A több éve fiával egyedül élő nő rengeteg időt tölt házon kívül, s noha gyermekét igen érettnek tartja már ahhoz, hogy egyedül maradjon - pedig csak tizenhárom éves -, utálja a tényt, hogy Yongguk szörnyen magányos. Próbált már dadákat felfogadni, napközibe vinni, táborba íratni, de minden nyár azzal telik, hogy a fiú otthon fekszik és vagy tévét néz, vagy alszik egész nap. Nem szeretne senkit maga mellé, sem menni bárhová, meggyőzni meg egyenesen lehetetlen.
Yongguk egy csendes, visszahúzódó, ugyanakkor karakán fiú, aki nem érzi szükségét, hogy barátai legyenek. Fiatalkora ellenére célirányosan halad az álmai felé, könnyedén lemondva minden olyan dologról, amit tehernek, netán akadálynak érez. Az iskolában furcsának és kívülállónak tartják, a kétemeletes házukban meg leginkább a szobájában van, olyan dolgokkal lekötve magát, amit szeret, vagy előrébb segíti az életben.
Édesanyja már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy elmegy a városban lévő árvaházba, de erre csak most került sor, ugyanis nem volt benne biztos a fia antiszociális hozzáállása miatt. Mióta meghalt a férje, Yongguk teljesen magába fordult, ám eljött az ideje, hogy egy vele egyidős fiúval osztozkodjon mindennapjain.
A nő nyitott mindenre, úgyhogy figyelmesen hallgatja az ápolókat és olvasgatja a papírokat, azt a gyermeket keresve, aki tökéletes lenne testvérnek, illetve, annyira hátrányos a helyzete, hogy mindenképp szüksége legyen valakire, aki végre befogadja. Bár azzal a szándékkal jött, hogy ugyanolyan korú fiút szeretne, egy tíz éves gyermekre esett a választás, akinek az előéletét homály fedi, de már a hosszú évek óta tartó ittlétéről szóló mesék is elég szívfájdítóak ahhoz, hogy egy próbát mindenképp megérjen. Egy világos, üde színekkel kirakott szobába viszik, hol leültetve, némi türelmet kérnek tőle, míg meg nem hozzák a kicsit.
Daehyun apró, kemény tekintetű, szótlan, bizalmatlan fiú, ki első ránézésre szörnyen ápolatlan és haragos. Mindig terjengtek az árvaházról különféle pletykák, miknek jó része igen megalapozott, de biztosra sosem lehetett állítani őket, ám ha tényleg olyan régóta itt tartózkodik, több pszichológusnál is meg kellett volna fordulnia. Semmi jel nem utal rá, hogy így történt volna.
A nő kedvesen szólongatja őt, kérdezősködik és mesél, de az a másfél óra, amit a fiúval tölt, egyáltalán nem változtat kezdeti állapotukon.
Az igazgatóhoz megy, hogy megbeszéljék a továbbiakat, ki több kísérletet tesz, hogy lebeszélje Daehyunról, s rengeteg más gyereket ajánl helyette, de a nő kitart az elhatározása mellett. Lefixálják az adatokat, tájékoztatják, hogy mik szükségesek, majd kap egy időpontot egy héttel későbbre, mikor érte jöhet. Kicsit furcsállja, hogy nem mennek ki megnézni a házat, de ugyanakkor meg is könnyebbül, mert nem okoz gondot, amiért egyedüli családanya.
Yongguknak egy szót sem szól a kistestvér érkezéséről, csupán berendezi neki a mellette lévő emeleti szobát, és vesz mindenből pluszt, hogy jusson Daehyunnak is. A munkahelyén kikér egy hét szünetet, elvégre nem hagyná őket elsőnek egyedül, mi okoz némi feszültséget, de végül sikerül meggyőznie a főnökét.
A hét leteltével izgatottan ül kocsiba, hogy elhozhassa új gyermekét, kit már most magáénak érez, pedig egyáltalán nem ismeri. Bízik benne, miszerint kicsi fia elfogadó lesz az új jövevénnyel szemben, és hogy könnyen ki fognak jönni egymással.
Daehyun útra készen várja a nőt, ápolójával karöltve, aki még átnyújt egy paksamétát, amiben minden fontosabb adat benne szerepel róla, mint például, hogy mire allergiás, milyen orvosi vizsgálatai voltak és hasonlók.
A nő figyel Daehyun minden rezdülésére, s türelmesen fogadja a fiú aggályait, kinek már az is akadályt jelent, hogy beszálljon az autóba. Majdnem fél óra, mire sikerül elérni, hogy elfoglalja a helyét, de nem okoz gondot, végig bátorítja.
A ház elé érve kiszáll, kinyitja neki az ajtót, kicsatolja, és megfogva kicsiny kezét, bevezeti a hatalmas épületbe, hogy az előszobába megállva, felkiabálhasson fiának, ugyanis Daehyun nehezen mutat hajlandóságot már csak a házban tartózkodásra is.
- Yongguk, gyere le kicsit!
- Jövök - érkezik a válasz, mit a lépcső recsegése követ.
- Kicsikém, hadd mutassam be neked az öcsédet, Daehyunt - mutat a nő mosolyogva a fiatalabbra, aki mereven vizslatja a nála egy fejjel magasabb “bátyját”.
Yongguk értetlenül néz végig a nyár ellenére is hosszúujjúba és hosszú nadrágba bújtatott, még ezek ellenére is láthatóan kórósan sovány Daehyunon, kinek kócos tincsei sötét szemeibe lógnak és szabad öklét szorongatva húzódik a lehető legkisebbre. Nem tudja mit szóljon ahhoz, hogy az anyja a tudta nélkül állít haza egy idegen gyerekkel, de kezdi megsajnálni őt.
- Helló - köszön neki kissé vonakodva, még mindig a lépcső előtt ácsorogva.
- Gyere, megmutatom a szobádat - szól neki kedvesen a nő, s még mindig a kezét fogva felkíséri, mit kisfia összevont szemöldökkel néz végig.
Daehyunban minden furcsa. Nem szeret sokáig egyhelyben lenni, ezért egész nap bolyong a lakásban, vagy az udvaron, hol hatalmas beleéléssel tanulmányozza a különféle bogarakat, mikről Yongguk általában a falra mászik. A fürdőszoba számára tabu. Még vécézni is kimegy, ezért szinte lehetetlen, hogy megfürdessék, ugyanis olyan zokogásba, meg ellenkezésbe kezd, ami szinte már ijesztő. Vacsorára hiába van leves, meg rizs, kézzel eszik. Nem tudni, hogy csak nem ismeri az evőeszközöket, vagy szándékosan kerüli, de a nő úgy határoz, hogy egyelőre nem erőltet rá semmit.
Este, takarodó után Daehyun csendesen kioson a kertbe, s a ház mellett, egy békés helyre összekuporodva hajtja álomra a fejét, mi reggelig fel sem tűnik senkinek. Nem mintha Yonggukkot érdekelné a fiú…
Az édesanya kétségbeesetten kutatja végig az egész épületet, kezében a telefonnal, hogy ha tényleg nem találja meg Daehyunt, tárcsázhassa a rendőrséget. Egy ismeretlen megérzést követvén kimegy és ott is gyorsan körbetekint, mire meg is leli a nagy ricsajra éppen csak megébredő gyermeket, ki hosszú pulóvere ujjával a szemeit dörzsölgetve meztelen talpait a fűre teszi, ugyanis az alatta húzódó kő roppant hideg még a korai órákban. Némi küzdés árán sikerül őt bekönyörögni a házba, azonban a fürdés még mindig nem jöhet szóba, ám átöltözni hajlandó, ha hosszú ruhákat kap, illetve egyedül csinálhatja, anélkül, hogy bárki nézné közben.
A nő kezd meginogni biztos elhatározásában, miszerint tényleg jót tesz-e azzal, hogy kiszakítja a megszokott környezetéből és belekényszeríti olyan helyzetekbe, amiket látszólag nehezen visel.
- Anya… - tér le a konyhába egy nagy nyújtózkodás kíséretében Yongguk, s első útja az asztalhoz vezeti, hol már várja a reggelije.
- Mondjad kicsim - néz rá mosolyogva, a főzést egyáltalán nem megszakítva közben.
- Daehyun vérzik - mutat egy cseppnyi közönnyel az ajtótól kezdődő és lépcsőn felvezető vörös lábnyomokra, mire több sem kell a nőnek, rohan is fel, hogy ellássa a sérültet, ki még mindig makacsul ellenkezik bármiféle lábbeli felvétele ellen.
Ahogy a napok telnek, mindent megtesz, hogy Daehyun viselkedése változzon kicsit, de a fiú akkor is a kertben alszik, ha sokadjára kerül be a szobájába, a fürdőtől csak jobban fél, enni leginkább nyers alapanyagokat szeret, továbbra is evőeszközök nélkül, ám fokozatosan kezd megnyílni neki. Több pszichológussal és kisgyerekekre szakosodott ápolóval felvette a kapcsolatot, azonban annyira drasztikus megoldásokat ajánlottak, hogy kizártnak tartotta, miszerint alá akarná vetni ezeknek a fiút, abnormális viselkedés ide, vagy oda.
Sajnos az egy hét szabadság letelt anélkül, hogy nagyobb eredményeket elért volna, s mivel Daehyun szinte menekül az idegenektől, csak Yongguk jöhetett szóba, kinek jelenléte már megszokott, viszont mivel nem nagyon kommunikálnak, mondhatni idegenek egymás számára.
- Kicsim, kérlek figyelj rá egy kicsit. Kérdezd meg mit szeretne, játssz vele, de ne hagyd egyedül - fogja az édesanya Yongguk arcát két tenyere közé, s mikor a gyermek bólint, nyom egy puszit a homlokára. - Daehyun, édesem - térdel le elé, ezzel némileg egy szintbe kerülve a család legalacsonyabb tagjával. - A telefon ott van az asztalon, és ha megnyomod az egyes gombot, rögtön engem tárcsáz. Ha bármire szükséged lenne, keresd a bátyádat. Legyetek jók - kap egy csókot az arcára, s intve a két fiúnak, kilép az ajtón, egyedül a kertkaput bezárva, hogy a fiatalabb ki tudjon menni.
- Fent leszek - közli Yongguk, majd hátrahagyva öccsét, el is indul a szobája felé, hogy folytassa az alvást.
Daehyun is visszatér a kertbe, honnan csak búcsúig rángatták be, ám ahelyett, hogy lepihenne, inkább körbejárja a birtokot, bárminemű mozgolódást keresve. Hamar rá is lel egy hátára fordult, hevesen kapálózó szarvasbogárra, ki mellé leguggolva pár röpke pillanatig csak figyeli, aztán pici ujját a páncéljához téve, egy határozott mozdulattal a hasára löki, s halvány mosollyal nézi végig, ahogy az tovább botorkál az útján.
Yongguk tíz óra magasságában kel fel annyira, hogy érezze, többet nem tud fekve tölteni, valamit kezdenie kell magával. Hunyorogva botladozik az ablakhoz, hogy megbizonyosodon Daehyun kintlétéről, ám mivel semmit nem lát, egy vállrándítást követően a gépéhez lép, hogy bekapcsolva azt, leüljön a székébe. Szerinte meg van rá minden esély, hogy a fiatalabb lelépett, azonban egyáltalán nem zavarná ha így lenne, elvégre hidegen hagyja a fiú jelenléte. Egyszer kapott egy macskát, nagyjából ugyanezen célra, de már az sem volt normális, valamint igen hamar elment, és soha nem is jött vissza.
Csakhogy Daehyun nem állat… Éppencsak bekapcsol a gép, mikor Yongguk egy mély sóhajtást megeresztve feláll az asztaltól, és elindul lefelé ama célt kitűzve, hogy összeszedje a kisebbet, ezzel elsősorban édesanyja kérésének eleget téve. Könnyen rálel az egyébként pont az ajtó előtt ücsörgő gyermekre, kihez csendben közelebb menve, óvatosan helyet foglal a jobb oldalán.
- Szoktál animét nézni? - kérdi, ám tekintete valahol a távolba kóborol, még véletlen sem nézve Daehyunra.
- Nem - néz rá nagy szemekkel. Meglepte, hogy az idősebb kezdeményezett, ugyanakkor kicsit örül is neki, mert ő erre biztosan nem lett volna képes.
- Van olyan, amibe az egyik szereplő is mindig mezítláb mászkál, de ő szuperokos - közli egy tizenhároméves magabiztosságával, kifejezetten célozva ezzel Daehyun intelligenciájára, miből eddig még nem mutatott sokat. - Érdekel?
- Mm - bólint bizonytalanul, elvégre ez azt jelenti, hogy vissza kell mennie a házba, ahol semmi menekülő útja nincs, ha netán baj lenne.
Yongguk a konyhában megragadva egy széket, nehézkesen az emeletre cipeli, nyomában a fiatalabbal, majd letéve a sajátja mellé, az asztalhoz, rákeres az említett animére.
Daehyun a lábait felhúzva öleli térdeit és érdeklődve figyeli a képsorokat, néha-néha bátyjára lesve, hogy ő mit csinál, vagy miként reagál a történésekre. Nem tudja, mit vár tőle az idősebb, ám ahogy telnek a részek, egy szó sem esik köztük, s kénytelen belátni, hogy lényegében semmit, csak kedveskedni akar. Ő mégsem tud feloldódni. Ijesztő számára a főszereplő, ahogy sorra öli, csupán nevüknek felvésésével az embereket, illetve segédje, a halálisten. Életében nem látott ilyesmit, így tekintete többször téved a számára félelmetes részeknél mellette ülő fiúra, míg meg nem jelenik az a szereplő, aki miatt elkezdték az egész sorozatot.
- Nézd, olyan vagy, mint ő! - mutat szélesen mosolyogva Yongguk a monitorra, hol a férfi tényleg hasonlóképpen ül, ráadásul hosszú ruhákban és mezítláb.
- Én rossz vagyok? - ámul el Daehyun, magába beismerve, hogy bátyjának igaza van.
- Ő sem rossz. Sőt, pont hogy jó!
- De ártani akar a fúnak.
- Mert ő a rossz. Nem szabad embereket gyilkolni, akkor sem, ha azok lényegében gonoszak. Nem bánthatjuk egymást semmi esetben.
- Semmi esetben? Soha? - kérdi gyermeki ártatlansággal, ám annál több jelentést belesűrítve.
- Soha - bólint határozottan.
Daehyun emésztgetve a szavakat fordul vissza a képernyő irányába, s immár jelentősen nagyobb beleéléssel figyeli a történéseket.
Öt óra intenzív animézést követően Yongguk úgy dönt, hogy lemegy valamiféle ennivalót készíteni maguknak, addig meg hagyja a fiatalabbat egyedül folytatni, elvégre ő már többször látta. A konyhába menet el is dönti, hogy pár szendvicsnél nem vesződik többet, ahogy általában sem, de mielőtt belekezdene, a hűtő mellett észrevesz egy halom papírt, minek az első lapjára Daehyun neve van írva. Feltűnően sértetlen a pakk, így csak óvatosan piszkálja meg, hogy bele tudjon olvasni.
“... társai megpróbálták többször vízbe fojtani, ezért fokozottan fél a víztől…”
“... a testét több helyen cigaretta okozta égésnyomok tarkítják, mi minden bizonnyal ismeretlen előéletéhez vezethető vissza…”
“... elmondása szerint egy szekrényben töltötte fiatal évei javát…”
“... az állateledeleken kívül más ételhez nem jutott, mitől kórosan sovány és visszamaradott…”
… és még sok, ehhez hasonló foszlány ültetett bogarat Yongguk fülébe, aki emiatt jelentős mértékű empátiával felvértezve dob össze sebtében pár szendvicset, hogy felsiethessen, mert már így is túl sok időt töltött lent. Ám amint belép a szobájába, Daehyun nem ül a gép előtt, az animét nem nézi senki, azonban megpillantva őt az ágya közepén, kifejezetten szétszórtan fekve, csendesen beljebb lép és az asztalra helyezve a tálcát, megbizonyosodik róla, hogy öccse biztosra alszik-e. Mikor a noszogatásra sem ébred fel, alsó ajkát beharapva nyúl pulóvere aljához, hogy nagyon óvatosan felhúzva azt, szeme elé tárhassa a fiú vágásokkal, égési nyomokkal és színes foltokkal keresztezett hasát, oldalát, valamint mellkasát. Yongguk lélegzete elakad.
- Mmm~ - nyöszörög Daehyun, s hosszasan kinyújtózva, kótyagosan nyitogatni kezdi szemeit. - Hyung - ül fel, minek következtében megérzi visszacsúszó felsőjét. - Mit csináltál?! - kap a hasához ijedten és a falhoz hátrálva kuporodik össze a lehető legkisebbre.
- Semmit - emeli fel feje mellé két kezét. - Nem csináltam semmit…
- Hazudsz - vádolja meg kitágult pupillákkal, szinte pislogás nélkül nézve Yonggukot.
- Mért félsz tőlem? - toporog az ágy előtt, vigyázva, nehogy még inkább megrémissze a fiatalabbat. Daehyun nem válaszol. - Bántott valaki? - teszi fel a kérdést, mire szintén nem érkezik reakció, ám a válasz egyértelmű. - És te… te bántottál bárkit is? - vált hirtelen fordulatot a beszélgetés.
- Nem! Sosem tenném… - szegi le a fejét, észre sem véve, hogy Yongguk feltérdelt a matracra.
- Akkor téged miért bántottak? - kérdi halkan. Daehyun megrántja a vállát, nem akar róla beszélni. - Ki ártott neked, Daehyun? - kúszik már túlontúl közel, hogy leülve elé, esélye se legyen menekülni kíváncsi pillantásai elől. - A gyerekek? - Bólint. - A szüleid? - Megint. - Az ápolók? - érdeklődik tovább, mire ugyanaz a válasz érkezik. - És ki etetett veled állateledelt?
- Az intézetisek…
- A gyerekek? - Fejét rázva tiltakozik, mi már kezd felettébb furcsa lenni Yongguknak. - És otthon akkor mit kaptál?
- Ez otthon volt.
- Az intézet nem az otthonod. Az az otthonod, ahol a szüleiddel voltál. Illetve… már ez.
- Kenyeret. Azt hiszem.
- És tényleg bezártak a szekrénybe?
- Nem, az is az intézetbe volt.
Yongguk teljesen belezavarodott az információkba, de abban biztos, miszerint a papír hazudik. Daehyun egyik pokolból került a másikba, ami már mindent megmagyaráz a viselkedését illetően, ám amint felhozza, hogy ezt meg kellene beszélniük az anyukájukkal, heves tiltakozás rá a reakció. A fiatalabb fél, hogy visszaküldik, ha ez kiderül, s Yongguk hiába próbál rá hatni, semmit nem ér a szava.
Mivel sokat vannak kettesben, egyre nagyobb figyelmet szentel Daehyunnak, aki fokozatosan kezd megnyílni neki, ezzel együtt több szörnyűséget elárulva eddigi életéből, minek java az árvaházban érte. Yongguk nem hülye, mellesleg az internet is segít neki, tehát könnyen rájön, hogy valami nagyon nincs rendben azzal a hellyel, egyedül viszont kevés lenne felvenni velük a harcot. Egyelőre…
Legfőbb feladatának azt érezte, hogy rendbe tegye Daehyun lelkivilágát, minek több a kertben töltött, közös éjszaka és szintén közös fürdőzés lett a vége, de nem bánta, siker számára minden, akkor is, ha csatlakoznia kell hozzá. Ahogy a fiatalabb sérülései halványodni kezdtek, rövidebb ruhákra váltott, elvégre őt is kínozta a meleg.
Nyár végére már elég ép volt hozzá, hogy iskolába írassák, de kizárólag magántanulóként, ami miatt Yongguk is követelte, hogy utolsó évét otthon tölthesse vele, ezáltal is segítve az ő fejlődésében, lehetőleg minden téren. Az édesanya szörnyen boldog, amiért a gyerekek ennyire összeszoktak. Ugyan kissé furcsállja, hogy együtt alszanak, de emellett együtt esznek - azaz osonnak ki nasizni este -, együtt kóborolnak a városban, együtt hagyják szerte-széjjel a ruháikat és együtt vannak benne a világ összes csínytevésében, mit mindig vagy magukra vállalnak, vagy mindketten tagadnak, így már a büntetésüket is együtt töltik.
Daehyun az idő teltével egyre inkább hasonlít egy egészséges gyerekre, ám avatott szemek látják rajta, hogy rengeteg heget cipel még, olyan tulajdonságokat megtartva, miknek tudására csak a közvetlen család hivatott. Bátyját túlszárnyalva válik fokozatosan szociálisabbá, majdhogynem mindenkinek örülve, aki hozzá szól. Ettől eltekintve Yongguk szerint Daehyun tényleg egy macska. Makacs, még mindig jobb’ szeret kint lenni, a vízzel nem igazán barátkozott meg, új helyeken, vagy egyedül szörnyen bizalmatlan és tekintete meg nem értett fájdalmat sugall.
Ahogy Yongguk elkezdte a középiskolát, sokkal kevesebb idejük jutott egymásra, amit csak tetézett, hogy Daehyun beköltözött a saját szobájába. A fiatalabb erőnek erejével küzd, hogy beérje kortársait, míg az idősebb lemondva oly’ régóta dédelgetett álmairól, bosszúvággyal tért jogi szakra, amiért az ott megszerzett tudását hasznosíthassa öccse igazságát illetően. Nem érdekelte, hogy se az édesanyja, se a testvére nem tartotta beváltható tervnek, csupán egyetlen cél lebegett a szemei előtt.
Azonban ez megterhelte a két fiatal kapcsolatát. A délutánokat egymás hegyén-hátán tanulással töltötték, ám Daehyun az első igazi iskolaévét megkezdve sokkal távolságtartóbb lett, ami Yonggukot egyszerre aggasztotta és zavarta. A középiskolás Daehyunnak köze sincs a kisgyerek Daehyunhoz.
- Hyung, bejöhetek? - kopog egy szerda délután szobájának ajtaján kisöccse.
- Gyere - pillant fel az asztaltól, hol épp egy könyvet olvasott.
- Hadd mutassam be neked a legjobb barátomat, Youngjaet - húzza maga mellé vigyorogva a világos barna hajú srácot, kinek hasonló mosoly ül arcán. Yongguk szíve keserűen dobban, ahogy realizálja, már nem ő Daehyun legjobb barátja.
- Helló, Yoo Youngjae - hajol meg mélyen az ismeretlen.
- Yongguk - biccent az idősebb, igyekezve nem haragosnak látszani.
- Gyere Jae, anya csak később ér haza, addig meg elütjük az időt a szobámban - vezeti ki őt, s becsukva maga után az ajtót, egyedül hagyja nagytestvérét.
Yongguk mindig is tudta, hogy Daehyun egy napon barátokat fog szerezni, önálló lesz nélküle, de úgy vélte, az leghamarabb is hetven év múlva következik be. Persze, neki van pár jó haverja, de őket nem viszi haza, nehogy ezzel bajt okozzon a fiatalabbnál, meg nem is tölt velük több időt, mint vele.
Olykor veszekednek. Nagyon. Mindkettő karakán jelleme mélyen lapult, míg Yongguk úgy nem érezte, hogy Daehyun hanyagolja, vitáik azonban mégsem erről szólnak. A legapróbb dolgokon ugranak egymásnak, néha már külön lesve, hogy mibe lehetne belekötni. Ezen fellendülve határozza el Yongguk, hogy iskola mellett elmegy dolgozni, ezzel némileg besegítve a családi kasszába, fő oka mégis a menekvés. Utál hadilábon állni azzal az emberrel, aki a világon mindennél többet jelent neki, s utálja, hogy pont az az ember távolodik tőle egyre inkább, hiába próbált meg mindent annak érdekében, hogy maga mellett tudhassa.
Huszonhárom éves korára végre elfoglalhatja helyét a szakmában, rögtön olyan személyek társaságában, akik már ténylegesen értek el nagy dolgokat. Úgy véli, ha igazságot tud szolgáltatni, képes lesz elengedni Daehyunt is, valamint, elköltözni, hogy saját életet kezdhessen, lehetőleg megtartva a viszonylag jó testvéri kapcsolatukat. Ennek érdekében bármire képes…
Egy ismert ügyvéddel összebarátkozván, beavatja a legapróbb részletekbe, aki felajánlja, hogy hajlandó segédkezni az akcióban, mihez először olyan emberek kellenek, akik valaha ott éltek és tudják tanúsítani az egyébként képekkel is alátámasztott tényeket. És most jött a neheze…
- Nem lehetsz ilyen makacs! Értsd meg, a te érdekedben van az egész, de nélküled nem tudom megcsinálni - lohol öccse után panaszosan, ki már csupán idegességből járkál a ház minden táján.
- Ha tényleg az én érdekemben csinálnád, nem akarnád, hogy olyan emlékeket idézzek fel, amik szörnyen fájnak és olyan emberek elé álljak, akik tönkretették az életemet - fékez le hirtelenjébe, mitől Yongguk nekimegy.
- De ezzel más kisgyerekeket menthetsz meg - veszi szelídebbre hangnemét, biztosra érezve a közelgő vesztet.
- Viszont, ha elbukunk, a miénknek végleg annyi. Tudod a válaszom, és most ha nem haragszol, Youngjae már vár - hagyja ott a tanácstalanal bátyát.
- Akkor majd megoldom nélküled - sóhajt, már nem is értve miért csinálja ezt.
Himchannak - a másik ügyvédnek -, sikerült két olyan fiatalt találnia, kik egykor abban az intézetben éltek és hajlandóak tanúskodni. Ugyan mára Junhong és Jongup is viszonylag egészséges fiatal felnőttekké váltak, azokat a sérelmeket sosem fogják elfeledni, amik akkor érték őket. A feljelentést megtették, elég megalapozott vádakkal ahhoz, hogy minél előbb a bíróságra kerülhessen.
Yongguk épp egy megbeszélésre siet a fiatalabb tanúhoz, mikor Daehyun megállítja az ajtó előtt.
- Hyung… - szegi le tekintetét. - Holnap hányra kell menni?
- Hm - gondolkodik el egy pillanatra, hogy mégis mitől változhatott meg a döntése. - Fél háromra, de jöhetsz velünk. Ugyan jogsim még nincs, mert megint megbuktam, de Himchan elvisz.
- Rendben - bólint jeléül, hogy tudomásul vette.
Estig többnyire minden simán megy, azt leszámítva, hogy Junhong története a kelleténél is mélyebben megérintette, elvégre még mindig tisztán él benne a kép milyen is volt a testvére az első időkben. Yongguk álmodni sem merte volna, miszerint valaha érdekelni fogja a jog, azt meg főleg nem, hogy számára idegen emberek problémái felkeltik a figyelmét. Most mégis képes lenne sírva magához ölelni kicsöccse sorstársait, már ha nem az lenne, aki, elvégre ennyire nem tért el régi énjétől. Lehet nem marad a szakmában, talán tovább is tanul, de ezért mindenképp megérte az a sok évnyi szenvedés és unalmas anyagok magolása.
Egy gyors zuhanyt követően elvonult aludni, ám mielőtt ez ténylegesen bekövetkezhetett volna, az ajtó nyikorgása téríti teljesen magához. A csendes betolakodó egy hang nélkül mászik az ágyára és a Yongguk által ölelt takaró elé fekve, egyik kezét az idősebb karjára helyezi.
- Baj van? - kérdi, rögtön tudva, hogy Daehyun jött be hozzá.
- Milyen nap van?
- Csütörtök.
- Dátum…
- Tisztában vagyok vele, hogy a szülinapod, az ajándékodat le is tettem az asztalodra. Nem találtad meg?
- De nem ez a fontos! Nekem nincs szülinapom! Hyung, ma tíz éve, hogy találkoztunk.
- Tudom - támaszkodik fel, hogy jobban láthassa a háta mögül enyhén beszűrődő Hold fényében. - És mit szeretnél?
- Uhm, elfelejtettem - húzza magát össze, mint ahogy az kisebbként is tette, mikor félt.
- Biztos, hogy nem. Dae, ha akarsz valamit, azt ki kell mondanod, ugyanis nem vagyok gondolatolvasó.
- Ez a szerencsém - mosolyodik el.
- Abban biztos vagyok. Nos? - sürgeti, bár nem azért, mert annyira aludna már, csak érdekli miért viselkedik hirtelen ilyen furán az öccse.
- Hát, hogy is mondjam…
- Ahogy jön.
- Úgy ronda lenne.
- Nem számít, a bátyád vagyok, hallottam már tőled érdekes dolgokat.
- Te mondtad… - gördül a hátára, s tekintetét a plafonra vetve kezd mesélni. - Mikor anya hazahozott, örültem, hogy egy ilyen kedves nőhöz kerülök, és úgy gondoltam, mellette nem érhet már semmi baj. Viszont, mikor téged megláttalak, nagyon berezeltem - kuncog fel saját magán. - Hasonlítottál azokhoz a fiúkhoz, akik engem kínoztak az intézetben, ezért semmi esetre sem akartam a közeledbe kerülni, amit ugye te törtél meg. Nem bíztam benned, de jobbnak láttam elmondani a dolgokat, nehogy csinálj valamit, ám mégsem erőltettél ki minden választ, bár beismerem, megvannak a módszereid rá - kúszik széles vigyor ábrázatára, ahogy felidézi az akkori időket. - Ahogy egyre több időt töltöttél velem, és képes voltál minden hülyeségbe belemenni, ráébredtem, hogy nem tudok rád a testvéremként tekinteti. Mivel még sosem volt, nem lehettem biztos benne, viszont nem éreztem normálisnak. Kicsit segített, mikor a középsuli miatt több tanulnivalód akadt, így kaphattam egy kis teret gondolkodni, amiből túl nagy tér lett, de jobbnak hittem, minthogy megundorodj tőlem, amiért fiúként, ráadásul a testvéredként beléd szerettem. Azonban, mivel már nincs mit elrontanom, mert ennél siralmasabb nem lehet a helyzetünk, itt vagyok… - fejezi be mondandóját, újfent összébb húzódva.
Yongguk csöndesen emészti az információkat, azon törve a fejét, hogy erre milyen választ adhatna, ami tükrözi is a véleményét, mégsem tér el a tőle megszokott stílustól.
- Tudod mi volt az álmom kicsinek?
- Nem - pillant fel rá meglepetten.
- Rapper akartam lenni. Ehhez képest a közelében sem vagyok, de már nem is érdekel, mert mindent arra szenteltem, hogy igazságot szolgáltassak az én kicsi öcsikém múltját illetően - túr Daehyun tincsei közé, s egy egyszerű mozdulattal szétzilálja amúgy is kócos haját. - Szerinted képes lennék bármi miatt egyedül hagyni?
- Nem tudom…
- Pedig tudd - dobja maga mögé paplanját, és helyette Daehunt húzza szoros ölelésébe.
- Köszönöm, hyung - simul hozzá a fiatalabb, beletörődve, hogy választ hiába is várna a vallomást illetően.
Az estét összebújva alusszák át, meglehetősen békésen ahhoz képest, hogy egy komoly tárgyalás vár rájuk, olyannyira borzalmas dolgokkal, amik még egy kívülállónak is sok lenne. Bíznak a sikerben, amire minden okuk meg is van.
Másnap a készülődés majdhogynem egész nap tart, ugyanis Yongguknak nem elég magát rendbeszedni, az öccse nehezen boldogul egyedül az öltöny és nyakkendők szeszélyei közt. A haját bármikor képes mérnöki pontossággal úgy beállítani, hogy még egy színész is megirigyelné, ám ha egy ing begombolásáról van szó, teljessé válik a káosz. Azonban nem ez az egyetlen oka Daehyun bénázásának. Már fiatalabb korában is sűrűn eljátszotta, annak reményébe, miszerint a bátyja így többet foglalkozik vele, ami be is következett, viszont sok dolgot azóta sem tanult meg, puszta hanyagsága végett.
A tárgyalás előtt még találkoznak a másik két fiúval is, mire kiderül, hogy Jongup Daehyun utolsó előtti évében érkezett, tehát ők elég jól ismerik egymást. Mondhatni, egyszerre voltak áldozatok bizonyos helyzetekben, de a viszontlátás mindkettejüknek hatalmas élmény, így legalább egy órát végigbeszéltek az akkori és azóta történt időszakról, mit a két ügyvéd és Junhong figyelmesen végighallgattak.
A teremben a hangulat közel sem annyira feszült, mint Yongguk az elején hitte. Magabiztos látszata ezúttal is kisegíti, illetve Himchan ott van mentőövnek, ha ő valamit elrontana, vagy megijedne bizonyos helyzetektől.
Az első felszólított Daehyun, annak okán, hogy róla van a legtöbb feljegyzett adat, ami alapján ítélni lehet, ezt viszont könnyedén romba dönti az árvaház igazgatója, aki konkrétan letagadja, hogy a srác valaha is járt volna hozzájuk. Mivel tudták, hogy melyik fiú miatt is indult az egész per, előre készültek egy nyilvános névsorral azokról a gyerekekről, akik valaha jártak hozzájuk, miben Daehyun tényleg nem szerepel. Ám Himchan erre fel volt készülve…
A férfi számított eme lépésre, így már előre nyomozni kezdett, minek hatására lelt egy, az intézmény pecsétjével ellátott orvosi dokumentációt, tele röntgen képekkel, melyből kiderül, hogy Daehyunnak lényegében alig van olyan csontja, ami ne tört volna el az ott töltött évei alatt. A fiúnak erről is van mit mesélnie, mihez már szemtanú Jongup, kit szintén tagadnak, de újfent mellé nyúltak, hiszen Himchan róla hivatalos elkobzási papírt szerzett, arról viszont már nincs adat, hogy tényleg örökbe lett-e adva, vagy sem, mit egyedül a hátul ülő “szülők” tanúsíthatnak.
Junhong adatai szépen le vannak vezetve az árvaház számára, őt azonban nem is érte annyi sérelem, mint a két idősebbet.
Az ítélet az intézet bezárása lett, méghozzá három hónapon belül, mi idő alatt van lehetőségük az éppen meglévő - mint erre is fény derült, a megengedett létszám majdnem kétszeresével rendelkező - gyerekek elhelyezésére más árvaházakba, vagy nevelőszülőkhőz. Az öröm természetesen nem marad el, a három család, és Himchan együtt ünneplik meg a sikert egy közeli étkezdében, rengeteg hálát adva a két ügyvédnek.
Yongguk gondolatait még hazafelé is a tárgyalás körül forognak, illetve öccse elszánt és magabiztos fellépésén, ahogy mindennemű kiborulást mellőzve mesélt arról a sok szörnyűségről, ami érte őt, míg be nem fogadták. Egyáltalán nem remélte, hogy ennyire ki fog állni magáért, s pont emiatt lepte meg annyira.
- Daehyun! - rántja el a nő a fiatalabbat a karjára fogva, ám késő, Yongguk kis híján átesik annak kinyújtott lábán.
- Most mért? Látod, hogy nem figyelt - mutat rá vigyorogva az őt különös grimasszal figyelő férfira.
- De ez nem azt jelenti, hogy ki kell gáncsolnod - sóhajt, elengedve fiát, mosolya azonban cseppet sem lankad.
A házba belépve kisgyerekeket meghazudtoló módon lódulnak futásnak, hogy melyikük ér előbb a fürdőbe, ám a fiatalabbat szerencséje ezúttal elhagyta, sajnos ki kell várnia, míg Yongguk megmosakszik. Hiába nőttek fel, le sem tudnák tagadni, hogy milyen szoros kötelék van köztük, azt leszámítva, hogy az utóbbi években kissé elhidegült az egymáshoz való viszonyuk.
Bár még csak délután van, mindenki kimerült a nagy izgalmak közepette, édesanyjuk mégis nekilát elkészíteni egy nagyobb vacsorát, hogy megünnepeljék a sikert. Tagadhatatlanul imádja a két fiát, és neki egyáltalán nem számít Daehyun származása, kizárólag a szeretet tartja össze őket, de az mindennél erősebben.
Yongguk az ágyán háton fekve elmélkedik, mikor meghallja öccse ajtajának nyikorgását, ami azt jelzi, hogy bizony végzett a fürdéssel. Nehézkesen felkelve kényelmes matracáról, hosszan kinyújtózik, majd elindul a másik szobába, hol Daehyun egy alsógatyába ácsorog, látszólag épp néminemű felsőt keresvén.
- Hyung - mosolyodik el, amint meglátja kissé nyúzott bátyját. - Miért jöttél?
- Már nem is nézhetlek meg anélkül, hogy lenne különösebb okom rá? - kérdez vissza egyre fokozódó jókedvvel.
- De, csak te nem szoktál - mutat rá a tényre, mit Yongguk kénytelen beismerni.
- Lebuktam - neveti el magát halkan és közelebb lépve a fiatalabbhoz, egyik kezét meztelen derekára teszi, s annál fogva húzza egészen hasához őt. - Daehyun, mikor vált belőled férfi? - súgja igen közelhajolva hozzá. Daehyun nem tudja mit feleljen, arca teljesen kipirosodott, légzése megszaporázott, s tekintete hevesen cikázik a helyiség minden pontján. - Azt hiszem mindig a gyereket láttam benned, akit meg kell védenem, de ma bebizonyítottad, hogy sokkal érettebb vagy te annál, mint amilyennek képzeltelek - simítja két tenyerét orcáira, és maga felé fordítva hajol nagyon lassan ajkára, hogy egy gyengéd, ám annál érzelmesebb csókba invitálja.
Yongguk és Daehyun kapcsolata egy pillanat alatt lépi át a testvérség határát, s bár még hezitálnak, hogy anyukájuknak elmondják-e, akad fontosabb témájuk is, amit szeretnének vele mielőbb megbeszélni. Mivel az árvaházat bezárják, rengeteg gyermek vár jelenleg befogadó családra, és kik lennének a legalkalmasabbak rá, ha nem ők? Ráadásul Yongguk már egyáltalán nem szeretne elköltözni, eleve hezitált, ugyanis sosem akarja magára hagyni édesanyját, azonban egy kistestvér a két idősebbnek is több teret biztosít, valamint tényleg szeretnének segíteni egy Daehyunhoz hasonló gyermeken.
… és így történt, hogy az idősödő nő két gyermeke mellé egy harmadik fiú is csatlakozott, egycsapásra visszafiatalítva a még éppencsak megért srácokat, ezzel nem kevés fejfájást, gondot és kárt okozva, ám közel sem annyit, mint amekkora szeretettel fordul feléjük minden egyes nap.
