NEO - Runaway

Hazudnék ama kijelentésemmel, hogy tökéletes életem van. Nincs, egyáltalán nincsen. De tudjátok mit? Én nagyon is élvezem!

Lassan hat éve, hogy édesanyám meghalt autó balesetben. Apámmal ketten maradtunk, ami azt jelentette, hogy nekem ott vége volt a gyerek koromnak. Jó, persze, rengeteg szolgálóval, inassal és alkalmazottal körül véve azt hinné az ember, hogy nem lehet magányosnak lenni, pedig nagyon is lehetséges. Befordultam, mondhatni lázadtam minden ellen és a határokat feszegettem, hogy egyetlen megmaradt szülőm észre vegyen végre. De nem így lett.

Húsz éves fejjel már kicsit más a világ szemléletem és rájöttem, hogy minden amit tettem, csakis önzésből történt. Nem foglalkoztam apám fájdalmával, nem érdekelt semmi, csak, hogy feledni tudjak. Feledni édesanyám kedves mosolyát, csilingelő hangját, szerető érintését. Hibáztam. Rájöttem, hogy nem szabad magam mögött hagynom és bár csak béklyóként gondoltam magammal hordására, idővel rájöttem, hogy anyám halálában is egy áldás számomra.

Megtanulva más szemmel nézni a jövőre, na, az volt az igazi áttörés. Megbántam a tetteim, az elpazarolt időmet és, hogy voltam olyan hülye, aki eltaszít mindenkit maga mellől. Átéltem a szenvedést, a sötét napokat, amiket egy egészséges gyermeknek sosem szabadott volna. Az iskolában én vagyok a gazdag, öntelt fiú, mi ellen már hiába is próbálok tenni, lehetetlennek tűnik. Valójában nem kifejezetten zavar, kizárva őket folytatom a saját utamat.

Ezért is örültem meg fél éve, mikor édesapám újra randizni kezdett és talált magának egy párt. Már találkoztam a hölgyeménnyel, ki a mai nap folyamán fog beköltözni hozzánk, velem egyidős fiával együtt. Mivel a nő tényleg gyönyörű, kedves, valamint kifejezetten jó humorral rendelkezik, a gyerekétől sem igen várok más viselkedést.

Az óra, már majdnem elüti a kettőt is, minek idejére ide kell érniük. Apám a legjobb sofőrt küldte, így biztos vagyok benne, hogy nem fognak késni, ám talán pont ezért válok egyre izgatottabbá. A fagy kíméletlen foga nem rest belém marni még több réteg ruhán keresztül sem, ujjaim fájdalmassá hűltek, de kitartóan várok.

Amint meglátom befordulni udvarunkon a régies beütésű, azonban annál modernebb, fekete lakkozású, autót, azonnal úrrá lesz rajtam a nyugtalanság. Nyakam nyújtogatva, érdeklődve leselkedek, de mind hiába, a sötétített ablakoknak hála semmit nem látok.

Közvetlen elénk parkolva, már nyílik is az ajtó, mire azt veszem észre, hogy még pislogni is elfelejtek. Apám rögtön ugrik, hogy segíthessen szíve hölgyének kiszállni, valamint kipakolni bőröndjeiket a csomagtartóból, míg én csak meredten nézem az imént előbújt fiút.

Nálam valamivel magasabbnak tűnik, fekete tincsei szemébe lógnak és érdektelen tekintete a távolt pásztázza. Kihúzott, amolyan hivatalos szerű tartása szakadékként tart távol mindenkit, füleiből pedig lóg a fülhallgatója, hogy még véletlen se kelljen senkivel szóba állnia. Azt hiszem, nem egészen erre számítottam, bár mivel nem helyes előre ítélni, türelmesen várok, hogy mi lesz ennek a folytatása.

- Hakyeon, gyere és segíts bevinni a csomagokat - szól nekem édesapám, mire kénytelen vagyok abba hagyni újdonsült “testvérem” elemzését, és egy széles mosolyt varázsolva meglepett ábrázatomra, dolgomra indulok. Illedelmesen köszönök a hölgynek, meghajolok és két bőröndöt közre fogva, beviszem őket az előtérbe. - Amíg nincs kész az ebéd, mutasd meg Taekwoon szobáját és próbálj kicsit össze barátkozni vele. Tudod, nehéz most neki, légy türelemmel - érkezik a következő parancsnak hangzó kérés.

- Rendben - bólintok és az időközben betévedt fiúhoz lépek. - Szia, Cha Hakyeon - nyújtok neki kezet, mire lenéz, majd fel az arcomba, de nem fogadja el közeledésemet. Egy egészen apró pillanatra megérzem törni magabiztos pajzsomat, ám nem hagyom magam, szélesítve mosolyomon, össze szedem minden erőmet. - Gyere, megmutatom a szobádat - szólok kedvesen és elindulok felfelé, nyomomban a halk léptű egyénnel. Az emeletre érve, balra fordulok és a nyitott folyosót egy zárt követi, melynek legvégében az én lakrészem található és közvetlen mellém kapta az övét. Kinyitom a nagy, fehér ajtót majd belépve, szélesebbre tárom és megvárom míg ő is mellém ér. - Ha bármire szükséged lenne, szólj nyugodtan, itt leszek melletted - bökök a bal oldali falra, mire csak egy biccentés a válasza. - Akkor hagylak is kipakolni - adom meg magam és inkább távozok, mert látom, most nem kér a jelenlétemből.

Saját szobámba vonulva, egy könyvvel foglalom le magam a hátra lévő időben, próbálva nem gondolni rá, hogy miért is ilyen az új lakónk. Talán nem nyertem el a tetszését? Lehet jobbra számított, vagy unszimpatikus vagyok neki. Nem tudom, de zavar…

Az ebédlő asztalnál ezentúl nem ketten, hanem négyen fogunk étkezni. Mellettem Taekwoon, előttem édesapám és ő mellette az élettársa, Taekwoon édesanyja.

- Hakyeon, körbe vezeted ebéd után Taekwoont a birtokon? - intézi felém vidám szavait apa, bár tudom, jókedve nem nekem szól, mégis csak örülni tudok neki.

- Persze - felem, az említett személyre pillantva, aki letéve evőeszközét, kifürkészhetetlen tekintettel mered maga elé.

- Igazán nem szükséges uram - szólal meg előttem először, higgadt, mély tónusú hangjával beitatva a nehéz csend fedte helyiséget.

- Ugyan, nekem nem nyűg, szívesen csinálom - teszek kísérletet a feszültség oldására, mire mérgesen összevont szemöldöke alól, ijesztően csillogó szemeit rám emeli. Úgy fest, még mindig nem kér belőlem.

- Olyan jó, hogy Taekwoonnak végre van egy testvére - szólal fel önfeledten a nő, szinte elveszve a boldogságba, ahogy kettőnket méreget. A fiára sandítva látom, hogy az ő ábrázata is enyhül, ami szoros kapcsolatra utal szülőjével, tehát nem kifejezetten olyan a személyisége, mint amit nekem mutat. Csodálatra méltó, hogy szavak nélkül is milyen egyszerűen el tud zavarna melegebb tájakra, de még nem ismer eléggé, hogy tudja, ez nem megy ám ilyen egyszerűen.

- Pár hét és elválaszthatatlanok lesznek…

Azt hiszem ezzel nagyon mellé lőtt apám. A fiúnak a közelébe sem sikerül kerülnöm, sőt, úgy fest, direktbe kerül is engem, tehát ja… nem lettünk elválaszthatatlanok. Inkább összezárhatatlanok, vagy mi fene. Igaz, még csak másfél hét telt el, de már az is feszült légkört szül, ha egy helyiségben kell lennünk. Próbálok közeledni, de ő ügyesen kikerülve igyekezeteimet, többnyire ember számba sem vesz.

Egyik este halk neszezés ránt vissza amúgy sem túl nyugodt álmomból. Riadtan ülök fel ágyamban és kémlelem a szoba sötétjét, azonban semmit nem látok. Egy tompa puffanásra össze rezzenve, tudatosul bennem, hogy pont most csukódott a mellettem lévő szoba ajtaja és a parketta ropogása elárulja a fiú távozási szándékát. Órámra pillantva, fél négyet mutat a pirosan világító számlap. Hova megy ilyenkor?

Szememből kidörzsölve a maradék álmot is, egyik lábamat a másik után téve, kiegyenesedek, és gerincemet végig ropogtatva, az ajtómhoz lépek. Kis erőt beleadva, lenyomom a kilincset és szörnyen lassan meghúzom magam felé, minek megadva magát a nyílás záró, minden nemű hang nélkül elém tárul a sötét folyosó. Lábujjhegyen, kiosonok a folyosó nyitott részéig, ahol meg is látom lent Taekwoont, amin épp a konyhába lép be. Emlékeimbe vissza keresve a mai - azaz már tegnapi - nap eseményeit, valami olyasmi rémlik, hogy a fiú nem ette meg vacsoráját, helyette inkább elcsomagoltatta és elvonult aludni. Tehát enni jött ki.

Fél röpke perc múlva azonban vissza tér, mire lekapva fejemet, guggoló állásból figyelem, ahogy felnyomja a kinti villanyt, mely az üvegezett ajtónak köszönhetően az előtérnek is ad némi világosságot és az ott pihenő cipőjébe bújva, két ujja közé csippentett sűlt hús darabbal kinyitja az ajtót és hosszú szárú pizsama nadrágjában, valamint egy vékony, fehér pólóban kilép a hó fedte, fagyos udvarra.

Kíváncsian kúszok közelebb és lemenve a márványoszott lépcsőn, közvetlen a bejárat elé ülök, remélve, hogy van annyira sötét idebent, hogy ne láthasson meg, ha valami miatt hátra is fordulna. Egy ideig áll és mintha beszélne is, vagy tán csak a hideg miatt mozognak ajkai, közben alaposan körbe nézve a környéken. Nem telik sokba, mire valami oda rohan hozzá a földön, mire a rémülettől belém akad a szusz, ám meglátva az alacsony, barnás fehér macskát, megkönnyebbülve sóhajtok fel.

Leguggol és maga elé dobva hozományát, pont jó szögben van, hogy láthassam, amint elbűvölt tekintette figyeli a közelebb merészkedő, majd táplálkozásba kezdő állatot. Türelmesen vár, míg a macska csámcsogva, a szájából ki be engedve a túl nagy falatot, elfogyaszt mindent, aztán felé nyúlva, vár, hogy az engedélyt adva a simogatásra, kezébe nyomja a kicsiny fejét. Szája szegletén, mintha egy apró mosoly bujkálna, míg csupasz ujjai útra kelnek az állat bundájába. Egy utolsót végig simítva rajta, feláll, én meg riadtan pattanok fel helyemről, azonnali lehetőség után nézve, mivel érzem, már nem jutok fel, míg beér.

Jobb ötlet nem lévén, befutok a konyhába, ahol pár szusszanásnyi idő után, előkeresek egy üveg poharat, hogy némi folyadékot juttathassak szervezetembe. Azonban sokáig nem maradok egyedül, mivel az ajtó kinyílik és a sötét alak körvonalából azonnal rájövök - na meg ugye az előzményekből -, hogy ki látogat be ide.

- Korai vagy ma Taekwoon - mondom halkan, nehogy megijesszem. - Miért jöttél le?

- Ne hívj így - ignorálja kérdésemet és ő is elő vesz egy poharat, hogy mellém lépve megtöltse azt.

- Akkor hogy hívjalak? - hökkenek meg rideg hangszínén, és szokásosan nemtörődöm viselkedésén.

- Leo. Csak hívj Leonak - húzza le egybe a vizet, majd válaszra sem várva, megfordul és távozik a helyiségből.

Ahogy teltek a napok, nem tudtam nem észre venni a fiú belső őrlődését. Kezdtem úgy érezni, hogy utálata nem is nekem szól, csupán rám vetül, mivel szüleinkkel szembeni illedelmes magatartása nem engedne gorombaságot. Hülye módon még olyasmi is megfordult a fejembe, hogy szinte kitüntetés számomra a másfajta, kevésbé hivatalos viselet, azonban ez nem túl nagy vígasz hűvösségére. Így hát elhatároztam, segítek neki, ha törik, ha szakad.

- Bejöhetek? - kopogok halkan a résnyire nyílt ajtón, de mivel nem jön válasz, halkan beosonok. Tekintetemmel azonnal őt keresem, mire meg is lelem az ágyán ülve, ahogy épp egy újságot olvasgat. Megnézve a magazin külső lapját, egy szürke szamár díszeleg a színes papíron, valamilyen szöveggel, amit nem tudok kivenni. Fél szemmel felsandít, ám amint meglátja, hogy csak én vagyok az, vissza mélyed olvasnivalójába. Mivel nem küldött el azonnal, így bátorkodom hozzá menni és a tálcáról leemelve az egyik bögrét, felé nyújtom. - Főztem teát, de sok lett és gondoltam, felhozom neked - veszem elő lehető legkedvesebb hanglejtésemet.

- Nem kérem - utasít el azonnal, mint már oly’ sokszor.

- Nem szereted? - kérdem lebiggyesztett alsó ajakkal, állhatatosan tovább maradva és szóra bírva őt.

- Nem - dörmögi az újságba. Hazudik. Többször láttam már teát inni, így csupán az érdekelt, hogy tényleg képes e füllenteni nekem. Csalódottan veszem észre, hogy igen. Azonban rossz kedvem nem sokáig árnyékolja gondolataim, azonnal eszembe jut valami, amivel talán közelebb kerülhetek hozzá.

- Nem jönnél el velem megnézni a lovakat? Az egyiknél reggel volt kint az állatorvos és érdekel, hogy mi lett a sérült lábával, azonban egyedül nem szívesen közelítem meg őket.

- Itt vannak lovak? - néz végre rám, tekintetébe őszinte érdeklődéssel. Hát persze, hogy nem tudja, ha folyton csak bent gubbaszt.

- Aha, itt a ház mögötti istállóba - kúszik széles mosoly ajkaimra és magam mögé bökve mutatom irányukat. - Eljönnél? - Erre csak egy félénk(?) bólintás a válasz, ám nekem ez is bőven megfelel. - Akkor öltözz fel melegen és találkozzunk lent a bejáratnál - teszem le éjjeli szekrényére a tálcát és átsietek a szobámba, hogy magamra aggathassak egy halom vastag ruhát. Azonban bármennyire is sietek, mire leérek, Leo már vár rám, úgy állva ott, mintha ezer órák óta ezt csinálná. Magamra aggatom a csizmámat és már indulunk is kifelé.

A jéggé fagyott hó csúszik a lábam alatt, ezzel többször majdnem földre szegezve engem, de szerencsére sikerül végig talpon maradnom. A csend egyre csak nyúlik köztünk, ami számomra egyáltalán nem kényelmes, mégsem merem megszólalni.

Helyette inkább gondolataimba merülve próbálom megérteni, a mellettem sétáló srác tettei mögöttes jelentését. Rémlik, hogy nekem is volt egy ilyen időszakom. Senkit nem engedtem közel magamhoz, közben legbelül végig epekedve, hogy legyen egy személy, aki veszi a fáradtságot és megkeresi szívem kulcsát, hogy felszabadíthasson mélyre törő fájdalmamból. Valójában féltem. Féltem, ha valakit közel engedek és megszeretem, kihasznál, eldob, vagy csak egyszerűen megun és magamra hagy. Mit meg nem adtam volna érte, hogy legyen valaki, aki átölel és a fülembe súgja: Semmi baj, mától minden rendben lesz, mert én itt vagyok neked.

Ebből kiindulva, Leonak is egy ilyen személyre lenne szüksége és mivel nagyon úgy fest, hogy kapcsolatunk - ami jelenleg romokban hever. Fenét, még csak épülni se látszik, nincs milyen romnak lennie -, hosszúra nyúlik, ki lenne alkalmasabb személy erre, mint én? Lássuk, mit tehetek… Azt már elértem, hogy végre kimozduljon és elviseljen engem, de ennyi bőven nem elég. Ha kérdezem, nem fog megnyílni. Hát akkor mesélek én!

- Képzeld, mikor kicsi voltam, anyával sokat jöttünk ki kettesben - kezdek bele egy régi emlék taglalásába, még mindig nagyon figyelve, el ne bucskázzak a saját lábamba, vagy a fagyos talajnak köszönhetően. - Eleinte nagyon rossz gyerekként viselkedtem, így folyamatosan kilógtam, hogy játszhassak a szabadban, minek mindig az lett a vége, hogy eltévedtem és olyan hangosan sírtam, hogy végtére is megtaláltak. Apa nagyon leszidott ilyenkor - hümmögök fel vidáman, az előttem megmutatkozó képek láttán. - Ezért anyával kitaláltuk, ha eleget sétálunk a birtokon, meg fogom jegyezni az utakat és, hogy mi merre van. A végén még búlyócskáztunk is. Egyszer bebújtam az akkori kutyánk házába, aki cserébe megharapott - pillantok rá oldalról, mire látom, hogy engem néz.

- És most van kutyátok? - kérdezi leplezetlen érdeklődéssel. Ez lesz a kulcs. Az állatok.

- Aha, a ház mellett. Sajnos láncon kell tartani, mert nem túl nagytestű és kifér a kerítésen, amit nem is rest kihasználni, így ha nem tudunk rá figyelni, meg van kötve. - Erre már nem mond semmit, így folytatom a mesélést. Igaz, számára érdektelen dolgokat mondok, de addig sincs kínos csend és ezáltal ha szeretne, közelebb juthat hozzám. Türelmesen várok, míg hajlandó nyitni felém. - Tehát, a Nora bele harapott a karomba, amitől megint rám tört a sírás. Nos hát igen, hisztis egy kölyök voltam - simítok zavartan tarkómra. - Alsóban sokszor megvertek az osztálytársaim, így eme szuper tulajdonságom egész sokáig megmaradt. Nem nagyon szerettek, mondván, hogy csak egy elkényeztetett, gazdag kölyök vagyok. - vigyorgok saját nyomoromon. Oda érve az istállóhoz, kinyitom a nagy, nehéz, fa ajtót és előre engedem Leot. - Megsimogathatod őket, nem harapnak - mondom, hátha kedve támad közelíteni a karámból fejüket kidugó állatokhoz. - Régen sokat foglalkoztunk lovakkal. Apa gyűjtötte is a különleges fajtákat - váltok a helyhez igazítva témát, míg ő oda menve egy egy jószághoz, tisztes távolságból ismerkedik velük. Mögötte ballagva figyelem, hogy csillogó szemekkel kémleli a többszáz kilós állatokat és mosolyogva folytatom beszédem, remélve, hogy ez némiképp segít neki. - Mára azonban csak ez a pár darab maradt akiket látsz, ám az egyik pont a nyáron fialt, így most fél éves a csikója. Az a deres kanca ott a legvégén - mutatok hátra, de hirtelen megtorpanok, hogy Leo megáll, közvetlen előttem.

- Rajta miért nincs takaró? - néz befelé egy épp ivó, hatalmas telivérre.

- Nézd, ott van, csak valahogy leszedte - bökök az alomra. - Vissza rakom rá - nyitom ki a kis kallantyút, hogy elhúzva a karám ajtót, beférjek. - Te is bejössz? - megint bólintás. Alap esetben eszembe sem jutna bejönni egy ilyen miatt, de tudom, hogy neki ez fontos. Az igazat megvallva, kicsit félek tőlük, de igyekszem erősnek mutatni magam. Azonban mielőtt cselekedhetnék, Leo felveszi a forgácsba taposott ló pokrócot és egy pillanatra rám nézve, az állat elé lép. Kezét oda dugva, megsimogatja és miután “összebarátkoztak”, ő maga teríti rá és csatolja össze hasán az alját. - Köszönöm - mosolygok hálásan és előre kiengedem.

Ezek után még megnéztük a kancát és csikóját, ám mivel a kicsi épp aludt, nem zavartuk őket. Vissza felé is végig meséltem neki, mindenről, ami épp eszembe jutott. Hogy hogyan jártunk el régen horgászni, milyen sokat társasoztunk hármasba és miként tanított meg dadusom a helyes illemre, amihez sok büntetés is társult, mikor megszegtem.

A nap nyugalomban telt, mondjuk ez cseppet sem változott azóta, hogy ők beköltöztek. Apáék késő délután elmentek valahova, így a ház csak még üresebb lett, mint amúgy. Az est közeledtével a szolgálók is kezdenek kiszállingózni, hogy saját lakrészeikbe térve, nyugovóra hajthasság fejüket. A vacsora csak kettőnkre várt, ami nem meglepő módon egyedül engem érdekelt, Leonak eszébe sem jutott velem étkezni.

Nem hazudok, ha azt mondom, csalódottsággal ért a dolog, mivel én komolyan igyekszem közelebb kerülni hozzá, ám a maga körül felállított fala jóval erősebb, mint én azt képzeltem. Néha megfodrul a fejemben, hogy csak hagynom kéne, időt adni és akaratának híven, elkerülni, ám akkor mit érek el? Ha engedem, csak még több akadályt húz közénk és a külvilág felé, hogy csendben, magányosan, felőrölhesse saját lelkét.

Nekem mi segített ilyenkor? Mi volt a kiváltó ok, ami változásra ösztökélt? Azt hiszem a felismerés, hogy nagyon rossz úton haladok és az életnek nem erről kéne szólnia. Tehát, a helyes útra kéne terelnem. Az sajnos lehetetlen. Mindenkinek más az útja és amíg ő nem találja meg, én nem tehetek semmit. Vagy még nem is tudja merre tovább? Mert akkor talán rávilágíthatnék lehetőségekre, vagy nem tudom.

Megunva a tényt, hogy gondolataim mindenfelé járnak, csak a kezemben tartott könyvön nem, össze szedek magamnak pár tiszta ruhát, egy törülközőt és elindulok fürdeni, hogy azt követően lefeküdhessek aludni.

Az ajtón kilépve azonban Leot pillantom meg, aki nekem háttal, egy vékony pulóverbe és hosszú melegítőnadrágba, megy elfelé. Látszólag nem vett észre, talán valamin nagyon elkalandozott. Puszta kíváncsiságból egy ideig csak nézem, majd mikor lefordul a lépcsőn, osonva, utána eredek.

Talán már meg sem lep, hogy a cipőjébe bújva, kimegy a fagyos sötétbe. Ahogy irányt váltva befordul, kezei közt megpillantok egy sötét zöld pokrócot. Mit csinálsz? Lesietek a lépcsőn, hogy a konyhába menve, útját követni tudjam az ablakokon keresztül, ami egészen az épület oldaláig vezet.

Telihold van, így a kinti fényviszonyok mérföldekkel jobbak a teljes sötétségbe burkolózott helyiségnél, így egyszer még bele is rúgok véletlen egy pult sarkába, mit halk szitkozódásom követ. Szememmel azonnal keresni kezdem az idő közben elvesztett fiút, és az üvegre tapadva meg is találom, amint épp a kutya ház előtt guggol és hívogatja a kicsi állatot, aki készségesen ki is fut, hogy ugrándozva tudassa örömét az ő rá váró embernek.

Nagy döbbenetemre a nyakörvéhez nyúl és lecsatolva róla a nehéz béklyót, kezébe emeli és a mellette lévő hinta ágyra ül, hogy aztán a hozott anyagba becsomagolja az ebet és az ölébe téve, simogathassa. Az az idióta állat imádatod ki fog csinálni téged, ha ily’ esztelen módon műveled.

Tekintetébe megint boldogság költözi és ajka vége apró ívet formál. Ez csak egy kezdetleges mosoly, de nem számít, én ki akarom teljesíteni, boldognak szeretném látni és bármi áron is, de el fogom érni.

Felsóhajtva megrázom a fejem és gyorsan vissza szaladok a szobámba, ahol magamra rántva egy pulóvert, birtokomba veszem vastag, világos kék huzatba bújtatott paplanomat, s a bejárat elé sietek. A nagy gombóctól alig látok, a lépcsőn is sikerül majdnem leesnem, ám szerencsére épségben érek a nagy üveg ajtóhoz, amit cipőm felvétele után, halkan kinyitok, hogy bele vághassak az éjszaka csendjébe.

Most még hálát is adok, hogy nem hó, hanem jég van lábaim alatt, mivel így nem ropog, csak minduntalan próbál felborítani, minek én hevesen ellent állok. Befordulva a sarkon, azonnal meglátom, ő viszont nem figyel, el van merülve a kiskutya cirógatásába.

Ezt kihasználva, oda lépkedek, hátulról megkerülöm, és a takaró egyik felét magamra terítem, majd leülve az ő vállát ölelem vele körbe, mire meglepetten felpillant rám.

- Hakyeon - suttogja, hatalmas, csillogó szemekkel, s keze egy pillanatra meg is áll az állat feje búbján. Még sose hívott a nevemen...

- Sosem figyelsz magadra - húzom fel lábaimat, hogy azt körbe ölelve, még inkább bent tudhassam a meleget, mert tényleg szörnyű fagy uralkodik idekint. Egy ideig csak csodálkozva mered rám, majd ajkait össze préselve, vissza fordul a kutyához. Nem mondta, de érzem hogy megköszönte. Mivel sok időt töltök mellette, tudom, hogy most védtelen, úgy igazából… Nem az a mogorva alak, akinek sokszor mutatja magát. Sokkal inkább félénk és vissza húzódó. Bizonytalan.

- Anyáék? - kérdi, tekintetével a puha szőrzetbe vándorló ujjait figyelve.

- Még nem jöttek haza - felelem ugyan olyan halkan, ahogy ő tette. Megint az a bizonyos nehéz csend telepszik ránk, ám most nem kínos, egyszerűen csak kellemetlen. Számomra legalábbis, így hát újabb mesébe kezdek. - Régen, mikor anyának és apának is dolga volt este, órákig hisztiztem a dadának és mindent megtettem, hogy felhívja őket. Csak hallani akartam a hangjukat, főleg anyáét, mert ő sosem szidott le érte. Amíg haza nem értek, én le sem feküdtem, lehetett az hajnali négy, vagy reggel hat is akár. Azonban ahogy nőttem, úgy vált áldássá, ha egyedül maradhattam, mondjuk nem azért, mert bármi rosszat szerettem volna csinálni, csak egyszerűen vágytam a nyugalomra.

- Hakyeon - mára már másodjára! Úgy látszik haladok! A szívem csak úgy repes az örömtől.

- Tessék?

- Miért mondod el ezeket nekem? - Hangjában keserűség bujkál, ami rögtön le is szegi a kedvem. Azt hittem segít, ha boldog dolgokról beszélek, de talán pont az ellenkezőjét értem el vele.

- Mert te úgysem mondasz semmit - lehelek a levegőbe, mely kis fehér pamacsként száll el tőlem egyre távolabb és távolabb, ahogy az önbizalmam is teszi azt, jelen pillanatban.

- Csak a rég múltról beszélsz. Azt meg sem említed, hogy hova lett az anyukád, akit úgy szerettél, vagy miért vagy ennyire zárkózott. - fúrja csoki barna íriszeit az enyémekbe, mire elönt a forróság. Úgy érzem, mintha a lelkembe látna, mégsem értem előbbi kijelentését. Könnyedén lerombolja a váramat, porrá zúz és lényével átölel, hogy megvigasztaljon azért, amit ő tett velem. Szinte fáj, pedig valójában semmit nem tesz.

- Nem vagyok zárkózott - hebegem az egyetlen eszembe jutó, értelmes szó halmazt.

- Dehogynem. Játszod a boldog embert, hogy minden rendben, közben menekülsz a saját valód elől, hogy ne keljen érezned a gondjaid okozta kínt.

Így lenne? Tényleg ez vagyok én? Cha Hakyeon, a gyáva alak, aki nem képes elfogadni, hogy ki ő valójában? Magammal hordozom a pecsétet, amit a múlt nyomott rám, de azt hittem, már rég elfogadtam mindent. Nem lehetek ennyire átlátszó, ha még magam sem vettem észre.

- Ez egyáltalán nincs így - húzom ívre ajkaimat, erőnek erejével elhitetve magammal saját igaznak vélt hazugságomat.

- Sokkal jobb szeretem az igazi mosolyodat - Hogy mi? Szereti, ha mosolygok? Most annyira furcsa ez az egész. Azt hiszem, félek mellette.

- Azt szeretnéd, ha mesélnék édesanyámról, vagy a szánalmas időszakaimról?

- Nem. Azt, ha szembe néznél velük.

Ki vagy te, Leo? Nem akarom elfogadni, amiket mond, nem akarom belátni, és főleg nem akarok megint össze törni, mikor már végre sikerült felállnom. Szándékosan nem nézek vissza és ha csak álca is az új énem, nem akkora hiba, hogy boldog szeretnék lenni.

- Gyere be, mert mindketten megbetegszünk - állok fel, hagyva, had csússzon le vállamról a takaró. A sötét ablakokba veszve, saját lényemet elemzem, aki nem más, mint a három évvel fiatalabb valóm. Igaza van, semmit nem változtam. Inkább, csak annyira akartam, hogy még magamat is egy gyönyörű hazugságba ringattam.

- Nem szeretnék még - fájdalmas, mégis vacogó hangjára hátra nézek, mire végre képes vagyok egy őszinte mosolyt felvenni.

- Behozhatod őt is.

- És apád? -emeli rám aggodalommal telt tekintetét.

- Ne foglalkozz vele. Nincs itthon, de ha észre is veszi, majd kimagyarázom.

- Köszönöm - áll fel a szőrpamaccsal a kezében és átnyújtja a paplanomat.

Némán ballagunk egymás mellett, mindenki a maga gondolataiba merülve, Szobája elé érve elköszönök, jó éjszakát kívánok és össze szedve a földről a cuccaimat, ténylegesen elvonulok zuhanyozni.

A forró víz alatt állva, csak az jár a fejemben, amiket mondott. Úgy beszélt rólam, mint aki ténylegesen ismer, holott eddig csak menekült előlem. Lehet hagynom kéne menni, talán ideje belátni, Leo nem kér a társaságomból. Egy romlott alaknak lát, aki lehúzza őt.

Bő fél óra tusolás után, nem érzem magam se tisztának, se frissen. Szobámba menve, lefekszem, várva a megváltást, azonban az nem szándékozik kegyelmezni. Órákig forgolódok, helyezkedek, mocorgok, mire sikerül fél álomba ringatnom magam.

“- De igen! - ordítom ellent mondást nem tűrő hangon.

- Hakyeon drágám, nem lehet. Anya nem ér rá - simítja fejemre kezét, de én erőszakoson ellököm és még dühösebben nézek fel rá.

- Nem érdekel, hívd fel, most!

Komolyan nem érdekel, de nem hiszi el! Fontos mondanivalóm lenne, erre megakadályoz benne, hogy a saját anyámmal beszéljek! Ezért tuti kirúgatom még holnap, mert elegem van ebből a bánásmódból. Tizenöt múltam, majdnem felnőtt, nincs szükségem gyerekcsőszökre!

- Rendben  - sóhajt fel lemondóan, látva, engem ugyan nem tud meggyőzni és tárcsázni kezd, hogy aztán a kezembe adhassa a kicsöngő kagylót.

- Anya! - szólok bele vidáman, elfeledve minden mérgem és bánatom.

- Kicsim, most nem jó, nem tudnánk később beszélni? - kérdi, aggodalommal telt hangon.

- De fontos! - csattanok fel, elvégre nem viccből hívtam.

- Elhiszem, de most ne- - egy hatalmas csattanás, majd megszakadt a vonal. Mérhetetlen harag öntött el és erőből eldobtam a készüléket.

- Hakyeon, mi a baj? - lép mellém dadusom, aggódó szemekkel pásztázva engem.

- Letette. ...Ebbe a rohadt házba senkit nem érdekelek! - kiáltom torkom szakadtából, hogy aztán idegesen felvethessem magam a szobámba.”

Riadtan ülök fel ágyamba, a hirtelen mozdulattól azonban megszédülök és kezemet arcomra kapva, zokogva vetem magam előre. Leizzadtam, fáj mindenem és szörnyen sajog a szívem, de nem értem miért. Már rég nem álmodtam ezzel és számtalanszor sírva könyörögtem megbocsátásért, hogy ez komolyan csak álom legyen és ne a valóság, de a sors oly’ kegyes, hogy rendszeresen elém hozza eme rémképeket. Tényleg nem volt semmi fontos mondani valóm…

Néma önmarcangolásomból egy dobbanás szakít ki és kapva az alkalmon, azonnal figyelni kezdek, hogy feledhessek és lenyugodhassak végre. Leo az, kint járkál, vagy nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ő okozza ezeket a dobogásokat.

Nem tudom mit érezzek vele kapcsolatban. Miatta tért vissza az álmom és félek, ha tovább erőltetem rá magam, meg fogok sérülni.

Nehézkesen, de kikelek az ágyamból, hogy megnézhessem mi történik, azonban nem egészen az fogad, mint amire számítottam. Leo nekem háttal, fél kézzel kapaszkodik a falba és ingatag lépésekkel, szörnyen lassan löki előrébb meggörnyedt testét. Valami nincs rendjén.

- Leo! - azonnal mellé sietek, mire ködös tekintetét felveti rám és a kezében szorongatott kiskutyát még inkább magához vonja, ám az állatot elnézve, nem szorulhatott belé valami sok erő, mert az csaholva próbál engem elérni. - Mégis mit csinálsz? - kérdem már már hisztérikusan, megijedve az elém táruló látványtól.

- Le kell… vinnem vécéz...ni - hebegi szörnyen lassan. Az arca vörös, teste rendszeresen megfeszül, légzése hangos. Kezemet a homlokára tapasztom, mire kicsit meghőköl, de ez tud most a legkevésbé érdekelni.

- Tűz forró vagy! Biztos, hogy így nem mész le! - veszem ki kezéből a kutyát és karjára fogva, magam után kezdem vonszolni a szobájába. - Majd én leviszem, te pedig pihenj addig! Mindjárt jövök és ha nem talállak itt, én… majd még kitalálom! - öltetem le az ágyára és haragomba idegesen kitrappolok.

Magam sem tudom, hogy miért lettem mérges, csak egyszerűen felhúzott. Lehet rá vagyok ideges? Vagy arra, hogy nem vigyáz magára? Netán az álmom zaklatottságom okozója? Bármelyik is, Leo nem ezt érdemli tőlem.

Tudom, hogy lehullt a gondosan feltett álcám, azonban az mégsem volt hazugság, hogy segíteni szeretnék rajta. Még ha nem is akarja, megkedveltem és fontos személy lett számomra, akikből nincs sok, így hát továbbra is mindent megteszek, hogy segítsek neki.

Magamra kapok némi vastagabb ruhát és kiszaladok az udvarra, hogy letehessem az ebet dolgát végezni.

Az egész környéket nehéz és sűrű köd borítja, alig látni el pár métert. Valami ilyesmi lehet bennem is. A fiú meggyötört alakja lebeg a szemem előtt, ahogy folyton folyvást kockára teszi az egészségét, és testi épségét olyan lényekért, akik meg sem tudják köszönni. Éreznek hálát? Tudja ez a kutya, hogy most készült lehozni őt félholtan? Hogy miatta betegedett meg?

Csodálom azt az ostoba gyereket és hiába próbálnék már mást mondani, nem tagadhatom, túl közel került. De miért? Miért csak én küzdök? Miért nem érdeklem? Mit rontottam el? Lassan és biztosan széthullik minden, amit oly’ nagy erőfeszítéseimbe kerültek felépíteni. Szétesik a világom, melyet szemrebbenés nélkül nézek végig.

Összetört és elveszett lettem egy olyan embert miatt, akiről azt hittem, úgy érez, ahogyan én most. Nem megy, nem bírom már tovább. Nem akarok a közelébe lenni, a szemébe nézni, a hangját hallani, mégsem tudom megtenni. Megtenni, hogy eltaszítsam. Minden szava átgondolt, megfontolt, kevés, ám tartalmas és én úgy iszom közlendőit, mintha az éltetne.

Előtte nem volt semmim, így hát mindenem lett. De akkor miért fáj ennyire? Miért tép darabokra minden, ami vele kapcsolatos? Miért szorul össze a torkom, ahányszor elutasít? Miért akarok mellette lenni, ha tudom, csak még inkább megsebez? A szívem és az eszem nem alkotnak egy csapatot, de melyiknek hihetek? Jelen pillanatban úgy érzem, egyik sem áll az én oldalamon. Teljesen kifordultam önmagamból.

Miért pont ő? Miért nem lehetne valaki más? Bárki! Kérlek, ha nem kellek, mond azt, zúzz össze mégjobban, önszántadból és küldj a vesztembe, de ne játssz velem!

Mindezek ellenére, túl késő. Fájdalmam okozója, egyben örömöm forrása. Ha úgy is futok felé, mint egy őrült, csak egy helyben állok. Ő maga késztet előre és bármennyire is nem akarom, zokszó nélkül ugrok. Ez lenne a feltétel nélküli barátság? Vagy tényleg testvérek lettünk? Sosem volt, így nem tudhatom milyen az. Ám ha ilyen, nem adhatom itt fel.

Nem csak vesztesként kerülhetek ki innen. Ideje lenne megmutatnom, hogy én is érek valamit és igenis tudok küzdeni. Már nem számít… nem érdekel, ha meg is sérülök, de végig megyek azon az úton, amit kiválasztottam!

Össze szedve a kutyát, bent megtörölgetem a lábát, mert gondolom úgyis az ágyban köt ki, és felviszem újdonsült gazdájának. Örömmel veszem észre, hogy Leo idő közben elaludt, így letéve az ölebet, betakargatom, nehogy még jobban megbetegedjen. Lemegyek, kérek gyógyszert, hozok fel vizet és letéve éjjeli szekrényére, újra útnak indulok. Bevizezve egy rongyot, óvatosan homlokára fektetem, mire mocorogni kezd, de szerencsére nem ébred fel. Pár röpke percig elidőztetem rajta tekintetem, majd vissza vonulok saját szobámba, rendezni szerte szalad gondolataimat.

A nap teltével még kilépni se nagyon mertem rejtekemből, félve szembe nézni bármivel is. Védtelen lettem. Azonban az ebéd eljövetelével kénytelen voltam menni és eleinte megkönnyebbültem, hogy Leo nincs ott, ám ugyan ezen okokból elfogott az aggodalom is. Az étkezést befejezve, kikértem neki egy kisebb tálat és felvittem a szobájába.

- Hoztam enni - nyitok be lassan, suttogva szavaim, nehogy felébresszem, ha esetleg pihen. Ám nem, ő az ágyon ülve, ölében a kutyával, még mindig ködös tekintettel mered rám. Közelebb bátorkodok és leülve mellé, irányába nyújtom. - Egyél kérlek pár falatot, addig hozok a kutyának is - unszolom, minek hatására hajlandó elvenni, ám tudom, hogy csak amiatt, mert kedveskedni próbálok az eben keresztül neki. Le is sietek hát, hogy egy nagyobb darab húst elbitorolva, vissza térjek a beteg fiú szobájába. - Ha elég volt, ezt vedd be kérlek - veszem el a tányért, melyből alig hiányzik pár falatnyi és másik tenyeremben átnyújtom a fehér kis kapszulát. Remegő, jég hideg kézzel kiveszi azt és nyelvére helyezve, már nyúl is a pohárért, de én előbb elkapom és kezébe nyomom, hogy leöblíthesse gyógyszerét. - Kapcsolok tévét, itt a telefonod is és ha bármi van, csak csörgess meg, nálam lesz - teszem mellé az említett készüléket és megragadva a távirányítót, benyomom, valami érdekesnek tűnő csatornára kapcsolva.

Azonban hiába minden igyekezetem, estig nem keres és nem is jön ki szobájából, így csalódottan konstatálom, hogy még mindig ugyan olyan távol vagyok tőle, mint eddig. Vacsorázni már nekem sem volt kedvem lemenni, így egy gyors tusolást követően, elterülve az ágyamon, vártam az álmot, ami ezúttal sem akarta könnyen adni magát. Vissza gondolva az előző éjszakára, nem is gond, elvégre utálom ezt végig élni nap mint nap.

Egy ismeretlen érzéstől vezérelve, felkelek és halkan átbotorkálok Leo szobájába. Ő még mindig ébren van, csak épp fekszik és kutyát simogatja maga mellett. Szerintem egyedül érzi magát. Rossz lehet egész nap itt bezárva lenni, így hát, megjöttem én, mint társaság. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mit csináljak.

- Aludhatok veled? - kérdem félve, kicsit közelebb araszolva hozzá.

- Baj van? - támaszkodik fel alkaljára, hogy láthasson engem.

- Nincsen, csak… rosszat álmodtam - húzom összébb magam, félve a lebukástól. Ez nem akkora füllentés, mégsem ez az oka, amiért most itt állok és szerintem ezt ő is tudja.

- Gyere - emeli fel maga mellett a takarót, mire elkerekednek a szemeim. A kiskutyát hátra helyezi és egyik párnáját a másik mellé teszi. - Na? - kérdi, mikor már percek múlva sem történik semmit.

- Köszönöm - lépkedek oda és lefekszem az ágy szélére, a lehető legtávolabb tőle. A tévé fénye az egyetlen világosságot nyújtó forrásunk, de még így is tökéletesen látom homlokán gyöngyöző izzadtság cseppjeit. - Hogy érzed magad? - kérdezem, tudván, hogy választ úgyse nagyon fogok kapni. Nem szeret beszélni, vagy csak velem nem, de legtöbbször kikerüli a társalgást. Talán zavarna is, ha nem tudnám szavak nélkül is.

- Már jobban - mosolyodik el egy egészen apró pillanatra, én mégis úgy érzem, szívem arra az időre megállt dobogni. Szemei most tisztán csillognak és nem tudom nem őket nézni, ahogy mint egy fekete lyuk, magába szív és elrejt, minden, és mindenki elől. Nem tudok távol maradni tőle, egyszerűen fizikai képtelenség.

- Pihenj - nyögöm ki és elfordítom fejem, hogy megszakadjon a kontaktus, mert már nem bírom. Éget, kínoz és nem tudok ellene mit tenni. Mire vissza nézek, pillái le vannak hunyva, ami némi csalódottsággal tölt el, azonban hálás is vagyok érte.

A televízió halk moraja még háttér zajnak is kevés heves légzésem ellen. Nem értem mi van velem, de egyszerűen sírhatnékot érzek. Miért? Miért ennyire rossz, és egyáltalán micsoda?!

Idő közben Leo elaludt, így már bátran és bűntudat nélkül nézhetem nyugodt arca legapróbb vonásait. Mindig morcos mimikája most teljesen kisimult, mely kifejezetten kedves hatást nyújt neki. Nedves, kócos tincsei homlokára tapadva cikáznak, kezei pedig feje mellett ölelik félig a nagy, fehér, puha párnát. A takaró csupán csak gerince közepéig védi, de így egyre tornázza lefelé minden apró rezdülésével. Szálkás, izmos alakja tökéletesen kivehető ráfeszülő trikóján keresztül, láttatni engedve kidolgozott vállait. Bőre hó fehér és kinézetre selymes.

Egy pillanatra össze szorulnak szemei és felnyög, de mintha mi sem történt volna, alszik tovább, halk szuszogásával körbe ölelve halló járataimat. Egyik kezem óvatlanul megindul irányába, ám mielőtt hozzá érhetnék, vissza húzom… illetve csak húznám, mert elkapva azt, arcára simítja. Nagyon nyelve figyelem a már nyitott szemű fiút és forró tenyere alatt felperzselni látszik egész lényemet.

- Ne menekülj tovább Haekyeon. Én itt vagyok neked - enged el, hogy aztán derekamat átölelve, szinte magához préseljen. - Nem kell mindent egyedül cipelned. Már nem - hunyja le szemeit és nyakba bújva ölel tovább.

Eddig sem kifejezetten halk légvétem zihálássá alakul a túlzott közelségre. Miért csinálja ezt? Istenem, annyira kiismerhetetlen!

Elfogadva a helyzetet - mit elfogadva, majd’ kiugrok a bőrömből - viszonzom gesztusát és karomat finoman átvezetve oldalán, kezemet hátára tapasztom. Felső lábát enyémre helyezi, ezzel lent is magához húzva és úgy szorongat, mintha egy tehetetlen plüss állat lennék. Ha akarnék se tudnék tovább menekülni…

A reggel túl gyorsan és keservesen ér utol. Alig aludtam valamit, helyette elmerültem Leo elemzésébe. Mindent átgondoltam, amit együtt tettünk, mióta beköltöztek, de az ég világon semmire nem jutottam. Mindig más, mégis ugyan olyan. Hogy lehetséges? Ő átlát rajtam, nekem meg nem ad egy morzsányi segítséget sem.  

Mocorogni kezd, amit azt jelzi, hogy lassan magánál van, így jobbnak látom távolodni, mielőtt még kiderül, hogy csak a láz miatt volt velem olyan este, ám izmos karjai nem hagynak egy centimétert sem mozdulni.

- Öhm - kezdem halkan, hátha még alszik. - Elengedsz?

- Nem - jön a tömör és rövid válasz, mire megint megállni látszik gyenge szervem.

- Miért? - pihegem félénken.

- Csak.

- De konkrétan? - erősködöm tovább, nem is tudom igazából milyen választ várva. - Jól érzed magad? Ne hozzak gyógyszert, vagy valamit? Netán egy ki-

- Inkább maradj csendben - közli hűvösen, még inkább magához préselve, mitől levegőt is alig kapok, bár nem zavar, ha ez a halál vár rám, örömmel nézek elébe.

- Biztos nem kell semmi? Szívesen megteszek akármit.

- Öcsém, hogy te mennyit tudsz beszélni - mordul fel és fejét hátrébb húzva, félig felvont szemöldökkel, álmosan letekint rám. - Nagyon idegesítő ám - hajol hozzám és meg sem várva, hogy válaszolhassak, ajkait az enyémeknek nyomva, belém folytja minden további kérdésemet.