Az első, ami már a felkelés pillanatát megmérgezi, nem más, mint egy minden elsöprő fejfájás. Ez még nem is lenne para, ha nem társulna hozzá ez a rettenetes émelygés.
- Chanyeol - krákogom megfeszült hasfallal, remélve, hű szobatársam most is a helyiségben tartózkodik.
- Miaz? - hallom meg álomittas, kicsit még rekedt hangját, ahogy az ágyában fészkelődik. Valószínűleg most keltettem fel, bár, ha ennyivel sikerült, nem aludhatott túl mélyen.
- Vödör - támaszkodok fel jobb alkaromra, mert érzem, már nincs sok hátra.
- Mi? - ül fel riadtan, és amint sikerül végigmérnie, már szalad is kifelé, hogy alig fél percen belül mellém lépjen a kért tárggyal. Engem sem kell kérlelni, azonnal birtokba véve, két karommal átfogom és ölembe téve szabadjára engedek mindent, ami eddig nyomott. A hirtelen levegőhiány miatt elkap a pánik, ám nem tart sokáig, amint távozik az első adag, már szívom is be a nem épp friss oxigént, hogy utána újra megvonódva tőle, teljes testembe megfeszüljek. Szörnyen fáj és a sok erőlködéstől melegem is lesz, aminek hála csutakos tincseim a homlokomra tapadnak. A negyedik adag után zihálva kapom fel a fejem és bár még nem érzem teljesnek magam, tenném le a félig pakolt vödröt, de Chanyeol kiveszi a kezemből. - Hagyd, kimosom, te addig igyál - nyújtja felém macis kulacsát, melybe minden lefekvés előtt friss vizet tölt, hogy ha este megszomjazna, legyen miből innia.
- Köszönöm - pihegem, és lecsavarva kupakját, ész nélkül hajtom magamba a hűvös folyadékot. Talán ennek is köszönhető, hogy mikor Chan visszahozza vödrömet, már engedem is bele az egészet. Érzem, hogy könny gyűlik a szemembe, de dolgom végeztével egy erőszakosabb mozdulattal letörlöm. Nem fogok sírni egy ilyen miatt.
- Kihívom az orvost és kerítek valakit, aki vigyáz ma rád. Tudod, hogy én lennék az első, aki maradna, de ma forgatásom van - szabadkozik, saját ágya körül keresgélve telefonját. Túl jólelkű, folyton ezt csinálja. Először mindig másokra gondol, s csak utána magára. Néha azt érzem, hogy ő az anyám. Ennek, mondjuk, vannak jó, meg hátrányos oldalai is, de most kifejezetten hálás vagyok neki, hogy jelenlétével is támogat, van még miért élnem. Ja, amikor beteg vagyok, ha csak kicsit is, én haldoklom.
- Nem szükséges - mondom, amint sikerül végre rendesen levegőhöz jutnom és kiöblítve számat, már csak két kimért kortyot engedek le. - Megleszek.
- Nem leszel meg! - csattan fel, mivel a frászt hozza rám. Ideges. Megértem, mostanság nagy a nyomás rajta, csak ez azért mégsem megszokott tőle. Inkább ráhagyom.
Elvéve a vödröt, megint kimossa és mellém helyezi, míg én visszafekszem, remélve, tudok aludni még kicsit, elvégre, szörnyen fáradt vagyok. Amint fejem a párnához ér, megint rám tör az émelygés, így jobbnak látom ülve maradni. Csendesen figyelem, ahogy Chanyeol öltözködik, összepakol és alig fél óra múlva távozik. Ha ez idő alatt nem mért végig hússzor, akkor egyszer sem! Pontosan tudja, hogy viselem ezt az egészet. Sűrű a napunk, mint mindig, ám az övé méginkább, emiatt is kezd jóval korábban. Mondjuk, az én napom pont most ürült ki.
Összeszedve minden erőmet, átkarolom kedves kis narancs színben pompázó barátomat, ami elég valószínű, hogy estig már nem fog fél méternél távolabb kerülni tőlem és kitámolygok a folyosóra. A többiek is ébredeznek, így legalább hamarosan lesz egy kis élet.
Óvatosan szelve a fokokat, lebattyogok, és a kanapéra dobva magam várom, hogy felkeljenek a srácok. Talán, rossz ötlet volt így lejönni, ugyanis eléggé fázok, de, hogy már vissza nem megyek, az fix.
- Hát, te? - hallom meg Joonmyun hyung hangját magam mögül, és ahogy látóterembe kerül, egy, az időhöz képest igen friss és jókedvű leaderrel találom szembe magam. - Rosszul érzed magad?
- Kicsit - mosolygok rá erőtlenül, mire összevont szemöldökkel végigvezeti rajtam szemét.
- Szólok az orvosnak - nyúl melegítője zsebébe és már tárcsánzá, de leintem.
- Chanyeol felhívta, mielőtt elment.
- Tényleg, ő mikor lépett?
- Olyan negyed órája. Elméletileg, kettő körül végez, de haza nem jön.
- Jól van, akkor majd napközben hívlak, hogy hogy vagy, addig meg pihenj. Szólj, ha hozzak valamit - futtatja még végig tekintetét valószínűleg elég zilált alakomon, és távozik. Éppen, hogy elmegy, valakinek a közeledését vélem hallani a lépcső recsegéséből ítélve.
- Baeeeek - ugrik mellém, nyakamat átkarolva, mitől tehetetlenül előre rogyok.
- Kérlek… ne - támasztom ki karjaimat magam mellett, hogy vissza tudjak egyenesedni, legyőzve a késztetést, hogy megint teletegyem az ölemben pihenő vödröt.
- Hallod, jól vagy? - mászik képembe Jongin.
- Soha jobban - forgatom meg szemeim és mutatóujjamat a homlokára nyomva eltolom magamtól.
- Hát, jó szarul festesz. Hyung mit mondott?
- Hogy, ha meglátlak, szóljak, hogy takarodj öltözni - dünnyögöm. Tényleg jól meg vagyunk általában, de nekem most túl buzgó, esküszöm, csak jobban fáj tőle a fejem. Jó, mondjuk, ezt pont én mondom, aki ha lehet, a nap huszonnégy órájában pattog, de na… pont ezért értjük annyira meg egymást. Többnyire.
- Haha. Kapcsolok neked tévét, hogy le tudd vezetni a feszültséged valahová és bunkózz velük, úgysem hallanak - ölt rám nyelvet és a távirányítót megragadva, a hírcsatornára nyomja, majd elvonul a dolgára.
Hamarosan az egész ház zajos lesz a srácok készülődésétől, ami nem kifejezetten tesz most jót, de nem bánom, szeretem, ha van élet körülöttem. Bebizonyítva, hogy milyen rossz a reggeli kommunikáció készségük egymással, mindenki körbe érdeklődik hogylétemről, így, bár a nap még alig kezdődött el, már volt alkalmam nyolcszor elmondani, hogy jelenleg élek, nem, nincs szükségem semmire - pedig lenne, de nem szívesen ugráltatnám őket, mikor mindenki annyira szétszórt - és ja, az orvost már hívták. Legalább hárman.
Testem megint feszül, nyelőcsövem ég, és, bár már nincs bennem nagyon semmi, savat öklendezve rázkódok tehetetlenségemben. Kevés dolgot utálok jobban ennél.
- Igyál rá, az segít - nyújt valaki közvetlen elém egy vizes poharat. - De ne sokat, mert azt is ki fogod hányni - figyelmeztet az illető és helyet foglalva mellettem, tenyere a hátamra siklik, mire idő közben ráragadt a póló. Nem is oly’ rég már megtapasztaltam, de azért kedves, hogy szól.
- Köszönöm, hyung - veszem el a felkínált zsebkendőt is, mivel megtörlöm számat és a vödörbe dobom.
- Yixing, Minseok, indulás van! - kiáltja el magát Joonmyun hyung a nyitott bejárattól, ahonnan kíméletlenül szökik befelé a hideg levegő, szinte rögtön megtalálva szétizzadt alakomat.
- Maradj itt, mindjárt jövök - paskolja meg a vállam és már fut is kifelé. Ha akarnék, se tudnék hová menni, így mindegy. Alig pár perc múlva azonban visszatér és ledobva zakóját, nyakkendője lazítgatása közben visszaül mellém. - Elintéztem - mosolyog rám diadalittasan, mire csak kérdőn felvonom egyik szemöldökömet.
- Mit?
- Hogy maradhassak veled - mondja jókedvűen, már inge gombjaival bajlódva.
- Hyung, miattam igazán nem kellett volna, meglennék, de tényleg - kezdek bele tiltakozásomba tudván, hogy most az állásával játszik. Elismerem, hogy jó barát és mindig kiáll mindenki mellett, de sosem kérném, hogy hagyja ki a próbákat, egy ilyen semmiség miatt.
- Nem baj, majd szórakoztatlak, vagy nemt’om - áll fel. - Gyorsan visszaöltözök, akkor. Hozzak le valamit?
- A takarómat, légyszi - vetem hátam a szófának és tekintetem a televízióra szegezve kifújom az eddig bent melengetett levegőmet. Egyszer az a nagy szíve fogja sírba vinni. Vagy a bacik, amiket most köpködök szerteszét, nehogy már valaki kimaradjon a jóból, koncert előtt. Már látom is magam előtt a hálás tekintetük~.
Nem szeretek tehetetlennek és mások segítségére utalva lenni. Amit csak bírok, megcsinálok segítség nélkül is. Tényleg ritka az, mikor már magam kérek dolgokat. Folyik rólam a víz, nehézkesen kapok levegőt, és fáj már a hasam a sok erőlködéstől, a gyomromról nem is beszélve. Remélem, a doki hamar kiér és ad valami csodaszert, mert nem bírom ezt soká’.
- Nem akartam bemenni a szobátokba, így lehoztam az enyémet, remélem, nem baj - veszi ki ölemből a vödröt, mire összerezzenek a nem várt közeledéstől, és lerakva azt a földre, rám teríti paplanját és visszaül mellém.
- Hyung, így te is beteg leszel - venném le a felkínált anyagot, de lefogva oldalát, nem engedi.
- Hagyd, erősebb a szervezetem, mint hinnéd - ereszt felém egy ezerwattos mosolyt, amit biztosan viszonoznék, ha nem lennék ilyen pocsék állapotban. - Lehoztam a gépem, akarsz nézni valamit? - nyújtózik ki, hogy elérve a kis ebédlőasztalt, közelebb húzza. Ráhelyezve a laptopját, már tolja is fel és amint beállt, megnyit egy böngészőt.
- Nekem mindegy - veszem fel lábaimat és térdeimet átölelve, még inkább elbújok a meleg takaróban. Egy kicsit jobb, de még mindig fázok.
- Mihez lenne kedved? Mondj bármit, nem vagyok válogatós - noszogat, de annyira fáj a fejem, hogy egyáltalán nem tudok gondolkodni. Ilyenkor, szivatásként elég érdekes filmeket tudnék felhozni...
- Tényleg mindegy, nem tudok választani. Mutasd egy kedvenced - próbálom kikerülni az egyenes választ, nehogy megsértem. Valójában, nem is tűnik olyannak, mint aki egykönnyen magára vesz bármit, merthogy, mindig csak vigyorog és segít, ahol tud.
- Jó, de nem garantálom, hogy tetszeni fog - kezd el gépelni, én azonban nem tudom kivenni a betűket.
Mielőtt elindítaná, kinyomja a tévét és kényelmesen elhelyezkedve, kezdetét veszi a filmnézés. Valami vígjátékféle a műfaj, amin végig mosolyog, nevet, meg mutogatva magyaráz mindent, amit esetleg nem érthetek, nem is sejtve, hogy én egyáltalán nem figyelem. Lehunyva pilláim, néha válaszként hümmögök, meg bólogatok, bár az utóbbit nem láthatja, mert ha így lenne, tuti szólna szemeim állása miatt. Szívesen hallgatom, ahogy mesél, meg magát a filmet is, miből némiképp értem is a dolgokat, de ennyi az összes. Amúgy sem vagyok társalgós hangulatomban, jelenleg csak létezem.
- Baek, ha álmos vagy, aludj nyugodtan - süpped be közvetlen mellettem a kanapé párnája, ahogy még közelebb kúszik és karját átvetve vállamon, fejemet mellkasára dönti. Markáns illata orromba férkőzve cikázik légzőszervemben, átvéve a tömény hányás szagot, amiért igazán hálás vagyok. Hallom, hogy lehalkítja a filmet, így már csak szívverése dübörög fülembe, mely oly’ nyugtató és valójában ez segít álomba is.
Fogalmam sincs, mennyit szunyálhattam, azonban az ébredés pillanatában nem is ez az első, ami eszembe jut. Hirtelen kiegyenesedve idegesen keresni kezdem vödrömet, szorosan össze zárt szájjal, mielőtt még máshova engedném ki… a nagy semmit. Minseok rájőve problémám forrására, azonnal elém tartja, mire öklendezni kezdek. A takaró tehetetlenül csúszik le rólam, felfedve reszketeg testemet, míg hyung kicsiny tenyere a hátamra nyomódik és lassan, ütemesen simogatni kezd.
- Már nincs is bennem az égvilágon semmi! - prüszkölök idegesen két fájdalomhullám közt.
- Sajnos, ez ilyen - söpör ki pár kósza tincset szememből és dolgom végeztével felegyenesedik, hogy a konyhába menve, újratölthesse a poharamat. - Gyere ki, főzök neked valamit - adja oda és előttem fél méterre megállva, karba tett kézzel várja, hogy összeszedjem magam.
- Én abból nem biztos, hogy akarok enni - jegyzem meg cinikusan, hangyányit jobban érezve magam.
- Ez gonosz volt - fújja fel játékosan arcát, mire ténylegesen elmosolyodok. Van egy különleges karaktere, amiből általában nem rest viccet csinálni, így mindig valami érdekes ábrázat ül rajta, ha mondjuk, unatkozik, vagy valakit boldogítani kíván. - Na, gyere - nyújtja kezét, melyet elfogadva, óvatosan felállít és derekamat átkarolva kisegít, útközben felkapva a takarót, számítva rá, hogy kint még inkább fogok fázni. Finoman letámogat egy székre, és vállamra terítve a puha anyagot, munkának is lát. - Próbálom ízesre csinálni, de sok mindent nem tehetek bele, mert felkavarná a gyomrod - kotorászik a pult alatt, majd felegyenesedve, egy kis zsák krumplit tesz az asztalra. Megtölt vízzel egy lábost, belehelyez pár nagyobb burgonyát és felteszi őket főni. - Honnan sikerült ezt összeszedned? - huppan le mellém, magával rántva egy másik széket, ami nagy csattanással ér a hűvös csempéhez.
- Jó kérdés - húzom el a számat, közben végiggondolva az elmúlt napok eseményeit. - Tegnap elmentem szünetbe büfébe, abba a nagy halványkék épületbe, még délelőtt - merengek, hátha az ottani kaja okozta.
- Az interjú után?
- Aha - borulok előre az asztalra, ráhajtom a fejemet. Minseok rámnéz, és tekintetével megtalálva enyémet, hosszasan elmereng. Nem tudom, mi jár a fejében, de az fix, hogy gyönyörű szemei vannak. Maga az ember egy hihetetlen mókamester, ám sötét íriszei melegséget sugároznak. Annyira távol van, nekem meg közelségre lenne most szükségem. Nem számít, ki, csak öleljen, és mondja azt, hogy semmi baj, hamarosan jobban leszek. Haza akarok menni…
Körülbelül fél óra múlva feláll és levéve a fazekat, kiönti a gőzölgő vizet, hogy aztán hideget eresztve a főtt krumplikra, kicsit lehűtse őket. Visszaül mellém, maga elé húzza a kukát és nekiáll kézzel lehámozni a héjukat, amivel hipp-hopp, meg is van. Gyorsan és precízen dolgozik, elhitetve, hogy tényleg tud főzni. Sosem láttam még, így kételkedem benne, és azért akkora tehetség nem is kell néhány burgonya megpucolásához. Megmosva a kész darabokat, egy tányért vesz elő, amibe belerakva, a hűtőben kezd kotorászni. Előszedve a tejet és a vajat, elbitorol a fiókból egy villát, hoz sót, és nekiáll ehetővé varázsolni a nagy sárga, formátlan izéket. Nem csinál rendes krumplipürét, csak éppen hogy ad hozzá bármit is, de igazából jobb, mint a semmi. Egy másik tányérba szed belőle pár falatot, és elém helyezi.
- Kóstold meg, milyen lett - néz rám büszkén, mit én készségesen fogok lerombolni. Nem tehetek róla, a véremben van. Nyögve kiegyenesedem és villámat a kezembe véve, rászedek egy falatot és számba emelve ízlelgetem.
- Hyung, ez borzalmas - mondom ki a féligazságot, mert bár tényleg nem a legjobb, de ennél finomabbra jelen esetben úgysem számíthatnék.
- Ha nem kell, majd megeszem én - kapja ki kezemből evőeszközöm és már lapátolja is befelé az ÉN kajámat.
- Na! - szerzem vissza villámat és enni kezdek, mielőtt még fel találná falni az egészet.
- Nyugi, van még - húzza el incselkedve a tányért. - Lassabban, mert ki fogod hányni - figyelmeztet, mire rögtön vissza is veszek a tempóból. Pár falatnál azonban nem megy le több és megerőltetni sem akarom magam, így inkább hagyom, hogy Minseok becsomagolja és eltegye későbbre. - Ezt vedd be - tesz le elém egy kis tablettát és már fordul is, hogy hozzon vizet. Teljesítem kérését, aztán csak figyelem, ahogy mosogat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire házias, de ez kellemes meglepetés. Széles, izmos vállait figyelve, kicsit elálmosodok, de nem adom át magam a teljes fáradtságnak. - Baekhyun?
- Hm? - keresem tekintetemmel a hang forrását, aki alig pár másodperce, utolsó tudtom szerint még a csapnál állt.
- Baekhyun, teljesen ki vagy pirosodva - terem előttem a semmiből és hűvös tenyerét a homlokomra nyomva ellenőrzi hőmérsékletem. - Basszus, hozok egy lázmérőt, el ne mozdulj! - rohan ki a konyhából, s visszatérve azonnal kihámoz a takaróból, de épp csak annyira, hogy karomat felrántva, pólóm nyakánál benyúlva be tudja helyezni hónom alá a kis műanyag szerkezetet. - Mit érzel?
- Szédülök, de azt nagyon.
- Ne aggódj, én vigyázok rád - Mondanám, hogy ő az egyetlen, aki itt aggódik, de még annyira sem vagyok jól, hogy gúnyolódni tudjak, ami azért nagy szó. Annyira kedves tőle, hogy így viselkedik velem, csak kicsit degradáló is. Mondjuk, élvezem. Amint csipog a kütyü, még mielőtt mozdulhatnék, kikapja és elkerekedett szemekkel mered a kicsiny számalpjára. - Hívom az orvost, ezzel valamit sűrgősen kezdeni kell! - tűnik el megint. Annyira gyorsan mozog, hogy követni sem tudom. Mondjuk, mindegy, csak pihenni szeretnék, mert egyre inkább erőt vesz rajtam a fáradtság. Ledőlve az asztalra, két kar ránt vissza. Istenem… - A faszért nem lehet elérni ilyenkor?! - Ha Minseok hyung csúnyán beszél, akkor ott valami nagyon nagy baj van. - Gyere, lehűtelek valahogy - fog két felkaromra és a szék háttámlájára dobva paplanját, megindul velem felfelé. Alig tudom követni, bukdácsolva szerencsétlenkedek mögötte és ha nem tartana ilyen erősen, biztosan elesnék. A fürdőszoba ajtaját feltépve, végre elereszt és bedugva a dugót, megnyitja a csapot. Eléggé nehézkesen tartom meg magam, dőlöngélve meredek a tevékenykedő férfira.
- Mit csinálsz? - billentem meg kicsit fejem, próbálva értelmezni, hogy mit tervez.
- Hűtőfürdőt - közli szinte már mérgesen.
- Hyung, így is fázom!
- Nem baj, valahogy le kell vinni a testhődet, mielőtt lázgörcsöt kapsz - nyúl a vízsugár alá, hogy ellenőrizhesse azt. - Emeld fel a kezeid.
- Tudok egyedül is vetkőzni - kezdek neki egymagam, de ő nem vár, egyszerűen csak lerángatja rólam a pólómat. Mikor nadrágomhoz nyúl, eleinte nem is gondolok semmi rosszra, azonban mikor az alsómmal együtt húzza le, ágyékom elé kapva a kezem össze szorítom térdeim.
- Ne most szégyenlősködj, csak én vagyok itt! - szabadít meg utolsó ruhadarabomtól is. Pont ez az. Hogy te vagy itt…
- Ez nagyon hideg! - panaszkodom, mikor egyik lábammal belelépek az alig bokáig érő vízbe.
- Ez még nem is hideg, csak langyos. Majd ezután lesz - lök be teljesen és vállaimra fogva, ülő helyzetbe nyom. Lábaimat átkarolva didergek és legszívesebben eltűnnék a föld alá szégyenemben, hogy felnőtt férfi létemre ezt művelik velem. A hőmérsékletet fokozatosan hidegebbre állítva, a kád mellé térdel és mellettem kavargatja a vizet, néha hozzá érve csupasz bőrömhöz. Aggódó kifejezéssel követi hol keze mozgását, hol az én vacogásomat. Gyermekként már volt részem hasonlóban, de akkor alig lehettem hat, valamint az édesanyámmal, így ez most felettébb szokatlan.
- Kérlek, én ezt nem akarom - adom fejem könyörgésre, mert érzem, ez már kezd sok lenni. Nehezen gondolkodok, a látásomról nem is beszélve. Nagyom nem élvezem. Ha önmagam lennék, még meztelenségem is jobban zavarna, ám most annyira nem köt le, mint kellene.
- Bírd ki. Csak fél óra - közli tárgyilagosan, mintha ez olyan egyszerű dolog lenne.
- Fél óra? - nyögök fel hitetlenül és homlokomat kétségbeesetten a térdemre döntöm. Fél perc is sok, nemhogy fél óra. - Meg fogok halni…
- Dehogy fogsz, ne beszélj butaságokat! Bármikor itt lehet az orvos, Baekhyun, nézz rám, nincsen semmi baj!
Nem megy. Nem tudok ránézni. Tehetetlenségemben könnyek gyűlnek a szemembe és egyre erősödő didergésemhez ütemtelen szipogás társul. Hányingerem van. Vissza akarok bújni az ágyamba és csak aludni egész nap. Inkább mentem volna próbára, mint ez…
Már egész magason jár a vízszint, mikor végre elzárja. Hihetetlen hideg, ettől maximum rosszabb lesz, de, hogy semmit nem fog segíteni, az biztos!
- Kérlek - nyöszörgöm, csupán már csak magamnak.
- Baekhyun, ne… Csak ne sírj - sóhajt fel. Érezve, hogy eltávolodik, felpillantok, mire látom, hogy trikójától könnyűszerrel megszabadulva, kibújik melegítő alsójából és egy szál boxerben vissza lép. - Menj előrébb - hesseget és beállva hátam mögé, leül.
- Hyung - fordulok felé meglepetten, mire hátrébb húz engem és lábaival átfogva, teljesen magához von.
- Kibírjuk együtt, rendben? - karol át és bár ő is vacog, hangja határozottan cseng.
A szívem sokszorosára gyorsul és kifejezetten feszélyezve érzem magam így, mégis annyira kellemes… Nem értem tettei miértjét, pedig oly’ egyszerű a magyarázat. Ő ilyen. Kedves és törődő. Miért fáj ez nekem? A csapatból bárki mással is ezt tenné, nem vagyok kivételezett. Csak a láz beszél belőlem, ugye? Én valójában normális, heteró, magabiztos és erős embernek hiszem magam.. csak nem most. Ha ennek vége, elmúlik? Úgy vágyom már a törődésre, hogy bárkibe képes lennék beleszeretni, aki egy kicsit is figyel rám.
- Látod, megy ez - simogatja meg hasam, mire mégjobban hozzá bújok. Nem helyes. Ki akarok menni… - Még pár perc és szabad vagy - dönti állát vállamra, fülembe súgva szavait. Kicsinál ez a kettős érzés!
Sajnos, tényleg csak pár perc volt végül. Először kiszállt ő, majd kisegített engem és alaposan végigtörölgetett. Nem, nem hagyta volna, hogy azt egyedül csináljam, mindenképp neki kellett, mégjobban zavarba hozva engem! Derekamra kötve a törülközőt, figyeltem, ahogy ő is megszárítkozik és magára csavarva a puha anyagot, a nedves csempére hajítja teljesen elázott alsónadrágját. Kezet nyújtott, melyet már gondolkodás nélkül fogadtam el és bevezetett a szobájába. Magát gondosan takargatva öltözött fel, miközben engem már látott! Igazságtalanság, merthogy teljesen védtelen vagyok vele szemben, ráadásul, ő mondta, hogy ne szégyenlősködjek! Majd átmentünk az én szobámba, ahol én is felöltözhettem végre.
- Álmos vagyok - dörzsölgetem szemeimet, hívogató ágyamra meredve.
- Pihenjünk? - mosolyog rám megkönnyebbülten, mitől nekem is sokkal jobb kedvem lesz. Bólogatva adom tudtára válaszom, mely így is megerőltető számomra, nem még beszélni… - Feküdj le, összeszedem, amik kellhetnek, aztán jövök - simít végig kézfejével arcomon - gondolom, hogy ellenőrizzen -, s távozik. Mik kellhetnek ahhoz, hogy aludjak? Mindegy. Kényelmesen elhelyezkedem áhított matracomon és magamra húzva takarómat, boldogan túrom fejem a párnába. - Nem ér ám bealudni, míg nem vagyok itt! - csapja meg durcás hangja fülemet, melytől azonnal kipattannak szemeim. Lehelyezi hű vödrömet az ágy mellé, egy pohár vizet az éjjeliszekrényre, mellé a telefonját és fölém hajol lázmérővel a kezében. Kérés nélkül hajtom le felső testemről a paplant, hogy jéghideg kezével pólóm alá nyúlva, betehesse a műszert. Egy ideig némán figyel engem, majd gondol egyet és befekve mellém, lenyúlja a takaróm felét. Még mindig nem értem őt. Ez nem is lenne gond, de úgy fáj a szívem és nem tudom megfogalmazni a pontos okát.
- Hyung, miért fekszel ide? - fordulok felé, erőtlen kérdésem nekiszegezve.
- Zavarok? - villantja ki fogait, szórakozása jeléül.
- Nem, csak nem értem… - sütöm le tekintetem.
- Mit nem értesz?
- Barátok vagyunk, nem? - súgom magam elé, remélve, hogy meghallja.
- Szeretnéd, ha több lennék neked, mint puszta barát?
- Tessék? - kapom fel rá fejem, s csak ekkor veszem észre, hogy valójában milyen közel is van hozzám.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy közömbös vagy számomra, csak te eddig észre sem vettél - fúrja fájdalomtól csillogó íriszeit az enyémbe. Ez igaz? Ez most tényleg megtörténik? Velem? Miért nem tudok neki hinni? És ha tényleg így is van, mit érzek valójából? Butaság, hogy nem vettem észre, csupán nem akartam. Folyton összezavart mindennel, így sokáig szándékosan kerültem, míg el nem értem, hogy egyszerű tagként tudjak rá gondolni.
- Hyung, ne viccelj ilyennel - hebegem, csupán saját magam vigaszára.
- Nem hiszel nekem?
- Nem arról van szó… Vagyis de, csak… nem tudom elmagyarázni.
- Nem kellenek ide szavak - hajol közelebb, tekintetével szemem és szám közt cikázva, előre rávezetve szándékára, mely elől elhajolhatnék, ha akarnék, de nem akarok… Engedem, hogy teljesen megszüntetve köztünk a távot, puha ajkait enyémekre nyomja. Eleinte csak finoman kóstolgat, talán azt figyeli, hogy meddig engedem, majd gondolva egyet, tőlem nem távolodva, feltámaszkodik és egyik kezét átvetve fejem mellett, nyelvét végig húzza alsó párnámon. Nem tudok mit csinálni, lesokkoltam, így csak élvezem, amit tesz velem és beengedve számba, nyelve azonnal felfedezőutat tesz. Nyálának az íze kellemes, kicsit mentolos, ami t’án még a reggeli fogmosásnál maradt meg, mert tudtommal, nem igazán evett azóta. Halk, egyenletlen szuszogása csiklandozza az orrom, büszkén tudatva a tényt, hogy ténylegesen érdeklem őt. Erőt véve magamon, óvatosan, de főleg ügyetlenül, viszonozni kezdem csókját, azonban mielőtt mélyebben belemehetnék, megszólal a lázmérő, kis híján a frászt hozva rám. Mit sem törődve a csipogással, szinte a matracba présel, míg már alulról támadva, ujjait hasfalamon felvezetve, kiveszi a ketyerét, s egy győzelemittas, mégis aranyos mosollyal eltávolodik. - Harminchat kilenc. Azt hiszem, bevállt - fekszik vissza hátára és letéve a lázmérőt, kifújja magát.
- Ja, a gyógyszer - szűröm fogaim közül az egyetlen értelmes, annak ellenére mégis zsémbeskedő szóhalmazom, teljesen elmerülve szívem eszeveszett tempójában.
- Mától én vagyok a te gyógyszered - karol át és mellkasára húzva a fejem, simogatni kezdi a gerincemet. Kezdeti rosszullétemnek már nyoma sincs, egyedül az öröm jár át és Minseok vérpumpáló szervének az enyémhez hasonló tempóban való dobogása.
- Köszönöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése