VKook - Abyss

Taehyung pov.

Olykor megesik, hogy az ember mérhetetlen rossz hangulatban ébred, mely talán egy már elfeledett álom maradványa, netán rosszul aludt, vagy egyéb tényezők közrejátszása lévén. Nos, nálam ez meglehetősen gyakori, a mai mégis más…

Egyedül keltem, s bár már emlékkép nem maradt bennem, az érzés, ami rendszeres vendégem, jelenleg nagyobb teher, mint az elmúlt hetekben bármikor. Ugyan nem egyedi, mindig áll egy másik dolog is a háttérben, ami miatt ennyire képes legyűrni engem. Ennek ellenére majdhogynem mosolyogva kelek ki az ágyból, s lépdelek még kissé kómásan az ablakhoz, hogy elhúzva a függönyt, megszemlélhessem a kinti, borús, sötét környezetet. Az ősz már javában tart, ám csak ritkán méltóztatja megmutatni teljes pompáját, egyébként meglehetősen nyárias az időjárás mostanság.

A két rétegnyi üvegen keresztül is kitartóan beszökő hűvös levegő illata őrá emlékeztet, elvéve minden eddigi örömömet. A szívem tudja, érzi, hogy boldognak kellene lennie, hiszen van rá oka, most mégis legyűr a fájdalom egy olyan kapcsolat miatt, melynek én vetettem véget. Eszméletlenül hiányzik a mosolya, a kedvessége, az érintése, az ölelése, ám nem csak ebből áll egy ember. Rengeteg olyan dolga is volt, ami egyáltalán nem hiányzik, de ilyenkor persze nem ezek kerülnek előtérbe, én viszont végig tisztában vagyok vele, hogy ez volt a helyes döntés anno.

A hideg idő megérkezte rengeteg emléket idéz fel, mikor együtt mászkáltunk kint a lehulló falevelek közt, mikor éjszaka dideregve róttuk a környéket, vagy, mikor fázósan összebujtunk egy kellemes alvás reményében.

Visszaengedve a vékony textilt szakítom el tekintetem a sivár udvarról, majd egy mély sóhajtást követően elindulok a konyhába. Én sosem reggelizek. Ilyen korán még nincs kész a gyomrom bármit is befogadni, a testem meg főleg, hogy el is készítse, de vannak ételek, amiket bármikor képes vagyok elfogyasztani. Melegszendvics. Egy sima kis szendvics, amit én nem szoktam elkészíteni magamnak, mert túl sok macera, de ő minden reggel - meg bármikor, mikor kértem - csinált nekem, így hogy is ne kötném pont hozzá? Ha már lúd, legyen kövér, nem menekülök az érzéseim elől, amik több, mint egy éve kergetnek. Örökké nem megy… Olykor meg kell állni, és hagyni, hogy utolérjenek, máskülönben megöl a bánat.

Utálom a csöndet. Illetve, nem is ez a legjobb szó rá. Félek tőle. Félek a gondolataimtól, a magánytól, a sebezhetőségtől, ami ilyenkor jellemez engem, így telefonomon zenét nyomva teszem az asztalra, hogy nekiláthassak a dolgoknak.

Elsőre bedugom a kis sütőt, hogy melegedjen, pedig a miénk új, annak nem kell idő, de náluk megszokottá vált, tehát követve az ismertet cselekszem.

A kenyér vágás nem az erősségem. Talán ez is közrejátszik benne, hogy én nem csinálok szendvicset. Semmilyet. Ahogy a kést belévezetem, már előre felsejlik a gyanúm, majd nem kell sokat várni, míg elkezd törni és szakadni, hogy még véletlen se lehessen normális szelet belőle. Ez kivételesen nem az én hibám, ami szörnyen felidegesít, de elnyomva az érzést folytatom a következővel, mely hasonlóan károsra sikerül, tovább korbácsolva ingerülten fájdalmas érzéseimet.

Hagyma vágás közben megcsúszik a kés, a sajttal sem bírok el. Ma ritka szerencsétlen vagyok… Idekint nyitva az egyik felső ablak, honnan éppen nem tud annyi levegő beáramlani, hogy kihűtse a helyiséget, de az ősz és a hideg jellegzetesen csípős illata felháborgatja amúgy sem nyugodt lényemet. A zene ismerős, pedig mikor kijött ez a szám, már nem voltunk együtt, de akkor miért erről is ő jut eszembe?! Miért nem tudok túllépni, és miért kísért minden nap?! Az elmúlt hetekben fakult az emléke, békén hagytak a hozzá köthető érzések, azt hiszem, megtaláltam az igazit, és most mégis miatta állok a sírás szélén, amit már rég megtettem volna, ha nem lennék titkon ily’ büszke.

Amint kész a szendvicsem, sikeresen megégetem vele az ujjam, de ez még nem tántorít el tőle, bár már nincs sok hozzá. A cérna nyúlik, végül a kezemből kiesett majonézes flakontól szakad el, minek ráadásul a teteje is eltörik, feltéve vele az i-re a pontot.

A hűtő ajtaját idegből visszaküldve dőlök neki, esélyt sem adva a kinyíláshoz, s szép lassan lecsúszva a földre engedek utat feltörni vágyó könnyeimnek. Még most sem sírok… zokogok. Az fájdalom, a tehetetlenség, a magam iránt érzett gyűlöletem, mind egyszerre szakadnak fel bennem és törnek napvilágra, utolsó erőmből ordításra késztetve elgyengült lényemet.

Hiánya ellenére, ugyan gyötör még az emléke, de sosem akarnék visszatérni abba az időbe, sosem akarnám visszakapni őt. A vége felé rosszabb volt, mint most.

Hallom, hogy nyílik az ajtó, a kulcs csörömpölve földet ér, s az újonnan érkezett csak visszalöki a helyére, majd végül útközben az előszoba parkettájára dobva táskáját ront be a konyhába.

- Tae - koppannak Jungkook térdei mellettem a kövön, és hezitálás nélkül a ölelésébe vonva húz magához. - Tae, mi a baj? - kérdi riadtan, de nekem nincs annyi lélekjelenlétem, hogy válaszolni tudjak, ráadásul nem is lenne mit. Tud rólam mindent, ismeri a múltamat, mégsem lehetek akkora görény, hogy elmondjam, miszerint az exem miatt borultam ki, akivel már nagyon rég nem találkoztam, miközben ő itt van nekem. Boldog vagyok, tényleg. Imádom Kookot, de azt hiszem, kell még nekem egy kevés idő, hogy feldolgozzam azt a több évet, amit vele töltöttem. - Jimin, igaz? - súgja szomorúan, mire egy tompa bólintás a válaszom.

Nem mond és nem kérdez mást, csupán előrébb tuszkolva testem mászik a hűtő és a hátam közé, hogy mellkasára vonva engem öleljen és simogasson. Tisztában van vele, hogy az a legnagyobb segítség ilyenkor, ha mellettem van, míg én is azzal, hogy bár nem mutatja jelét, de neki is fáj ez az egész. Ennek ellenére vigyáz rám, megnyugtat és végül mosolyogva csinál az enyémnél mérföldekkel jobb melegszendvicset, amit aztán nekem ad, s ő elvéve az én kihűlt, ronda művemet, visszarángat a szobába, hogy a reggeli után összebújva lustálkodjuk végig a napot a tévé előtt, mélyre száműzve a reggel történteket.