HunHan - Instinct - 01 Feladva

Sehun pov

Az idő éppen csak jobbra fordult, de még mindig nem az igazi, ugyanis rettentő hideg van az árnyékban. Egy napos részt kikeresve vágtam magam hátra, és mancsaimat az ég felé tartva süttetem a hasamat, már jó két órája, mikor is valami kitakarva előlem a meleget adó égitestet, megzavar kellemes pihenésemben. Fél szemmel pislantok csak fel, mire egy hasat és egy feltartott hátsó lábat vélek felfedezni, közvetlen a fejemnél. Olyan hirtelen ugrok meg, hogy kis híján lefejelem azt a dögöt, aki pofán pisálással tervezett felkelteni engem. Hangos morranással adom a égszínkék szemű, vörös törpe tudtára, hogy ha nem takarodik el fél percen belül, kitépem a belét is, de ő már nem is figyel rám. Baekhyun mereven a tőlünk csupán pár méterre elterülő ház irányába néz, ami valljuk be, kicsit felkeltette az én érdeklődésemet is. Mellé ügetve először lepillantok a majdhogy csak a maromig érő állatra, majd arra, amerre ő is. A nyitott ajtó mögött Chanyeol mos fel éppen bőszen, és, bár beletelik néhány pillanatba, könnyen megértem, mit akar a vörös a colostól. De előtte mesélek gyorsan, hogy minden tiszta legyen.

Körülbelül kilencedik éve tudok magamról, és a második alakomról, ami nem más, mint egy farkas. Mikor először átváltoztam szörnyen féltem, alig tizenkettő voltam, így ez természetes. Ösztöneim az erdőbe hoztak, ahol azonnal bele is botlottam egy másik farkasba. Szó szerint nekimentem, mint egy veszett kutya. Életem legcikibb sztorija, és azóta is rendszeresen felhozzák, hogy ijedtemben magam alá pisiltem. Mindegy, már erőm sincs ezen háborogni. Tehát, nekimentem Chanyeolnak, de nem értettem, hogy mit akar, így rögtön tovább is rohantam… volna. De egy ember nyúlt utánam és emelte fel, akkor talán még csak tizenöt kiló körüli alakomat. Már vagyok legalább ötven! Tehát hiába haraptam, kapartam, támadtam, jól kiröhögött, és elhozott ide a házba. Itt találkoztam a többiekkel, ami nem segített sokat az állapotomon, ám órák múlva sikerült visszanyernem az alakomat, és mindent elmagyaráztam. Suhoé az egész hatalmas kecó, ami az erdő legszélén áll, a szomszédos erdőt nem érintve, de tökéletes takarásban. Suho az alfánk. Nem sokat tudok róla, de nagyon jó vezető, és annál is jobb barát, tele rengeteg furcsa, és megmagyarázhatatlan szokással, valamint szeszéllyel. Azóta is eltűntnek vagyok nyilvánítva, de sok reményt nem fűznek megtalálásomhoz, ami azért érthető, hisz lassan egy évtizede nem tértem haza, és nem is nagyon szándékozok. Tökéletes kényelemben élünk itt, télen fűtött pincével, ha az olyan bolondok, mint például én, huzamosabb ideig nem akarunk visszaváltozni. A házba nem szívesen megyek be így, mert kutyának érzem magam tőle.

Baekhyunnak meg most pontosan ez a terve. Mondjuk nem mondom, izgalmasnak tűnik, de ha a colos elkap minket, nekünk annyi.

Eme tudatnak birtokában lököm meg vállammal a vörös veszedelmet, és iramodunk meg mindketten veszett tempóban, átugorva a küszöböt, sáros mancsunkkal a frissen mosott csempére. Ahogy karmaimat kapkodva a hideg kövön próbálom megtartani magam, újabb értelmet nyert az “előbb gondolkodj, csak azután cselekedj” szólás. Végül egy kecses farolással szinte a falig csúszok, de még pont elkapom, ahogy Baek leállalva a földet terür el egy hatalmas szusszanás kíséretében.

- Sehun! - harsogja Chanyeol a nevemet és nekem sem kell kétszer szólni, azonnal rohanni kezdek kifelé, útközben majdnem átesve a törpén. A lábam csúszik, ám elhagyva a síkos részt, alig két méter után megtorpanva fordulok hátra. - Baekhyun! - látja meg a kissebbet is és lépked felé. Hyung már hiába is próbál menekülni, felállni nem tud, nem hogy kereket oldani. Chanyeol megragadva a szerencsétlent hátának bőrénél lefogja, és a fogasról lerántva a pórázt, egy kecses mozdulattal a nyakába pattintja a nyakörvet. - Gyere, te bolond - húzza ki a földön csúszó farkast és amint biztos talajt érnek, Baekhyun felpattan és futni próbál, de a póráz visszatartja. - Nyugi van, vagy kikötlek - nevet fel a colos, és maga mellé rántja a tehetetlen testet, ami összeszedve satnya alakját felnéz, és vicsorogni kezd. - Ha nekem jössz, nem úszod meg ennyivel. Nézd meg, mit tettél inkább! - mutat hisztérikusan befelé. - Hányszor szóltam, hogy ne legyél ennyire gyerekes?! - korholja minduntalan, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. És hogy mit keres nálunk ilyen kutyasétáltatásra alkalmas felszerelés? Ezt én is szeretném tudni. Vagyis nem, inkább mégsem. Fogalmam sincs ki vette, de nincs meg olyan régóta és van még belőle kettő, így nagy mákom van, hogy én nem kaptam. A vörös fogait csattogtatva acsarkodik egy helyben, nemtetszését kifejezve az őt fogva tartó madzag felé. - Így jártál - ölt rá nyelvet Chanyeol.

Távolról egy kocsi kanyarodik az útra, amit pár pillanat után a motorja hangja alapján meg is állapítok, hogy hyungék azok. Míg ők civakodnak, én elállok az útból, mielőtt rajtam parkol le a jármű és a bejárat lépcsőjéhez húzódva figyelem, ahogy megérkezik a nagy, sötét színű terepjáró.

- Ti meg mit műveltek? - száll ki a volán mögül egy meglepetten szórakozott kedvű Suho. Elpillantva mellettük egyenesen a házba néz, és elvigyorodik. - Oh~

- Már megint mit csináltak? - csapódik be a másik oldal felől az ajtó, és megkerülve a kocsit Kyungsoo lép mellénk. Felvakkantva “szólok” bele, remélve, hogy megérti mondanivalómat, miszerint én semmit, ami hazugság is lenne, de nem bírom ki, hogy csendbe maradjak. Ez egy elég komoly hátránya a farkas létnek és én bizony már két hete egyhuzamban így vagyok. Sokkal kényelmesebb!

- Összejárkálták a frissen felmosott folyosót!

- És, Sehun miért nem kap érte? Vagy vele már végeztél? - mér végig DO. Kösz haver, kedves vagy…

- Mert gyorsabb volt - közli dühödten és tovább pesztrálja Baeket a póráz rángatásával. Ahhoz képest, hogy itt ülök tőle két méterre, ha megmozdul, én már le is hagytam, így sok esélye nincs.

- Sehun! - hallom meg az alfánk határozott szólítását, mire gyomrom rögtön görcsbe szorul. Az előbb még nevetett rajta! - Gyere ide! - utasít keményen. Na most bajban vagyok, köszi Soo. Suho irányába kúszva elé andalgok, és közvetlen hozzáérve hátravágódva adom meg magam akaratának. Egy ideig meredten néz a szemembe, majd fejével intve elenged, én meg el is rohanok. - Kai?

- Fent alszik - ránt vállat Chanyeol.

A kocsi mögé vánszorogva duzzogok magamban, mikor orromat megüti valami egészen jó illat. A csomagtartóhoz baktatok, és beleszippantva a levegőbe megérzem, hogy itt bizony hús lapul. Három napja semmit nem fogtam, és a maradékból sem lehet jól megélni, így már rendesen éhes vagyok. Két lábra állva tappancsaimat a jármű hátsó ablakára tapasztva nézelődök befelé, hátha meglelem az illat forrását, de csak egy halom szatyrot látok.

- Hess - lök le onnan Suho, és felnyitja a csomagtartót. - Kipakolunk, aztán elmegyünk együtt vadászni. Este meg főzök. Bírd ki addig, max fél óra - ragad meg egy adag zacskót és indul meg befelé. - Chanyeol, engedd el őt és gyere segíteni.

Inkább meg sem említem, hogy az a számára fél óra, nálam valahogy az egyen is túlcsúszott. Mindig ezt csinálja!

Már majdnem sikerült elaludnom, mikor valaki sikeresen a farkamra lépve megzavart pihenésemben. Hosszan kinyújtózkodva felállok, és megrázva magamat álmosan körbetekintek.

A falka már készen áll, egyedül engem felejtettek el riasztani - mint mindig. A böszme nagy, fehér állat szemét rám emeli és tenger kék íriszeit az enyémekbe fúrva, szavak nélkül közli velem utasításait, miszerint vonszoljam oda magam, mielőtt ő jön értem. Szinte hallom Suho hangját a fejem: “Sehun húzd ide a nyeszlett seggedet, vagy nem köszönöd meg, amit kapni fogsz!” A deres colos mellé beállva, jelt adok jelenlétemről és már indulunk is, befelé az erődbe.

Mivel farkasok vagyunk, farkas ösztöneink vannak, amiket többnyire nem tudunk megtagadni, holmi emberi érzelmek, vagy elvek miatt, ám sok dolgot elhagyunk azért. Hivatalos Baekhyun az Omegánk, de nem vesszük ezt olyan mereven, mint eredetileg kellene. A felállásunk nem alkot formát, egyedül az kikötés, hogy Suho van elől, aminek több jelentős oka is van.

A hó még utolsó erejével kapaszkodik a fagyos talajba, bizonygatva, hogy még az ő évszakában járunk, holott már március is elmúlt. Az idei tél hosszú és kemény, azonban végre közeledik a melegedés, melynek hatására olyanok leszünk, mint a csapzott kutyák. Tavaly egyáltalán nem tudtam magamtól rendesen vedleni és addig addig szenvedtem vele, míg Suho ezt meg nem unta és egy kutya - igen, KUTYA -  kefét véve, rábízott engem és szerencsétlen szőrszálaimat Chanyeolra. Addig oké, hogy három szemetes zsáknyi aljszőrzettől szabadított meg, de hogy milyen áron… még a mai napig belefájdul a bőröm.

Kai észre véve merengésemet, olyan hévvel nekem jön, hogy ha nem kapcsolok azonnal, tuti megcsókolom a szembe jövő fát. A fiú csaholva gyorsít a tempóján, de nem hagyom magam és utána eredek. Az éjfekete állat hátsó lábára fogva rántom földre, ám a hirtelen megállástól magam is elesek. Kapva az alkalmon, fölém mászik és nyakamba csípve hergel, mire ráacsargok. Elég sűrűn előfordulnak nálunk az efféle összekapások, de egyik sem komoly, azt leszámítva, hogy utána mit kapunk, mivel mindig sikerül ezt vadászatra időzíteni. A fák közt teljes a homály, az éjszaka hamar ránk telepedik, én meg lerúgva magamról ezt a féleszűt vetődök a hátára és marok jobb mellső lábába. Fájdalmába felszűköl, de nem érdekel, tovább tépázom, azonban mikor egy erőteljes morranást hallok meg mögülünk, azonnal leszállva róla kuporodok a földre és húzom be fülem, farkam. Sugo mellém üget és állatokat meghazudtoló módon oldalba rúg, ami nem kifejezetten fáj, azonban annál jobban meghunyászkodásra késztet. Ugyan ezt eljátszva Jonginnal is, elégedetten néz végig háton fekvő alakunkon és indul tovább, le se szarva, hogy mi követjük e, vagy sem. Természetesen de.

Beérve őket a sötétszürke színekben pompázó Kyungsoo mindkettőnket megszíd, mintha legalább az apánk lenne. Idegesítő, hogy Suho után mindig tőle kapunk, és bár a nagyfülű Chanyeol is olyan gondoskodó féle, csak ő egészen máshogy.

Majd’ negyed órás loholásunkból megállva rájöttünk, hogy rossz nyomon járunk. A fák takarásában ugyan még nem vagyunk veszélyben, de már így is túl közel járunk hozzájuk.

A hat megtermedt szarvasbika biztosan észlelte a jelenlétünket, ám Alfánkat valami egészen más kezdte aggasztani.

Kitérve a szarvasokra. Eleve gyanús volt, hogy mind hím, ráadásul együtt, így egy ideig kísérleteztünk a megközelítésükkel. Már jóval előttem itt voltak, ám ismerkedésünk tüzetesebben csak négy éve kezdődött. Szintén egy vadászat alkalmával botlottunk beléjük, és mivel nagy növényevő állatok, mi jó ragadozókhoz mérten rájuk hajtottunk. Megpróbáltuk szétzargatni a csordát, és leválasztani tőlük a legkisebb tagot, de ők átláttak rajtunk. Közrefogták a fiatal bikát, és a két legnagyobb ugrott nekünk, jobban mondva Suhonak. Minden olyan furcsa, és ijesztő volt velük szemben, mintha tényleg gondolkodtak volna. Hetekig figyeltük őket, illetve csak azt hittük, mivel ők is figyeltek minket. Tekintetükből sütött az értelem, és kicsit sem félnek tőlünk. Ekkor merült fel, hogy mi van, ha olyanok, mint mi?

Muszáj volt szem előtt tartanunk ezt a lehetőséget, elvégre egyikőnk sem az égből pottyant, de ha mégis így lenne, simán potyoghatnak más állatok is, nem? A lényeg, hogy minél többet leselkedtünk utánuk, annál biztosabbá vált, hogy hasonlóak hozzánk.

“Aggódva lestük vezetőnk minden lépését, és vele együtt rezzentünk minden esetben, mikor mozdult, holott pontosan tudtuk, hogy nincs miért.

- Srácok, előre figyeljetek már, így sosem érünk oda! - szólt ránk körülbelül a második óra bolyongás tájékán. Nem tartottuk jó ötletnek, hogy emberi alakban mutatkozzon egy csapat vad előtt, akik lehet nem többek közönséges fűzabálóknál, ám Suho makacs és hajthatatlan.

Ha véletlen valaki látott volna minket, egy felnőtt férfi öt farkassal igazán derűssé tehette volna a napját. Egyszerű házikedvenceknek tűnhettünk, akik lesik gazdájuk minden szavát, arra várva, hogy miként érhetnek el dicséretet nála. Jó, nem álltunk ettől távol, de ez kényes téma nálunk.

A csorda százméteres körzetébe érve, a Chanyeol által vezette falkánk megtorpant, és egyként tekintettünk fel Alfánkra. A colos szemeibe meredve, talán szavak nélkül komminukáltak, de a percek teltével csak idegesebbek lettünk.

- Nem lesz baj - mondja ki hangosan is, hogy értsük miről van szó. - Ha át nem is változnak, így talán könnyebben megértenek engem, úgy, ahogy ti is.

Nem volt választásunk, csupán formát öltöttünk, hogy biztonságba tudhassuk őt. Jobbján kullogva hegyeztem a fülem, hogy mindent ki tudjak védeni. Ez egy lehetőség volt számomra, amiben bizonyíthattam végre és hülye lettem volna kihagyni. Azonban gond nélkül érkeztünk meg, így nem akadt tennivalóm.

A tisztásra lépve mind a hat állat tüstént felénk kapta a fejét, és kényelmes legelészésüket félbehagyva meredten álltak, míg mi eléjük nem értünk. Csapatuk élén egy magas, önmagában is többszáz kilót nyomó, nyurga példány állt, így abból következtettünk, hogy talán ő a vezetőjük. Alfánk maradásra intve minket lépett ki körünkből és lépett a szarvas elé, olyan nyugalommal, mintha csak egy házi ló lenne. Ekkorra biztosak voltunk, hogy ők nem csak állatok, mivel melyik épeszű vad maradna meg öt ragadozó és egy ember előtt? Ősellenségek vagyunk, bakker!

- Hello - szólal meg határozottan. Aha, ez szép volt hyung… - Joonmyun vagyok és ők itt az én falkám - mutat először magára, majd egy pillanatra sem szakítva el tekintetét a szarvasról, végig rajtunk. - Nem áll szándékunkban bántani titeket, csak hogy ez a mi területünk. Meg tudnánk ebben egyezni esetleg valamilyen módon? - Haver, te most komolyan egy agancsos kecskével tárgyalsz? Már kezdtem én hülyén érezni magam, mikor az állat megmozdult és egyszerűen csak felöklelte Suhot. A földre esett férfi védekezni próbált, ám a szarvas a földön tartotta. Egyszerre mozdultunk a csordával és Chanyeol a nagy dög egyik agancsát elkapva oldalra rántotta, minek következtében felborultak és maga alá temette a nála jóval kisebb farkast. Nem igazán voltam hasznukra és nem is emlékszem már sokra, mivel meg kellett próbálnom fenn tartani egy másikat, aki sikeresen fejbe rúgott. Suho lekapkodva magáról a ruháit csatlakozott hozzánk és bár sokunkat komolyabb sérülések értek, veszteségek nélkül úsztuk meg a találkozót.” Nem szándékoztunk ölni, de ott és akkor képes lettem volna a falkámért, csak sutaságom saját magam ellen volt.

Mindenki a levegőbe szuszogva kereste a baj forrását, melyre nem is kellett sokáig várnunk. A következő puska dördülésre egy intelligens - így hívjuk annak a szarvascsordának a tagjait - szalad felénk, de kikerülve minket tovább szökellt a sötétségbe.

Csak álltunk és vártunk valami megmagyarázhatatlan dologra, melyet csakis vezetőnk értett. Baekhyun az oldalamhoz kúszva kérdezte, hogy miért állunk most itt, de nem tudtam mit felelni, elvégre én sem értettem a dolgot. Halk elégedetlen morranások jelezték a többiek kételyeit is, melyet Suho vicsorgása vágott ketté. Nem véletlenül a vezetőnk. Azon kívül, hogy tulajdonképpen ő tart el minket - amit nem is értünk hogyan, hisz nem dolgozik -, a legerősebb és a legtapasztaltabb köztünk. Sok bajtól megóvott már minket, és nem egyszer szabadított ki csapdából is.

Halk, és óvatos ropogás moraja csapja meg a fülemet, egyenesen az otthonunk felől. Vadászok. Gyilkosok. A nagy hajtásban fel sem tűnt, hogy ennyire kisodródtunk volna az erdő szélére, ám jobban felmérve a helyet feltűnik, hogy ez nincs is így. Mi vonzhatta be őket ilyen mélyre? A terület ismerete és a fényviszonyok is nekünk kedveznek, így elméletileg nincs mitől tartanunk.

Az első kutyaugatásra megindul Suho, és teljes erőből futni kezd a háznak ellentétesen. Én vagyok az utolsó, aki elindul, de így is könnyen utolérem a mindenben áteső Baekot, aki amúgy is elég ügyetlen, nem még krízishelyzetben. Fülemet hátracsapva ugrálom át a szembe eső gallyakat, és a kifagyott, kisebb fákat.

Kai azonban irányt vált, amitől én megtorpanok. Szememmel Suhot keresem, de annyira gazdag itt a növényzet, hogy nem látok messze. Kelet felől hallva a srácokat, folytatom az utam abba az irányba, amerre Jongin is ment, mivel minden jel azt mutatta, hogy tényleg letértünk az eredeti útról. Hibáztam.

Egy puska dördült közvetlen előttem, körülbelül hatvan méterre, amit éktelen vonyítás kísért, barátaim engem hívó szavával. Nem erre jöttek! Ha most válaszolok, biztos, hogy én leszek a következő trófeája annak a lövöldöző baromnak, így inkább hátat fordítva neki, a falka már biztosra vett nyomába eredek. A vonyítás nem csillapodik, ezzel egyre nagyobb veszélynek kitéve magukat. A lebukás fenyegetettsége mellett érem be őket, és teperünk tovább, tudva, hogy már a nyomunkban vannak.

Cikázva haladunk, ugyanis a vadászok szétszéledtek, és egyre inkább úgy tűnik, hogy próbálnak bekeríteni minket, valamint terelni is. Már majdnem beérnek, mikor egy éles kanyart véve célozzuk meg az erdő északi szárnyát, bízva benne, hogy ott nem érhet veszély, elvégre az már az ország határán kívül esik, mikor is egy fájdalmas nyüsszenésre megtorpanok. A magas, deres farkas rám emeli sárga szemeit és a vörös után kérdez. Baekhyun? Nem tudom hol van, eddig mögöttem jött! Suho vonítása ráz vissza minket, ami már bőven túl van rajtunk és magához hív, de én megtagadva a parancsot indulok vissza. Istenem, az az idióta!

Nem kell sokat keresnem, hogy meglássam a két vizsla tépte farkast a földön fekve. Azonnal odarohanok és elkergetve a dögöket, felrázom Baekot, aki azonnal mancsra szenvedi magát. A jobb combja vérzik kicsit, de nem vészes, azonban a kutyákat nem sikerült elrettentenem a minket való pesztrálástól, így újult erővel rontanak nekünk. Ha ők itt vannak, azt jelenti, hogy a gazdájuk sincs messze.

Falkánk minduntalan hívása sietésre ösztönöz és elkapva az egyik állat nyakát, rávetődöm a vékony ebre, aki súlyom alatt nyekkenve rogy a kemény jégre. Acsarkodva kapkod a pofám után, én azonban mást terveltem ki neki, így torkára fogva, erőből szorítani kezdem, ő meg vergődve alattam kileheli a lelkét is. Az elernyedt dögöt otthagyva, a másikra megyek és Baekra szólok, hogy induljon, de nem akar. Alapjáraton fehér, most azonban véres agyaraimat kimutatva állítom, hogy kész vagyok neki menni, ha nem hallgat rám, viszont mielőtt ez bekövetkezhetne, veszi végre az adást ,és utoljára a szemembe nézve elrohan. A megmaradt kutya a nyakamra mar, de a vastag bundám miatt nem talál rajta különösebb fogást, így elhátrál és lehúzódva morog rám. Fejben mérlegelek, hogy mennyire éri meg elkapni őt is, vagy kockáztatni, hogy ha elfordulok, rám támad-e, de mielőtt dönthetnék egy újabb lövés szeli ketté falkám kétségbeesett vonyítását, egy pillanatra megfagyasztva körülöttünk a légkört. Mérhetetlen fájdalom nyilal bal vállamba és megijedve az érzéstől rohanni kezdek, ám nem tudom használni az egyik lábam, melytől csak még inkább bepánikolok. Hűvös vérem vékony csíkban folyik le, sötét pirossal pöttyözve a havat, én meg szűkölésemet a lehető leghalkabbra fogva, dél felé sietek. Az adrenalin okozta löket miatt nem érzem olyan vészesnek a fájdalmat, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel még lesznek gondjaim.

Véletlen sem vihetem az embereket a társaim felé, így szándékosan megyek másik irányba, imádkozva, hogy ők addig menjenek tovább. Fejemet forgatva, füleimet hegyezve keresem az ösvényt, melyet alig két hete jártunk meg, de sehol sem találom. Zúg a fejem és fáradok. Hogy fogom így bírni?

Maradék erőmet összeszedve diktálok még gyorsabb tempót, ami így is csak lanyha döcögés, így talán ennek is köszönhetem a következő beért találatot. Felvonyítok az oldalamat ért csapásra, és a behatástól tehetetlenül eldőlve, kitágult szemekkel, eszeveszett iramban zihálva fülelek. Öntudatomba kapaszkodva próbálom összeszedni magamat, de nem mondanám valami sikeresnek a dolgot. Rohadtul fáj, alig kapok levegőt és érzem, hogy nehezedek.

Nem! Nem érhet itt véget, egyszerűen képtelenség! Hasamra fordulva, karmaimat a megfagyott földbe vájom és egy fénypontot meglátva, kúszni kezdek. Ugyan nem hallok a közelben senkit, de az nem jelenti azt, hogy valóban egyedül vagyok. Minden méterrel egyre nehezebb és legszívesebben feladnám, de nem lehet.

Szédülök, minden inog, így a fák közül kiérve még csak fel sem fogom, hogy hol vagyok, egyedül az előttem elsuhanó autók jelzik, hogy bizony csapdába estem. Vagy vissza megyek és lelőnek, vagy itt a városban öl meg valaki. Sok időm nem maradt gondolkodni, így átvonszolva magam az úttesten, oldalamra vetődve várom már csak a nyugodt, és fájdalommentes halált…