorsdöntő mindkettejük számára. Ezek után Taehyungot le sem lehet imádkozni Seokjinről, egészen az indulása percéig, mikor eddig sosem tapasztalt érzelmek törnek felszínre benne, könnyek formájában. Az idősebbet lesokkolja a váratlan fordulat, hiszen már látta őt megtörten, betegen, elhagyottan és a lehető legrosszabb állapotban, mégsem sírt soha.

- TaeTae, ne csináld, hát nem örökre megyek el - öleli magához olyan szorosan, amennyire csak tudja. - Holnap visszajövök, de már késő van, aludnod kell.

- Nem akarok aludni. Veled akarok lenni, hyung! - tiltakozik, arcát Seokjin felsőjébe dörgölve.

- Figyelj csak - fog vállaira, hogy hátrébb tolva a szemébe nézhessen. - Holnap szombat, már kora reggel itt leszek és azt játszunk, amit te szeretnél - törölgeti a sós cseppeket, némi megnyugvásra lelve Taehyung tekintetében.

- Akkor aludj itt - erősködik dacosan, miközben eddig minden tiltakozás nélkül tűrte, mikor a férfinak mennie kellett.

- Nem lehet, én nem itt lakom.

- De…!

- Nincsen semmi de. Legyél jó fiú, fogadj szót az ápolóknak és feküdj le időben - nyom hosszan csókot a homlokára, majd megsimogatva a karját, távozik, mielőtt újabb ellenállásba ütközne, mely talán képes lenne őt megtörni.

- Jin, várj meg! - éri be loholva a földszinten az intézmény egyik dolgozója.

- Sungkyu hyung, szia - fordul a futás miatt kimerült férfi irányába, csupán most felfogva, hogy valószínűleg a fél épületen keresztül kergette, csak ő ezt nem hallotta. - Mi járatban?

- Jin, nem akarod hazavinni a srácot? Úgyis tőled kapta a vezetéknevét, mindig itt vagy, ráadásul tőled többet tanulna. Nem érzi itt jól magát…

- Hazavinni?

- Eleve ráköltöd minden pénzed, ha meg nem dolgozol, itt lebzselsz. Beszélek a főnököddel, akár kaphat valami raktári, fizikai munkát, hogy egész nap felügyelni tudj rá - unszolja Sungkyu, a két fiatalabb érdekeit, de főleg barátjáét szem előtt tartva, aki az utóbbi időkben drasztikus változáson ment keresztül Taehyung miatt.

- Nem is tudom… - hezitál, elvégre ez nem egy kis döntés.

- Gondold át, aztán majd beszélünk - lapogatja meg a vállát, tovább loholva a következő feladatait intézni, amik így az estéhez közeledvén sem akarnak fogyni.

Seokjin tisztában van vele, miszerint ez nem maradhat így örökre, de vajon Taehyung is szeretné ezt? Kétség kívül szüksége van a fiúra, a szeretetére és minden vágya vele lenni, de lehet ennyire önző? Ez nem kihasználás? Számára a fiatalabb már a világ, tőle függ minden téren, amit már sosem tudna semmissé tenni.

Kétségtelenül a feje tetejére állt az élete, mióta részt vett azon a bizonyos mentőexpedíción még a Pennhurstban, ám nála jobban senki nem ismeri Taehyungot és rajta kívül nem is bízik senkiben. Valószínűleg még évekig nem lenne olyan állapotban, hogy innen saját lábon kikerülhessen, pedig már így is több időt töltött itt, mint amennyit kellene.

Az éjszakát forgolódással és töménytelen mennyiségű gondolkodással tölti, azt latolgatva, hogy mennyire tudná kezelni egyedül a helyzetet. Már közel azonos nyelven beszélnek, mellesleg egy meglehetősen nyugodt, a történtekhez képest végtelen pozitív emberről van szó, ugyanakkor ő mégsem képes olyan profi ellátást biztosítani, mint odabent.

Végül reggelre megszületik a döntés, amely egy: határozott talán. Nos… lényegében semmire nem jutott. Jobbnak látja Taehyungot megkérdezni, mielőtt túlságosan belelovalná magát a dologba, elvégre lehet, hogy ő egyáltalán nem szeretne hozzá költözni. Illetve, Seokjin csak ezzel nyugtatja magát, hiszen erre az esély nincs egy egész százalék.

- IGEN! Igen, igen, igen, igen, igen, igen - ugrálja körbe kicsattanó örömmel, egyértelműen a férfi tudtára adva a válaszát, mely ellen már Seokjin sem tudna tiltakozni.

- Kezdj el pakolni, addig én elmegyek elrendezni a papírokat - simít a felcsigázott fiú kócos tincseibe.

Minseokot rögtön értesítvén újságolja el neki a nagy hírt, kit eléggé meglep a döntés, azonban minden téren a fiúk segítségére szeretne lenni, ezzel hatalmas terhet levéve Seokjin válláról, főleg a lekiismeretét illetően. Aggódott, hogy netán ő nem tartja jó ötletnek, de amire Minseok rábólint, abban hiba nem lehet.

Taehyung minden Seokjintől kapott holmiját belerámolta a bőröndökbe, s az otthon által birtokolt cuccait szépen elrendezve nyilvánította késznek magát, hogy minél előbb elhagyhassa a helyet. Szerette, mérföldekkel jobb is volt, mint a Pennhurst, de a kín, mely a férfi távollétében marta őt, nem engedte kiélvezni az épület, és az őt segítő személyek kényelmét.

Habár Pennsylvaniát elhagyni méretesebb távolság volt, számára még is ez a negyed óra taxizás jelenti a nagy utazást, amit legjobb barátja, megmentője és egyben szerelme lakásáig tesznek. Seokjinen kívül az akcióban részt vett többi ember is látogatta néha, meg sűrűn járt vizsgálatokra a lelki- és elmeállapota felmérése miatt, tehát unatkozni nem sok ideje maradt a tanulás mellett, de azoknak csak egy kicsiny része kapott helyet szelektív memóriájában, az azelőttiek pedig egyáltalán nem.

Soha nem mesélt az elmegyógyintézetben ért atrocitásairól, rengeteg - főleg - testi sérelméről, honnan elmaradhatatlan fogai és egyéb csontja ki, valamint eltörése, illetve megerőszakolása, plusz kábítószerek és drogok egész tárházának beléadagolása, de ismeri Seokjint, ez neki jobban fájna, mint amennyire önmagának fájt. Nem érdekli már a múlt, továbblépett a sok borzalmon, és kizárólag előre hajlandó nézni, hogy leküzdje a még fennmaradt akadályait, egy normális, hétköznapi élet reményében, természetesen Seokjinnel.

- Kicsit szűkösen leszünk, de majd megoldjuk - teszi le a bejárat mellé a csomagokat a házigazda, száját elhúzván körbepillantva a lakásban.

- Nekem bárhol jó, ahol te is ott vagy, hyung - motyogja, illedelmesen kibújva a cipőjéből és a kabátjából, miket utána a helyére tesz.

- Ne mondd ezt, mert még a végén beléd szeretek - jegyzi meg vicceskedve, miközben ő is kibújik a feleslegessé vált ruháiból.

- Miért, most nem szeretsz? - vált megszeppent arckifejezésre Taehyung, remegő kézzel magára mutatva.

- Jaj, dehogynem, csak vicceltem - lép gyorsan hozzá, hogy a karjaiba zárva mentse a menthetőt. - Nagyon szeretlek, TaeTae - ölelgeti ki belőle a levegőt is, szeretete jeléül.

- Tehát szeretsz?

- De még mennyire - nyom egy puszit a homlokára, majd elengedi, hogy nekiláthasson a fiú cuccainak kipakolásának és elrendezésének.

- Engem? - követi őt mindenhova, kiélvezve Seokjin odaadó gondoskodását.

- Nem, a szomszéd nénit - forgatja meg a szemeit cinikusan, mire meghallja, hogy eddig hűen utána loholó párja lemaradt.

- Én… azt hittem… - hüppög megtört hangon, könnyes szemekkel nézve Seokjinre, kinek szüksége van néhány pillanatra, hogy felfogja mit is történt valójában.

- Téged, hát persze, hogy téged - siet hozzá újfent ölelésébe vonva, s lassan kezdi megtanulni, hogy ez közel sem a legjobb módja zavara leplezésére, ugyanis a fiú még nem érti a szarkazmust.

- Tehát engem? - hajol el, hatalmas mosollyal hazudtolva meg az előbb még feltörni készülő sírását.

- Téged… - sóhajt, eleresztve, hogy még a mai nap befejezhesse a pakolást.

- Tényleg engem? - megy utána árnyékként, kicsattanó örömmel bizonygatásra várva, hogy tényleg el merje hinni, miszerint ez mind vele történik.

- Tényleg téged.

- De tényleg tényleg?

- Tae…

- Igen? - ölt ártatlan ábrázatot, pedig érzi ám annak a bizonyos húrnak a feszülését.

- Tényleg szeretlek. Nagyon - mondja ki, íriszeit a fiatalabbra szegezve, majd az ágyra dobva az egyik bőröndöt, elkezd kirámolni belőle.

- Akkor sose hagyj el, jó?

- Sose nem foglak - próbál hasonlóan fogalmaznia, pedig sejti, hogy Taehyung direkt húzza az agyát, bár annyira nem is bánja.

- Sose nem?

- Soha.

- Soha, soha, soha? - hajol a látóterébe, hogy lehetőleg csak őrá figyeljen, pedig pont az ő holmiajival van elfoglalva. Annyira boldog, hogy egyszerűen nem tudja lekötni magát, muszáj valamit csinálni, s az a valami hogyan is lenne jobb imádott hyungja nyúzásánál?

- Még meggondolom…

- Mi…?

- Jaj, Taehyung, ne haragudj, soha nem foglak elhagyni és nagyon szeretlek - köt ki a fiú megint Seokjin ölelésében, bár minden bizonnyal nem utoljára a nap folyamán.