Nem értem őt

Megszeppenten ülök az ágyon és némán figyelem, ahogy ő fel-alá járkálva, hol zavaros cselekedeteit kommentálja nekem, hol csupán magának beszél, míg pakolászik, öltözködik, teszi a dolgát. Nem értem őt, de tán nem is akarom. Amilyen bonyolult lány, épp oly egyszerű, ám sokszor problémásabb megfejteni, mint hinném.

Nincs mondandóm, ehhez nem is tudnék mit hozzáfűzni - mint esetek többségében semmihez -, azonban szükségét sem érzem, kitölti ő a csöndet. Időnként rám pillant, talán a reakciómat, vagy választ vár, de csakhamar rájön, hogy tőlem olyat nem nagyon kap; különösképp rossz vagyok az érzelmek kimutatásában. Ennek ellenére ritka ijesztő, ahogy egy adott mozdulatsorban megrekedve néz engem hosszú másodpercekig, majd mintha mi sem történt volna, folytatja a pakolást, csakúgy, mint a beszédet.

Csöndes figyelemmel kísérve cselekedeteit merengek innen aprónak sejlő, mégis nálam magasabb valóján, teljes lényemmel őrá koncentrálva. Noha még mindig nem sikerült felfognom tettei pontos okát, tetszik a látvány.

Idegen a hely, idegen a helyzet, s bár én közel sem vagyok ennyire nyugodt társaságban, nem merek semmit tenni, amivel esetleg ellenszenvet válthatnék ki belőle. Ha ő ezt nem is tartja túl valószínű lehetőségnek, ez bennem egy örök gát, ami szép fokozatosan omlik le, amint minden bizonyossá válik. Természetesen szorongok, túl nagyok az elvárásaim magammal szemben, és minél inkább próbálok emberien viselkedni, annál frusztrálóbb vagyok mások számára.

- Mehetünk? - terem előttem a semmiből, s esküszöm, én figyeltem, csak végül nem sikerült annyira osztatlanul, mint amennyire szerettem volna, ezzel elérhetővé téve a meglepésemet.

- Persze - állok fel, végre kinyújtva elgémberedett lábaimat, majd szép lassan követem őt ki a házból.

- Nincs valami jó idő, úgyhogy túl messzire nem megyünk - zárja be az ajtót, kissé összébb húzva magát a hideg hatására.

- Oké. - Igen, pont ekkora terjedelmű válaszra telik tőlem. Elmesélném, hogy mennyire szeretem ezt a borongós időt, hogy milyen idióta történetek kötnek egy-egy zuhés naphoz, vagy, hogy miket vált ki belőlem a felázott szántóföld illata, mint városi gyerekből, de mi van, ha nem érdekli? Meg azért mégiscsak elég abszurd lenne nekiállni ezekről papolni…

Látszólag nem zavarja a szűkszavúságom, megtartva a lendületet beszél hozzám a barátairól, a helyről, a családjáról. Kényelmetlen a helyzet, aggaszt, hogy mit gondolhat így rólam, de minden tőlem telhetőt bevetve igyekszem kapcsolódni, hogy valamiféle normálisnak tűnő társalgásba kezdhessünk.

Igazából tudja mit érzek, elmondtam, ahogyan azt is, hogy ettől semmi nem változik, jó nekem minden úgy, ahogy eddig is volt, nincs semmiféle kötelezettsége emiatt, s csak remélni merem, hogy nem teher számára. Na jó, az elmondtam erős lenne, szemtől szembe én alkalmatlan vagyok minden kicsit is komolyabb dolog közlésére, de írásban bármi megy. Komolyan, ezért már díjat érdemelnék… Vajon miért foglalkozik velem? Miért szán rám időt? Miért ilyen kedves mindezek ellenére is? Óvatosságra int minden olyan jel, amit egyszer - bár, inkább már többször - megéltem és rossz vége lett. Ez az egyik oka, amiért maximum hallgató közönségnek vagyok alkalmas. A másik meg az, hogy tényleg nem szeretném beégetni magam, ami abban a pillanatban sikerülni szokott, ahogy kinyitom a számat.

Ha nem lennénk mindketten lányok, még mindig ott a kinézetem, amitől én is viszolygok, na meg a hozzá társuló borzalmas személyiségem, mely a még több rossz hatására alakult ki, egy olyan ént megalkotva, amin a legtöbb ember csak áttapos. Ezt is megértem. Na jó, én mindent megértek, annyira magam ellen vagyok.

- Mondd-

- Mondom - töri meg a hirtelen jött elszántságom.

- Ne vágj közbe - jegyzem meg vigyorogva, pedig már közel sem vagyok benne biztos, hogy akarok én bármit is a tudtára adni.

- Én nem vágok semmit - mutatja fel a két kezét, bizonyosságot adva azok ürességéről, de én csak szemforgatva felsóhajtok. - Na, ne légy ilyen - jön közelebb séta közben, s nekem már csak annyi is elég zavarba jövetelemhez, hogy hozzá ér a karja az enyémhez. Legalább hat réteg van köztünk, de nem baj… - Imádlak - közli könnyedén, csöppet sem diszkréten kinevetve engem, mitől nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Nem ez volt az első eset, sőt… mégis a szívem a torkomban dobog.

- Én is téged - préselem ki fogaim közt, imádkozva, hogy ne lássa, ahogyan porig égek odabent.

- Mit szerettél volna, mit mondjak? - terel vissza az előbbi témához, ám már egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy fel merjem hozni.

- Semmit…

- Ne hazudj - vádol meg játékosan, majd mint akinek eszébe jut, hogy saját csapdába lépett, előre megadó arcot vág, már várva a válaszomat.

- Én nem te vagyok - nevetek fel, valójában csöppet sem élvezve ezt az általam teremtett kínos légkört, bár remélem, hogy csak számomra az.

- De még mindig nem tudom mit mondjak - köti az ebet a karóhoz, de minél jobban próbálja kiszedni belőlem, annál kevésbé sikeres. Valamit mégiscsak ki kellene találnom, hogy eloszlassam a kíváncsiságát, de stresszhelyzetben blokkol az agyam, semmi értelmessel nem tudnék előhozakodni.

- Csak az érdekelt, hogy merre van a sulid - vonok vállat könnyelműen, noha igen távol áll ez most tőlem. Ennél gázabbul már ki sem jöhetnék belőle…

- Ja, arra - mutat hátrafelé.

- Oh, értem.

A beállt csend szinte megszilárdul és testet ölt köztünk, ahogy a keskeny földutat róva haladunk előre. Ő gondolkodik, én nézelődök, s már azt hinném, hogy kifogyott a mondandóból, mikor újra megszólal.

- Rád van írva, hogy min töröd a fejed - bök vállon, magára terelve minden figyelmem.

- Rám ugyan nem - tiltakozok zsigerből, minden jókedvemet a hangsúlyba fektetve.

- Pedig de.

- Akkor mi?

- Inkább hagyjuk - fordul a másik irányba, de még pont elkapom zavart tekintetét, ami valljuk be, jó érzéssel tölt el.

- Ha ilyen rossz dolgok vannak rám írva, akkor jobb, ha elkezdek aggódni - jegyzem meg szórakozottan, mire ő váratlanul elém lép, ezzel megállásra késztetve, de ekkor már késő, majdhogynem neki mentem, ám ez csöppet sem zavarja, egyszerűen csak átölel.

- Hülye vagy - fúrja arcát a nyakamba, valószínűleg nem is sejtve, hogy én menten meghalok.

- Tudom - nyögöm ki, s ugyan soha nem vörösödöm el, de most biztos vagyok benne, hogy a fejem olyan, akár egy túlérett paradicsom. Még jó, hogy nem látja.

- Sosem veszel komolyan - közli kissé sértetten, ugyanakkor hasonlóan zavarban lehet, mint én, ezzel egyre abszurdabbá téve a helyzetet.

- Miért? - karolom át nagyon óvatosan. Amennyire szeretem, annyira nem is értem őt.

- Mert én tényleg imádlak…