Nem tudom biztosan, hogy mikor is kezdődött, ám jobban félek tőle, minthogy ez komolyabban érdekelhessen. Aggasztanak az újonnan keletkezett érzéseim, vágyaim, gondolataim. Gúsba kötnek, kisemmiznek, majd védtelenül magamra hagynak egy olyan személy iránt táplált vonzalmam miatti lelkiismeretemmel, melyről ő maga nem is tud, tehát nem kellene, hogy ilyen mélyen zavarjon a dolog. De mégis zavar. Mert nem helyes, mert megalázó, mert sebezhetővé tesz. Utálok minden pillanatot, amit azzal töltök, hogy róla ábrándozok, mégis folyton azon kapom magam, ahogyan a telefonomon is az ő képeit lesem, youtube-on a fancam videóit keresem és figyelem, ahogy magabiztosságával és kisugárzásával mindenki mást háttérbe szorítva teszi csupán azt, akár mi, mégis sokkal többnek hat. Számtalan éve már, hogy megismertem, de akkor miért pont most?!
A próba közel negyed órája véget ért, minek köszönhetően Wonshik már az oldalsó kanapén igyekszik túlhorkolni az egyébként sem éppen halknak mondható zenét, míg Hyuk mellettem pihegve figyeli Jaehwan és Hakyeon végeláthatatlan gyakorlását. Maximalisták. És, hogy Taekwoon merre van? Fogalmam sincs, ő eltűnt abban a pillanatban, hogy befejeztük az utolsó számot is.
Fárasztó napunk volt; Már korán reggel meg kellett jelennünk egy tévéműsorban, honnan ruhapróbára, orvosi rutin vizsgálatra, majd énekórára vezetett az utunk. Kora délután fellépés, négytől forgatás, s végül nyolctól tizenegyig próba. Ennek ellenére Hakyeon teljes lendülettel viszi a koreográfiát, egyáltalán nem engedve láttatni fáradtságának nyomait. Jobb keze az álla alatt ökölben, mikrofont imitálva, tekintete szilárdan tükörbéli énjére szegezve, és a mozgása alapján simán elkönyvelhetném nőnek, bár kecsességének a lány bandákban sem lenne párja, azonban a szemeiben ott van minden, amit az ellenkező nem képtelen lenne képviseltetni. A legfélelmetesebb Hakyeon egész lényében, hogy ő pontosan tudatában van az adottságainak, melyet nem is rest időnként hangoztatni irányunkba. Aki nem ismeri őt, beképzeltnek és lenézőnek hiheti, amit ha nem is tudnék cáfolni, rengeteg olyan tulajdonságot sorolnék hozzá, ami eltörpül a már meglehetősen nagy egoja mellett.
Hiába a hajtás, a kimerültség és a tény, miszerint felállni sem lennék képes innen egyedül, a szívem versenyt fut, s élve felemészt engem. Valami elromlott bennem, elgyengültem, tönkrementem, és hiába keresem ennek a gyökerét, egyáltalán nem lelem. Meg akarok szabadulni az érzéstől, mégis vonz…
Önmagam marcangolásából egy lágy fuvallat és a vállamhoz nyomódó társam ránt ki, aki nem más, mint Hakyeon, ahogyan fáradtam mellém vetődött. Nem szól, nem kérdez, csupán sokatmondóan néz, én azonban nem tudom mit szeretne, míg ki nem veszi az ujjaim közül a vizesüvegem, hogy a szemem láttára igyon belőle, hagyva, hogy véletlen rajtafelejtett tekintetemmel alaposan megfigyeljem ezt a hétköznapi, mégis a pulzusomnak ártó műveletet. Elmosolyodik. Élvezi, ha a középpontban lehet, ez minden. Tán tetszik is neki az ámulat, amit kiváltott belőlem, de minden bizonnyal csak a hirtelen akciójának tudja be, ugyanis másnak nem lenne sok értelme.
Hiába helytelen, csinálom. Minél inkább tiltom magamnak, annál jobban akarom, de ha legalább ellen tudnék állni… Elalvásig róla bújom a képeket, majd reggel, rögtön ébredés után a konyhába igyekszem, azt várva, hogy mikor fog ő is felbukkanni végre. Minden nap egyre feszélyezettebb vagyok a közelében, amire az is rá tesz, hogy egyre furcsábban viselkedik velem, majdhogynem szándékosan keresve a határaimat minden apró érintéssel és titokzatos pillantással. De ugyan miért tenné? Lehet eddig is pont ugyanígy viselkedett, csak én nem vettem észre. Szeretném ezt hinni…
A hajnali indulás megvisel, olyankor semmiben sem vagyok biztos. Eltettem a mobilom? Van rajtam nadrág? Vigyek pulcsit, ha hűvös lenne?
A gondolataim természetesen ilyenkor sem hagynak nyugtot, de amilyen lassú még az agyam, könnyebb elterelni az alvás kecsegtető lehetőségével, miközben elfoglalom a leghátsó sorban, a jobb oldali ablak felőli ülést. Füleimet bedugva, fejemet a hideg üvegnek döntöm, s szemeimet lehunyva adom át magam a fáradtságnak, egészen, amíg meg nem érzem Hakyeon jellegzetes illatát, aki ezúttal nem a megszokott helyét, hanem a mellettem lévőt választotta, fogalmam sincs, mi célból. Nem szentelek neki nagyobb figyelmet. Nem akarok… Összébb húzom magam és rendezve az óvatlanságom miatt megszaporázott légzésem, bárányokra, rétre és minden hasonló dologra koncentrálok, ami elérheti, hogy aludni tudjak. Ez szépen megy egészen addig, mikoris Hakyeon keze a térdemre csúszik. Nem nyitom ki a szemeim, talán csak véletlen, ám hiába várok, nemhogy nem húzza el, feljebb vándorol. Az elölről beáramló reggeli levegő eddig hűtött, most mégis lever a víz, izzadok. Nincs az a pénz, amiért megmozdulnék, úgyhogy inkább játszom az alvót, miközben Hakyeon ujjai lassacskán illetlen helyre tévednek. Egyszerre Menny és Pokol, ahogy tenyere a combomon megállapodik, köztes állapotban hagyva engem a menekvés és a megadás lehetőségével.
Sűrűn eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha elmondanám neki? Attól egyáltalán nem félek, hogy kiutálna, megsértődne, undorodna tőlem. Sőt, biztosan örülne, elvégre ő Hakyeon, aki a világon mindenki szeretetéért küzd, legyen az bármilyen indíttatású. Ellenben, a tény, miszerint majdnem biztos, hogy nem viszonozná, összetörne, s magamat ismervén ez jócskán kevés lenne a róla való lemondáshoz.
Hosszú hetekig keresem a megoldást, tépázom megsebzett önbecsülésemet és kerülöm azt az embert, akit büntetlennek híve nézek, mikor senki más nem lát, míg végül döntésre jutok. Végső elkeseredésemben kénytelen vagyok belátni, hogy ha nem cselekszem, biztosan nem fog változni semmi, mert az idő alatt nemhogy csökkent volna, csak nőtt a rajongásom, aminek megszüntetése felé semmi más út nem vezethet, mint a reményeim porrá zúzása.
Napokig keresem az alkalmat, tervezgetem a vesztem, ásom a sírom, de mindhiába, az összes lehetőség elérkeztével, találok valami kifogást, hogy miért nem jó pont az a pillanat. Szinte rendszerűen borulok ki egy kisfilm forgatása kellős közepén, majd az első szünet alkalmával követem ki a kis udvarra Hakyeont, immár fortyogó dühvel, képletesen kidobva minden eddig fejbe vésett tervemet, amin azt állt, hogy mégis miképpen fogok neki vallani. Természetesen magamra vagyok mérges, amiért engedtem idáig fajulni a dolgokat, de sokkal könnyebb, ha rá irányítom ezt a megterhelően hatalmas ellenszenvet.
- Hyung! - kapom el a vállát a kis elkerített részre kiérvén, hogy egy határozott rántással magam felé fordítsam, mit ő készségesen meg is tesz, kíváncsian fürkészve közben engem. - Én férfi vagyok, tudod?! - közlöm tényszerűen, mérhetetlen felháborodottsággal és határozottsággal a hangomban, mi fokozatosan hagyja el bizonytalan lényemet. - Én… én… férfi vagyok... - motyogom immár a végére. Nem vagyok rá képes, ez egy borzalmas ötlet volt.
Hakyeon szemöldökei összefutnak értetlensége jeléül, majd egy ijesztően sokat sejtő mosoly terül el ajkain, s végül sosem látott komolysággal csúsztatja kezeit a zsebébe és hajol előre hozzám, súlypontját a másik lábára helyezve. Nem mond semmit, csupán a szemeimet nézi, mintha keresne valamit, míg le nem sütöm a tekintetem a nyomás miatt.
- Az egyetlen gát, a te fene nagy büszkeséged, Hongbin...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése