Vannak jó napjaim is. Sőt, nem csupán jó, egyenesen szuper! A hangulatom minden különösebb ok nélkül az egekben, nem tudok megmaradni, mehetnékem van. Olyankor lemegyek a házak közé és kiválasztva egy kellemes padot, onnan figyelem a sétáló embereket. Extrém esetben a közeli bevásárlóplázában sétálok, mindig zenével a fülemben. Nem szokásom egyébként sem zene nélkül kimozdulni, rosszul vagyok a csendtől. Vagy sokkal inkább a gondolataimtól.
Csak akkor szoktam unatkozni, ha nem akarok a fejemben lévő mocsokba mélyedni. Meg persze, ha nem megy semmi jó a tévében, ami lekötne. Egyébként teljesen jól elszórakoztatom magam bármeddig csak azzal, hogy járatom a fogaskerekeimet. Próbálom megérteni az embereket, az életet és egyéb hülyeségeket.
Egy újabb rettegett szerda.
Hongki az összes lehetséges módon betört a személyes terembe, félő, hogy ezzel már most sokkal többet tudva rólam, mint amennyit engedni akartam. Nem azért, mert lenne bármi titkom, csak nem állt szándékomban ennyire bemutatni, mekkora egy lúzer vagyok - azon tényeken kívül, amik a papírjaimban vannak.
- Örülök, hogy látlak - invitál beljebb egy meleg mosollyal, mint aki tényleg örül nekem. - Hogy telt az elmúlt heted? - foglal helyet ezúttal még közelebb hozzám, mint eddig - már ha ez lehetséges. Térdei majdhogynem hozzám érnek, ő meg mintha jól szórakozna a szenvedésemen, mert az kizárt, hogy ne vegye észre, mennyire rosszul érint ez engem.
- Szokásosan.
- Voltak szuicid, önkárosító gondolataid?
Már itt sem magáz, de egyelőre még nem tudom, hogy ez rám nézve jót, vagy rosszat jelent-e.
- Voltak.
- Milyenek? - néz rám nagy szemeivel érdeklődve, s bár nem mosolyog, a téma ellenére is derűsnek látszik. Én azonban sosem tudtam, hogyan lehetne erre a kérdésre válaszolni. Ha tudnám, képes lennék hosszan ecsetelni, hányféle módon gondoltam el saját megölésemet, de hát nem tudom… Olyan égő ez kimondva. - Értem - hümmög, mikor többedik perce nem mondok semmit. - És rémálmaid?
- Azok is voltak.
- Nem mesélsz róluk egy kicsit?
- Nem igazán tudok mit - vallom be őszintén, tekintetemmel újfent a kis szobrok közt barangolva. - Valójában a legtöbb nem is rossz, csak én annak élem meg. De nem maradnak meg bennem, egy idő után mindet elfelejtem.
- Miért éled meg rossznak a nem rossz álmokat?
- Mert csak álmok…
Hiába a közelebbi “ismerettség”, csak még távolibbnak érzem magamtól. Valójában rettegek. Nem is igazán tőle, sokkal inkább magamtól. Hogy mi lesz, ha megnyílok neki? Ha beavatom minden unalmas kis részletébe az életemnek, egyfajta barátként tekintve rá, aztán majd hoppon maradok, mint az lenni szokott. Amúgy is, ő az orvosom, nem a barátom, semmi egyéb közünk nincsen egymáshoz.
Nem is kellenek nekem barátok, ott van annak Seunghyun. Tény, hogy mostanság nem igazán van ideje rám, de az is az iskola miatt van, amit teljesen meg tudok érteni, hiszen a jövője az első. Két éve még rengeteget lógtunk együtt. Vagy kint mászkáltunk a parkban, vagy egyikünknél bekuckózva sorozatoztunk. Aztán mikor ezt a sulit kezdte, teljesen megszűnt a közös időtöltésünk, én pedig bezárkóztam a négy fal közé.
Minél inkább hadakozok az ellen, hogy a fejembe férkőzzön, annál magányosabbnak érzem magamat a társaságában. Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy ennyire közel legyen. Nem akarom, hogy így vizslasson a szemeivel. Pedig ő mérföldekkel jobb, mint azok, akikkel eddig összehozott a sors.
Sors? Egy vicc az egész. Ha létezik sors, vagy bármi felsőbb hatalom, miért hagyná bárkinek is, hogy minden ok nélkül szenvedjen, míg az igazán rossz emberek vezetői székekben üljenek?
Lényeg a lényeg; Hongki legalább nem egy bonyolult feladatként tekint rám, amit mindenképpen meg akar fejteni, vagy lesajnálóan, ahogy a halálos betegekre szokás, akiknek már nincs sok hátra. Pedig szerintem nekem sincs…
Csoszogva, az apró kavicsokat rugdosva kullogok hazafelé, egyáltalán nem sietvén el a dolgot. Hűvös van, lóg az eső lába, az emberek pedig nagykabátban igyekeznek a dolgukra - ami nekem nincsen. Néha örülnék, ha lenne, de aztán mindig rájövök, hogy én nem tudok keretek közt, korlátolt életet élni. Időben odaérni mindenhová, reggel felkelni és éjfél előtt lefeküdni aludni. Azt tenni, amit mások mondanak és amit utálok. Mert nagyjából mindent utálok csinálni, kezdve a levegővétellel…
Minden emeleten van egy kis erkély szerű rész, amitől balra a lépcsőház található. Csupán egy mellmagasságig érő korlát választ el a végtelen mélységtől, amit gondolatban már számtalanszor átmásztam és amit nálam bátrabb emberek már valójában átmásztak. Minden évben ugranak le a sokemeletes felsőbb emeleteiről emberek, főleg így, halottak napja közeledtével. Az összefüggést ugyan nem értem, de tisztelem őket a bátorságukért, ám végül nem marad belőlük más, csak egy hír és egy fehér porral leszórt vérfolt a ház tövében.
Azt hiszem, ez az egyik legfőbb célom; hírnek és egy leszórt vérfoltnak lenni. Úgy is hamar elfelejtődik. Úgyis hamar túllépne rajtam mindenki. Azaz, ki mindenki? Anyu, aki végre rájönne, mekkora súlya van annak, amit tett - vagy amit nem -, anélkül, hogy viselnem kelljen a következményét, meg Seunghyun. Őt mondjuk sajnálnám is.
A péntek esték a hozzám hasonlóan fiatal srácoknak többnyire a szórakozást jelentik, míg én, akár csak minden más napon, itthon fekszem a szobámban, teljesen egyedül. Már kilenc is elmúlt, bőven lement a nap, nem mintha nem lenne egyébként is mindig sötét nálam. Pedig én félek a sötétben. Ahányszor kimegyek a mosdóba, útközben az összes villanyt felkapcsolom, majd visszafelé az utolsó leoltását követően már ugrok is be az ágyba, nyakig betakarva magamat.
Éhes vagyok, a gyomrom korog, de nem bírok semmilyen ételre gondolni. Igaz, hogy nem is olyan régen, négy körül keltem, de előző napon sem sikerült túl sokat ennem. Leginkább akkor nem tudok enni, ha nagyon mélyen vagyok, s bizony most ezeket a napokat élem, amik a tudtom nélkül válnak mindig szép lassan hetekké.
Ősz van. A nem feltétlen kellemes, de elviselhetőbb nyári melegnek már nyoma sincsen, helyét felváltotta a hűvös, zord idő. A fák egyre kopaszabbak, a fű elsárgul és kikopik, az emberek már nem olyan szívesen töltik szabadidejüket a friss levegőn. Ősszel még az ablakon nézelődni sem olyan jó. A természet agonizálása elkeserít, lelomboz, beláttatja, hogy minden változékony, minden múlandó. Félek az új dolgoktól, félek attól, hogy kiszakítanak engem az ismert, biztonságos megszokottból, és ezzel minden egyes évben kénytelen vagyok szembenézni, ahogyan azzal is, mennyire pótolható mindenki.
Én nem voltam világ életemben egy ilyen elszigetelt senki. Sőt, nagyon is sok barátom volt még az iskola idejében. Tény, nem örvendtem akkora népszerűségnek, mi több, menőnek sem számítottam, de tudtam, ki, mit akar hallani és mivel lehet megnyerni. Viccelődtem, szórakoztattam másokat és jó baráthoz híven ugrottam, ha kellettem. Majd végül minden kapcsolat szép lassan elkopott. Egy apró vita és többé nem kerestük egymást.
Egyedül Seunghyun maradt mellettem, annak ellenére is, amivé lettem. Azaz, mélyen belül mindig ez voltam, de azzal, hogy befejeztem az iskolát és külön költöztem a családtól, teljesen elvágtam magam minden szociális lehetőségtől.
Rosszul vagyok… Úgy érzem - bár ez képtelenség -, hogy valaki még van rajtam kívül a fejemben és nem enged normálisan gondolkodni.
Felülve először csak mocorogni kezdek a helyemet keresve, majd önkéntelenül lassan rázni kezdem a fejemet jobbra-balra. Pánikrohamom lesz. Megijeszt, hogy ide be vagyok zárva magammal és ez így is lesz örökkön örökké. Nem tudom abbahagyni, akár órákig képes vagyok csinálni. A legjobb az lenne, ha bevennék pár bogyót, aztán aludnék, de jelenleg erre képtelennek érzem magam.
Éppen csak átvillan a fejemen, hogy beszélnem kellene a dilidokimmal, hátha tud valami okosat mondani, de már a kezemben is van a telefon, pedig vagy szórakozik valahol, vagy alszik. Titkon remélem, hogy nem veszi fel, nem tudom elérni és tovább szenvedhetek anélkül, hogy bárki tudna róla. Nem mintha érdekelne is valakit…
- Jaejin, szia - szól bele derűsen, mire megállítva fejem mozgását felszipogok. - Baj van?
- Hyung - nyögöm bele a telefonba fájdalmasan. Sírok? Azt hiszem, igen.
- Jaejin, mi a baj? - kérdi aggodalmasan, de nehezen jönnek a szavak, megfulladok.
- Nem tudom, hyung, én… Én annyira… Nem bírom. Nem akarom ezt már tovább, nem akarok élni, hyung, nem bírom - kezdem szabad kezemmel erőszakosan kaparászni a térdemet.
Két perc néma csend, Hongki valamit matat, talán nem tudja, mit mondhatna.
- Mit csinálsz most?
- Ülök. - Remeg mindenem, úgy feszítem az izmaimat, hogy alig kapok levegőt.
- Hol ülsz?
- Az ágyamban.
- És mit érzel? - Valami csapódik, folyamatosan zajt hallok. Minden bizonnyal rosszkor hívtam, de jelenleg a legkevésbé tud zavarni.
- Hogy meg kell halnom. Nem bírom tovább, utálok élni, nem bírom - zokogok fel hangosan, még magamat is megijesztve ezzel.
- Miért hívtál, ha már tudod, mit akarsz?
- Hogy… - Miért is? - Hogy lebeszélj róla. - Újra rázom a fejem, hányni fogok. - De mindegy is, nem számít, bocs-
- Le ne tedd! - parancsol keményen, mitől megszeppenve ledermedek néhány másodpercig, majd ott folytatom, ahol abbahagytam. - Jaejin, nincsen semmi baj, csak lélegezz mélyeket és meséld el, mi változott.
- Semmi! Az a baj… az, hogy semmi - rogyok előre ültömben. - Hogy nem történik semmi, hiába akarom és én ezt már nem bírom - halkulok el a végére.
Már nem figyelek rá, mit mond, kiejtve a kezemből a telefont feszengek, tekintetemmel a kiutat, egy lehetőséget, akármit keresve. Nem vesz rá semmi, hogy felkeljek, annyira remeg mindenem, hogy megállni sem tudnék, pedig kell egy olló. Egy olló segítene lenyugodni, de nem tudom, hol lehetne bármelyik. Semmit nem tudok.
Az idő csak telik, míg én elvesztem az uralmat a testem felett és már képtelen lennék akár csak megmondani is, mi történik. Őrjöngök, csapkodom, tépem magam, meg akarok szabadulni az engem szorító pólótól, ki akarok szabadulni a testemből.
Éppen csak észlelem, hogy egy dzseki vetődik előttem, a tulajdonosa elkapja a két karomat és beülve mögém szorosan magához ölelve lefog, így kénytelen vagyok abbahagyni mindent. Hiába mocorgok, hiába erősködöm, esélyem sincs, csak annál jobban szorít.
- Sss, Jaejin, nyugi - szól finoman a fülem mellett, majd mikor leesik, hogy tényleg semmi esélyem, egyszerűen csak elsírom magam. Ahogy az izmaim elernyednek, az ő fogása is lazul, ám teljesen nem enged el. - Itt vagyok, jó? Nem lesz semmi baj - próbál engem meggyőzni, de érezhetően ő is elég feldúlt.
- H… Hyung - szipogok, oldalra nézve, hogy valóban megbizonyosodjak ittlétéről.
Nem mond semmit, csak az arcomat figyeli, de jelen esetben nem zavar egyáltalán. A szemébe lógó tincsei teljesen más képet festenek róla, mint amilyennek megismertem. Tekintetemet a karjainkra vezetem, ahol feltűrt felsőjének hála megpillantom az eddig még nem látott tetoválásait. Annyira szédülök és annyira homályos minden, hogy nem tudom kivenni a figurákat, de a létükkel még jobban összekuszálódik bennem a Hongkiról alkotott kép.
A hiszti, a saját magam elleni harc a végletekig kimerített, nem mintha olyan sok energiával büszkélkedhetnék mostanság. Jelenleg az egyetlen szabadulásnak a fejfájás ellen azt látom, ha engedek a fáradtságnak, így hátamat Hongki mellkasának döntve teljesen ellazulok végül.
Az ébredés keserű és fájdalmas, de mint mindig, most is sötét van, egyedül a tévé fénye világít, ami a megszokottól eltérően le van némítva. Mozdulnék, mert teljesen elgémberedett mindenem, de félig ülök, valakinek az ölében, ami még szokatlanabb, mint ez a fülsüketítő csend. Mire kitisztul a kép, a szégyen fog gúzsba. Legszívesebben itt helyben elsüllyednék, de emellett olyan jó az a meleg és ismeretlen érzés, amit a teste közelsége nyújt - ettől féltem talán a legjobban.
- Jaejin? - suttogja, jelezvén, hogy lebuktam. Most mégis mit csináljak?
- Hyung. - Megremeg a hangom és már ülnék fel rendesen, hogy elhúzódjak, de ő gyorsan reagálva körém fonja a karjait, hogy ott tartson.
- Hogy érzed magad? - kérdi lágyan, közelebb hajolva a fülemhez.
- Furán - ismerem el, teljesen elpirulva, amit ő szerencsére nem láthat. Vagyis remélem, hogy nem. Felnevet. Amolyan felszabadult, őszinte nevetés ez, amit nem tudok mire vélni.
- Elmeséled, mi történt tegnap? - Őszintén? Nem akarom. Nem is tudnám, meg fogalmam sincs, mi volt ez már megint. Előfordul, csak többnyire más kimenetellel. A hallgatásomból értve rájön, hogy hiába, ebből nem lesz semmi, mire egyik kezével elenged és lehúzza rólam az idő közben valahogy rám került takarót. - Jaejin, ezeket mikor és miért csináltad? - simít végig egyik ujjával a boxerem alól kilógó csikok rengetegének valamelyikén.
Újabb csend, arról sem szeretnék beszélni. Nem is emlékszem mindegyik okára, de többnyire piti hülyeségek.
Egy mély sóhajjal lemond arról, hogy bármit is ki tudna szedni belőlem, majd visszatakarja a lábaimat. Beletörődve abba, hogy már nem szabadulok, a szegényes fényviszonyok dacára elkezdem a felső karján lévő mintát nézegetni. Valami csontváz szerűség.
Sosem volt tetoválásom, nem is igazán vágytam rá, így nem tudom, milyen. A bőr alá bejuttatott tinta elég morbidnak hangzik, de őt sokkal macsóbbá, olyan orvos-idegenné teszi. Jobb kezemet felemelve - már amennyire ez jelen helyzetben lehetséges - végigsimítom mutatómat a kis figurán, mire jólesőnek hangzó hümmögést hallat.
- Mennyi az idő? - birizgálom tovább a csontvázat. Másik kezét elvéve rólam, a mellettünk lévő telefonjáért nyúl, hogy maga elé emelje.
- Hajnali négy múlt.
- Nem vagy álmos? - Furán érzem magam itt, a pszichológusomhoz préselődve.
- De, egy kicsit. De félek, ha elengedlek, valami rossz fog történni - fonja újfent körém a másik karját is.
- Nem csinálok semmit, megígérem - suttogom, bár valahol mélyen én sem szeretném, hogy elengedjen.
- Lefeküdjünk?
- Mi? - kérdezek vissza, mert nem értettem tisztán.
- Nem úgy - nevet fel fáradtan, csak nem tudom, min. Még nekem sem sikerült kipihennem magam. Azt hittem, már legalább délelőtt van, vagy minimum reggel, nem pedig még csak hajnal. - Aludni.
- Aha - helyeselek, fogalmam sincs, mire.
Kicsit elszomorít, mikor elenged, de mindenképpen jobb így. Nem tudom, mit tegyek, hova menjek, hogy mozogjak, ő azonban nem viszi ezt túlzásba. Elfekszik mellettem, elvéve a kupacról az egyik párnát, majd meglapogatja mögöttem a helyet, hogy feküdjek le én is. Eleget téve ki nem mondott kérésének, próbálok minél távolabb húzódni tőle, de ő ezt figyelembe sem véve átveti rajtam a karját, úgy ölelve félig magához.
Magához veszi a másik takarót, amit egyébként ölelgetni szoktam alvás közben, mert az megnyugtat, én pedig neki háttal meredek a semmibe. Nem hallom a tévét sem, nem merek felé fordulni és szörnyen abszurd még mindig ez a helyzet, ám nagy szerencsémre vagyok elég fáradt, hogy magamtól el tudjak aludni, viszonylag hamar.
Arra eszmélek fel, hogy az eddig már álmomban megszokott hideg környezetet meleg és puha váltja fel.
- Hyung - szólalok meg, még mielőtt sikerülne mozdulnom, majd nehezen ugyan, de felülve az ágyban, a sötétben keresni kezdem őt. Az ágy előtt áll, kabátban. - Elmész? - kérdezem csalódottan, fejben már szörnyen megbánva, amiért elaludtam és nem használtam ki a társaságát.
- Ne menjek? - Hangjából kihallatszik, hogy mosolyog.
Ne.
- De, menj nyugodtan, biztos van dolgod is és sajnálom, hogy megzavartalak - hadarom el, szomorúan birizgálva az ujjaimat.
- Jaejin. - Léptei tompa koppanásai jelzik, hogy közelebb sétál hozzám. - Maradjak? - Úgy érzem magam, mint egy hisztis gyerek, aki nem tud meglenni egyedül és ez most kifejezetten rosszul érint. Ez a baj ezzel. Nem akarok senkitől függeni, nekem jó a magányos szabadság. Egyébként is csak magamra számíthatok, az emberek változnak, mindig egyedül maradok a végére és csak rosszabb lesz tőle minden. Mondanám, hogy el kéne mennem egy pszichológushoz kivizsgáltatni magam, de jelen esetben ez még nevetségesebb lenne, mint én magam. - Aranyos vagy - indít újabb merényletet már így is megtépázott önbecsülésem ellen. - Na, ne nézz így, inkább mesélj, mit szoktál reggelizni? - ül le mellém, tenyerét az ágyon támaszkodó kézfejemre simítva.
Legszívesebben kiszaladnék ilyenkor a világból. Rosszul vagyok tőle, ha valaki hozzám ér, ráadásul ő már annyiszor teszi, hogy kezdek nem csupán a saját, de az ő épelméjűségében is kételkedni. Jó, persze tudom, hogy szándékosan csinálja, mert közben végig engem elemez, de ez nem segít a helyzetemen.
