Chanyeol még egyszer, utoljára végigvezeti tekintetét egyesével a valaha oly sokat ért hangszereken, ám jobbja végig a villanykapcsolón pihen. Nem akar és úgy érzi, nem is tudna ennél közelebb menni.
A nem is olyan régen még a világot jelentő tárgyakat mára már por lepi, mintha legalább egy éve nem nyúlt volna hozzájuk senki, s bár Chanyeol pontosan tudja a napok számát is, pont ennyire távolinak tűnik a múlt.
- Tényleg ezt akarod? - lép be a szobába egy lemondó sóhaj kíséretében Jongdae. - Bármikor találhatunk új énekest.
- Tudod jól, hogy ő nem csupán egy énekes volt számomra - jegyzi meg halkan, de annál élesebben, még véletlen sem kiejtve a nevét. A könnyek marják a szemeit és bár meleg van a házban, rettentően elkezdett fázni.
- Persze, tudom, de ez meg az álmod volt. Kisgyerek korod óta erre vágytál! - próbálja meggyőzni, de hiába, Chanyeol szíve hajthatatlan.
- Nem emlékszem rá, hogy mikor vágytam ennyi fájdalomra és ekkora magányra, de igazad van. Soha többé nem lesznek álmaim…
- Ajj már.
- Hagyjuk, jó?
- Akkor legalább add el őket!
- Amit tudtam, eladtam, de hozzájuk már tényleg túl sok minden köt. Add el te, ha akarod. Engem nem érdekel a pénz - oltja le a villanyt, majd ahogy sötétbe öltözik az egész szoba, rögtön ki is fordul a helyiségből, hogy a kabátját magára véve mielőbb távozhasson a házból.
- És most mihez fogsz kezdeni? - kiabál utána Jongdae, nem értvén, hogy lett ez az összetört, régi önmagának csupán árnyékaként sem nevezhető valaki abból az egykoron szórakozott srácból, akit a barátjának ismert.
- Majd megtudod… - súgja a semmibe, mielőtt végleg maga mögött hagyná a múltat.
