Ez a nap egy rohadt nagy kicseszés velem!
Reggel késve keltem, mert… nincs rá semmilyen magyarázatom, egyszerűen csak nem hallottam meg az ébresztőm, máskor kellemetlen és leállíthatatlan csengését. Ennek örömére úgy lecseszett a főnök, hogy csak pislogtam. Mikor azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, leöntöttem egy vendéget, eltörtem két tányért, s még az ég is leszakadt, koronázva ezzel balszerencsés napomat. A pokolba kívánva mindent és mindenkit. Megindultam hát haza, egy szál vékony pulóverben, ősz végén.
Szinte futva tettem meg ezt a néhány sarkot, ami elválasztja az otthonomat a kávézótól és meg sem várva a liftet, felsprinteltem a harmadikra, ám a nagy igyekezetembe olyan hasast estem a lépcsőn, hogy haragomat szerintem az egész ház hallhatta utána. Befordulva a folyosóra, már némiképp csillapodott szitokáradatom, azonban a nagyja csak akkor jött, mikor megláttam, hogy a mellettem lévő, eddig évek óta üres lakásból fény árad. Hogy mindenképp jó benyomást tudjak nyújtani újdonsült szomszédomnak, pont akkor nyílt az ajtó.
...Chanyeol, mit láttál bennem abban a pillanatban?...
Egy kifejezetten magas, vékony testalkatú, kócos, elálló fülű, hatalmas vigyorú srác lépett ki az ajtón, ki épp bemutatkozni készült, de én annyira ideges voltam, hogy lakrészem bejáratát felrántva, hatalmas hévvel vágtam helyére a szerencsétlen nyílászárót és vissza sem nézve, vizesen, úgy ahogy voltam, az ágyamra vetődtem.
Mérges voltam a világra, az életre és mindenre, amihez közöm volt. Egyszóval, saját magamra. Egy rohadt nagy mókus kerékbe éreztem magam, ami folyton csak egy helyben tart, nem hagyva lépni végre. A szürke hétköznapok rabjává váltam, teljesen elvesztve régen még állandó jelzőmként ismert pozitív tulajdonságomat. Átlagos családban nőttem fel, átlagos osztályzatokat szereztem és átlagos munka helyem volt, minek elvesztési lehetősége folyton a fejem felett lebegett. Akkor még tán örültem is volna, mert komolyan elegem volt mindenből.
Talán elbóbiskoltam, mikor halk kopogás rántott vissza a rideg valóságba. Annak ellenére, hogy felkeltettek, haragom már távol járt. Hogy kit gondoltam? A postást. Egyedül lakom, nem nagyon vannak barátaim, más nem szokott keresni. Ekkor láttam meg másodszor.
- Ne haragudj a zavarásért, de…. történt valami? - Igen, ő mindig másokért aggódik. Nem számít, hogy soha a büdös életbe nem találkoztunk még - az előbbit leszámítva - és, hogy a nevemet sem tudja, ő már akkor is ott volt nekem. Nem számított volna, ha pszichopata vagyok, bérgyilkos, netán pedofil. Nem ítélkezett, csak várt türelemmel, hogy válaszoljak végre, ami nagy meglepettségemben nem igen akaródzott sikerülni.
- Öhm - néztem körbe, mielőtt még valami rossz kandikamera műsorba kötök ki. Elég bizalmatlan vagyok, lévén, hogy tök magam élek már egy ideje. - Aha.
- Biztos? Csurom víz vagy. - vonta össze szemöldökét, alaposan végig mérve engem.
- Mint látod, esik az eső - bökök az ég felé cinikus hanghorodással.
- Jó, de már legalább két órája megjöttél - erősködött tovább, mikor már rég meg kellett volna fordulnia és haza mennie, hagyva, hogy a hülye szomszédja hülyén megfázzon a maga hülyesége miatt.
- Mit akarsz? - kérdek rá konkrétan, mert kezdtem megint bepipulni.
- Tudni, hogy jól vagy e.
- Jól vagyok, köszi, további szép napot - csapom orrára az ajtót.
Azt hittem itt véget ért az ismerkedésünk. Egy ilyen után alap esetben egy normális ember soha többet nem szólna a másikhoz.
… Miért nem léptél tovább, mint mindenki más?...
- Baekhyun, nyiss ajtót! - dörömbölt harsányan, mint akinek az élete múlott volna rajta. Nagy nehezen össze szedve magam a csempe hűvös felületéről, fájó lábbal oda botorkáltam, hogy beengedjem Chanyeolt. - Mi a jó fenét csinálsz?! - ripakodott rám kétségeesetten.
- Túl nagy a füled - pöcköltem orron, és vissza botorkálva a fürdőbe, tehetetlenül meredtem fel. Na, most hogyan tovább?
- Baekhyun… - lépett mögém s egy nagy sóhajt eresztett, mely látszólag némiképp megnyugtatta. - Utoljára kérdezem. Mit csinálsz?
- Főzök! Szerinted mégis mit? Minek tűnik?! Próbálom megtölteni a tartályt! - fújtam fel arcomat durcásan és a felmosóért nyúlva, gyorsan felitattam a földre kilöttyent vizet.
- És miért nem szólsz, ha nem érsz el valamit egyedül? Szerinted miért nőttem ekkorára? - közeledett kihúzva magát, hogy bebizonyítsa a kettőnk közt lévő magasság különbséget.
- Mert régen folyton a felső polcról loptad a nasit - forgattam meg szemeim, az idétlen kérdése hallatán.
- Rossz válasz! Azért, hogy mindenbe segíthessek neked! - bökött szívemre és kihasználva lessokkoltságomat, megragadta a vödröt, tele töltötte és elvégezte helyettem a munkát.
… Hogy voltál képes ilyeneket mondani, mikor nekem a köszönöm is nehezen jött számra?...
A hónapok teltével egyre inkább jóba lettünk a szomszéddal, aki állandóan a nyakamon lógott, egy perc nyugtot sem hagyva nekem. Mélyen belül hálás voltam minden szaváért, amit felém intézett, én mégis csak húztam a számat legtöbbször, miből az egyetlen levonható dolog az volt, hogy nem értékelem a fáradozásait. És ez őt meghatotta? Hát persze, hogy nem!
- Ha már úgyis ennyit lebzselsz itt, lassan át is cuccolhatnál - bár csak irónikusan mondtam a kanapén terpeszkedő colosnak, szemei felcsillanva szegeződtek olvasó alakomra, ő maga felkelve, egész testtel irányomba fordult, hogy úgy örülhessen tovább, amit nem is én lettem volna, ha nem lombozok le.
- Tényleg? - értek fülig ajkai, ahogy a nap legtöbb részében.
- Nem - vontam vállat és vissza mélyedve újságomba, ügyet sem vetettem további szavainak.
… Ilyenkor miért maradtál mellettem? …
Sosem voltam a szavak embere, de néhány dolgot szörnyen bánok. Kezdve azzal, hogy, bár próbáltalak rávezetni a tényre, mely nem akart nyelvemre jönni, ki kellett volna mondanom.
- Hogy bírsz ennyit enni? - meresztem szemeim, az elfogyasztott mennyiség csomagolását nézve.
- Nad teftem fan, kő’ a kala.
- Inkább nyeld le, mielőtt megfulladsz - mosolyodtam el hörcsög képén, mire neki egy kettőre jobb kedve lett, nem mintha amúgy nem lenne az mindig.
- Tehát aggódsz értem? - hajol közelebb az asztalnál, mire kénytelen vagyok hátrébb húzódni.
- Nem mondtam - fordulok el, hogy ki ne tudja olvasni elmém tengerében játszódó érzelmeim sokaságát.
- De gondoltad!
- Én ugyan nem…
- Baekhyun~ - nyavajog, nevemet elnyújtva, holott tudja jól, ezzel nem megy semmire, mégis mindig csinálja. Annyira aranyos ilyenkor! Nem tudom nem megtenni, a kezem magától mozdul és félig elfogyasztott szendvicsemet elé teszem, tudva, nem fogja zokon venni, egyáltalán nem finnyás. Vagy csak velem. Ha erre gondolok, boldogabb leszek. Nálam az étel szinte szent, sokat jelent. Nagyon sokat.
- Inkább fogd be és egyél még…
… Chanyeol, szeretlek …
Számomra ő a bátyám, anyám és minden szerettem volt egyben. Egész nap miattam tett-vett, mintha ez olyan természetes dolog lenne.
- Baekhyun, egy sapka még igazán elférne rajtad, a kabátról nem is beszélve. Hogy jöhettél így el?! - nézett rám mérgesen a SAJÁT munkahelyem előtt.
- Mit keresel itt? - húzom összébb magam a hirtelen jött hidegtől és hajam össze túrva, elindultam hazafelé.
- Erre volt dolgom. Na de, te miért nem tudsz időjáráshoz mérten öltözni?
- Hagyj lógva, nem vagy az anyám - intettem le, hogy aztán két tenyeremet szám elé rakva bele lehelhessek, hogy némiképp enyhítsem a hideg okozta csípést rajtuk.
- Még ez a szerencséd - puffogta jóval magasabb hangon, mint ami az eredetije. Már épp fordultam volna felé, hogy kiosszam a hisztizésért, ami többnyire az én reszortom, mikor elkapva vállaimat, egy nálam jóval nagyobb kabátba tuszkolta erőnek erejével engedetlen karjaimat, hogy aztán szinte átölelve engem, hátulról össze gombolhassa. A megilletődöttségtől hirtelen ellenkezni is elfelejtettem, csak álltam ott a térdig érő ruhadarabban és nagy szemekkel figyeltem az engem igazgató óriást. - Fázik a kezed is? - Erre csak nemlegesen ráztam a fejem, de látszólag őt ez nem nagyon érdekelte, lekapva a jobb kesztyűjét, ráerőszakolta kicsiny mancsomra, majd már csupasz bőrével megragadta bal kezemet és így mentünk tovább.
- És ha valaki meglát? - rebegtem szégyenlősen.
- Elég valószínű, hogy megfognak, lévén, most van a legnagyobb forgalom az utcákon. Miért? Csak barátok vagyunk, nem?
- De - feleltem csalódottan, tudván, hogy én akkor már rég mást éreztem, ugyan akkor meg is lepett, hogy ilyen könnyelműen vette.
… Sosem foglalkoztál vele mások mit gondoltak, a saját utadat jártad…
- Mindenemet oda adnám, hogy láthassam a mosolyodat - hasítja ketté szörnyen mély és egyben simogató hangja az egyre nyúló éjszaka csendjét.
- Ne beszélj ostobaságokat - szidom meg, ma már legalább hatodjára, holott alig múlhatott hajnali fél kettő.
- Mostanában lehangolt vagy - ignorálja előbbi kijelentésem, szomorúan mondva a tényt, mely sajnos igaz. Nehéz heteken vagyok túl, lassan szétesni látszik minden. Nem bírom már soká. - Én komolyan mondtam. Ha kell, az összes dolgot, ami az enyém, neked adom!
- Te meg bolond - fordulok el zavartan, hogy még véletlen se láthassa, amiért most vallotta be, hogy megvállna mindenétől. Tudod mi kell nekem igazán? Te magad! Ezt mégsem éreztem helyén valónak, így inkább csak elhallgatva, megszaporáztam lépteim, hogy minél előbb otthon lehessek végre.
… Miért mindig velem foglalkoztál? …
Már épp készülődtem fürödni, hogy aztán elvonulhassak aludni, elvégre hosszú napot tudhattam magam mögött, helyettesítettem a délutáni csapatból is, így reggeltől csak güriztem. Össze szedve a pizsamámat és egy tiszta törülközőt, épp a konyhába voltam - ugyanis onnan nyílik a fürdő -, mikor valaki kopogott.
- Hát ezt nem hiszem el - morogtam magamnak. A fáradtság olyannyira erős volt már rajtam, hogy egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy mi lenne ha eljátszanám távollétem? Aztán a felismerés, hogy a bejáraton üveg ablak van, így bárki is az, épp végig nézi, ahogy ott toporgok azon morfondírozva, hogy köddé váljak e, vagy se? Tehát ja… Letettem az asztalra a hozományom és ajtót nyitottam.
- Bha...heh..khyunh - borult a nyakamba drága szomszédom, olyan zokogás közepette, hogy még én is rázkódtam tőle. Betolattam vele, bezártam a bejáratot és az előszobába hátrálva, szorosan megöleltem.
- Mi a baj? - simogattam hátát, próbálva megnyugtatni, pedig a lelkizés sose volt az én asztalom.
- Phah… Phahpha - dünnyögte nyakamba és csak még jobban magához préselt, amitől éreztem, hogy vészesen fogy a levegőm.
- Cssss, itt vagyok, Chanyeol, itt vagyok - paskolgattam hatalmas vállát, amitől némileg alább hagyott. - Gyere, csinálok neked teát, aztán ha gondolod, aludhatsz itt, vagy nem tudom - engedtem el, de ő görcsösen kapaszkodott belém hátulról, így vele a nyomomba kellett mindent csinálnom. Nem bántam. A szívem facsaródott ki a mindig mosolygós kobold láttán. Ha rossz kedvem kerekedett, elégnek bizonyult rá néznem ahhoz, hogy a lelkem táncoljon. Hatalmas ereje van, még ha nem is ismeri be.
- Aludhatok… veled? - kérdezte két szipogás között.
- Nem kell velem aludnod, majd én leköltözök a kanapéra.
- De én veled szeretnék - Itt törtem össze teljesen. Hát hogy a fenébe ne engedtem volna, ha egyszer annyira aranyos és elveszett?!
- Legyen - adtam meg magam a helyzethez mérten igen könnyedén.
- Tényleg? - előbbi rosszkedvének minden nyoma tova szállt és már megint fogsorával találtam szembe magam.
- Tényleg
… Bár ekkor aludtunk együtt először, onnantól levakarhatatlan voltál…
- Te még mindig itt? Nem azt mondtad, hogy megveszed a magazinodat? - áll meg két jól megpakolt szatyorral a kezében, tőlem másfél méterre, kicsit oldalra biccentett fejjel, engem méregetve. - Nem mondod…? - jelent meg egy halvány, ám egyre erősödő mosoly szája szegletében, ahogy mögém pillantott az önműködő ajtóra, mely jelen pillanatban tökre nem szándékozott kinyílni, holott már ott ugráltam alatta, meg minden fene.
- Inkább gyere ide! - rivalltam rá, mikor felfogva helyzetem súlyosságát, konkrétan a képembe nevetett. - Chanyeol! - ordítottam, hogy az egész üzlet tökéletesen hallhassa.
- Jól van, jó - szüntette meg köztünk fokozatosan a távot, idétlen mosolyával az arcán. - Törpe - adta meg a kegyelemdöfést, s hogy éreztesse nagyságát, előre kivonult az ajtón.
… Ilyenkor nagyon utáltalak és szerettelek egyben…
Azonban az utóbbi időkben kedvenc óriásom sokat betegeskedett. Eleinte csak kisebb megfázások, majd egy tüdőgyulladás és rosszullétek. Mivel javarészt otthon volt emiatt, úgy döntöttem, költözzön ténylegesen hozzám, hogy ne keljen egyedül lennie. Igazából csak a saját magányomat akartam csillapítani.
Néhányszor szóba jött, hogy majd el kell mennie, messze és egy ideig nem láthatom, de mindig leintettem, mert erről hallani sem akartam. Ennek ellenére próbálkozott, én meg olyankor csak egyszerűen elvonultam máshova. Tudtam, éreztem, hogy baj van, de tehetetlen voltam.
- S most itt állok veled szembe, és bánok… esküszöm, bánok mindent! Chanyeol, érted?! - küszködöm saját könnyeimmel, ahogy tekintetem az aranyozott betűkre téved. - Ha tudtam volna, hogy ez lesz… Könyörgöm, nem, így nem érhet véget! - engedem térdeim megrogyni és erőtlenül a sír elé esek. - Nem tudtam elmondani, hogy mennyire szeretlek - halkulok el jelentőségteljes szavam kimondása közben, melynek tudtára adását már oly’ régóta terveztem, mégsem mertem megtenni. - Kérlek Chanyeol bocsáss meg nekem - dőlök előre és utat adva könnyeimnek zokogok, akár egy kisgyerek. De nem érdekel. Már nem érdekel semmi más, csak, hogy elveszítettem azt, aki a világot jelentette számomra. Hogy juthattam idáig?! - Mivel érdemeltem ezt ki…
- Szerintem azzal, hogy sosem hallgatsz meg másokat és még figyelmetlen is vagy - Nem, ilyen nincs. - Ha figyeltél volna rám, tudnád, hogy szó sincs arról, amit abba a bolond fejedbe vertél - Fáj. Szörnyen fáj, ugyan akkor örülök, hogy legalább a hangját hallhatom, ha még nem is igaz. - Baekhyun, ne csináld, nézz már magad mögé!
- Nem - szorítom homlokom a hűvös kőnek. - Nem akarok többet csalódni!
- Ezért vallottál szerelmet a nagypapámnak?
- Mi? - kapom hátra fejemet, mire egy önelégülten mosolygó koboldot találok. - Chanyeol - török ki még hangosabb zokogásba, bár magam sem tudom miért.
- Olyan buta vagy - lép hozzám és össze szedve a földről, szorosan magához von. Ölelésébe úgy bújok, akár egy kismacska, aki egész életébe arra várt, hogy eljöjjenek érte. Hátul felvezetve kezeim, kabátjába kapaszkodom és fejemet vállába fúrva szipogott tovább, némán könyörögve, hogy ez igaz legyen. - Mondtam, hogy két hétre haza kell látogatnom. Te ebből rögtön azt veszed le, hogy meghalok? Ráadásul az évszámot is nézd már meg, ha valakinek a sírján sírsz. Most elmesélted a papának, az eddigi életünket. Mondjuk nem bánom, igazán aranyos volt - szorít még erősebben.
- Mennyit hallottál?
- Az egészet - érzem, hogy minden vér az arcomba szökik. Itt állt végig mögöttem és hallgatta, hogy még apróbbra hasítom amúgy is sérült szívemet.
- És miért nem szóltál?! - távolodok el hirtelen, haragos tekintetem az óriásra szegezve, ám ő nem enged. - Miért hagytad, hogy még inkább össze törjek?
- Mert akkor nem tudtam volna meg, hogy mit érzel irántam - mondja ki halál egyszerűen, majd áthidalva a köztünk lévő pár centimétert, lehajol és selymes ajkait az enyémeknek nyomja. Minden haragom elszáll és a fájdalom mely már oly’ régóta nehezedett rám, egyszerűen csak megszűnik létezni. Átadva magam az érzésnek, boldogan viszonzom óriásom csókját, míg bírjuk szusszal… és örökre.
- Chanyeol…
- Hm?
- Utállak
- Én is szeretlek Baekhyun
Nagyon jó lett! Te jó ég! Nagyon megijedtem, de zseniális befejezést adtál a történetnek! <3
VálaszTörlés