A nyár a meleg, a jó és a béke ígéretével töri be magát az emberek szívébe, mint valami megváltó, mi a rosszat hivatott elűzni. Optimista ember lévén ez merőben felcsigázta a hangulatomat, a mindennapjaim kezdtek szép lassan helyreállni, s egyre nagyobb beleéléssel adtam át magam a munkának. Nem éreztem életem hivatásának, azonban szentül hittem benne, hogy míg Mark mellettem van és bátorít, kitartok a legvégsőkig.
Kettőnk kapcsolata valahol egy normális párkapcsolat és a barátság határát súrolta, csupán egy hajszálnyira mindkét eshetőségtől, melyet egyikünk sem tört meg. Ugyan csak a show miatt kerültünk közelebbi viszonyba, én olyankor mindig beleéltem magam, miszerint egyszer tényleg lehetne így, ám mivel többször említette, hogy ő szilárdan hetero, sosem feszegettem a témát. Elég volt, hogy minden téren mellettem állt és vele tényleg bármiről tudtam beszélni, nem akadt téma, ami akadály lenne számunkra. Az ízlésünk hasonló, s bár vannak, amikben nem éppen értünk egyet, komoly veszekedésünk ritkán akad, és az sem tart tovább pár napnál. Talán komolytalanságunknak tudható be, vagy tényleg az az erősnek hitt kötelék, mi mostanáig összetartott minket…
Azonban valami megváltozott. Pár napja már nem én vagyok az első, akinek önfeledten ecseteli a külön töltött időben történt élményeit, vagy akit megkeres ötleteivel, netán kósza gondolataival, mik olykor olyan súllyal nehezednek rá, mit más biztosan nem bírna el, ő mégis könnyedén továbblép egy kis segítség ellenében. A témáink hamar kimerülnek, ami javarészt az én hibám, de már nem érzem elég közel magamhoz, hogy ne tudjak a megbántottság keserű szájíze nélkül társalogni vele, bátorságom viszont nincs kimondani, hogy mi zavar. Cselekednem kéne, ehelyett csak tétlenül nézem, ahogy egyre távolodik tőlem, s úgy viselkedik Yugyeommal, ahogy egykoron velem tette.
Világéletemben problémát okozott a továbblépés minden téren, ám a közelmúltban Mark végig támogatott és idősebbként tanácsokkal látott el, mik nélkül jelenleg fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Mindent megoldhatnék egy kiadós beszélgetéssel, de ugyan akkor el is ronthatnám. Könnyebb lenne, ha nem húznának felé ilyen erős érzelmek…
Ahogy telnek a napok, ő csak azt látja, hogy nyomott vagyok és, hogy nincs hozzá kedvem, ezért a lehető legkevesebbet “zavar”. Olykor random leül mellém kérdezni rólam, de ha vevő is vagyok a beszélgetésre, olyan témákkal huzakodik elő, amik engem nem érdekelnek, amiket nem velem szokott megtárgyalni, és amik pont emiatt soha nem is fognak közelebb kerülni hozzám.
A nyár fő ígérete a forróság maradt, de hogy értékelhetném, mikor benne fagy honol?
Egyetlen kiutat abban láttam, ha megpróbálok a helyére mást találni, ami bár lehetetlen, örökre nem szomorkodhatok. A munkamorál csökkent, minden szürkülésnek indult, s szép lassan az érdektelenség homályába vesznek. A többiekhez egy kicsit közelebb kerültem, leginkább Jinyounghoz, de senkiben nem találtam meg azt, ami elég lenne hozzá, hogy helyettesítse Markot. Elvesztem…
- Jacks - huppan le mellém a kanapéra, monoton tévézésemet megszakítva, s nyomatékosításképp még a térdemre is csap egyet. - Gyere el velünk délután moziba - fordul felém egy hatalmas mosoly kíséretében, hangjában temérdek jókedvvel.
- Kivel? - pillantok felé, arcomról ha csak ideiglenesen is, de száműzve a komorságot.
- Gyeom és én - ejti ki vidáman, mire szemöldökeim rosszallóan összeszaladnak, de szinte rögtön rendezem vonásaim. Eddig nem volt különösebb bajom Yugyeommal, sőt, most sem mondanám, hogy van, de a tudat, hogy Mark miatta távolodott el tőlem, nem hagy ilyesmikbe belemenni. Ugyan átlátszó lenne már visszakozni, miután megkérdeztem, hogy kivel megy, de lényegtelen.
- Kondiban leszek…
- Ohh, értem - bólint, s lezáratlanul hagyva a témát, feláll, hogy tovább menjen a dolgára.
Régebben mindig unszolt, ha valamihez nem volt kedvem a letörtség miatt, és biztos vagyok benne, hogy furcsállja a helyzetet, de ő túltette magát rajta. Rajtam… Mindigis úgy gondoltam, hogy én többet teszek a kapcsolatunkért, de ez így is volt rendjén, ám sosem hittem volna, hogy mindezek ellenére ilyen könnyen lemond rólam.
Rengeteg csalódáson mentem már túl, ami alól ez sem kivétel. Fokozatosan visszanyerem a kedvem, végleg lemondva Markról, ahogyan ezt ő is tette velem. Kevesebbet keres, feltűnően élénkebb, s nekem elég, hogy boldog. Ugyan jelentős törés volt ez az életemben, változni kell, mert változás nélkül mit sem érne a lét. Egyedül egy dolog nem változott. A szerelmem…
A nyár közepe felé közel hasonló Jacksont kaptak vissza a nézők, mint amilyen hetekkel ezelőtt volt, a MarkSon viszont végleg megszűnt. Ennek van, aki örül, és van, aki nem, de ez érthető. Én speciel örülök.
- Jinyoung - keresem a fiút, majd megérezve a kellemes illatokat, a konyhát veszem célba, hol meg is találom a tűzhely előtt serénykedve. - Eomma, éhes vagyok~
- Mindjárt kész - tájékoztat, tekintetét a láboson tartva.
- De én most akarok enni - állok szorosan mellé, hogy mindenképp felhívjam magamra a figyelmét. Jinyoung nem keres, mindig én loholok utána, pedig ez egyáltalán nem szokásom, enélkül mégis egyedül maradnék.
- Tíz perc.
Ő nemigazán veszi fel a vicceket, illetve nehezen értjük meg egymást. Más az ízlésünk, más a vérmérsékletünk és sokszor koloncnak érzem magam a nyakán, de az a kevés remény még tart, hogy neki mégis számítok valamennyit. Enélkül biztosan kilépnék, főleg, mert napi többször átgondolom ezt a lehetőséget.
- És utána megetetsz? - próbálkozom tovább, ám ő homlokát ráncolva pillant rám, olyan kifejezéssel, mint aki teljesen bolondnak néz.
- Öhm… nem?
- Yaaaa, de miért neeeem? - ugrálok, de Jinyoung karját kinyújtva tol arrébb, mielőtt leverném az edényt.
- Hyung, ki kéne mozdulnod. Hó fehér vagy - zárja el a gázt és derekát a pultnak vetve, alaposan végigmér engem.
- De nincs kedvem - biggyesztem le alsó ajkam.
- Sosem fogtok már kibékülni? Többet ér a dac, mint elsimítani egy minden bizonnyal félreértést? - vált az eddiginél is komolyabbra, ezzel rögtön lelombozva engem is.
- Hm - vonok vállat.
Nehezen alszom el. Eleve, de így méginkább. A gondjaim terhe alatt megrökönyödve forgolódok minden este, azzal kínozva magam, hogy mi lenne, ha…? Nem tudok senkihez fordulni, elvégre ők nem értenék úgy meg, netán nem is érdekli őket. Jinyoung sokkal inkább kötődik Jaebumhoz, elvégre régebbóta ismerik egymást, a többiek meg még távolabb állnak tőlem. Zsákutcába rekedtem.
A hangulatom akár a libikóka, mit tetéz, hogy mégcsak meg sem próbálom leplezni. Figyelemre van szükségem, ám már nem kifejezetten küzdök érte. Azt hiszem feladtam. Csupán sodródok az árral és azon gondolkodom, hogy mikor lettem olyan szánalmas, aki egy embert miatt teljesen képes elhagyni önmagát. Miért érdekel engem, ha én őt nem?
A nyár utolsó erejével adja ki a még megmaradt meleget, rekkentő hőséggel sújtva minket. Az ősz hűvösebbet, fakóbbat, de főleg felejtést ígér. Mostanság a legfőbb beszélgetőpartnerem Coco lett, ugyanis minden lehetőséget megragadok, hogy itthon maradjak, ezáltal csak ő van velem. Azonban nem kedvel… Apró karmai kopogása bejárja az egész lakást, s ha nem is jön a közvetlen közelembe, jelenléte megnyugtat. Mikor megérkeznek a többiek, Mark egy hatalmas mosollyal emeli karjába kiskutyáját, így mindenképp megéri. Még nem tudtam lemondani róla…
Gyönge szerelmem az elszáradt levelek múlandó erejével omlik földre és ragad a sárba, ezáltal teljesen értéktelenné válva. Szinte fizikailag érzem Mark távolodását, s tudom, többé nem vagyok képes visszatartani őt, nem kapaszkodhatok belé a végtelenségig. Egymáshoz való viszonyunk a hideg beálltával ridegül, mégis egy erdő kap bennem lángra, ahányszor véletlen hozzám ér.
Ahogy a Nap már nem kíséri utamat, ahogy a Hold feljebb kúszik és ahogy a csillagok kerülnek előtérbe, egy könnyed sétára szánom magam, hátha sikerül kisszelőztetnem a fejem. Hónapok óta nem mozdultam ki önszántamból, s mi sem megfelelőbb alkalom erre ezen a gyönyörű éjszakán, mikor az ég tiszta, a környék csendes és nem tűnik fel senkinek, hogy leléptem, pedig alig múlt tíz óra. Vékony dzsekimbe bújva, cipzárját eszemben sincs felhúzni, hagyom, hadd vonja uralma alá az egyre erősödő szél, minduntalan a lenge anyag alá kúszva, ezzel is tudtomra adva, hogy még élek, és míg ez így van, semmi sem lehetetlen. Csalfa reményekbe mélyedve szelem a gyér fénnyel megvilágított utcákat, zsebretett kezekkel, ólom súlyú léptekkel. Nem sietek, nincs célom.
- Jackson! - csapódik valaki a hátamnak, ezzel megállásra késztetve, s vállamba kapaszkodva rogy előre, hogy rendezni tudja kusza légzését.
- Hyung - pillantok le rá meglepetten, de ő csak mutatóujját felemelve int csendre, valamint türelemre. Teljesítem. Már miért ne teljesíteném? Régen biztosan másképp tettem volna, ám mára két idegennel érünk fel, mi visszarepít az alap illemszabályokhoz.
- Mondd… - ereszt el, majd kiegyenesedve elém lép és egy mély szusszanás után folytatja. - Mégis meddig szándékozod ezt folytatni? - Hangjából süt a megbántottság és a harag, ezzel ellenben tekintete fájdalomról árulkodik.
- Mit? - adom az értetlent, titkon remélve, hogy nem egy dologra gondolunk.
- Mit, mit, mégis mit?! - rivall rám tőle szokatlan hevességgel. - Tudom, elrontottam, rosszul dolgoztam fel, de emiatt nem kéne elhagynod. Csak… csak beszéljük meg, jó? - vált arca kissé lágyabb kifejezésbe.
- Jó, de már egyáltalán nem értem - vonom fel szemöldököm. - Mit dolgoztál fel rosszul?
- Azt hittem, ha adok neked egy kis teret, megtudok birkózni az érzelmeimmel és nem teszem tönkre a barátságunkat vele, de annak már ígyis vége. Fogalmam sincs ki mondta el neked, de igazad van, tőlem kellett volna hallanod - fúrja mélybarna íriszeit teljes határozottsággal az enyémekbe.
- Mért van igazam, ha meg sem szólaltam? Mit kellett volna tőled hallanom?
- Hát, hogy szerelmes vagyok beléd - mondja ki olyan elszántsággal, mintha nekem erről tényleg tudnom kellett volna. A szívem a torkomban dobog, pulzusom az égig ér, s fejben számtalanszor elátkozom magam, amiért semmit nem vettem belőle észre, ám hinni még mindig nem merek benne.
- Tessék? - adok hangok döbbenetemnek, mire ő teljesen elsápad.
- Te…
- Nem, ez még új nekem - vigyorodok el fölényesen, hogy kissé oldjam a hangulatot.
- Ne szívass - temeti arcát két tenyerébe, ezzel hihetetlen aranyos látszatot nyújtva.
- Pedig tényleg.
- Bakker - nyög egyet, azonban megszánva őt, csuklójára fogok és elhúzva onnan, testem köré csavarom, hogy én is átölelhessem, hónapok óta először. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok.
- Miért?
- Hogy te is így érzel - emelem ki az “is”-t. - Viszont most be kell szépen pótolnunk az elmúlt heteket!
- És mégis hogyan?
- Vigyél haza! - ugrok fel hirtelen, és lábaimat a derekára fonom, mire ő reflexből megtart, de amint realizálja szavaimat, el is enged.
- Kizárt - nevet, megpróbálva lefejteni magáról.
- Pedig de~
- A hyungod vagyok, tehát szállj le és indulj meg magad! - emeli fel játékosan a hangját, mellé még oldalba is bökve.
- Hát hogyne… Markiepooh.
- Jackson - ejti ki vészjóslóan lassan, mitől máris kedvem támad saját lábaimon visszatérni, így hát elengedem.
- Tudod mit? Inkább megyek - eredek meg előre, áldva az eget, amiért gyorsabb vagyok nála, pedig tudom, pár sarok, és végem… Azt hiszem boldogan fogok meghalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése